Hálásak vagyunk Leszkoven Lászlónak, hogy vitába szállt a fiduciárius biztosítékokkal, ezen belül a biztosítéki célú vételi joggal kapcsolatos nézeteinkkel, hiszen meggyőződésünk, hogy csak jó viták eredményeként tudunk megnyugtató eredményre jutni ebben a nem könnyű kérdésben1. Éppen ez volt a célja korábbi cikkeink közzétételének, és annak is, hogy tovább vitatjuk a fiduciárius biztosítékok helyét jogunkban.
Álláspontunk lényege, hogy - a speciális zálogjogi szabályozás létére tekintettel - elvileg problematikus a tulajdonjog és a hozzá kapcsolódó különböző intézmények (tulajdon-átruházás, tulajdonjog-fenntartás, feltételes tulajdon-átruházás, vételi jog és engedményezés) biztosítéki célú felhasználása. Úgy gondoljuk, hogy az ilyen törekvések alapvető célja olyan dologi biztosíték létesítése, amely esetében nem érvényesülnek azok a zálogjog körében kimunkált, hitelezői jogokat korlátozó szabályok, amelyek célja, hogy a hitelező, az adós és az adós többi hitelezője érdekei kiegyensúlyozottan érvényesüljenek. A gyakorlatban leginkább a vételi jog és az engedményezés biztosítéki célú alkalmazása terjedt el, bírósági határozatok is elsősorban ezekkel kapcsolatban ismeretesek. E két intézménnyel kapcsolatos bírói gyakorlat eltérően alakult: míg engedményezés esetén a biztosítéki cél akadályát képezi az átruházó hatás érvényesülésének, vételi jog esetén a bíróságok a biztosítéki jelleget nem ítélték problematikusnak (talán azért, mert ez utóbbi döntésekre nem felszámolási helyzetben került sor?). Mi úgy gondoljuk, hogy mindkét intézmény közelebbi vizsgálata megerősíti a fiduciárius biztosítékokkal szembeni elvi fenntartásainkat. Leszkoven általában sem osztja ezeket az aggályokat, a vételi jog biztosítéki célú alkalmazásával kapcsolatban pedig különösen nem lát elvi problémát. Amint majd látni lehet, Leszkovennek sok megállapításával egyetértünk, az azokból levont következtetésekkel azonban általában nem.
Kiindulásként, egyetértünk Leszkovennel abban, hogy a biztosítéki tulajdon-átruházás (ezt a fogalmat tágan használva beleértjük a vételi jog biztosítéki célú létesítését is) érvénytelenné nyilvánítása vagy akár a zálogjog körében kialakult elveknek az e biztosítéki formákra való kiterjesztése a szerződéses szabadság korlátozását jelenti. Az alapvetően megvizsgálandó kérdés ezért véleményünk szerint az, hogy indokolt-e (és, ha igen, akkor pontosan milyen területeken és mértékben) a dologi biztosítékok terén korlátozni a szerződéses szabadságot. Ez igen közel áll ahhoz a kérdéshez, hogy a dologi biztosítékoknak kizárólagos formája-e a zálogjog, vagy pedig a felek - a tulajdonjog intézményének különböző formákban való felhasználásával - szabadon létesíthetnek olyan további dologi biztosítékokat, amelyekben nem érvényesülnek a zálogjogban kimunkált elvek. Ennek, a fiduciárius biztosítékokra általában vonatkozó kérdésnek a megválaszolását követően vizsgáljuk meg, vajon helyt állóak-e Leszkovennek a biztosítéki célú vételi jog védelmében felhozott érvei.
Jogalkotási hiányosság
Egyetértünk Leszkovennek azzal a megállapításával is, hogy jogunk nem tartalmaz olyan kifejezett rendelkezést, amely szerint dologi biztosíték kizárólag zálogjog formájában lenne létesíthető. Ennek értékelésében azonban eltérő az álláspontunk. Míg Leszkoven ebből arra következtet, hogy ugyanaz a cél (dologi biztosíték adása) különböző eszközökkel érhető el, mi jogbizonytalanságot eredményező jogalkotási hiányosságnak érzékeljük azt, hogy jogunk nem rendezi a zálogjog viszonyát az egyéb jogintézményekhez.
