Az Országgyűlés által elfogadott, a Nemzeti Hírközlési Hatóságot és az Országos Rádió és Televízió Testületet összevonó, illetve a közszolgálati intézményeket átalakító rendelkezések látszólag csak közvetve, viszonylag távolról érintik a sajtószabadságot. A médiatartalmakat és a médiapiacot érintő előírásokat a szabályozás egyáltalán nem tartalmaz, kizárólag a kereskedelmi és a közszolgálati média felügyeletével, illetve szervezeti kérdéseivel foglalkozik. Nem kell azonban nagyon mély elemzést végezni ahhoz, hogy kiderüljön, a törvényben kialakított szervezeti keretek a sajtószabadság érvényesülését ellehetetlenítik.
Az NHH és az ORTT helyébe lépő Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság egyfelől közös főnök alá helyezi, másfelől viszont érdemben nem integrálja a Nemzeti Hírközlési Hatóságot és az Országos Rádió és Televízió Testületet. A konvergens hatóság létrehozása mellett egyébként komoly szakmai érvek szólnak, a hazai jogalkotó által megvalósított összevonás azonban sem a döntés-előkészítés, sem a döntéshozatal során nem biztosít a jelenleginél nagyobb lehetőséget a média- és távközlés-politikai szempontok együttes figyelembevételére. Médiatanács név alatt továbbél egy működésében, hatásköreiben és finanszírozásában önálló médiahatóság, az NHH Tanácsa helyett pedig dönt a hatóság elnöke. Intézmények átnevezése sem olcsóbb, sem hatékonyabb, sem szakmaibb működést nem eredményez, ha a feladatok egyébként nincsenek érdemben újragondolva. Ezzel talán az utolsó esélyét szalasztottuk el egy hatékonyan működő, a piaci szereplők által komolyan vehető, önmagát nem kizárólag politikai intézménynek tekintő szabályozóhatóságnak.
Nemzetközi kuriózum a leginkább hadi vállalkozások szervezetére emlékeztető vezetési modell. A létrejövő Nemzeti Média- és Hírközlési Hatóság elnökét a miniszterelnök nevezi ki, kilenc évre, több mint két parlamenti ciklusra, aki újabb és újabb kilenc évekre is kinevezhető. A takarékosnak reklámozott modellben az elnök, aki külön fizetésért a Médiatanács elnöke is, két államtitkári rangú elnökhelyettest nevez ki, akiket, ha gondolja, indokolás nélkül bármikor visszahív. A két(?) hivatal élén két főigazgató áll, akiket - ki más - az elnök nevez ki, és akiket indokolás nélkül ugyancsak visszahívhat. Továbbá a Szervezeti és Működési Szabályzatban meghatározottak szerint, a takarékosság jegyében korlátlan számban főigazgató-helyetteseket is kinevez, és őket is hasonlóképpen hívja vissza. A főigazgatók államtitkári, helyetteseik helyettes államtitkári juttatást kapnak. Szintén ő nevezi ki a korábbi közszolgálati részvénytársaságok vagyonának, illetve a médiarendszerben elosztható támogatásoknak a kezelésével megbízott Műsorszolgáltatás Támogató és Vagyonkezelő Alap vezérigazgatóját. Mindezeken túl az elnök egy személyben átveszi az NHH Tanácsának összes hatáskörét.
Az ORTT-ről hosszú ideje nem gondolja senki, hogy jelenlegi formájában fenn kell tartani. A hatályos médiatörvényben létrehozott szervezeti keretek azonban nem önmagukban vezettek az intézmény működésének teljes kudarcához. Sőt a most elfogadott törvényt az ORTT-re vonatkozó szabályok mellé állítva világossá válik, hogy a korábbi médiatörvényben felvázolt rendszer a politikailag elfogulatlan működés érdemi garanciáit tartalmazta, még ha ezekkel a garanciákkal a pártok hitvány módon rendszeresen vissza is éltek. Összehasonlítva a most elfogadott rendelkezésekkel, a legszembetűnőbb különbség az, hogy az ORTT-ben nem alakulhatott ki olyan helyzet, hogy a testületet egyetlen politikai erő uralja. A Fidesz az eddigi szabályozás szerint nemhogy a kétharmados többségét nem tudta volna rávetíteni a testületre, de még a döntéshozatalhoz általában szükséges egyszerű többségért is meg kellett volna dolgoznia; ez persze magyarázza a sietséget a jogalkotásban. Az új eljárási rendben viszont a Fidesz akár egyedül is jelölheti és meg is választhatja az irányító testületek és szervek mindegyikét.
