Könczöl Miklós[1]: Az ügyállás-elmélet lehetséges párhuzamai az aristotelési Rétorikában (IAS, 2023/3., 185-204. o.)

1. Bevezetés

Az alábbiakban arra a kérdésre igyekszem válaszolni, hogy milyen - elsősorban elméleti - kapcsolatok lehetségesek Aristotelés Rétorikája és a (jog)viták elemzésére a hellénisztikus rétorikai szakírók által kidolgozott módszer között.[1] Ez utóbbit az ügyállások (stasisok) tanaként ismerjük, s az antik iskolai rétorikában arra szolgált, hogy egy meghatározott szempontrendszer segítségével lehetővé tegye az adott vita központi kérdésének azonosítását. Az egyes ügyállások azt jelölik, hogy pontosan miben mond ellent egymásnak az ellenérdekű felek álláspontja, s ezáltal irányt mutatnak az érvelés egészének kidolgozása számára is.[2] A későbbi hagyomány szerint az első ügyállástan a témnosi Hermagoras tankönyvében szerepelt. Ez a munka nem

- 185/186 -

maradt fönn, egyes részleteinek, és különösen a stasisok elméletének a rekonstrukciójára azonban többen is vállalkoztak a későbbi szerzőknél található testimoniumok és töredékek alapján.[3] Noha az ügyállástan kétséget kizáróan Aristotelés után jelenik meg a retorikai tankönyvekben, a modern kutatásban ismételten fölmerült a kérdés, hogy megalapozásához mennyiben járultak hozzá korábbi szerzők, köztük maga Aristotelés.

A hermogenési ügyállástan némelyik részlete a különböző értelmezési lehetőségeket kínáló források alapján nem egészen egyértelmű, az azonban nagyjából világos, mire és hogyan használták a rendszer egészét. A vita résztvevői számára a stasisok olyan elemzési keretet nyújtottak, amelyen belül föltérképezhették az illető jogesettel kapcsolatban rendelkezésükre álló érveket. Az ellentmondás alapjának vagy központi kérdésének az azonosítása ugyanis szükségszerűen megelőzi az anyaggyűjtést. Az ügyállások ilyenformán utat mutatnak a tokosokhoz, amennyiben meghatározzák, hogy egy eset mely aspektusainak kell előtérbe kerülniük ahhoz, hogy a szónoki érvelés meggyőző legyen. Mindez nem jelenti azonban, hogy akadályoznák a szónokot saját stratégiájának kidolgozásában: a legtöbb esetet számos szempontból meg lehet közelíteni, és a beszéd szerkesztőjének a belátásán múlik, melyeket tartja a leghatékonyabbaknak.

A rétorika oktatásában a stasisoknak didaktikai jelentősége is van, hiszen egy már meglévő érvelés elemzéséhez is használhatóak, s a hallgatók saját érveik összegyűjtésénél is hasznukat vehették "a főkérdések bevett készleteinek".[4] A későbbi hellénisztikus szónokiskolákban az alapvető gyakorlatok közé tartozott egy-egy beszéd vagy eset

- 186/187 -

stasisának a meghatározása és az adott ügyállásra összpontosító beszéd összeállítása.[5] A különféle ügyállás-rendszerek megjelenése[6] - legalábbis részben - a könnyen elsajátítható elemzési technikák iránti folyamatos igénnyel magyarázható (további okokként a filozófiai megfontolások és a jogfejlődés jöhet szóba[7]).

Miután az iskolai rétorikában teret nyert az elképzelés, hogy egy eset fő kérdését azonosítani lehet a stasisok segítségével, az ügyállástan egyben a szónokok azon törekvésének is alapot szolgáltatott, hogy a gyakorlatban befolyásolják hallgatóságuk percepcióját a vitáról. Mikor a szónok állást foglal azzal kapcsolatban, hogy voltaképpen miről is szól a vita, akkor számíthat arra, hogy erre vonatkozó érvei visszhangra találnak az eljárás többi, hasonló képzésben részesült résztvevője körében is.[8]

A modern kutatás több szempontból is igyekezett megközelíteni az Aristotelés és az ügyállástan közti kapcsolatot. Ide tartozik egyfelől az a törekvés, hogy meghatározzák, Aristotelésnek a Rétorikán kívüli munkái milyen fogalmi eszközöket szolgáltattak az ügyállástanok kidolgozásához.[9] Ezek a vizsgálódások kétségkívül hozzájárulhatnak az ügyállások elméletének a magyarázatához bizonyos aristotelési elképzeléseken és fogalmakon keresztül, az is valószínűnek látszik ugyanakkor, hogy történeti értelemben aligha képesek a hellénisztikus iskolai rétorikára gyakorolt hatások kimutatására.

- 187/188 -

Ez utóbbi kutatások a Rétorika vitaelemzési módszerének két olyan jellegzetességére mutattak rá, amelyek kimondottan aristotelésinek tekinthetők. Az egyik, hogy az Aristotelés által azonosított fő kérdések a tényekre, a minőségekre, és a nagyságra (fontosságra) irányulnak, ez pedig eltér a későbbiekben kanonikussá vált tények-meghatározás-minőség-eljárás fölosztástól. A másik, hogy míg a stasis-elméletek jobbára a törvényszéki rétorika területén használható érvek összegyűjtésére javasolják az ügyállásokat, Aristotelés ismételten beszél a fönti kérdések figyelembevételéről a bemutató és a tanácsadó beszédek szerkezetével kapcsolatban is.

Mindezek mellett a Rétorika tanulmányozása azzal a meglátással is szolgált, hogy a vitáspontok[11] I. könyvben szereplő tárgyalása észrevehetően különbözik a III. könyvétől. Az utóbbi egyfelől rendszerezettebb, másfelől föltételezni látszik az ügyállások mint "védelmi vonalak" valamiféle sorrendjét a jogvitákkal kapcsolatban.[12] Ez a fölismerés a Rétorika egységének a kérdését is érinti, amennyiben bizonyos szerzők szerint a III. könyvet, mint egykor önálló rétorikai értekezést, egy későbbi szerkesztő illesztette csak a Rétorika két eredeti könyvéhez. Konzervatívabb értelmezésben ezek az eltérések pusztán annak a jelei, hogy Aristotelés megközelítése élete során változott, ami pedig arra enged következtetni, hogy az I-II. és a III. könyvet nem ugyanabban az időben írta.[13]

Egy harmadik lehetséges kérdés, hogy milyen helye lehet az ügyállásoknak az aristotelési rétorikán belül. Ezzel kapcsolatban látott napvilágot az a nézet, amely szerint Aristotelésnek a módszer iránti érdeklődése eleve valószínűtlen, minthogy az ő inventióról alkotott elképzelése nem a törvényszéki, hanem a tanácsadó szónoklást veszi alapul. Eszerint az aristotelési rétorikafogalom egyszerűen összeegyeztethetetlen az

- 188/189 -

ügyállástannal, utóbbin az "érvek összegyűjtésének ellentmondáson alapuló, kimerítő rendszerét" értve.[14] Az aligha kifogásolható, hogy a Rétorikát szembeállítsuk azokkal a későbbi rétorikaelméletekkel, amelyek középpontjában a törvényszéki vita és az ügyállások rendszere áll (maga Aristotelés is elhatárolódik - Platón nyomán - a kizárólag törvényszéki rétorikára épülő szónoklattantól). Azt azonban nehéz belátni, az ellentmondás fogalma miért volna összeegyeztethetetlen Aristotelés rétorikaszemléletétől. A vita magvának azonosítását Aristotelés éppen azért tartja lényegesnek, mert ez garantálja az érvelés és ezáltal a meggyőzés racionalitását.[15]

Az ügyállások és a Rétorika tanulmányozását illetően a legkörültekintőbb tanulmány Antoine Braet munkája. A szerző nem zárkózik el attól a gondolattól, hogy Aristotelés - tág értelemben - hozzájárult a stasisok elméletének kifejlődéséhez, még ha a rendszer sajátosan aristotelési változata (ez jelenik meg az I. könyv 3. fejezetében) nem is talált követőkre a későbbi tankönyvírók körében.[16]

Dolgozatom ennek megfelelően a Rétorika vonatkozó szöveghelyeit tekinti át, célja pedig az, hogy azonosítsa azokat az elveket, amelyek a vitáspontok aristotelési tárgyalását jellemzik, ezen keresztül azt is megvizsgálva, hogyan illeszkedik ez a megkülönböztetés a Rétorika egészébe. Mindezek a vizsgálódások árnyalhatják azt a képet, amely szerint Aristotelés egyrészt kifejezetten törekszik egy kvázi-ügyállástan kidolgozására, másrészt ezt különböző módokon teszi az I., illetve a III. könyvben. Amellett igyekszem érvelni, hogy önálló "tan" kidolgozása helyett Aristotelés inkább saját átfogó rendszerébe igyekszik illeszteni mindazt, ami a kortárs szónoklattan számára közkeletű módszer lehetett. Ami az eltéréseket illeti az I. és a III. könyv szöveghelyeiből kiolvasható szemlélet között, azok álláspontom szerint magyarázhatók a kontextus különbözőségével, egészében véve pedig a kettő kiegészíti egymást, amennyiben a vita elemzésének más-más aspektusaira összpontosítanak.

