Simai Mihály: Az emberi jogok és a piaci reformok a XXI. század globális rendszerében (ÁJT, 2009/3., 293-305. o.)[1]

Az emberi jogok egyike annak a három oszlopnak, amelyre elvileg az Egyesült Nemzetek Szervezetét alapozták. A Világszervezetet olyan időszakban hozták létre, amelyben az akkori döntéshozók nemzedéke és felnőttjeinek döntő többsége két szörnyű világháborún esett át. Ez a generáció alig ismert mást, mint elnyomást, háborúkat és feszültségeket. Tapasztalhatta a fasizmus népirtó rendszerének szörnyűségeit, a sztálini diktatúrát és az imperialista gyarmatosítás következményeit. Roosevelt elnök 1945 februárjában az amerikai törvényhozás előtt tartott beszédében kijelentette: az ENSZ lesz a fegyverkezési versenyek, katonai szövetségek, hatalmi fölényre irányuló törekvések és politikák és más olyan cselekedetek alternatívája, amelyek a múltban világháborúkhoz vezettek. Az ENSZ alapokmánya már számos olyan célkitűzést tartalmaz, amelyik az emberek jogait volt hivatva deklarálni. Az emberi jogok nemzetközi alapdokumentumát az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatát hatvan évvel ezelőtt fogadták el az akkori államok képviselői.[1] Ez az esemény világtörténelmi mérföldkő volt. Korábban is születtek nemzetközi egyezmények, amelyek az emberi méltóságot voltak hivatva szolgálni. Ilyen volt, pl. az egyezmény a kényszermunka és a rabszolgaság megtiltásáról. Az Egyetemes nyilatkozat azonban átfogó jogi és globális érvényességű elveket és normákat fogalmazott meg. A történelmi körülmények parancsoló módon követelték, hogy ne kerülhessen

- 293/294 -

sor még egyszer azokra a kegyetlenségekre, amelyeket a náci Németország és követőik, illetve csatlósaik elkövettek. Ez a cél ösztönözte az ugyancsak 1948-ban elfogadott és a népirtás bűntettét, szankcionáló konvenciót is. Sok szakértő szerint az a tény, hogy az emberi jogok témája a multilaterális együttműködésben lényeges teret kapott, egyértelműen a nyugati demokráciák törekvéseinek eredménye és az alapdokumentumban a zsidó-keresztény hagyományokra épülő értékek domináltak. Az alapjogokat, amelyek a Nyilatkozatban megfogalmazódtak, egyes szakértők "negatív" jogoknak nevezik, abban az értelemben, hogy az államtól védik az egyént.[2] Az alapdokumentum alapvető törekvése az volt, hogy a nemzetek jogrendszere számára szabványokat és normákat ajánljon. A valóságban azonban már az ENSZ Alapokmányában, de különösen az emberi jogokra vonatkozó alapdokumentum fogalmazásánál érvényesültek a kollektív, gazdasági és szociális jogokat, pl. a munkához való jogot preferáló törekvések is, amelyeket az említett szerző pozitív jogoknak tekint. A két szembenálló tömb államai valamint a szaporodó fejlődő országok diplomatái eleve társadalmi rendszerük értékrendjét igyekeztek érvényre juttatni már az alapdokumentum vitáiban is. Az emberi jogok értelmezése és preferenciái központi jelentőségű témái lettek a hidegháború politikai küzdelmeinek. A nemzetközi emberi jogi dokumentumok második "nemzedékét" olyan egyezségokmányok és megállapodások képviselték, amelyek jogi statusa a ratifikáló államok számára pozitív kötelezettségeket fogalmazott meg. Az ENSZ Közgyűlés kezdeményezésére két egyezségokmány született: "A Polgári és Politikai Jogokról" valamint a "Kulturális, Gazdasági és Szociális Jogokról" sajátos kompromisszumként fogalmazódott meg azzal a céllal, hogy előmozdítsa a jogok érvényesítését. A két egyezségokmány (lényegében sajátos multilaterális egyezmény) 1976-ban lépett érvénybe. A második nemzedék keretében más, jelentős témákban is születtek megállapodások. Ezek közé tartoznak a nőkkel szemben alkalmazott diszkriminációk tilalmáról, valamint a gyermekek jogairól szóló egyezmények is. A harmadik "nemzedék" leglényegesebb dokumentumai a békéhez való jogot, a fejlődéshez való jogot, fenntartható környezethez való jogot deklarálják. Az emberi jogok egyetemességét, kölcsönös összefüggéseit és oszthatatlanságát három világkonferencián és számos ENSZ határozatban emelték ki és erősítették meg.[3] Hosszantartó, vég nél-

- 294/295 -

küli és éles viták folynak továbbra is és éles vitákra került sor ennek kapcsán az ENSZ-ben és a civil társadalom szervezeteiben a különböző egyezményekbe foglaltak érvényesíthetőségéről, kikényszeríthetőségéről.