A zálogjog mint korlátolt dologi jog a jogfejlődés terméke, a tulajdonjog biztosítéki célú alkalmazásán alapuló gyakorlat fonákságaival szemben, tudatos jogalkotás eredményeként kialakított dologi jogi intézmény. Lényege és rendeltetése, hogy egyensúlyt teremt az adós és a hitelező érdekei között; miközben a jogosult számára hatékony, dologi hatályú kielégítési jogot nyújt, ez a jog járulékos és kizárólag a biztosított követelés kielégítésére korlátozódik, ezt meghaladóan meghagyja az adós tulajdonosi jogait. A zálogjog megalkotásával viszont a jogalkotó lépéskényszerbe került: ha nem akarja könnyen kikerülhetővé tenni a zálogjog szabályait, választania kell a logikailag kínálkozó két lehetőség közül: megtiltja a tulajdonjog biztosítéki célú alkalmazását vagy a legfontosabb szabályokat kiterjeszti, annak formájától függetlenül, minden dologi biztosítékra. A jogalkotó egyiket sem választotta, hanem hallgatott a kérdésről. Ez azonban jogértelmezési bizonytalanságot eredményez.
Jogértelmezési bizonytalanság
Leszkoven és a bírósági ítéletek egy jelentős része, a szerződéses szabadságból kiindulva, a biztosítéki célt elismerik érvényes tulajdon-átruházási jogcímként. A fiduciárius biztosítékok támogatói is érzékelik azonban, hogy ez a megközelítés önmagában nem biztosítja az ügylet biztosítéki jellegének megfelelő érvényesülését, sőt több tekintetben azzal összeegyeztethetetlen eredményre vezet, ezért megfogalmaznak bizonyos (az érték objektív megállapítására, elszámolásra stb. vonatkozó) kiegészítő követelményeket. Hatályos jogunkban azonban nem létezik a biztosítéki jog illetve a biztosítéki ügylet konkrét jogi formától elvonatkoztatott, funkcionális természetű szabályozása, ezért a zálogjog keretében kimunkált követelmények a fiduciárius biztosítékok esetében nem érvényesülnek (éppen ez e biztosítéki megoldások alkalmazásának a fő oka). Ezek a követelmények idegenek mind az adott esetben alkalmazott ügylettípus szabályaitól, mind pedig a felek szándékától, ezért azok érvényesülése csupán teoretikus kívánalom, nem pedig az ügylet érvényességi kelléke. (Feltehetően ezzel a problémával függ össze az az ellentmondás is, hogy Leszkoven, miközben egész írása amellett érvel, hogy a biztosítéki célú vételi jog intézménye a hatályos szabályozás alapján rendben van, cikke zárásaként, a felmerülő problémák kezelésére javasolja a "korrekt kötelemlétesítést és tisztességes joggyakorlást megkövetelő szabályok" kodifikálását.2)
Az imént ismertetett tendencia mellett érvényesül az a szemlélet is, amely a biztosítéki tulajdon-átruházást nem ismeri el érvényes ügyletnek. Erre szolgálnak például azok a korábbi cikkeinkben hivatkozott bírósági ítéletek, amelyek megtagadják az engedményezéstől annak legfontosabb joghatását - azt, hogy az engedményezett követelés az engedményező vagyonából átkerül az engedményesébe, ha az engedményezés célja biztosíték nyújtása. Ez azért lényeges fejlemény, mert a biztosítéki átruházások leggyakoribb formája az engedményezés, és szépen nyomon követhető, hogyan alakult ennek az intézménynek a bírói megítélése. A joggyakorlat kezdetben nem vette figyelembe az engedmény biztosítéki jellegét, majd pedig, amikor szembesült ennek a felszámolási eljárásokban jelentkező súlyos következményeivel, akkor már nem hagyta figyelmen kívül, sőt meghatározó szerepet tulajdonított az - amúgy az absztrakt ügyletek egyik tipikus eseteként számon tartott - engedményezés jogcímének.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