2. Az ügyállástan vázlata

Mielőtt megvizsgálnánk a Rétorika vitaelemzéssel kapcsolatos szöveghelyeit, célszerű röviden áttekintenünk az ügyállástan szerkezetét és a rendszer legfontosabb működési elveit. Tekintettel arra, hogy számos szerzőnél számos változattal találkozunk, az alábbi vázlat Hermagoras tankönyvének föltehető tartalma és a későbbi tankönyvirodalom nyomán mutatja be az ügyállások korai rendszerét.[17]

A források alapján Hermagoras tankönyvének elméleti bevezetésében a rétorika hatáskörét a "politikai kérdésekre" (politikon zétéma) korlátozta. Ezeken belül megkülönböztetett meghatározott és meghatározatlan kérdéseket (hypothesis, illetve thesis).

- 189/190 -

Amennyiben a szónok az előbbi, a meghatározott kérdésekkel kapcsolatban törekszik a meggyőzésre, akkor azonosítania kell azt a fő kérdést (stasis), amelyben a szembenálló felek álláspontja ütközik. Ez az ellentmondás négyféle lehet:

(1) stochasmos ("következtetés") - a kérdés az, hogy fönnáll-e egy bizonyos fajta kapcsolat egy személy és egy cselekedet közt (az egyik fél állítása szerint a másik elkövetett valamit, a másik fél tagadja ezt);

(2) horos ("meghatározás") - az ellentmondás középpontjában a cselekedet meghatározása áll, ti. hogy megfelel-e egy adott törvényi tényállásnak (az egyik fél szerint a másik elkövetett egy bizonyosfajta jogsértést, a másik fél vitatja ezt a meghatározást);

(3) kata symbebékos ("minőség")[18] - a vita a cselekedet igazolása körül forog (a cselekedet elkövetője azt állítja, hogy valamely jogi vagy erkölcsi megfontolás alapján igazolható a magatartása, vagy más szempontból indokolt az enyhébb megítélése, a másik fél tagadja ezt);

(4) metalépsis ("kifogás") - a vita nem közvetlenül a cselekedetről, hanem az eljárásról szól (a felek egyike szerint az eljárás megindítása vagy folytatása törvényi vagy egyéb szempontból kifogásolható, a másik tagadja ezt).

A stasisok vagy zétémata logika párjaként Hermagoras négy másik ügyállást is leírt, melyeket összefoglalóan a zétémata nomika névvel jelölt.[19] Ez utóbbiak olyan viták elemzésére használhatók, amelyekben a fő kérdés nem a cselekedet jogsértő voltával, hanem egy szöveg értelmezésével kapcsolatos:

(1) rhéton kai hypexairesis ("szöveg és szándék")[20] - az ellentmondás alapja, hogy az egyik fél szerint a szöveg nyelvtani értelme nem tükrözi a rendelkező szándékát;

(2) antinomia ("szabályok ellentmondása") - a két fél két különböző szabályra hivatkozik, melyek ellentmondanak egymásnak;

(3) amphibolia ("kétértelműség") - a szöveg jelentése nem egyértelmű, a szembenálló felek más-más értelmet tulajdonítanak neki;

- 190/191 -

(4) syllogismos ("kiterjesztő értelmezés") - az egyik fél szerint a megjelölt szabály nem vonatkozik az adott esetre, a másik fél szerint viszont - per analogiam -igen.

Nem minden ügy kínál azonban lehetőséget a meggyőző érvelésre. Előfordulnak olyan esetek, amelyekben a vizsgálat nem vezet stasishoz: az ügyállás hiányát nevezi a hermagorasi hagyomány[21] asjstatonnak, s ennek is négy fajtáját különbözteti meg:

(1) ellipes ("hiány") - A felek egyikének állítása hiányos, ezért nincs elégséges alap a tények megállapításához.

(2) isotés ("azonosság") - Mindkét fél ugyanazt állítja a másikról, anélkül, hogy annak állítását tagadná vagy igazolni próbálná a maga tettét, ezért egyikük esetében sem alakulhat ki vita.

(3) heteromeria ("egyoldalúság") - Az egyik fél sem tagadni nem tudja a másik állítását, sem igazolni a maga tettét.

(4) aporon ("zsákutca") - A kérdést nem lehet eldönteni, mivel az állítások ütköztetése aporiához, megoldhatatlan problémához vezet.

3. A vita elemzése a Rétorikában

3.1. Tények és minőségek megkülönböztetése

A Rétorika vitaelemzési módszerét vizsgálva nyomban szembeötlik a ténykérdések és a minőség közti, több helyütt is szóba kerülő megkülönböztetés. A szöveghelyek[22] közül kettő szoros hasonlóságot mutat egymással. Az I. könyv 1. fejezetében találjuk a jogi érvelés "szereposztására" vonatkozó, sokat idézett megállapítást, mely szerint

világos mármost, hogy a szembenálló felekre csak az tartozik, hogy megmutassák a vita tárgyát illetően, valami igaz-e vagy sem, megtörtént-e vagy sem; hogy fontos-e vagy jelentéktelen, jogos-e vagy jogtalan, azt - amennyiben a törvényhozó nem határozta meg - a bírónak el kell döntenie, s nem elhinnie a szembenálló feleknek. (1354a 26-30)[23]

Az ügyállástan szempontjából itt a szembeállítás egyértelműen a következtetésre[24] és a minőségre vagy jelentőségre utal.[25] világos azonban, hogy Aristotelés nem a szó-

- 191/192 -

nok eszközeként kezeli ezt a megkülönböztetést, hanem arról beszél, hogy mi a szónok feladata: az állítások bizonyítása (deixai to pragma) - még ha ennek legelső lépéseként elengedhetetlen is, hogy azonosítsa a vitás kérdést.

Ugyancsak az I. könyvben, a 15. fejezetben találkozunk egy hasonló megkülönböztetéssel, ahol Aristotelés, a "mesterségen kívüli bizonyítások" körében a tanúk típusait írja le:

[A kortárs tanúk, akiket esküszegéssel vádolhatnak, ha hamisan tanúskodnak] csak azt tanúsíthatják, hogy valami megtörtént-e vagy sem (hogy valaminek az esete fönnáll-e vagy sem), a cselekedet minőségét viszont nem, például hogy jogos volt-e vagy jogtalan, vagy hogy haszonnal járt-e vagy sem. Ez utóbbi kérdésekben a kívülállók lehetnek a tanúink, s a leghitelesebbek a régiek, mert őket nem lehet megvesztegetni. (1376a 13-17)

A továbbiakban is találunk még hasonló fölosztásokat a tanúvallomásokkal kapcsolatban: "Egyes tanúk a szónokról, mások az ellenfélről tanúskodnak, egyesek a tényekről, mások a jellemről" (23-25). Jóllehet itt is a tények szerepelnek a szembeállítás egyik oldalán, a jellemre vonatkozó bizonyítás is használható arra, hogy a szónok valószínűsítse, hogy valaki hajlamos valaminek az elkövetésére, s ezáltal közvetve a stochasmos körébe tartozó érvet is szolgáltathat.[26]

Ezek a megkülönböztetések, melyek az egyes ügyállásokra emlékeztetik az olvasót, Antoine Braet kifejezésével esetlegesnek mondhatók[27] abban az értelemben, hogy nem céljuk a kérdések közti különbségnek, vagy akár a kérdések lényegének a megvilágítása. Aristotelés ezeken a helyeken csak röviden utal olyan megkülönböztetésekre, amelyek nem igényelnek bővebb magyarázatot. Ennek megfelelően tekinthetjük úgy, hogy a szöveghelyek tanúsítják e megkülönböztetések jelenlétét a korabeli rétorikai gondolkodásban, vagy éppen Aristotelés ismereteit a különböző kérdéseknek a szónoki gyakorlatban alkalmazott szembeállításáról - de önmagukban egyik következtetést sem alapozzák meg. Figyelmet érdemel még, hogy e megkülönböztetések mind a törvényszéki beszédekkel foglalkozó szövegrészekben találhatók, jóllehet a tanúkkal kapcsolatos fejtegetés szóhasználatából kiderül, hogy nem csak a jogos/jogtalan minősége kerülhet szóba egy beszédben.

3.2. Közös és specifikus kérdések a három beszédfajtában

A kérdések másfajta megkülönböztetésével találkozunk az I. könyv 3. fejezetében, ahol Aristotelés a három beszédfajtát - ezáltal a rétorika három területét - a megfelelő hallgatóság alapján azonosítja, eszerint dől el ugyanis, hogy mi a beszéd "célja" (telos)

- 192/193 -

(1358a 36-b 2). A telos határozza meg azt a fő kérdést, amelyről a hallgatóság dönt vagy véleményt formál, s amelyre ezért a meggyőzésnek irányulnia kell. A tanácsadó beszéd célja, hogy meggyőzzön valaminek a hasznos vagy káros voltáról (aszerint, hogy rábeszélés vagy lebeszélés a beszélő szándéka); a törvényszéki szónok (aki vádol vagy védekezik) egy cselekedet jogos vagy jogtalan voltáról igyekszik meggyőzni; a bemutató beszédekben (amelyek dicsérnek vagy elmarasztalnak) pedig az a kérdés, hogy valami dicséretes vagy szégyenletes (20-29).