Az ORTT működésének kudarca alapvetően abból ered, hogy tagjainak többsége, és még inkább a tagokat delegáló pártok nem szakmai munkaként, hanem a politikai és gazdasági érdekérvényesítés tereként értelmezték mindig az ORTT-t. A legfontosabb - frekvenciaosztó és pénzosztó - döntések többségénél minden józan megfontolást felülírtak a politikai alkuk vagy éppen a személyes érdekek. A most elfogadott törvény a szervezeti keretek átalakításával egyáltalán nem garantálja a szakmai működést. Egyetlen dolgot garantál: a kormánypártok, illetve, legyünk megengedőek, az általuk támogatott személyek akaratának korlátozás nélküli érvényesülését.
A szakmában közismert, hogy a Nemzeti Hírközlési Tanács korábban eredményesen állt ellen korrupciós nyomásnak. Csak a 900 MHz-es frekvenciasáv (negyedik mobilszolgáltató) értékesítéséből - melynek pályáztatását az NHH korábban jó okkal eredménytelennek nyilvánította - az elvárt állami bevétel húszmilliárd forint. Ennek pályáztatása a korábbiakkal ellentétben minden belső és külső kontrollt nélkülöző, átláthatósági garanciát sem tartalmazva is megtörténhet. Az új hatósági modellben ugyanis a távközlés területét érintő minden döntésben a hatóság elnökének befolyása szinte korlátlan.
A Médiatanács jelölési és választási rendje, amellett, hogy az intézmény működését kizárólag politikai alkuktól teszi függővé, gyakorlatilag garantálja, hogy a testületben kormányoldali többség érvényesüljön. Ez a testület jelöli a közmédiumok - egyébként igencsak megkurtított mozgásterű - vezérigazgatóit, anélkül, hogy a jelöltet bármiféle szakmai megmérettetésnek kitenné. A vezérigazgató-jelöltről az a Közszolgálati Kuratórium dönt, amelynek elnökét szintén a Médiatanács delegálja, így, bár az ellenzéki pártok elérték, hogy a Kuratóriumban mindegyikük képviselve legyen, a Kuratórium kormányoldali többsége is garantált. A Médiatanács elnökét megnevező miniszterelnöktől a közmédiumok vezérigazgatóiig tehát nagyjából egyenes az út. A jelenlegi politikai helyzetben, a kialakult politikai kultúrában az olyan formális függetlenségi garanciák, mint a kizárólag a törvénynek alárendelt működés, a kétharmados választás nem elegendőek.
Nagyon messze kerültünk már attól az alkotmánybírósági ideától, amely szerint az "Alkotmány megköveteli a rádió és a televízió szabadságát az államtól és egyes társadalmi csoportoktól. Nem lehet tehát olyan jogosítványuk, amelyekkel a műsorkínálatot egyoldalúvá tehetik, vagy tartalmára meghatározó befolyást gyakorolhatnak. () Az állami szervektől való szabadság követelménye - a műsorok tartalmát illetően - a törvényhozással és a Kormánnyal szemben egyaránt fennáll." Kérdés, hogy az új tagokkal megerősített, forradalmasított Alkotmánybíróság majd az elvek felől tekint-e a törvényre vagy a törvény felől az elvekre. ■
Lábjegyzetek:
[1] Az írás az Eötvös Károly Közpolitikai Intézet és a HVG közös Jogállamfigyelőjének rövidített változata; a teljes tanulmány elolvasható az Intézet honlapján, illetve a HVG 2010/31. számában.
Visszaugrás