Egyes államok továbbra is tagadják az emberi jogok egyetemességét, mások eltérő súllyal kezelik az egyezségokmányokat. A nyugati országok, pl. a polgári és politikai jogokat privilegizálják. Az Egyesült Államok továbbra sem tekinti elfogadhatónak a Gazdasági, Társadalmi és Kulturális Jogok egyezségokmányát. Témánk, vagyis az emberi jogok és a gazdasági és társadalmi reformok közti kapcsolatok szempontjából különösen lényeges az, hogy a nyugati államok már a hatvanas és hetvenes években is hangsúlyozták: a gazdasági és társadalmi egyezségokmányban foglaltak nem tekinthetők egyetemleges jognak, hanem tervnek, vagy elképzelésnek, hiszen érvényesíthetőségük az erőforrások biztosítottságától és meghatározott eszmerendszerre épült társadalmi berendezkedéstől függ. Nyilvánvaló, hogy a szocialista rendszerek összeomlása, a kapitalizmus globális "reinkarnációja" olyan változás, amelyik kétségessé tette a kulturális, gazdasági és szociális jogok döntő többségének sorsát az "egyetemes emberi jogok" nagy családjában.

Mindezek ellenére, a felületes elemző számára is világos, hogy a XX. század első feléhez vagy a korábbi évszázadokhoz viszonyítva az elmúlt hat évtized sok tekintetben az emberi jogok globális diadalútjaként jellemezhető. Közelebb hozta egymáshoz a különböző kultúrákat. Hozzájárult a dekolonizáció elősegítéséhez a gyarmatosítókat is szolgáló faji megkülönböztetés rendszereinek visszaszorításához, lehetővé tette azt a megközelítést, amelyik az az egyének jogainak egyetemlegességét a társadalmak különbözőségének figyelembevételével igyekszik biztosítani. Büntethetővé tette a tömeges népirtást. Elősegítette a demokrácia eszméinek és gyakorlatának térhódítását. Nőtt azoknak az államoknak a száma, amelyek pluralista demokráciákként működnek. Végső soron, a korábbi évszázadokhoz viszonyítva annak ellenére is növelte földünk lakóinak jogi bizton-

- 295/296 -

ságát, hogy sok állam csak korlátozott mértékben fogadta el a deklarációban, illetve a különböző konvenciókban foglaltakat. Ebben a vonatkozásban különösen annak fontosságát emelhetjük ki, hogy az emberi jogok ügye nemcsak formálisan nemzetközisedett, hanem egyre több esetben került sor nemzetközi beavatkozásra az emberi jogok súlyos megsértőivel szemben.

Az emberi jogok érvényesülésének értékeléséhez hozzátehetjük azonban a "bizonytalan" vagy a "törékeny" jelzőket s az egyetemességgel kapcsolatos fenntartásainkat is. A jogi egyenlőség világa ugyanis nem azonos a geopolitika vagy a geo-ideológia világával, amelyekre a globalizációs folyamat ellenére a sokrétűség jellemző és a különböző érdekeket és értékeket valló és érvényesítő szuverén államok szerepe továbbra is meghatározó. A nemzetközi emberjogi intézményrendszerben két évvel ezelőtt végrehajtott reformok javították az ENSZ hatékonysága növelésének esélyeit. A változások lényege nem elsősorban az, hogy az Emberi Jogi Bizottság helyébe az Emberi Jogi Tanács lépett, hanem, hogy az ENSZ tagállamai kötelesek négyévenként jelentést tenni az emberi jogok helyzetéről, valamint az, hogy ezzel párhuzamosan két másik jelentés is készül róluk: az egyiket a főbiztos hivatala, a másikat nemzetközi civil szervezetek készítik. A Tanács tagjai minimálisan három óra időt kapnak a napirenden lévő ország emberi jogi helyzetének megvitatására. Ez a változás valószínűleg hozzájárul ahhoz, hogy maguk az államok is alaposabban foglalkozzanak az emberi jogok érvényesülésével jogrendszerükben. Nyilvánvaló, hogy ez a továbbiakban sem lesz függetleníthető az uralkodó politikai rezsimektől, a társadalmak prioritásaitól. Lényeges kérdése az is, hogy milyen politikai erők igyekeznek törekvéseikben ellenfeleikkel szemben az emberi jogok védelmezőiként fellépni, vagy legalábbis erre hivatkozni. Ez a problémakör emberbaráti célokat szolgáló intervenciók igazolásától az arab-izraeli viszályig ismét előtérbe került a XXI. század nemzetközi rendszerében. Valószínűleg a jövőben is többet fognak hivatkozni ezzel összefüggésben a polgári és politikai jogok, mint a gazdasági, szociális és kulturális jogok megsértésére. Itt jegyzem meg azt, hogy azoknak a nemzetközi társadalmi szervezeteknek döntő többsége, amelyeket a civil társadalom különböző csoportjai alakítottak ki az emberi jogok védelmére, illetve érvényesülésük előmozdítására, a polgári és politikai jogok területén működik az egyének életét, személyi biztonságát, szabadságát sértő rendszerekkel szemben. Annak ellenére, hogy a jogsértés gyakran egyidejűleg történik a polgári és politikai, valamint a kulturális, gazdasági és szociális területeken, ez utóbbi sokkal kisebb hangsúlyt kap a nemzetközi civil szervezetek