Aristotelés magyarázata szerint a telosokból következnek az egyes beszédfajták fő kérdései, míg az adott típusba sorolható beszédben más kérdések ennek alárendelve fordulhatnak elő. Többek között egy törvényszéki példán keresztül is megvilágítja ezt:

Hogy az egyes beszédfajták célja az, amit mondtunk, annak a jele ez is: olykor nem vitatunk egyéb dolgokat, például egy törvényszéki szónok azt, hogy elkövetett valamit, vagy hogy kárt okozott - azt azonban nem ismeri el, hogy jogtalanul cselekedett, hiszen akkor nem is kellene tárgyalás. (1358b 29-33)

Zárásként pedig azt a gyakorlatias tanulságot vonja le, hogy "először is rendelkeznünk kell állításokkal (protaseis) mindezekre vonatkozóan" (1359a 6-7).

A telosokhoz szorosan kapcsolódik még két olyan kérdés, amelyek egyszersmind közösek a három beszédfajtában. Az is szükséges ugyanis - teszi hozzá Aristotelés -, hogy a szónok kész legyen állást foglalni a tényekkel kapcsolatban, "hiszen ami lehetetlen, azt nem lehet megtenni, s az sem lehetséges, hogy megtörtént - hanem [csak] ami lehetséges; a tanácsadó, a törvényszéki és a bemutató szónoknak is szüksége van ezért olyan állításokra, amelyek a lehetséges és lehetetlen dolgokra vonatkoznak, valamint arra, hogy valami megtörtént-e vagy sem, s hogy bekövetkezik-e vagy sem" (11-16). A szónokok továbbá "nem csupán azt akarják megmutatni, amit említettünk, hanem azt is, hogy a jó vagy rossz, dicséretes vagy szégyenletes, jogos vagy jogtalan dolog nagy vagy csekély - akár a dolgok önmagukban, akár egymáshoz hasonlítva" (18-22), ezért hát ezekkel kapcsolatban is rendelkezniük kell megfelelő állításokkal.

Láthatjuk, hogy ezúttal a kérdések más szempontok alapján, sőt más szinten merülnek föl, mint a jogi esetekben a tény- és minőségbeli kérdések. A három telos olyan kérdésekre mutat rá, amelyek egy adott beszédfajtában szükségszerűen kerülnek szóba, s ezáltal a rétorikaelméleti osztályozás célját (is) szolgálják. A lehetőségek/tények, illetve a nagyság kérdései viszont mindhárom területen megjelennek.

A kérdések tárgyalásában egyfajta logikai sorend is fölfedezhető. Noha Aristotelés elsőként említi a telosokat, és csak ezt követően a közös (koinon) kérdéseket, ami nyilvánvalóan a kontextusból következik (ti. a kiindulópontja az volt, hogy három beszédfajta különböztethető meg), azt is világossá teszi, hogy az első kérdést a lehetőség/ tények jelentik. Ha az érvelés kitér arra, hogy valaminek az esete fönnáll (vagy megtörtént, vagy meg fog történni) vagy lehetséges, akkor ezt követően kerülhet sorra a

- 193/194 -

telos által kijelölt kérdés, a nagyság (fontosság, súlyosság) kérdése pedig a harmadik helyen következik.[28]

Ebben a sorrendben tekintve az Aristotelés által leírt kérdéseket, csakugyan hasonlítanak a staseis logikai sorozatára, méghozzá a stochasmos-poiotés-poson lépéseire, amely némiképpen különbözik ugyan Hermagoras rendszerétől, mégis fölvázolja egy beszéd gondolatmenetének lehetséges lépéseit.

Az ügyállás-elmélet aristotelési előzményeivel foglalkozó cikkében Antoine Braet amellett érvel, hogy a stasisoknak a Rétorika I. könyvében található tárgyalása alapvetően különbözik attól, amit a III. könyvben olvashatunk, sőt, valójában egy teljesen önálló elméletről van szó. Az I. könyv 3. fejezetében a stasisok meghatározásának alapja egy logikai elemzés, melynek köszönhetően "kimerítő sorozatot alkotnak".[29] Az is egyértelműnek látszik, hogy lényegi különbség van a Braet által telé-staseisnek, illetve koina-staseisnek nevezett kérdések közt: míg az utóbbiak nem szükségképpen kerülnek elő minden helyzetben, az előbbieket semmi esetre sem mellőzheti a szónok.[30] Harmadszor, a III. könyvben leírt stasisok funkciója a kiválasztás és az elrendezés, az I. könyvben viszont a meggyőzés eszközeinek az osztályozását célozzák. Ahogy Braet fogalmaz, "[a] stasisok I. 3.-ban történő említésével a szerző célja az, hogy - az I. 4.-től kezdve - fölsorolhassa a teléhez és a koinához kapcsolódó tartalmi toposokat."[31] Az I. könyvben tetten érhető megközelítés tehát Braet szerint egyrészt mélyebb, másrészt szélesebb, mint a III. könyvé, ugyanakkor eredetibbnek is látszik, bár a későbbi szerzők körében nem talált követőkre.

Braetnak abban kétségkívül igaza van, hogy Aristotelés jól megalapozott leírását adja a kétféle kérdéseknek, ahogy a kérdések osztályozási jelentősége is egyértelműnek látszik. Hogy az egyes telos-kérdések mellőzhetőek-e vagy sem, az viszont már azon múlik, milyen funkciót tulajdonítunk nekik.

Az Aristotelés által leírt telosok tehát annyiban határozzák meg a beszéd típusát, hogy rámutatnak a szónok feladatára a meggyőzés terén. Ha az a cél, hogy valakit vádoljon vagy védjen a bíróság előtt, akkor a "végső" kérdés a jogosság/jogtalanság lesz, maga a beszéd pedig a törvényszéki rétorika területére tartozik. Mindháromféle telos, ezáltal pedig mindhárom beszédfajta esetén találunk ilyen kérdést, ez a kérdés pedig meghatározza azt a vitáspontot, amelyet - Braet szerint - a szónok nem mellőzhet (eltérően azoktól, amelyek a koinon kérdésekből következnek). Ez utóbbi állítása azonban nehezen tartható, ha figyelembe vesszük Aristotelés kijelentéseit a lehetőségeket és

- 194/195 -

tényeket illető kérdésekről (1159a 11-16). Ha valakit egy bizonyos - jogtalan - cselekedet elkövetésével vádolnak, ő azonban képes bizonyítani, hogy lehetetlen, hogy ő követte volna el, akkor a középpontban a lehetőségek/tények kérdése áll (az ügyállástan rendszerében a stochasmos), anélkül, hogy a poiotés ügyállásához tartozó kérdések akár csak szóba kerülnének. Ez viszont nem változtat azon, hogy a beszéd továbbra is a törvényszéki beszédek közé tartozik, telosa pedig a jogosság/jogtalanság lesz. A telos alapján tehát föltehető az a kérdés, hogy a vádlott elkövetett-e valamely konkrét jogtalan cselekedetet megfelelő igazolás nélkül (vagy Aristotelés jogsértés-definícióját alapul véve: okozott-e kárt szándékosan és törvényellenesen). A válasz akkor is nemleges lesz, ha a vádlott azt bizonyítja, hogy nem ő követte el a cselekedetet, és akkor is, ha azt, hogy megfelelő oka volt rá. Ez a "végső" kérdés tehát nem azonos az ügyállással, és Aristotelés mintha érzékelné ezt a különbséget.

Az eddigiekből úgy látszik tehát, hogy Aristotelés beszédfajtái nem teljesen függetlenek ugyan a vitáspontok kérdéseitől, mégsem azonosak velük. Ebből pedig az következik, hogy a szónoknak nem kell szükségképpen kitérnie a minőség kérdésére, amely közvetlenül utalna az illető beszédfajta telosára. Az ügyállások esetén viszont a kérdés tárgyalása szükségszerű - ettől ügyállások.[32] Ebben a tekintetben tehát nem látunk különbséget a telé és a koina között, a telos-kérdések (azaz a minőségek) pedig nincsenek privilegizált helyzetben Aristotelés vitaelemzési modelljében.

Mielőtt most rátérnénk arra kérdésre, hogy a Rétorika I. könyvéből kiolvasható vitaelemzési módszer csakugyan alapvető eltérést mutat-e a III. könyvben találhatóhoz képest, érdemesnek látszik előbb sorra vennünk a törvényszéki beszédeknek az I. könyv végén tárgyalt sajátos érvtípusait is, hogy megvizsgáljuk az ügyállástannal mutatkozó párhuzamok lehetőségét.

3.3. A vita elemzése és a jogi érvek

Általános vélemény, hogy Aristotelés megjegyzése, amely szerint "gyakran elismerjük, hogy megtettünk valamit, viszont azt nem, amit a vádirat szó szerint tartalmaz, vagy amilyen jogellenes cselekedetre vonatkozik" (1373b 38-1374 a 2) a meghatározás (horos) ügyállásának az előképe,[33] és hogy azt a fölismerést tükrözi, hogy az egyik ügyállás háttérbe szorulhat egy másikkal szemben.[34] Braet idézett tanulmányában azt is megjegyzi, hogy az epigramma (a cselekedet törvényi besorolása) kérdése valahogyan kapcsolódik a minőség (poiotés) ügyállásához, jóllehet a kettő nem válik el egyértelműen.[35] Az a kérdés azonban, hogy mindezek a problémák illeszkednek-e - és ha igen, hogyan - Aristotelésnek a jogi érveléssel kapcsolatos fejtegetései szerkezetébe, szinte semmilyen figyelmet sem kapott.

