Napjaink jogalkotásának termékei között egyre gyakrabban fedezhetünk fel olyan jogszabályokat, amelyek gazdasági érdekek könnyebb érvényesülését kívánják elősegíteni, a környezetvédelmi követelmények rovására. A magyar törvényhozó is hajlamos arra, hogy gazdasági lobbyérdekeknek engedjen, s a szabályozás egyszerűsítésének eszközeihez nyúljon, mondván, hogy túl hosszúak az engedélyezési eljárások, a késlekedő szakhatóságok vagy a társadalom részvételi jogai indokolatlanul akadályozzák azok jogerős lezárását, miközben az ország gazdasági helyzete a beruházások élénkítését, az infrastruktúra gyors fejlesztését követelik meg. A Magyar Köztársaság gyorsforgalmi közúthálózatának közérdekűségéről és fejlesztéséről szóló 2003. évi CXXVIII. törvény legfontosabb célja pl., hogy a közérdekűnek tekintett gyorsforgalmi utak és autópályák építésének engedélyezésére sajátos, az általánostól eltérő szabályokat állapítson meg, elsősorban az engedélyezési folyamat gyorsítása, egyszerűsítése érdekében.1 Egyébként a törvény kifejezetten környezeti tárgyú rendelkezéseket is tartalmaz, ennek ellenére nem készült el vizsgálati elemzése, vagyis megalkotásakor sérültek azok az eljárási garanciák, amelyek a jogalkotó munka környezetvédelmi megfelelőségét, a környezethez való jog érvényesülését hivatottak biztosítani.2
Rendelkezései közül említést érdemel pl., hogy
1. a törvény 9. § (4) bekezdése már létező utak továbbfejlesztése (gyorsforgalmi úttá, autópályává kiépítése) esetére eltekint az ún. előzetes környezeti hatásvizsgálati eljárástól,
2. a törvény 12. § (3) bekezdése és a 15. § a) pontja korlátozza a jogorvoslathoz való jogot a végrehajtásra gyakorolt, felfüggesztő hatály eltörlésével,
3. a törvény 14. §-a kizárja, hogy a közigazgatási szerv vezetője a környezetvédelmi vagy az útépítési engedélyezési eljárás határidejét meghosszabbítsa.
Nos, az idézett rendelkezések nem tekinthetőek magyar találmányoknak. Az újraegyesítést követően Németországban számos (többek közt az útépítést illető) ún. eljárásgyorsító törvényt ("Beschleunigungsgesetz"-et) alkottak, amelyek amellett, hogy többnyire a környezeti érdekek és az ügyféli jogosítványok csorbítását eredményezték, eredeti céljukat sem tudják maradéktalanul betölteni. A deregulációra, az eljárások gyorsítására vonatkozó szabályok ráadásul alkotmányjogi és európai jogi aggályokat is felvetettek.
Úgy látjuk, hogy a magyar jogalkotó mintegy 10-15 évvel később elindult ugyanazon az úton, amelyet a Német Szövetségi Köztársaság "már kitaposott". Tette, teszi ezt anélkül, hogy a sajátos szabályozás következményeit felmérte volna. Meggyőződésünk, hogy zsákutcáról van szó, amelyben minden egyes lépés helyrehozhatatlan károkkal járhat.
Jelen tanulmányban arra teszünk kísérletet, hogy bemutassuk a "már bevált német megoldásokat, az azokra vonatkozó szakirodalmi kritikákkal együtt. Ezzel rávilágíthatunk arra, hogy az eljárások egyszerűsítésének, gyorsításának választott eszközei önmagukban (is) vitathatóak. E szabályozási törekvéseket igyekszünk beágyazni egy szélesebb összefüggésrendszerbe, amiből kiderül, hogy az egyszerűsítésnek többféle iránya lehetséges. A vizsgálat középpontjába azokat az eszközöket állítjuk, amelyek esetében nyilvánvaló az említett magyar és német szabályozás rokonsága. Ugyanakkor arra is felhívhatjuk a figyelmet, hogy ugyanazon megoldások hatásai a német és a magyar jogban szignifikáns eltéréseket mutatnak, hiszen más a szabályozási környezet, a környezethasználók jogtudata, a társadalom környezeti érzékenysége. Ezek az eltérések a magyar szabályozás szigorúbb megítélését eredményezik, a maga alkotmányjogi, politikai és erkölcsi következményeivel együtt.