- 296/297 -

fellépésében. A "hagyományos" megközelítés munkájukban az egyéni jogokra és kevésbé a kollektív jogokra összpontosítja a figyelmet.

Előadásom témája, vagyis az emberi jogok, és a társadalmi-gazdasági reformok viszonya ez utóbbi kérdéskörhöz kapcsolódik.

A szélesen értelmezett gazdasági szociális és kulturális jogok a következőket foglalják magukban:

- az egészség legmagasabb elérhető szintjéhez való jog;

- a munkához valamint az igazságos és kedvező munkafeltételekhez való jog;

- az élelemhez való jog;

- a megfelelő lakáshoz való jog;

- a vízhez és a higiénikus feltételekhez való jog;

- a társadalombiztosításhoz való jog;

- az oktatáshoz való jog;

- a kultúrához való jog;

- a magánéletbe történő önkényes beavatkozással szembeni védelemhez való jog.

Mindezeken túl az emberi jogokkal kapcsolatos vitákban előtérbe kerül az a kérés is, hogy az élethez és a fejlődéshez való jog része-e a gazdasági, szociális és kulturális jogok rendszerének?

A gazdasági, szociális és kulturális jogok egyezségokmánya második cikkelyének első pontja kimondja, hogy az egyezségokmányban részes valamennyi állam kötelezi magát arra, hogy-különösen gazdasági és technikai téren-mind saját erejéből, mind, pedig a nemzetközi segélynyújtás és együttműködés útján a rendelkezésre álló valamennyi erőforrás igénybevételével, minden megfelelő eszközzel, ideértve különösen a jogszabályi intézkedéseket, fokozatosan biztosítja az Egyezségokmányban foglaltak megvalósítását.

Az Egyezségokmány nem követeli a kormányoktól, hogy minden célkitűzését azonnal megvalósítsák. Figyelembe veszi azt, hogy milyen eszközök állnak rendelkezésre és kiemeli a fokozatosságot is. Lényegesnek tartja azonban, hogy a részes államok megfelelő stratégiával és határozott elkötelezettséggel cselekedjenek.

Annak ellenére, hogy "a rendelkezésre álló erőforrások" és a "fokozatosság" sokféleképpen értelmezhető, XXI. század nemzetközi rendszerében a gazdasági, szociális és kulturális jogok jövőjének egyik alapvető kérdése lett, hogy a célok mennyire harmonizálhatók, az ún. piaci reformok az említett jogterületen megfogalmazottak érvényesíthetőségével illetve érvényesülésével egy olyan világban, amelyben a kapitalizmus ismét átfogó,

- 297/298 -

uralkodó rendszerré vált. Ugyanakkor lényeges azt is hangsúlyozni, hogy a XXI. század kapitalista rendszere lényegesen differenciáltabb, mint a XX. század eleji kapitalizmus volt. Különböző piaci modellek működnek a rendszerben: az amerikai, szabályozott szabadpiac gazdaság, a japán korporatív-koordinatív rendszer, s az európai szociális piacgazdaság, amelyiknek egyik válfaja a jóléti állam. Emellett kialakultak sajátos hibridek is. Az egyes piaci modellek formálásában jelentős szerepet játszottak a társadalmi mozgalmak, baloldali pártok, populista szervezetek, szakszervezetek. Nem jelentéktelen tényezők voltak olyan elemek is, mint az adott társadalmak kulturális színvonala, a politikai és gazdasági "elit" felkészültsége és rugalmassága is. Annak ellenére, hogy a globalizáció hatására bizonyos konvergálódás megy végbe egy általános piaci civilizáció modellje irányába, s a kölcsönös függőségi viszonyok nyomán nő az egyes gazdaságok egymásra hatása is, a különbözőségek sok területen jelentősek továbbra is. Ugyanakkor számolniuk kell bizonyos közös problémákkal és gondokkal is. A különböző jellegű és típusú gazdaságokban, gyakran hasonló irányú reformokra kényszerülnek.

