A bírósági eljárások nélkülözhetetlen eszköze a kommunikáció, amelynek mind írásbeli, mind szóbeli formája alapvető jelentőséggel bír - az eljárás szereplői által használt egyes szavak és kifejezések számtalan esetben perdöntő fontosságúak. Ilyen szempontból megközelítve, a polgári eljárás magyar nyelvet nem ismerő résztvevői esetében az anyanyelvhasználat jogának biztosítása igényük érvényesítésének egyik alapvető feltétele. E kiemelkedő jelentőséget mi sem szemlélteti jobban, minthogy az anyanyelvhasználat jogát a hatályos polgári perrendtartás az alapvető elvek között deklarálja. Mindazonáltal a jelenlegi szabályozás alkalmazásakor számos probléma adódik, amelyek következtében célszerű a vonatkozó eljárásjogi rendelkezések modernizálása, a nyelvhasználattal kapcsolatos költségviselés koncepcionális újragondolását pedig a nemzetközi kapcsolatok intenzitásának növekedése és a töretlen globalizáció is sürgeti. Jelen tanulmány e célból született, kísérletet téve a hatályos szabályozás alkalmazása során felmerülő problémák minél teljesebb körű megvilágítására és javaslatokkal élni a születendő új polgári perrendtartás vonatkozó szabályait illetően.
A jelenlegi szabályozás kialakulásának rövid szemléltetését a Polgári perrendtartásról szóló 1952. évi III. törvény (Pp.) korábban - 1973. január 1. és 1999. december 31. között - hatályos 8. §-ával kell kezdeni: a bírósági eljárás nyelve a magyar, ennek nemtudása miatt senkit hátrány nem érhet. A bírósági eljárásban mindenki anyanyelvét használhatja. Az anyanyelvhasználattal felmerülő költségek viselését szabályozó, 2008-ig hatályban lévő 7/1972. (XI. 28.) IM rendelet 19. §-a értelmében a 8. § alkalmazása során felmerülő tolmácsolási és fordítási költségeket az állam volt köteles előlegezni, azzal, hogy e költségek viselésére a perköltségviselésre vonatkozó szabályok irányadók.
E szűkszavú szabályozásban az első változást az 1999. évi CX. törvény (a továbbiakban: VIII. Pp. novella) eszközölte. A 6. § elnyerte jelenlegi számát, szövege pedig 2000. január 1-jétől mindössze annyiban változott, hogy az anyanyelv használatának jogát - nemzetközi egyezményben meghatározott körben - kiegészítette a regionális vagy kisebbségi nyelv használatának jogával, továbbá előírta a bíróság számára ezen elvek érvényesülése végett tolmács alkalmazásának kötelezettségét.
A kiegészítést hazánknak a Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartájához történő csatlakozása indokolta. Az 1999. évi XL. törvénnyel kihirdetett Kartában a Magyar Köztársaság a polgári eljárások vonatkozásában annak biztosítását vállalta, hogy az igazságszolgáltatási hatóságok az egyik fél kérésére az eljárást regionális vagy kisebbségi nyelven folytassák, és/vagy ezen hatóságok megengedik, hogy amennyiben egy peres félnek személyesen kell megjelennie a bíróság előtt, úgy ott saját regionális vagy kisebbségi nyelvét használhatja anélkül, hogy az számára külön költséget jelentsen, és/vagy megengedi a regionális vagy kisebbségi nyelven készült dokumentumok és bizonyítékok benyújtását, ha szükséges tolmácsok és fordítások segítségével.[1] Azonban a tolmácsok és fordítások alkalmazása ez utóbbi esetben sem jelenthet az érdekeltek számára többletköltséget.[2]
A nemzetközi kötelezettségvállalásra figyelemmel 2002. január 1-jétől a Pp. perköltség viselésre vonatkozó szabályai közé beiktatásra került a 78. § (4) bekezdése, mely a tolmács költségei vonatkozásában - visszautalva a megváltozott szövegű 6. §-ra - úgy rendelkezett, hogy azokat az állam előlegezi, illetve viseli. Emellett azonban továbbra is hatályban volt a már említett 7/1972. (XI. 28.) IM rendelet 19. §-a, amellyel a Pp. tolmácsdíj viselésére vonatkozó rendelkezése ellentmondásban állt: az előbbi értelmében azokat a perköltség részeként a pervesztes
- 65/66 -
fél viselte, az utóbbi szerint pedig az állam.
