Ritkán fordul elő, hogy a recenzens az ismertetendő könyvet a második felénél kezdi olvasni.
1. Máthé Gábor érdekfeszítő monográfiájával[1] ez történt: a könyv 131. oldalától a szerző a megelőző fejezetekhez kapcsolódó alapvető források összeállításával örvendezteti meg az olvasót. Azon, mérföldkőnek tekinthető törvények szövegével, amelyek - kezdve I. Ferdinánd koronázási esküjétől és az 1527. évi törvénycikkektől a törvényhatóságokról szóló 1886. évi XXI. törvénycikkig - alapvetően meghatározták a magyar jogfejlődést. Ez a szerkesztési megoldás jelentősen emeli egy átlagos monográfiával összevetve a könyv tudományos és oktatási értékét, kezelhetőségét, mivel a megelőző monográfiarész, a Máthé-szöveg maga kínálja a hátralapozást, a veretes törvényszöveggel való alátámasztást, az abban való elmélyedést. Ha az olvasó belekezd a Mohácsot egy évvel követő sorsdöntő - tulajdonképpen a dinasztiaalapítást kodifikáló - 1527. évi törvénycikkek és I. Ferdinánd koronázási esküje olvasásába, szinte nem tudja a könyvet letenni. A kettős királyválasztásnak a királyi Magyarország felőli nézete markáns közjogi megfogalmazással tűnik fel: Szapolyai János királyt csak "a vajda" megnevezéssel illeti. De megrendítő a mai magyar jogrendszerben az eligazodást szinte lehetetlenné tevő törvények és rendeletek garmadájára gondolva az, hogy e törvény 3. cikkelye a királyra nézve elrendeli: az előd királyok "összes decretumait ama tizenhat kiválasztott jogtudóssal és másokkal [...] javíttassa ki, és kijavítás után gyűjtesse egy egészbe..." Hja, a jogbiztonság - mondhatnánk, régi követelmény és erény.
Ugyanígy megrendítő olvasni I. Lipót 1687. évi decretumát, amelynek 2. cikkelye a király és fiúörökösei (a Habsburg dinasztia) trónöröklési jogát elismeri a maga mégis fenntartással megfogalmazott módján. A "felavatandó", vagyis megkoronázandó királynak az 1. cikk szerinti esküt kell letennie az ország szabadságának, jogainak, régi és helybenhagyott szokásainak tiszteletben tartására, csakhogy úgy, "amint ezek értelmezése s használata iránt a király s a karok és rendek országgyűlésileg közösen megegyeznek...". A "valahányszor ily felavatás ujból bekövetkezik" kitétel az esküszöveggel egybevetve világossá teszi, hogy de jure nincs szó a szabad királyválasztás jogáról való lemondásról (ahogyan ez a nemzettudatba többé-kevésbé átment): Magyarország továbbra is esetről esetre "ismeri el" és "avatja fel" királyának a Habsburg-örököst - amíg fiúági van. Ezt kifejezetten leszögezi a 3. cikk: a spanyol Habsburg-ág kihalása esetén "nyerjen helyet a karok, és rendek ősi, régi helybenhagyott szokása s előjoga a királyválasztásban". És a 4. cikkely szükségesnek tartja "megmagyarázni" az Aranybulla ellenállási záradékát: noha "a helyes értelmet csak [...] egyeseknek rossz akaratú magyarázása törekedett netán más elrontott értelemre csavarni", azért e záradékot a koronázási esküből mégis "kizárják...".
Ugyanilyen mérföldkő a szerző által ideszerkesztett következő törvény: III. Károly 1723. évi, a trónöröklést a nőágra kiterjesztő dekrétuma: a Pragmatica Sanctio, benne a "hosszú 19. század" végéig, 1918-ig újra meg újra vitatott "feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul" tétellel. A dekrétum 2. cikk 11. §-a pedig megerősíti az ország szabad királyválasztási jogát a nőág kihalása esetére. A sor folytatható: következik II. Lipót nevezetes - a "kalapos király" halála után kiadott - 1790. évi dekrétuma, amely 3. cikkelyében előírja, hogy az új királyt fél éven belül meg kell koronázni, persze az eskü letételének feltételével. A 10. cikkely a "feloszthatatlanul és elválaszthatatlanul" tétel ismétlését követően leszögezi, hogy Magyarország "szabad, és kormányzatának egész törvényes módját illetőleg [...] független, tulajdon törvényei és szokásai szerint, nem pedig más tartományok [ti. az örökös tartományok - V. I.] módjára igazgatandó és kormányozandó
- 538/539 -
ország". És következik a kiegyezés: az 1867. évi XII. törvénycikk magyar és német nyelven, a maga mai napig olvasmányos, könnyen érthető, precíz szövegezésével, amint lefekteti az Osztrák-Magyar Monarchia közjogi alapjait.