A piaci reformoknak a nemzetközi vitákban három értelmezése alakult ki. Az egyik a piac és a jelenlegi kapitalista rendszer olyan megreformálását tartja szükségesnek és tűzte ki célul, amelyik erősítené az erkölcsi tényezők szerepét, illetve kikényszerítené azok érvényesülését. Az Adam Smith által említett láthatatlan kéz helyébe tudatos törekvéseket léptetne. A földbolygó és az emberiség jövője érdekében "emberibbé" tenné a piacgazdaságot, a globalizációt, a nagy nemzetközi társaságok működését. Ez utóbbi törekvés képviselői erkölcsileg felelősnek tekintenék az államok és a transznacionális társaságok vezetőit olyan gyakorlatért, amelyik megengedi a korrupciót, lehetővé teszi a társadalombiztosítási és nyugdíjalapok kifosztását, a hirdetések félrevezető manipuláló jellegét, a szavazók félrevezetését. A piaci rendszer reformja kötelezővé tenné környezetbarát termékek és szolgáltatások bevezetését, Csökkentené a vezető menedzserek hatalmas jövedelmét. Nagyobb figyelmet fordítana az élet minőségét javító állami és vállalati intézkedésekre.

A piaci reformok másik értelmezése szerint az államoknak nem szabad kiadásaikban többet vállalniuk, mint amennyit a piac értékítélete megenged, vagyis amit bevételeikből az elviselhető külső adósságot is figyelembe véve finanszírozni tudnak. Lazítaniuk kell azokat az az intézkedéseket, amelyek korlátozzák a piac szabályozó erőinek érvényesülését (pl. munkaügyi törvények). Privatizálni kell az állami tulajdonban lévő vállalatokat és minimálisra csökkenteni az államapparátust. A piaci refor-

- 298/299 -

mok ebben az értelmezésben közelebb viszik az adott rendszert a kapitalizmus ideális típusához, amelyben a rendszer két alapvető jellemvonása érvényesül: a termelőeszközök magántulajdona s a gazdasági tevékenységek decentralizált, piaci koordináltsága. Az így értelmezett piaci reformok képviselői sem mindenben azonosak. Egyeseknél a piaci reform nem valamiféle végcélt, hanem a kívánt cselekvési irányt jelent, hanem csupán a piaci erők érvényesülését kívánja erősíteni, miközben meg kívánja őrizni az állam szerepét, pl. az állami szubvenciók terén bizonyos szektorok támogatására. A piaci reformokat szélesebben értelmező neoliberális törekvések sem zárnák ki minden területen az állam szerepét, de jelentősen szűkíteni igyekeznek azt a szociális kiadások, az egészségügy, a nyugdíjak terén. Ily módon kívánják csökkenteni az állami kiadásokat és az adókat. Az állam ebben a koncepcióban néhány centrális fontosságú területre korlátozná tevékenységét, mint pl. a rend és biztonság fenntartása, rendkívüli, vagy válsághelyzetek kezelése.

A piaci reformok harmadik értelmezése a gazdasági és társadalmi változásokhoz való igazodással kapcsolatos. Ilyennek tekinthető, pl. az urbanizációval, vagyis adott ország lakóinak városi településekre való tömeges vándorlásával összefüggő változások végrehajtása az oktatáspolitikában, az egészségügyben vagy a szociálpolitikában.

A szükségessé vált, vagy ilyennek tekintett reformok és a nemzetközi emberjogi egyezményekben illetve egyezségokmányokban vállalt kötelezettségekkel is összefüggő problémák legfontosabb területei a XXI. század elejének világában a következők:

- A bevándorlással kapcsolatos politikák, annak nyomán, hogy az egyik oldalon hatalmas kivándorlási nyomás keletkezett, a demográfiai nyomás, a helyi viszonyok tűrhetetlensége, s a magas jövedelmű országok vonzóereje miatt. A másik oldalon az alacsony népszaporulat, társadalmak korösszetételének átalakulása-öregedése és a munkaerőhiány által okozott problémákat lehet enyhíteni bevándorlással. Olyan kérdéseket kell megoldani egyebek között, mint a bevándorlás korlátozásának jellege és mértéke, preferenciák alkalmazhatósága és az ezzel kapcsolatos diszkriminációk, az új jövevények állampolgárrá válásának feltételei, illetve a velük szemben alkalmazható korlátozások.