A szabályozás egyszerűsítése mögött álló legfontosabb német jogpolitikai érv 1990/91-ben még a keleti tartományok felzárkóztatási kényszere volt, később viszont (különösen 1996-ban) sorra jelentek meg azok a jogszabályok, amelyek a speciális ("gyorsító") normák általánossá válásának irányába mutatnak. Az évtized közepén az egész német gazdaság recessziója, a beruházási kedv visszaesése jelentette már a fő érvet (az állam elsődleges feladata, hogy lebontsa a vonzó Wirtschaftsstandort Deutschland érvényesülését hátráltató tényezőket), amit a jogtudomány a pozitív (német szövetségi) jog egységének követelményével támasztott alá.3 A sajátos, ideiglenesnek szánt szabályozás ma is hatályos, sőt, a szövetségi kormány 2005 áprilisában terjesztette be a legújabb javaslatot hatályának meghosszabbítására és az ország teljes területére való kiterjesztésére. E lépéstől az engedélyezési eljárások éves nagyságrendű lerövidülését, néhány év alatt hatvanezer új munkahelyet és többmilliárd euró befektetését várják, elsősorban a közlekedési intfastruktúra fejlesztése körében.4 Mint a német példa mutatja, az egyszerűsítési törekvések ragályosak s gyorsan terjednek. E hajlamra, eshetőségre tekintettel a téma nálunk is aktuális.
Az eljárások gyorsítását célzó jogszabályváltozások elsősorban a részvételi jogosultságokat, a jogvédelmi lehetőségeket és a környezetvédelmi elvárások érvényesülését korlátozzák.5 Ezek között említhetjük meg a lakásépítés megkönnyítésére (Wohnungsbauerleichterungsgesetz, 1990), az útépítést megelőző eljárások meggyorsítására (Verkehrswegeplanungsbeschleuni-gungsgesetz, 1991), a tervjóváhagyási eljárások egyszerűsítésére (Planungsvereinfachungsgesetz, 1993), a beruházások ösztönzésére (Investitionsförderungs-gesetz, 1993), a környezetvédelmi engedélyezési eljárások gyorsítására (Genehmigungsverfahrensbeschleunigungsgesetz, 1996) irányuló törvényeket, valamint az államigazgatási eljárási törvény (Verwaltungsverfahrensgesetz) és azzal szoros összefüggésben a közigazgatási perrendtartás (Verwaltungsgerichtsordnung) módosítását (1996). E jogszabályok elsősorban az útépítés, a közszolgáltatások (pl. hulladékkezelés) és a lakásépítések területén törekszenek az eljárások időtartamának csökkentésére. Az alábbiakban áttekintjük azokat a fontosabb változásokat, amelyeket a nevezett törvények bevezettek.6
A szabályozás egyszerűsítését célzó módosítások egyik legfontosabb eleme, hogy immár kevesebb esetben szükséges engedélyt szerezni a beruházások vagy üzemátalakítások megvalósítása érdekében. Az engedélyezési tényállások csökkentésének több módja is lehetséges, így pl. a jogszabályon alapuló engedélykötelezettség eltörlése, bejelentési kötelezettséggel való felváltása, vagy a bejelentési eljárás alapján az engedélykötelezettség fennállásának egyedi elbírálása.
A német jogalkotó e lehetőségek mindegyikét alkalmazta. Annak érdekében, hogy feleslegesen ne folytassanak le engedélyezési eljárásokat, az új jogrend előzetes bejelentési kötelezettséget ír elő, ha egy vállalat üzemében módosításokat kíván végrehajtani. E kötelezettség nem csak a jelentős (azaz engedélyköteles) módosítások esetén áll fenn, hanem minden olyan esetben, amikor a változtatás hatással lehet a környezetre, függetlenül a hatások negatív vagy pozitív értékelésétől. A bejelentéshez mellékleteket kell csatolni, amelyek annak elbírálásához szükségesek, hogy engedélyköteles-e a tervezett módosítás. A beruházás (engedély hiányában is) megkezdhető, ha a hatóság közli, hogy a módosítás nem engedélyköteles, vagy ha az erre előírt egyhónapos határidő eredménytelenül telik el.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