- 195/196 -

Világosnak látszik, hogy az I. könyv 10-14. fejezetében Aristotelés a jogsértés előrebocsátott meghatározásának elemei szerint veszi sorra a törvényszéki rétorika sajátos érveit. A 10-12. fejezetben az indítékkal kapcsolatos toposokról esik szó. Ezek szolgálhatnak olyan érvek alapjául, amelyek célja, hogy rámutassanak: egy adott személy lelki alkata vagy jelleme valószínűvé teszi, hogy csakugyan elkövette azt a cselekedetet, amellyel vádolják. A 13. fejezetben a cselekedetek jogos, illetve jogtalan voltára irányuló érvek szerepelnek. Először az epigramma, amely Aristotelés szerint az írott törvényhez kötődik, majd az epieikeia, amely pedig az íratlanhoz.

Aristotelés fönt idézett jogsértés-definícióját tekintve azt látjuk, hogy a 10-12. fejezet anyaga a "károkozás" fogalmára összpontosít, a 13. fejezet pedig arra, hogy valami "törvényellenesen" történt-e, a kettőt pedig a tudati elem ("szándékosan") köti össze, egyben Aristotelés perspektíváját is jelezve. Aristotelés tehát a jogsértés definíciójából indul ki e fejezetek fölépítésekor, a tárgyalás során pedig azt emeli ki, az elkövető hogyan viszonyul cselekedetéhez. A kérdés mármost az, hogy ez a jól körülhatárolt szempont mennyi teret enged egy ügyállás-rendszer belső logikájának.

Azt, hogy a 10-12. fejezetben tárgyalt érvek első csoportjának a középpontjában az a kérdés áll, hogy egy adott személy elkövetett-e egy adott cselekedetet, az is alátámasztja, ahogy Aristotelés a törvényi tényállás (meghatározás) kérdését bevezeti: "gyakran elismerjük, hogy megtettünk valamit, stb.". Ilyenformán nem csak az epigramma kérdését azonosítja, hanem azt is, amely ezekben az esetekben háttérbe szorul, ti. a tényekét. Ezek szerint tehát egymás mellett szerepel itt a stochasmos és a horos ügyállása, utóbbi első alkalommal a Rétorika szövegében.

Az I. könyv bevezető fejezetében, a szónok és a bíró feladatairól szólva Aristotelés csak három kérdést említ: hogy valaminek az esete fönnáll/fönnállt/fönn fog állni, hogy jogszerű-e, illetve hogy jelentős-e. Hasonlóképpen jár el a 15. fejezetben, a tanúk osztályozásánál. Talán nem túlzás föltételeznünk, hogy ezekben a megkülönböztetésekben a "tények" kérdése magában foglalja a meghatározást is. A bíróság elé kerülő kérdés ugyanis sohasem elvont ("X elkövetett-e valami jogellenes dolgot"), hanem - amint az az 1374a 1-2 szavaiból is kitűnik, a keresetnek/vádiratnak többé-kevésbé pontos törvényi terminusokban kell tartalmaznia a vádat. Ez utóbbi tehát - és következésképpen a bírák által eldöntendő kérdés is - úgy jelenik meg, hogy "X elkövette-e Y cselekedetet".

A 13. fejezetben viszont Aristotelés nem azzal foglalkozik, hogy mit tehetnek a tárgyalás során a peres felek, vagy hogy mit kell tenniük. Először arra hivatkozik, amit "gyakran megteszünk", gyakorlatias igazolását adva ezáltal stochasmos és horos megkülönböztetésének. Következő lépésként pedig a horost helyezi a tárgyalás (sajátosan aristotelési) kontextusába. Ahogy fogalmaz, a meghatározás fő kérdése végső soron az, hogy "valaki igazságtalan és gonosz-e, vagy sem" - amit az elkövető lelki alkatára való utalások is alátámasztanak.

Epigramma és epieikeia szoros kapcsolatát ismételten hangsúlyozza az 1374a 19-20 átvezetése: eszerint az előbbi az írott, az utóbbi az íratlan törvényhez kötődik, így aztán mindkét topos ahhoz a kérdéshez kapcsolódik, hogy az illető cselekedet törvényellenes volt-e. A példa, amellyel Aristotelés szemlélteti az epieikeia jogértelmezési elvként való alkalmazását, ugyancsak a kettő közti szoros kapcsolatot mutatja, hiszen az alapprobléma egy nem kellően részletezett törvényi tényállásból következik. A példát záró

- 196/197 -

mondat ("az írott törvény szerint tehát jogsértést követ el, valójában azonban nem, s ez utóbbi a méltányos" 1374a 36-b 1) úgy is érthető, hogy a vádlott megvalósította ugyan a "testi sértés" (trósai) tényállását, a cselekedet mégsem jogsértő, legalábbis nem a megjelölt törvénybe ütközik. Aristotelés állítása azonban ennél erősebb: a vádlott nem követett el testi sértést, hiszen a törvényhozó bizonyára nem akarta volna, hogy ezt a tényállást olyan esetre alkalmazzák, ahol valaki csupán vasgyűrűt viselő kezét emeli ütésre.

Miközben tehát Aristotelés egyértelművé teszi a törvényi definíció és a méltányosság különbségét (az előbbi fogalmilag az írott, utóbbi az íratlan törvényhez kötődik),[36] kiemeli a kettő közös pontjait is, ti. hogy mindkettő a meghatározás toposát veszi alapul, és az elkövető szándékára összpontosít.

A méltányosság és a hellénisztikus rétorikában leírt "törvényi kérdések" (zétémata nomika) kapcsolataira a következőkben térek majd ki. Előbb azonban a minőség ügyállásának aleseteit és az epieikeia aristotelési tárgyalása során említett toposokat vetem össze.

Az ügyállástanokban a poiotésen belül két alesetet szokás megkülönböztetni: az antilépsist és az antithesist?[37] Előbbi középpontjában az az állítás áll, hogy a cselekedet nem volt jogtalan: ez többé-kevésbé megfeleltethető az "interpretív" méltányosságnak. Az antithesis körébe ezzel szemben olyan esetek tartoznak, ahol a szónok egyéb megfontolásokra hivatkozik. Ez utóbbi alesetei az antistasis, az antenkléma, a syngnómé, valamint a metastasis. Közülük az első, az antistasis alapja a vádlott azon állítása, amely úgy igyekszik igazolni a cselekedetet, hogy rámutat: alapjában véve jó célra irányult. Az antenkléma lényege, hogy a vádlott valaki másnak (általában a vádlónak) a jogellenes magatartását jelöli meg saját cselekedete okaként. A syngnómé esetében a vádlott elismeri, hogy jogellenesen cselekedett, egyben azonban enyhébb elbírálást kér, vagy a szándékosság hiányára, vagy egyéb körülményre hivatkozva. Végül a metastasis olyan vitára utal, amelyben a vádlott azáltal igyekszik elhárítani a felelősséget, hogy rámutat: valaki vagy valami más késztette arra, hogy elkövesse a vád szerinti cselekedetet.

Természetesen nehéz volna egyértelmű megfelelést kimutatni az aristotelési toposok és az itt fölsorolt ügyállások között. Magának az ügyállástannak a forrásait is sokszor nehéz értelmezni, nem utolsósorban ezért, mert a különböző szerzők különböző elhatárolásokat alkalmaznak,[38] így aztán ugyanazon a kereten belül is gondot okoz, hogy megfeleltessük egymásnak az eltérő rendszereket. Fontosabb különbség azonban, hogy a stasis-elmélet szerzői célja az volt, hogy egyértelműen elhatárolják egymástól

- 197/198 -

az egyes kategóriákat,[39] Aristotelésnek viszont nem kizárólag a megkülönböztetés volt a célja (arról nem is beszélve, hogy az ő megkülönböztetései nem föltétlenül ugyanazokat a szempontokat követik, mint a későbbi szerzőké), hanem olyan tágabb, egységesítő, kategóriákat is bevezet, mint a beszédfajták telosai, vagy a törvényszéki beszédek esetében a jogsértés definíciója.

Ezzel együtt is mondhatjuk, hogy az aristotelési syngnómé, amely magába foglalja az adikémák, atychémák és hamartémák megkülönböztetését, bár talán nem feleltethető meg minden további nélkül a hasonló nevű stasisnak, részben lefedi az oda tartozó kérdéseket, pl. a következő maximák révén: "ne a részt, hanem az egészet nézzük", "legyünk elnézőek az emberi gyöngeséggel szemben".

A Rétorikában a nagyság közös toposához kapcsolódó jogi érvek minden különösebb átmenet nélkül követik a méltányossági érveket. Aristotelés itt is egyértelművé teszi, hogy ezek az érvek valamely jogsértés súlyosságára vonatkoznak (adikéma de meizon, 1374b 24). A közös topos tehát kétszeresen is kapcsolódik a törvényszéki szónoklás sajátos érvtípusaihoz. A toposok sorrendje egyrészt megfelel a 3. fejezetben vázoltnak: lehetőség/tények - jogosság - nagyság/fontosság, másrészt pedig a 10-14. fejezet anyagát a jogsértés fogalma tartja össze. A szerkezet tehát a kérdések sorrendjét követi, másrészt fogalmilag is egységes.