- Az oktatáspolitikák, elsősorban az a kérdés, hogy milyen mértékben és milyen szinten kötelesek az államok biztosítani az ingyenes hozzáférhetőséget a piacgazdaság viszonyai között. Az 1930-as évektől az 1980-as évekig az egyenlő hozzáférhetőség és a társadalmi igazságosság állt előtérben, s ezzel összefüggésben az állam meghatározó szerepe. Az 1980-as

- 299/300 -

évek "piaci forradalma" és számos ország gazdasági nehézségei nyomán az oktatáshoz való jog értelmezése "differenciálódott". Előtérbe került a privatizáció, az állam kötelezettségvállalásnak illetve az ingyenességnek az alapfokú illetve a középfokú oktatásra való szűkítése. A reformok központi témája mégsem a piacosítás, hanem az, hogy miként lehet az oktatási rendszert alkalmasabbá tenni a piaci feltételeket is figyelembe véve,a tudásalapú társadalomba való átmenet minőségi és mennyiségi követelményeinek biztosítására?

- Az egészségpolitikák átalakítása. A világ sok országában soha sem volt az egészségi ellátás ingyenes, vagyis állam által finanszírozott tevékenység. Ez az európai "jóléti államokban", a volt szocialista országokban és néhány fejlődő országban volt jellemző. Ez utóbbi esetekben főként az alapellátásra terjedt ki, amelynek mértéke eleve alacsony volt, illetve csak bizonyos társadalmi csoportokra vonatkozott. Az egészségügy technikai átalakulása, a magas gyógyszerárak, a lakosság települési viszonyainak és összetételének átalakulása mindenütt jelentősen megnövelte az egészségügy költségigényét. Ennek finanszírozására az államok csak az adók, vagy az egészségügyi hozzájárulás jelentős emelése nyomán lennének képesek. Ugyanakkor az egészséghez való jog döntő kérdés maradt mindenütt.

- A szociálpolitikák reformja. Az emberjogi egyezmények szemszögéből ez a reformok legkényesebb és leglényegesebb területe, hiszen a társadalmak széles rétegeit érinti, s olyan területeket fog át, mint a munkaerő piacok, munkaügyi szabályok, foglalkoztatottság, munkanélküliség, családok helyzete, szegénység, szociális segélyek. A nemzeti szociálpolitikák belső támogatottsága is rendkívül egyenlőtlen, elsősorban annak következtében, hogy finanszírozásuk általában költséges és az ezzel kapcsolatos terhek, számos országban öngerjesztő hatásúak. Ezért is erős a politikai nyomás ezek csökkentésére. A szociálpolitikák jellege és költségei sokoldalúan befolyásolják az egyes országok és vállalatok nemzetközi versenyhelyzetét is. Ezzel összefüggésben a "szociális dömping" problémája a következő évtizedekben is igen lényeges téma marad. Ugyancsak lényeges kérdése lesz a következő évtizedeknek az, hogy az emberi jogokat általában tiszteletben tartó államok milyen mértékben kényszerülnek olyan szociálpolitikai reformokra, amelyek ellentétesek a nemzetközi emberjogi egyezmények ratifikálása nyomán vállalt kötelezettségeikkel? Ez a kérdéskör különösen azokban a közepesen fejlett országokban vált a belpolitikai feszültségek egyik lényeges forrásává, amelyekben a szegénység jelentős, tartós és más szociális problémák is súlyosak, ugyanakkor az

- 300/301 -

állami bevételek túl alacsonyak, nem elegendőek a szükséges szociálpolitika finanszírozására.

A gyakorlati tapasztalatok arra utalnak, hogy általában a piaci reformok két fázisa érvényesült, ott, ahol ezeket bevezették. Az egyik fázist esetenként reformnak keresztelték, de valójában stabilizációs intézkedések jellemezték, amelyek révén az állami költségvetési egyensúly vagy a külső fizetések egyensúlyának helyreállítását, az infláció megfékezését, a nemzeti valuta stabilizálását igyekeztek megvalósítani, a második fázisban a gazdasági, társadalmi vagy politikai intézményrendszert alakították át. Olyan szerkezeti reformokat vezettek be, amelyek megfeleltek a piaci értékrendnek. A stabilizációs intézeteket általában rövidtávra, a strukturális reformokat hosszabb távra tervezték. Ez utóbbiaknál került esetenként napirendre a belpolitikai vitákban, s különösen a politikai pártok valamint társadalmi szervezetek retorikájában az a kérdés, hogy a reformok összeegyeztethetők - ezen azokkal a kötelezettségekkel, amelyeket az államok a gazdasági, szociális és kulturális jogok biztosításáról vállaltak? Ugyancsak fontos kérdésként fogalmazódott meg a reformok ütemezése, a sokkterápia, a fokozatosság vagy a "csúszó", csigalassúságú reformpolitika, illetve ezek előnyei és hátrányai. A reformok ritkán bizonyultak egyértelműen sikeresnek, s főként a politikai kockázat miatt, rendszerint félmegoldásokat, vagy teljes kudarcot eredményeztek. Ebben a programok gyengeségei, az előkészítés és végrehajtás hiányosságai, a politikai támogatottság hiánya vagy erodálódása és a külső feltételek megváltozása játszottak általában szerepet. A magyar gyakorlat is számos példával szolgált arra, hogy az említett tényezők összességében, vagy külön-külön miképpen ásták alá a különböző reformokat, illetve eredményezték azok "elvetélését".