Az ellentmondás szülte alkalmazási nehézségeket a 3/2006. PK vélemény igyekezett feloldani. I. pontjában kimondta, hogy a polgári eljárásokban az anyanyelv, regionális vagy kisebbségi nyelv használatának biztosítása érdekében a fél részére kirendelt tolmács költségeit az állam előlegezi, viselésére a költségmentesség szabályait kell megfelelően alkalmazni.
A tolmácsdíj vonatkozásában azonban ez csak félmegoldást jelentett: a tolmácsdíj viselését illetően a "költségmentesség" szabályaira utalásból ugyanis nem következett egyértelműen, hogy ez a nyelvhasználatra jogosult egyfajta részleges személyi költségmentessége, és pernyertessége esetén azt költségmentesség hiányában az ellenérdekű fél köteles az államnak megtéríteni, vagy itt - ahogy a bírói gyakorlat a Pp. 78. § (4) bekezdésének megfelelő értelmezésével álláspontom szerint helyesen kezelte - tárgyi költségmentesség alkalmazandó, és a tolmácsdíjat a pervesztes ellenérdekű fél sem viseli.
Tekintettel arra, hogy a Pp. 78. § (4) bekezdése a fordítási díjak viseléséről nem rendelkezett, e tekintetben továbbra is az IM rendelet rendelkezése volt irányadónak tekinthető. E körben a PK vélemény II. pontjában úgy foglalt állást, hogy a polgári eljárásokban az anyanyelvének, regionális vagy kisebbségi nyelvének használatára jogosult fél helyett a beadványai szükséges fordítási költségét és a bizonyítási indítványai kapcsán felmerülő fordítások költségét az állam előlegezi; e költségek viselésére a perköltségviselésre vonatkozó szabályok irányadók. Indokolásában kiemelte, hogy "nincsen olyan nemzetközi egyezménybe foglalt kötelezettségvállalás, amely szükségessé tenné a magyar nyelvtől eltérő nyelv használatára jogosult fél számára annak biztosítását, hogy a fordítás költségét ne kelljen viselnie." A PK vélemény legjelentősebb, máig kiható újítása a III. pontban található. Ebben a bírósági határozatok, megkeresések fordításával felmerülő költségeket kiemelte a perköltség köréből, kimondva, hogy azok előlegezésére és viselésére a felek nem kötelezhetők, azokra implicite a tárgyi költségmentesség szabályainak alkalmazását javasolta.
A következő fordulat 2008. január 1-jén következett be. A 7/1972. (XI. 28.) IM rendelet hatályon kívül helyezésével a 3/2006. PK vélemény I. és II. pontjai jogszabályi alap nélkül maradtak. E helyzetet revideálandó született meg az 1/2013. (VI. 17.) PK vélemény, a korábbit teljes egészében meghaladottá nyilvánítva. Utalt a tolmács, és fordítási díjak viselését illetően a bírói gyakorlatban kialakult jogbizonytalanságra, kiemelve, hogy - ugyan a 3/2006. PK vélemény III. pontja továbbra is helytálló - a kérdés mégis átfogó jogi szabályozást igényel, melynek a korábbi vélemény nem jelentheti akadályát.
A szükséges jogszabálymódosítás 2014. január 1-jével meg is történt: a 2013. évi CCLII. törvény (4a) és (4b) bekezdéssel egészítette ki a Pp. 78. §-át, tulajdonképpen törvényerőre emelve a 3/2006. PK vélemény II. és III. pontjait. A jelenleg is hatályban lévő szabályozás szerint a 6. §-ban meghatározott esetekben felmerülő fordítások költségét az anyanyelvének, regionális vagy nemzetiségi[3] nyelvének használatára jogosult fél helyett az állam előlegezi, míg annak viselésére - a (4b) bekezdésben meghatározott kivétellel - a perköltségviselés általános szabályai az irányadóak. A 6. §-ban meghatározott esetekben a bírósági határozatok és megkeresések fordításával felmerülő költségeket az állam viseli.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