Összefoglalóan azt mondhatjuk a staseis logikai megfelelőiről az I. könyvben, hogy a 3. fejezetben megjelenő kérdések csakugyan a 4. fejezettől ismertetett anyag tárgyalásának szerkezetét vetítik előre. Ezt a szerkezetet azonban Aristotelés nemcsak annyiban követi, hogy előbb következnek a telosok toposai, majd a koina, hanem a törvényszéki szónoklatok 10-14. fejezetben ismertetett sajátos toposainak a tárgyalása során is. Ez utóbbiban a jogsértés-definíció is szervező elemként jelenik meg, ami pedig a törvényszéki rétorika telosának felel meg. A jogsértéshez négy kérdés kapcsolódik, amelyek közül az epigramma a 13. fejezetben kerül szóba. Ez részben a kortárs szónokok gyakorlatának felelhet meg, részben pedig a cselekedetek jogos/jogtalan minőségének.

3.4. A vitáspontok és a beszéd szerkezete

A III. könyv utolsó fejezeteiben Aristotelés a szónoklat elrendezését (taxis) tárgyalja. Ennek során leírja az egyes részek funkcióját, valamint az alkalmazható toposokat. Az ügyállásoknak megfeleltethető kérdésekre való utalást találunk a bevezetésről (prooimion), az elbeszélésről (diégésis), valamint a bizonyításról (pistis) szóló részekben.

- 198/199 -

Aristotelés szerint a bevezetés fő feladata az, "hogy bemutassa a célt (telos), amelyre a beszéd irányul" (1415a 22-23), tehát hogy "címszavakban (kephalaiódós) bemutassa az álláspontját, hogy a [beszéd] testének feje (kephalon) is legyen" (1415b 7-8). Ez láthatólag megfelel a vita fő kérdései azonosításának, a közvetlen célja azonban az, hogy a hallgatóságot képessé tegye az okfejtés követésére (valamint hogy elfogadtassa velük: a beszéd fő kérdése az, amit a szónok meghatároz).

A bevezetésre hárul egy másik feladat is, amelynek elvégzését a hallgatóság morális ingatagsága teszi szükségessé: ez az Aristotelés által "orvoslásnak" (iatreuma, 1415a 24) nevezett szónoki eszközök elhelyezése. Ezeknek az eszközöknek egy része a szónokra, illetve az ellenfélre irányul, más részük pedig a hallgatóságra és a vita tárgyára (26-27).[40] Az előbbiek célja a vádaskodás (diabolé) alkalmazása vagy elhárítása (2829), míg az utóbbiaké, hogy a hallgatóság jóindulatát és figyelmét megnyerjék (vagy éppen ellenkező hatást váltsanak ki) (34-36).[41]

A 15. fejezet java része ezután azzal foglalkozik, hogy hogyan kell a diabolét kezelni a törvényszéki beszédekben. Az effajta vádak azáltal befolyásolhatják a bírói döntést, hogy rossz fényben tüntetik föl az ellenfél személyét, illetve (kimondatlan) analógiákat alapoznak meg. Aristotelés tizenegy módját különböztetik meg annak, hogy a védelem elhárítsa vagy ellensúlyozza a diabolé hatását, továbbá kettőt, amelyet mindkét fél alkalmazhat, végül egy olyat, amelynek révén a vádló erősítheti meg a saját állításait.

A vádaskodással szemben használható módszerek egyike Aristotelés szerint megfelel annak, ahogy a vita fő kérdéseiben (ta amphisbétumena) foglalunk állást, azt állítva, hogy a vád "nem igaz, vagy [a benne szereplő cselekedet] nem okozott kárt, vagy nem az illetőnek, vagy nem akkorát, mint állítják, vagy nem volt jogtalan, vagy nem olyan mértékben, vagy nem volt szégyenletes, vagy hogy nincs jelentősége" (1416a 6-9).

A diaboléval szembeni érvelés más módjai közül egyesek közvetlenül kapcsolódnak a jogosság kérdéséhez: így az az állítás, hogy a vitatott cselekedet előnyös hatással is járt, vagy hogy az oka véletlen, tévedés, vagy szükséghelyzet volt, vagy hogy az elkövető szándéka nem a károkozásra irányult. Más érvek vagy az ellenfél személyére irányulnak, vagy arra kívánnak rámutatni, hogy a diabolé általában, vagy az adott vád az adott esetben nem megbízható. Itt kerül sor továbbá első alkalommal a res iudicata érvének említésére a Rétorikában, azzal az érvvel együtt, hogy az eljárás nem a megfelelő bíróság előtt indult. Ezek az érvtípusok az ügyállástanokban a metalépsisnek felelnek meg.[42]

- 199/200 -

Ennél is fontosabb azonban számunkra annak a listának a szerkezete, amelyben Aristotelés azt sorolja föl, milyen szempontok szerint lehet vitatni magát a fő kérdést (amphisbétésis). Az első a tények kérdése, ezt követi a három alapvető minőség, amelyek a beszédfajták telosainak felelnek meg, majd - mindhárom esetében alkalmazhatóan - a nagyság vagy fontosság közös toposa. Ez kétségkívül tükrözi a vitáspontok Braet által megfigyelt szelektív funkcióját, másfelől azonban annak is megfelel, amit Aristotelés az I. könyvben mond, ti. hogy a tények közös toposa az alapja minden olyan érvnek, amely egy cselekedet minőségére irányul,[43] a nagyság közös toposa pedig a három alapvető minőség (előnyös/hátrányos, jogos/jogtalan, dicséretes/szégyenletes) mindegyikével kapcsolatban alkalmazható.

Ugyanezek a vitáspontok kerülnek elő az elbeszélés (diégésis) tárgyalásánál is. A bemutató beszédekben Aristotelés szerint vagy azt kell bizonyítanunk, "hogy úgy van - hogyha ez hihetetlennek látszik -, vagy azt, hogy egy bizonyos minőségű (poion) vagy jelentőségű (poson) volt, vagy mindezeket együtt" (1416b 20-21). Hasonlóképpen, egy törvényszéki beszéd diégésisének arról kell meggyőznie a hallgatóságot, "hogy valami megtörtént, vagy hogy károkozás vagy jogsértés történt, vagy hogy a tények olyan jelentőséggel bírnak, mint állítja" (1417a 1-2). A védelem - teszi hozzá - megelégedhet azzal, hogy e pontok egyikével kapcsolatban ébreszt kétséget, s ezért az ő elbeszélésük rövidebb lehet: "nem kell foglalkoznunk azzal, amit nem vitatunk, hacsak nem a [vitáspontra] irányul, például ha [azt állítjuk] valamit elkövettek, de jogellenes nem volt" (1417a 10-12).

Végül a bizonyítással foglalkozó fejezet elején azzal az állítással találkozunk, mely szerint "négy kérdésben lehetséges vita": e négy kérdés pedig - ismét - a tények, a károkozás, a fontosság és a jogszerűség (1417b 22-26). A bemutató beszédekben "leginkább azt hangsúlyozzák, hogy jók és előnyösek [a cselekedetek]", a tények kérdése pedig csak akkor kerül előtérbe, "ha bármelyik hihetetlen, vagy ha valaki másnak tulajdonítják" (1417b 30-34). A tanácsadó beszédekben megvitatható kérdések azok, "hogy a javasolt dolgok bekövetkeznek-e, vagy ha lehetségesek, akkor a javasolt döntés jogszerűtlen-e, vagy előnytelen, vagy jelentéktelen" (1417b 34-36).

A törvényszéki rétorikára koncentrálva azt láthatjuk, hogy a négy fő kérdés (amphisbétésis) sorozata változatlan - kivéve az igazolás és a nagyság helyét, amelyek más-más sorrendben szerepelnek a két szöveghelyen -, valamint hogy a három minőségből csak kettő, a kár és a jogszerűség jelenik meg bennük. Ez egyrészt magyarázható azzal, hogy a cselekedet dicséretes/szégyenletes voltának tárgyalása mellébeszélésnek tűnhet egy jogvitában. Másrészt azonban fölveti a kérdést, hogy a "kár" fogalma mennyiben kapcsolódik a tanácsadó beszédfajta telosához.

- 200/201 -

Míg a bemutató és a tanácsadó beszédeknél a minőséggel kapcsolatos vitáspontok egymás mellett állnak az érvelés szempontjából,[44] a törvényszéki érvelésben lényegesnek látszik a kár és az igazolás sorrendje. Abból, hogy a "jogszerűség" valamennyi fönt idézett helyen a "kár" kérdése után következik,[45] arra következtethetünk, hogy az elkövetett cselekedet káros volta teszi szükségessé az igazolást. Hogyha a vádlott elismerte, hogy egy bizonyos cselekedet elkövetésével másnak kárt okozott (eblapsen), akkor nem áll rendelkezésére más érv, mint hogy a kár nem olyan mértékű (u tosonde), mint a vád állítja, vagy hogy a cselekedet valamiképpen mégis igazolható (dikaiós).