A különböző országok piaci reformokat általában nem absztrakt, elméleti meggondolásokból kezdeményeznek. Politikai és társadalmi érdekviszonyból és értékekből eredő preferenciák vagy külső kényszer hatására vállalják a kormányok a gyakran nehéz és kétséges kimenetelű intézkedéseket. Külső kényszer is több forrásból eredhet. Más államok vagy nemzetközi szervezetek különböző okokból rákényszeríthetnek államokat bizonyos intézkedésekre vagy belső intézményrendszerük átalakítására. A Washingtoni Közmegegyezés megfogalmazóinál döntő szempont volt az, hogy a nagymértékben eladósodott államok konszolidálását kemény feltételekhez kössék. Más típusú külső kényszer jellemezte a Szovjetunió politikáját. A 40-es évek végén, pl. az akkori kelet-európai rendszerváltás-

- 301/302 -

sal kapcsolatban a szovjet politika megkövetelte a szovjet modellhez hasonló rendszer kiépítését az érdekkörébe került államokban.

Ismét sajátos külső eredetű követelmények fogalmazódtak meg az 1990-es évek elején a volt szocialista országokkal kapcsolatban. Az átalakulás külső, a nyugat által közvetített ideológiai-politikai környezetében igen jelentős tényező volt az 1980-as évek elején kibontakozott globális piaci forradalom, s az ezzel is összefüggő liberalizációs hullám, amelyik a fő tüzet az állam gazdasági szerepe ellen irányította, összekötötte a makrogazdasági stabilizáció feladatait az állam szerepének leépítésével, a deregulációval és a privatizációval. Sokan nyugaton a keleti rendszerváltást, a liberalizálást és a piacosítást a kapitalizmus győzelme legfontosabb jelének deklarálták, s magát a folyamatot is gyakran, leegyszerűsítve, igen primitív módon kezelték. Megfeledkeztek pl. arról, hogy az állam szerepének jelentős növekedése a XIX. és XX. században, nem csupán a szovjet típusú szocializmus, vagy a szociáldemokrácia hatalomra kerülésének következménye volt, hanem számos egyéb tényezőnek, pl. a gyarmati háborúknak, a két világháborúra való felkészülésnek, a hidegháborúnak, a nemzeti versenyképesség növelésére irányuló törekvéseknek, a piacok rossz, gyenge működésének, s a piaci viszonyok kedvezőtlen gazdasági és társadalmi következményeit kivédeni, korrigálni akaró erőfeszítéseknek is. Azt is figyelmen kívül hagyták, hogy az állam szerepét nem lehet elvonatkoztatni a gazdasági fejlettség adott szintjein megvalósítandó feladatoktól és a globalizációval összefüggő problémáktól sem.

Piaci reformok esetében, a külső kényszerítő erők között döntő tényezők lehetnek a nemzetközi pénz és tőke piacok, a világpiaci árviszonyok s természetesen a globális versenyfeltételek változásai. Ezek, egy liberalizált és nyitott gazdaságban sokoldalúan befolyásolják a belső piacot, az országok bér és árviszonyait, az intézményrendszer finanszírozásának fenntarthatóságát, valamint súlyos társadalmi és gazdasági zavarokat okozhatnak az érintett országokban. A világpiac meghatározó rendező erőit nem vagy csak különlegese esetben érdekli az, hogy az egyes államok milyen kötelezettségeket vállaltak a nemzetközi szerződéseikben vagy ezek nyomán alkotmányukban lakosságuk gazdasági, társadalmi és kulturális jogainak érvényesítésére. Az államok alkalmazkodóképességére, az uralkodó politikai rezsimekre bízzák, hogy mennyire képesek társadalmuk békéjét biztosítani, képzettségi szintjét, egészségügyi viszonyait javítani.