2. A nyolc fejezetre oszló munka az Alapvetéssel indul: közjogtörténeti értékeink folytonosságával, melyet a jogfejlődés jogtörténeti jellemzőinek és a két különleges törvénynek: a Buda visszafoglalását követő pozsonyi országgyűlés híres 1867. évi dekrétuma, valamint a Pragmatica Sanctio elemzése követ. Az 1790. évi és a 19. századi közjogi viszonyok elemzését a kiegyezés és az általa vert közjogi "hullámok" értékelése követi, majd nagyívű elemzés zárja a művet a dualista monarchia intézményrendszeréről.
Közjogi értékeink folytonossága témájának középpontjában a Szent Korona-tan sajátosan magyar vonása: a dologiasodás, az államnak a király személyétől való függetlenedése áll, amely így nem szorosan a területi elvvel vagy a perszonalítás elvével operál, hanem állami felségjelvényként a szuverenitás történeti megjelenítője.[2] A vizsgált időszak jogfejlődése jogtörténeti jellemzőinek súlypontja a szerző szerint Justitinianus törvényhozói aktusaitól indul, és a Corpus Juris Canonicin keresztül vezet a ius commune kialakulásáig, amely folyamatba berobban Werbőczy Hármaskönyve.[3] A Hármaskönyv a translatio imperii tanát örökíti tovább: a magyarok a királyi jogokat a szent koronára, illetve annak mindenkori viselőjére ruházzák. Máthé joggal emeli ki a korona dologiasodása kapcsán azt, hogy így a koronának területi impériuma van, nemzetközi szerződés alanyává válik, ez a hatalomátruházási elmélet pedig megalapozta a magyar történeti alkotmányt, konszolidálta a rendiséget, egyben biztosította a Habsburg Monarchián belül a magyar királyság folytonosságát. A szerző külön emlékezik meg a méltatlanul háttérbe szorult Négyeskönyvről.
A szerző a szívéhez láthatóan igen közel álló témát: az 1687. évi dekrétumot és a Pragmatica Sanctiót külön fejezetben elemzi, melyet az utóbbira vonatkozó összegző alapvetés zár. Ebben különös hangsúlyt kap az a fentebb említett sajátosság, hogy a nemzet fenntartotta magának a jogot: minden egyes királyt maga ruházza fel az uralkodói jogok teljességével, azaz: a trónbetöltés módja az országgyűlés választása volt, bár nyilván mindig a dinasztiabeli elsőszülöttet koronázták meg.[4] A Pragmatica Sanctio tehát Máthé értelmezésében olyan kétoldalú szerződésnek tekintendő, amely mindkét félnek kötelezettséget jelentett: a magyar rendeknek a királyválasztásról való de facto lemondásért cserébe a hatalomban való részesedés közjogi biztosítékait: az önálló államiság létének elismerését kapták, ezért az indivisibilter et inseparabiliter problematika ebbe a kontextusba helyezve a viták ellenére nem okozott megoldhatatlan jogértelmezési gondot. Ugyanakkor a közös védelem kötelezettségét ez nem vonhatta kétségbe, aminek - tehetjük hozzá - később többször is, legutoljára az első világháború kezdetekor kellett jelét adnunk.
3. Az 1790. évi dekrétumok közjogi értékelése sajátos, figyelemre méltó fénytörésben jelenik meg: Máthé Gábor felhívja II. Lipót 1790. évi dekrétuma 12. cikkelyét, amely - II. József uralkodására való ellenhatásként - először szögezi le a hatalmi ágak elválasztásának követelményét és a pátensekkel való kormányzás tilalmát. A dekrétum ismét elismeri és hangsúlyozza a korábbi jogfejlődésen is 1867 óta végighúzódó alapvetést, hogy Magyarország önálló léttel bíró független állam, mely nem más - a Habsburg Birodalomhoz tartozó - örökös tartományok módjára igazgatandó és kormányzandó. A felvilágosult abszolutista józsefi kísérletre adott magyar válasz kétarcúságának jellemzéséhez a szerző joggal hívja segítségül Eckhardt Ferenc találó megállapítását: a magyar felvilágosodás egyik kezében Montesquieu-t és Rousseau-t, másikban a Tripartitumot tartotta.[5] Az 1848. előtti és az áprilisi törvények közötti egyetlen kapcsolat: a Pragmatica Sanctio lett tehát az a pont, amely felett a közjogi nézeteltérések a legélesebben összecsaptak. Ezt a kiegyezésig ható problémát a szerző a Deák Ferenc és Wenzel Lustkandl közti vitán keresztül mutatja be.[6] A vita végeredményét a szerző abban összegezi, hogy a rendkívül felkészült Deák meggyőzően mutatta ki: a Pragmatica Sanctiót nem az osztrák tartományokkal, hanem választott uralkodójával kötötte a nemzet, amely megállapodás a perszonális kapcsolatnak a "magvaszakadás" révén történő megszakadásával érvényét veszti. A recenzens előtt ezen a ponton felsejlik az első világháborút követő közjogi bizonytalanság: a legitimisták és a szabad királyválasztók vitája, amely tehát mintegy be volt programozva a magyar közjog fejlődésébe. Mindenesetre Máthé fejtegetései így megelőlegezik a kiegyezés Deák által meghatározott konstrukcióját is.[7]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