Ez pedig arra enged következtetni, hogy a kár fogalma, amely egyébként a tanácsadó beszédek telosához kötődik, sajátos szerepet játszik a törvényszéki beszédek érvelésében. Ezt a szerepet világosan mutatja a jogsértés I. könyv 10. fejezetében szereplő meghatározása, amely szerint az a "szándékos és törvényellenes károkozás" (1368b 6-7, vö. 13).[46]

Fölmerül tehát a kérdés, hogy a kár fogalma csakugyan megjelenik-e a minőségek egyikeként a III. könyvben, a jogi érvelés szerkezetének leírásánál. Egy helyütt biztosan: "hogy kárpótoltuk, ha jogsértést követtünk el; ha kárt okozott is, azért becsületes volt; ha fájdalmas is, hasznos; vagy valami más hasonlót" (1416a 11-13). Itt a három beszédfajtát jellemző minőségek mindegyike megjelenik egy olyan vitával kapcsolatban, amely egyértelműen jogsértő cselekedetről szól. A fönt már idézett helyeken (1416b 36-1417a 2, 1417a 8-10, b 22-26) azonban már kevésbé egyértelmű, hogy a minőségek vagy a tények kérdéséhez áll-e közelebb a kár,[47] Aristotelés ugyanakkor nem is azonosítja egyikkel sem.[48]

A kár fogalmának a szerepe ezek szerint túllép a két beszédfajta közti határon, azt is példázva ezáltal, hogy Aristotelés hogyan ágyaz be bizonyos fogalmakat különböző összefüggésekbe.

- 201/202 -

Itt ismét egy különbséget fedezhetünk föl az I. és a III. könyvre jellemző megközelítés között. Ennek ellenére úgy látszik, hogy ezek a különbségek magyarázhatók egy közös kereten belül (amely a Rétorika egységes szemléletét igazolja), ha továbbgondoljuk Braetnak a kétféle leírással kapcsolatos megfigyeléseit. Az I. könyv bevezetésében Aristotelés arra hívja föl a figyelmet, hogy a szónoki beszédnek az észszerű meggyőzés határai között kell mozognia. Ezután a három beszédfajtának és a nekik megfelelő telosoknak az elhatárolása jelöli ki azt a célt, amelyre a meggyőzés során törekedni kell. A rétorika lényegi egységét emeli ki a három beszédfajta közös kérdéseinek a bemutatása. A vitáspontok tehát olyan szöveghelyeken jelennek meg, amelyeken Aristotelés a korábbi rétorikai hagyománnyal kapcsolatban foglal állást, új értelmet adva e hagyomány egyes elemeinek, s beillesztve őket saját elméleti konstrukciójába.

Semmi sem utal arra, hogy Aristotelés ismert volna valamiféle ügyállástant a korábbi szakmunkákból, az attikai szónokok munkáiból azonban egyértelműnek látszik, hogy a vitáspontok azonosítása és kiemelése létező gyakorlat volt.[49] Ez is a rétorikai hagyomány elemét alkotta tehát, amelyet Aristotelés igyekezett a saját fogalmi eszköztárával földolgozni. A III. könyv a beszédek stílusával (lexis) és fölépítésével (taxis) foglalkozik, s a vitáspontok az utóbbin belül jelennek meg. A hangsúly az érvek előadásán van, és a kérdések ezzel kapcsolatban jutnak szerephez. Minthogy pedig elemzésükre már az I. könyvben sor került, ennek megismétlését semmi sem indokolná.[50]

Az a szerep, amelyet a "kár" fogalma játszik a törvényszéki beszédek vitáspontjaival kapcsolatban, jól mutatja azt is, hogy a három beszédfajta telosok szerinti megkülönböztetése egyáltalán nem abszolút. Miközben Aristotelés egyenként tárgyalja a vita lehetséges pontjait a különböző beszédfajtáknál, és kiemeli a háromféle beszéd szerkezetbeli különbségeit is, azt sem mulasztja el, hogy rámutasson a köztük lévő kapcsolatokra és párhuzamokra.

3.5. Nomika zétémata

Az I. könyv 15. fejezeteben Aristotelés a nem mesterségbeli bizonyítások öt fajtáját különbözteti meg: ezek a "törvények, tanúk, szerződések, [rabszolgák] kínzással kicsikart vallomásai, eskük" (1375a 24-25). Mindegyikkel kapcsolatban leírja azokat a toposokat, amelyekből kiindulva az illető fajta bizonyíték hitelessége és jelentősége

- 202/203 -

mellett vagy ellen érvelhet a szónok. Az első csoport, a törvények esetében az érvtípusok első csoportján belül négy fajtát különböztet meg: (1) a törvény és az igazságosság, illetve az írott és az íratlan törvény ellentétét, (2) a különböző törvények közti (vagy egy törvényen belüli) ellentmondást, (3) a törvényszöveg többértelműségét, valamint (4) a törvény rendelkezései és a megváltozott körülmények közti feszültséget. Mindezek alapján a szónok képes az írott szabály ellenében érvelni, hogyha az "kedvezőtlen az ügye szempontjából" (1375a 27-28: enantios tó pragmati). Az - ügy számára megfelelő - törvény mellett érvelő szónok számára Aristotelés olyan toposokat gyűjt össze, amelyek a megalkotott jogszabály alkalmazásának szükségessége mellett szólnak. Ez azt is jelenti, hogy az utóbbiak nem foglalkoznak az ellentmondás vagy a többértelműség kérdéseivel, s közvetlen módon azzal sem, hogy egy adott rendelkezés idejétmúlt-e. Ehelyett igyekeznek rossz színben föltüntetni minden olyan kísérletet, amely a - szónok szerint - kézenfekvő értelmezéstől való eltérésre irányulna, hiszen az olyan, mintha "megpróbálnánk okosabbak lenni az orvosnál".

Az előzőekben már láttuk, hogy a jogszerűség és jogtalanság toposait, és különösen a méltányosságra vonatkozókat gyakran állítják párhuzamba a zétémata nomika vitáspontjaival. Nem is vitás, hogy az az elképzelés, amely szerint "[méltányos] nem a törvényre, hanem a törvényhozóra tekintenünk, s nem a törvényhozó szavára, hanem a szándékára" (1374b 11-13) ugyanarra az alapgondolatra épül, mint a rhéton kai dianoia néven említett ügyállás.[52] Minthogy a szöveghelyen világosan fölismerhető a jogalkotói szándék toposa, Matthes a 15. fejezetben (1375a 29-31) a "legjobb megfontolásra" (gnómé aristé) tett utalást is ugyanennek a toposnak a megjelenéseként értékeli.[53] Az Aristotelés által fölsorolt toposok alapján csakugyan fölsorakoztathatók érvek egy kedvezőtlen rendelkezést tartalmazó törvénnyel szemben, például általában az írott jogot támadva, az érvek sorában azonban egyedül a gnómé té aristé kifejezés értelmezésével kapcsolatban kerül szóba a szándék kérdése. Azt elmondhatjuk, hogy az epieikeiára vagy az íratlan törvényre alapozott érvet egy meghatározás-alapú érv támasztja alá, ebből azonban nem következik, hogy a gnómé té aristé is a jogalkotói szándékra (gnómé) utalna. Ha szemügyre vesszük az ellentétes álláspont mellett szóló, megfelelő érvet (1375b 16-18), láthatjuk, hogy az ugyanennek a kifejezésnek egy másfajta értelmezését veszi alapul, világossá téve, hogy a bírák "legjobb megfontolásáról" van szó. A gnómé aristé meghatározása az, aminek a törvényhozó szándékán kell alapulnia, tehát hogy a kifejezést a szabály szövegébe illesztő jogalkotó hogyan értette - ezt a méltányossági érvek kapcsán is láttuk. Következésképpen csak annyiban tekinthetjük ezt a törvényhozói szándékra alapuló érv példájának, amennyiben a vita résztvevői erre a szándékra hivatkoznak (s legalább egyikük explicit módon), amikor azt fejtegetik, hogy hogyan kell érteni a szöveg egyik fordulatát.

- 203/204 -

A törvényhozó szándékára történő hivatkozásnak inkább azzal az érvtípussal kapcsolatban van helye, amelyet Aristotelés utolsóként említ a törvény ellenében fölhozhatók között: "ha pedig egyrészt az a helyzet már nem áll fönn, amelyre a törvényt megalkották, a törvény azonban még megvan, akkor meg kell próbálnunk ezt világossá tenni, s ennek segítségével küzdeni a törvénnyel szemben" (1375b 13-15). Ha a szónok leírja a törvény megalkotására alkalmat adó helyzetet, az elvezet a törvényalkotó szándékának a rekonstrukciójához. A definícióhoz képest az egyetlen eltérés, hogy itt egy adott helyzettel (ta pragmata) kell szembeállítani, nem pedig a tárgyalt cselekedet valamely jellegzetességével, s így általában szolgáltat érvet a szabály alkalmazhatóságával szemben, nem csak az adott esetre nézve.

Az utóbb említett érvtípusok - ellentmondás, többértelműség, elavultság - közös vonása, hogy mindegyik esetében az ellenérdekű fél által hivatkozott törvénynek az értelmezése a kiindulópont, nem pedig az írott jog érvényének tagadása általában. Ez magyarázatot adhat arra is, hogy Hermagorasnál és az őt követőknél miért szerepelnek ugyancsak egy csoportban - jóllehet a zétémata nomika megjelenése és későbbi fejlődése alaposabb kutatást igényel.

Aristotelés mindenesetre nem különíti el önálló csoportként ezeket a vitáspontokat, szemben az ügyállástanokkal. A Rétorikában egyfelől a pisteis atechnoi toposaiként jelennek meg, másfelől azonban szorosan követik a meghatározáson és a méltányosságon alapuló érveket, újabb példáját adva ezzel annak az elrendezésnek, amely a tematikusan kapcsolódó, ám az elméleti osztályozásban máshová tartozó érvtípusokat egymás mellett tárgyalja. ■

JEGYZETEK

[1] A tanulmány az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíj, valamint az Innovációs és Technológiai Minisztérium UNKP-22-5 kódszámú Új Nemzeti Kiválóság Programja támogatásával készült.