Nyilvánvaló, hogy a piaci reformok előzőekben említett morális értékekre épülő követelményei, amelyeket az ENSZ különböző dokumentumai, a világegyházak és civil szervezetek is hangsúlyoznak, arra törekednek,

- 302/303 -

hogy egy olyan világban, amelyben a nemzetközi rendszerben a piaci viszonyokra jellemző értékrend dominál, megvédjék az oktatás, az egészségügy és a szociálpolitika terén a jóléti államra jellemző rendszereket, fékezzék a globális egyenlőtlenségek tovább növekedését. Céljaik között szerepel az is, hogy előmozdítsák az emberjogi egyezményekben foglaltak érvényesítését és olyan, valamennyi állam által elfogadott programok megvalósulását, mint a Millenniumi Fejlesztési Célok. Nagy a veszélye ugyanis annak, hogy a neoliberális töltetű stabilizációs és szerkezeti reformok a globális piaci rendszer feltételei mellett számos országban nem tudják beváltani amúgy is ingatag ígéreteiket. Különösen a külső feltételektől nagymértékben függő, közepes vagy alacsony fejlettségi szintű rosszul vezetett országokban áll fenn a veszélye annak, hogy az ilyen programok társadalmi feszültséget, politikai zűrzavart okoznak és súlyos nemzetközi következményekkel is járhatnak.

Számunkra a jogok érvényesíthetőségében lényeges kérdés az is, hogy az Európai Unió miként befolyásolja a fentieket. Amikor a volt szocialista országok csatlakozni kívántak az EU-hoz, azt remélték, hogy minél hamarabb elérhetik az ottani életnívót és javíthatják szociális viszonyaikat. Elfogadták az 1993-as koppenhágai kritériumokat, amelyek a tagságra törő országoktól megkövetelték az emberi jogok érvényesítést, amelyen főleg a polgári és politikai jogokat értették, a működő piacgazdaságot és a képességet, hogy kezelni tudják az EU keretei közötti verseny következményeit. Az EU keretében lényegében a neoliberális piaci modell dominált. A szükséges szerkezeti változások alig különböztek a Washingtoni Közmegegyezés feltételeitől. Centrális fontosságú volt a privatizáció. Ennek és a versenyképesség erősítésének javasolt eszközrendszere nem volt összhangban a gazdasági, szociális és kulturális jogok egyezségokmányának több fontos célkitűzésével.

A kapitalista piacgazdaságra jellemző érdek- és értékviszonyok dominanciáján túlmenően, nem lehet a gazdasági, szociális és kulturális jogok érvényesíthetőségének feltételeit elvonatkoztatni más lényeges globális kihívásoktól sem, amelyek a XXI. századra bolygónkon kialakultak. Előadásomban csak néhány fontos problémát említek ezek közül. Teljesen irreális pl. az, hogy a munkához való jog a fogalom hagyományos értelmezésében és a rendelkezésre álló eszközrendszerrel biztosítható a nemzetközi piac feltételei között egy olyan világban, amelyben a következő két évtizedben csupán demográfiai okokból közel egymilliárd új munkahelyre lenne szükség. Egyéb, jelentős tényezők is befolyásolják különböző térségek foglalkoztatási viszonyait. Az alacsony bérű országok versenyé-

- 303/304 -

nek globális hatása és a transznacionális társaságok stratégiai döntései jelentős termelő és szolgáltató tevékenységek áttelepítésére ilyen államokba, a fejlett államokban okoz jelentős problémákat a munkaerő piacán. A technikai fejlődés további olyan tényező, amelyik minden korábbinál nagyobb mértékben munkaerő megtakarító. Lényeges kihívása az idősebb korúak arányának növekedése is, ami napirendre tűzi a generációk közötti jövedelemelosztás feltételrendszerének jelentős átalakítását. A nők egyenjogúságának és növekvő részvételének problematikája is, amelyik természetesen sokkal szélesebb a munkához való jog érvényesülésénél, ugyancsak kapcsolódik e témakörhöz.

Súlyos problémák nehezítik a legmagasabb szintű egészségügyi ellátáshoz való jog érvényesíthetőségét is. Gyakorlatilag kizárt, hogy az elérhető, legmagasabb szintű egészségügyi ellátáshoz való jog fenntartható és a hagyományos jóléti államokra jellemző feltételek mellett mindenki számára hozzáférhetővé tehető olyan világban, ahol az igénybevevők száma gyorsan nő és a modern gyógyszerek és technikai felszerelések költségei állandóan emelkednek.

A XXI. század egyik legsúlyosabb globális problémája bolygónk biológiai létfenntartó képességének gyengülése. Az emberek élethez való joga biztosíthatóságának alapvető feltétele az, hogy az emberiség ne csak bolygónk biofizikai határain belül éljen és fejlődjék, hanem oly módon, hogy ennek igazságos elérését a ma élő és a jövő generációk számára, valamint más élőlények számára is biztosítsa. Az emberi jogok és a fenntartható fejlődés feltételrendszerének harmonizálása minden bizonnyal a jövő egyik leglényegesebb kérdése lesz. A fenntartható fejlődéshez, az egészséges környezethez való jogok különösen olyanok, amelyek globális kollektív jogoknak tekinthetők és megkövetelhetik az egyének és az államok jogainak újra fogalmazását, estleges korlátozását is bizonyos területeken.