[2] A stasisokkal foglalkozó szakirodalom legutóbbi áttekintése Michael Hoppmann: Statuslehre. In: Gert Ueding (Hrsg.): Historisches Wörterbuch der Rhetorik. Tübingen, De Gruyter, 2009. VIII. köt., 1327-1358. coll. Magyar nyelven Bolonyai Gábor annotált bibliográfiája tartalmazza a legfontosabb munkákat a megelőző huszonöt évből: Rétorikai kutatások az elmúlt negyedszázadban. In: Havas László - Tegyey Imre (szerk.): Bevezetés az ókortudományba II. Debrecen, Kossuth, 1999. 147-222. Az antik források máig legkimerítőbb földolgozása Lucia Calboli Montefusco munkája: La dottrina degli "status" nella retorica greca e romana. Hildesheim, Olms, 1986. Nem történeti, hanem analitikus szempontú áttekintést nyújt Heinrich Lausberg: Handbuch der literarischen Rhetorik: Eine Grundlegung der Literaturwissenschaft. München, Hueber, 1960. 64-138., és Josef Martin: Antike Rhetorik: Technik und Methode. München, Beck, 1974. 28-51. A jogi érvelés szempontjából is értékes meglátásokkal szolgál Antoine C. Braet elméleti megközelítésű értekezése: De klassieke statusleer in modern perspectief: Een historisch-systematische bijdrage tot de argumentatieleer. Groningen, Wolters-Noordhoff, 1984. Máig haszonnal forgatható - nem utolsósorban bőséges görög és római példaanyaga miatt - Richard Volkmann: Die Rhetorik der Griechen und Römer in systematischer Übersicht. Leipzig, Teubner, [2]1885. 38-108.

[3] A töredékek és testimoniumok legfrissebb gyűjteménye Frédérique Woerther: Hermagoras: Fragments et témoignages. Paris, Les Belles Lettres, 2012., a korábban mértékadó kiadás Dieter Matthes: Hermagorae Temnitae testimonia et fragmenta. Lipsiae, Teubner, 1962. A korábbi szakirodalomból ld. különösen Georg Thiele: Hermagoras. Ein Beitrag zur Geschichte der Rhetorik. Strassburg, Trübner, 1893. és Walther Jaeneke: De statuum doctrina ab Hermogene tradita: Ad rhetoricae historiam symbolae. Lipsiae, Noske, 1904. Hermagoras tankönyvének legalaposabb rekonstrukcióját Dieter Matthes kutatási beszámolója nyújtja: Hermagoras von Temnos 1905-1955. Lustrum, vol. 3. (1958) 58214. A legfontosabb források értékeléséről (Cicero De inventionéja, a Rhetorica ad Herennium, Quintilianus, a ps.-augustinusi De rhetorica, valamint Hermogenés) ld. uo. 70-107. A De rhetorica megbízhatósága mellett érvel Karl Barwick: Zur Rekonstruktion der Rhetorik des Hermagoras von Temnos. Philologus, vol. 109. (1965) 186-218., ellene legújabban Malcolm Heath: Hermagoras: Transmission and Attribution. Philologus, vol. 146. (2002) 287-298. Az utóbbi módszertani megfontolásait láthatólag Woerther is elfogadja: i. m. xxxix-xliii. Hermogenés munkájának a rekonstrukcióban való használatával kapcsolatban észszerű figyelmeztetéseket fogalmaz meg Malcolm Heath: Metalepsis, paragraphe and the Scholia to Hermogenes. Leeds International Classical Studies, vol. 2, no. 2. (2003) 2. https://eprints.whiterose.ac.uk/381/1/heathm5.pdf, és Uő: Menander: A Rhetor in Context. Oxford, Oxford University Press, 2004. 5-6., további hivatkozásokkal uo. 4. lj.

[4] Malcolm Heath: Hermogenes: On Issues: Strategies of Argument in Later Greek Rhetoric. Oxford, Oxford University Press, 1995. 18. A stasisokról az antik rétorikaoktatásban ld. Donald L. Clark: Rhetoric in Graeco-Roman Education. London, Oxford University Press, 1957. 73., 228-250. (a controversiával kapcsolatosan). Hasznosságukról a XXI. századi oktatásban (a tarsosi Hermogenés II. századi tankönyve segítségével) ld. Malcolm Heath: Teaching rhetorical argument today. In: Jonathan Powell (ed.): Logos: Rational Argument in Classical Rhetoric. (BICS Supplement no. 96.) London, University College, London, 2007. 105-122.

[5] Vö. Bolonyai Gábor: Bevezetés. In: Bolonyai Gábor (szerk.): Antik szónoki gyakorlatok. Budapest. Typotex, 2001. 27-28.

[6] A korábbi szakirodalomból ld. Ray Nadeau áttekintését: Classical Systems of Stases in Greek: Hermagoras to Hermogenes. Greek Roman and Byzantine Studies, vol. 2. (1959) 53-71. A különböző ügyállás-rendszereket szerkezeti szempontból veti össze Malcolm Heath: The Substructure of Stasis-Theory from Hermagoras to Hermogenes. Classical Quarterly, vol. 44. (1994) 114-129. Az ügyállástanok történetének két fő szakaszáról ld. Heath (2004) i. m. 2-3. fejezetének tanulságos összefoglalását.

[7] Vö. Heath (2003) i. m.

[8] Vö. Miklós Könczöl: Law, Fact and Narratives in Ancient Rhetoric: The Case of the causa Curiana. International Journal for the Semiotics of Law, vol. 21, no. 1. (2008) 28.

[9] Ld. különösen Otto A. L. Dieter: Stasis. Speech Monographs, vol. 17, no. 4. (1950) 345-369.; Ray Nadeatj: Some Aristotelian and Stoic Influences on the Theory of Stases. Speech Monographs, vol. 26, no. 4. (1959) 248-254., hivatkozással a korábbi szakirodalomra, újabban pedig Charles Marsh: A Legal Semiotics Framework for Exploring the Origins of Hermagorean Stasis. International Journal for the Semiotics of Law, vol. 25, no. 1. (2012) 11-29.

[10] Edward M. Cope: An Introduction to Aristotle's Rhetoric, with Analysis Notes and Appendices. London-Cambridge, Macmillan, 1867. 397., hasonlóképpen Octave Navarre: Essai sur la rhétorique grecque avant Aristote. Paris, Hachette, 1900. 261. Ld. még William M. A. Grimaldi: Aristotle, Rhetoric I: A Commentary. New York, Fordham University Press, 1980. 294 ad 1374a 1-2. Említésre méltó kivétel Friedrich Marx, aki szerint Aristotelés részletesebben is foglalkozhatott az ügyállásokkal, ez a szöveg azonban elveszett: Aristoteles' Rhetorik. Berichte über die Verhandlungen der königlich sächsischen Gesellschaft der Wissenschaften zu Leipzig, Philologisch-historische Klasse, no. 52. (1900) 249.; vö. Antoine C. Braet: Aristotle's Almost Unnoticed Contribution to the Doctrine of Stasis. Mnemosyne, vol. 52, no. 4. (1999) 416-417. Tekintettel azonban arra, hogy Marx nem Aristotelést tartotta a Rétorika összeállítójának (ld. pl. Marx i. m. 241.), ez a fölvetés nem érinti azt az általános nézetet, hogy mit várhatunk ügyállások tekintetében a Rétorika ránk maradt szövegétől. Vö. Yameng Liu: Aristotle and the Stasis Theory: A Reexamination. Rhetoric Society Quarterly, vol. 21, no 1. (1991) 53. és Braet (1999) i. m. 408, további szakirodalmi hivatkozásokkal.

[11] Braet (1999) i. m. szerint az I-II., illetve a III. könyvben szereplő "két koordinálatlan kísérlet egy stasiselmélet kidolgozására", más-más jegyeket mutat, és eltérő célokra is szolgál. Erről ld. alább a 3.2. pontot.

[12] Vö. pl. Wayne N. Thompson: Stasis in Aristotle's Rhetoric. Quaterly Journal of Speech, vol. 58, no. 2. (1972) 134-141., és Braet (1999) i. m. 419., valamint uo. 20. lj.

[13] Ld. még David C. Mirhady: Introduction. In: David C. Mirhady (ed.): Influences on Peripatetic Rhetoric: Essays in Honor of William W. Fortenbaugh. Leiden-Boston, Brill, 2007. 7., aki szerint "szinte teljes egyetértés" uralkodik e tekintetben, ugyanakkor hivatkozik (uo. 25. lj.) Eckardt Schütrumpf munkájára (Some Observations on the Introduction to Aristotle's Rhetoric. In: David J. Furley - Alexander Nehamas [ed.]: Aristotle's Rhetoric: Philosophical Essays. Princeton, NJ, Princeton University Press, 99-116.), megjegyezve, hogy "[a] tény, hogy a Rh. Al. abban is hasonlít a Rhet.-ra, hogy kitér a stilisztikai kérdésekre, szintén az ellen szól, hogy a 3. könyv eredetileg önálló mű lett volna."

[14] Liu i. m. 59.

[15] Az ügyállásokról mint a relevancia kritériumairól az érvelésben ld. Douglas Walton: Relevance in Argumentation. Mahwah, NJ-London, Lawrence Erlbaum Associates, 2004. 31.

[16] Braet (1999) i. m. szerint az I-II., illetve a III. könyvben szereplő "két koordinálatlan kísérlet egy stasiselmélet kidolgozására", más-más jegyeket mutat, és eltérő célokra is szolgál. Erről ld. alább a 3.2. pontot.

[17] Matthes (1958) i. m. 124-166. és 182-186. alapján, de vö. a 18. és 20. jegyzetekkel.

[22] Aristotelésre saját fordításomban, az Immanuel Bekker által gondozott porosz akadémiai kiadás (Aristotelis opera. Berlin, Reimer, 1831.) oldal- és sorszámait megjelölve hivatkozom. A teljes mű magyar nyelven Adamik Tamás fordításában olvasható: Arisztotelész: Rétorika. Budapest, Gondolat, 1982.

[23] A szöveghely értelmezéséhez ld. Könczöl Miklós: Dikologia. Budapest, Gondolat, 2015. 25-63.

[24] Ez talán a meghatározást is magában foglalja.

[25] A szöveghely "hagyományos" értelmezése tehát azt sugallja, hogy Aristotelés a szónok által alkalmazható ügyállások körét a stochasmosra korlátozná, s egy teljeskörű ügyállásrendszer csak analitikus eszközként szolgálna, amellyel az eldöntendő kérdést lehetne meghatározni, az érvek összegyűjtését viszont nem segíthetné.

[26] Másfelől azonban használhatók exó tu pragmatos is, hogy együttérzést vagy haragot ébresszenek a hallgatóságban.

[27] Vö. Braet (1999) i. m. 410., 413.

[28] Noha a nagyság kérdése bizonyára valamennyi beszédfajtában alkalmazható, mégsem látszik szükségszerűnek, hogy a szónok megemlítse (szemben a lehetőség/tények kérdésével, amelyek - hacsak hallgatólagosan is - csakugyan jelen vannak valamennyi esetben). Tagadhatatlan ugyanakkor, hogy Aristotelés csupán annyit ír, hogy "valamennyi szónok igyekszik kimutatni" a jelentőséget/nagyságot a szóban forgó tárgyat illetően. Ez tekinthető túlzásnak, ám mégis tükrözheti az athéni szónokok tényleges gyakorlatát.

[29] Braet (1999) i. m. 417.

[30] Braet (1999) i. m. 411-412. és 417. ezért "megkerülhetetlen bizonyítási tehernek" nevezi ezeket, vö. még William D. Harpine: Stock Issues in Aristotle's Rhetoric. Journal of the American Forensic Association, vol. 14. (1977) 73-81.

[31] Braet (1999) i. m. 420.

[32] Az viszont nem látszik valószínűnek, hogy a nagyság (poson) kérdése önállóan, valamelyik más kérdés nélkül is fölmerülhetne.

[33] Ld. pl. Grimaldi i. m. 294. ad loc.

[34] Ld. Braet (1999) i. m. 413.

[35] Ld. uo.

[36] Az epigrammát érintő érv középpontjában a vád megfogalmazása áll: ha valakit "szentségtöréssel" vádolnak, és a célja, hogy bizonyítsa, csak lopást követett el, akkor a következőket kell állítania: (1) a szentségtörés olyan dolog ellopása, amelyik az istenségé; (2) amit ő elvitt a templomból, az nem az istenségé. Az epieikeia esetén az írott törvény által adott meghatározás kellően világos, ahogy az is, hogy a vitatott cselekedet a megjelölt tényállás alá tartozik: aki kezén vasgyűrűt viselve üt meg valakit, annak azt kell kimutatnia, hogy a gyűrű nem meríti ki a "vas" törvényhozó által alapul vett (de írásban nem rögzített) definícióját.

[37] Nem szólva most apragmatiké/dikaiologiké/peri prosópu/peri hairetón kai pheuktón fölosztásról.

[38] Ld. pl. Heath (2004) i. m. 2. fejezetét.

[39] Minden bizonnyal azért, hogy minden esethez hozzárendelhessenek egy ügyállást, s annak megfelelően határozzák meg az érvelés stratégiáját. Ezzel együtt sem kizárt, hogy a főkérdéshez tartozó mellékkérdések esetében is rámutassunk egy-egy ügyállásra. Későbbi szerzőknél szereplő példa szerint egy férj feleségét egy eunuchhal találja az ágyban, és házasságtörésre hivatkozva megöli. Ebben az esetben a védelem kiindulhat a "viszontvád" (antentkléma) ügyállásából, amennyiben a gyilkos állítása szerint tettét a házasságtörésről szóló törvény igazolja. Ennek alkalmazhatóságát viszont az az állítás alapozná meg, hogy az eunuch csakugyan képes házasságtörést elkövetni, ez pedig "meghatározás" (horos) kérdése, vö. Heath (1994) i. m. 114.

[40] Amint a rákövetkező magyarázat mutatja, a négy tényezőből kétféle prooimion egyike a beszélőt és az ellenfelet kapcsolja össze, a másik a hallgatóságot és a tárgyalt kérdést.

[41] Vö. Aristotelés megjegyzését a korábbi szakmunkákról (1354b 19-20), valamint a hallgatóság jellemzőiről a törvényszéki vitákban (1354b 8-11, 31-1355a 1).

szetéről. Azzal az állítással, hogy az ügyben már született ítélet, a szónok meg kívánja előzni a további pereskedést; az eljárási kérdésekre hivatkozva pedig más fórumon kívánja folytatni a pert. Aristotelés itt a diaboléval (az antidosis-ügyben az istentelenség mellékesen fölhozott vádjával) foglalkozik, s ezért nem szükséges megkülönböztetnie a kettőt; a múlt- és jövőidejű alakok együttes használata (dedókenai logon, é dósein, 33-34) is mindkét lehetőséget nyitva tartja.

[43] Ezt jól mutatja Aristotelés példája, "Iphikratés [válasza] Nausikratésnak, elismerte ugyanis, hogy elkövette, amit [amaz] állított, s azt is, hogy kárt okozott vele, azt viszont nem, hogy jogsértést követett volna el" (1416a 10-12).

[44] Ez a fönt már idézett párhuzamos szöveghelyekből is látszik: 1416b 20-21, 1417b 30-32, 34-36.

[45] Ugyancsak ld. föntebb: 1417a 1-2, 8-10, b 22-26.

[46] A károkozás mint fogalmi elem a Nikomachosi etikában is megjelenik, ld. pl. az 1138a 8-9 azonos definícióját ("hogyha törvényellenesen - nem a neki okozott kár miatt - és szándékosan okoz kárt, akkor igazságtalanságot követ el"). Az ellenkező oldal, a sympheron is előkerül pl. a törvények szerepéről ("vagy a mindenki számára közösen hasznosról rendelkeznek": 1129b 15), valamint az igazságosságról ("az igazságosság [...] a másikra irányul: mert a másik számára hasznosat cselekszi": 1130a 3-5) szóló állításokban. Ld. továbbá 1132a 4-6: "a károkozás tekintetében a törvény csak a különbségre tekint, és egyenlőként kezeli a feleket, hogyha az egyik igazságtalanságot követ el, a másik pedig elszenvedi, és ha [az egyik] kárt okoz, a másik kárt szenved".

[47] A melléknevek, illetve az igék használata alapján sem dönthető el a kérdés (ti. a melléknév inkább minőségre, az ige inkább tényekre utalhat), mert ezek gyakorisága is megegyezik. Igenevek: beblaphenai é édikékenai (1417a 1); melléknevek: mé blaberon einai é mé adikon (9); ige és határozószó: hoti uk eblapsen [...] é hoti dikaiós (1417b 25-26). Figyelemreméltó, hogy a törvényszéki beszédek "saját" minőségére főnévi igenévvel (édikékenai) utal az első esetben.

[48] Még a tanácsadó beszédek érveléséről szólva is némiképp relativizálódik a blaberon ("kárt okozó") kizárólagosan "minőségi" jellege, amikor Aristotelés azt javasolja, hogy a szónok úgy igyekezzék elhárítani a diabolét, ahogyan a "valódi" kérdésekkel kapcsolatban is érvelne: "nem okozott kárt (blaberon), vagy nem az illetőnek, vagy nem akkorát" (1416a 7-8). Az a kérdés, hogy valami káros-e valaki számára, alkalmasint a tények/lehetőségek vitáspontjához közelíti.

[49] Vö. Volkmann i. m. 48-49.; Navarre i. m. 265-266. Mindketten Lysias XIII. beszédének példájával, valamint Stephen Usher: Greek Oratory: Tradition and Originality. Oxford, Oxford University Press, 1999. 61-62., ahol a példa Lysias XII, 34-40., megemlítve még Lysias XIII. és XXIX. beszédét is.

[50] Vö. Marx i. m. 249.

[51] Matthes (1958) i. m. 183.

[52] Vö. Johannes Stroux: Summum ius summa iniuria. In: Johannes Stroux: Römische Rechtswissenschaft und Rhetorik. Potsdam, Stichnote, 1949. 27., 31. jz. Ld. továbbá a szónokok és egyéb források idevágó szöveghelyeinek gyűjteményét Johannes Triantaphyllopoulosnál: Das Rechtsdenken der Griechen. München, Beck, 1985. 156-159., 142. lj.

[53] Vö. Matthes (1958) i. m. 183.