A gazdasági, szociális és kulturális jogok érvényesíthetőségében lényeges kérdéssé vált egy további új tényező: hatalom vertikális újraelosztása nyomán a civil társadalom megnövekedett szerepe. A civil társadalom tűrőképességét eleve jelentős mértékben befolyásolhatja a növekvő kontraszt, a polgári és politikai jogok által deklarált jogi egyenlőség és a globálisan példátlan méreteket öltő társadalmi-gazdasági egyenlőtlenségek között. A piaci reformok kedvezőtlen következményei, amelyek jelentős rétegek helyzetét ronthatják, tovább növelhetik a társadalmi egyenlőtlenségeket, feszültségeket. Igen különböző lehet a reformok hatása az egyes társadalmi csoportokra s eltérő azok érdek érvényesítő képessége is. Kérdéses, hogy a reformokkal kapcsolatban az adott ország politikai szerve-

- 304/305 -

zetei közül a reformokat támogató erők menyire képesek a civil társadalmat "megszelídíteni" illetve a reformok ellenzői a társadalmat megvadítani, s ez miképpen teszi, pl. a demokratikus rendszert működésképtelenné. Lényeges kérés ezzel kapcsolatban az is, hogy a szociáldemokrácia, vagy a jobboldal alkalmasabb e olyan megszorítások és az elosztási viszonyokat tartósan átalakító reformok bevezetésére, amelyek figyelembe veszik a gazdasági, szociális és kulturális jogokkal kapcsolatos elkötelezettségek minimálisan teljesítendő szintjét?

* * *

HUMAN RIGHTS AND MARKET REFORMS IN THE GLOBAL SYSTEM OF THE 21ST CENTURY

by Mihály Simai

Human rights are one of those three pillars on which the United Nations has been established. The generation of the decision-makers of this period lived through two horrible world wars, therefore this generation did not hardly know anything else than oppression, war and political tension. The decisive majority of those social organizations which were established by various groups of civil society in order to protect as well as to promote the diffusion of human rights work in the field of political rights to protect them against oppressive political systems. Contrary to the fact that violation of human rights could happen simultaneously concerning the civil, political, cultural, economic and social aspects the last three dimension could not be regarded really emphasized in the activity of civil organizations. The "traditional approach" mostly focuses on individual rights and do not give serious attention to collective rights. This study tries to stress the importance of this dimension. ■

- 305 -

JEGYZETEK

[1] Két évig tartott a vita az ENSZ 1946-ban alapított Emberi Jogi Bizottságában, amelyik azt a feladatot kapta, hogy a Világszervezet Alapokmánya eszméinek és betűinek megfelelően alakítsa ki és kodifikálja az általános és egyetemes emberi jogokat. Az emberi jogokkal foglalkozó bizottságnak eredetileg 18 tagja volt, s elnöke az amerikai Eleanor Roosevelt asszony, Roosevelt elnök özvegye lett. 1400 ülést tartottak s éles vitákban fogalmazzák meg a deklaráció szinte minden mondatát. Végül 1948. december 10-én szavazta meg a deklarációt az ENSZ Közgyűlése Párizsban, a Chaillot Palotában tartott ülésén.

[2] SAMPFORD, C.: The Four Dimensions of Human Rights. In: Rethinking Human Rights (ed.: Gallign, B.-Sampford C.). Federation Press, Sidney, 1997. 51-56.

[3] A rendszer több mint 60 szerződést és deklarációt foglal magában. Az államok döntő többsége aláírta, sőt ratifikálta is ezeket a globális egyezményeket. A politikai és polgári jogokkal összefüggő területeken túl, különösen fontosak voltak a gazdasági, szociális és kulturális jogokat deklaráló, gyermekekre, a női egyenjogúságra, a környezeti témákra, a menekültek státusztára a migráció résztvevőinek jogaira vonatkozó konvenciók, a faji megkülönbözetés minden formáját megtiltó a kínzást tilalmazó egyezmények. Az emberi jogok nemzetközi rendszerének keretében szerves kapcsolat teremtődött a társadalmi szolidaritás és az emberi jogok között. A társadalomtudományok és különösen a jogtudomány új ágaként fejlődött ki az emberi jogokkal összefüggő analitikai és normatív munka. Az emberi jogok globális térhódítása és védelme folyamatában különösen nagy jelentősége volt a civil társadalom szervezeteinek.