"A cigány kisebbségnek Európa-szerte és az Európa Tanács tagországaiban régóta diszkrimináció a része, velük szemben elutasítás és kirekesztés érvényesül. A cigány kultúra és a cigányok életmódjának elismerését elutasítják. Kelet-Európában nem segített rajtuk a demokráciához való visszatérés sem. Alkalmas lehet-e az Emberi jogok európai egyezménye a helyzet orvoslására? A válasznak erre a kérdésre igenlőnek kell lennie, mert az egyezmény célja, hogy a tagállamokat pozitív intézkedések megtételére kötelezze annak érdekében, hogy az alapvető jogok megkülönböztetés nélkül mindenkit megillessenek."
(Részlet Louis-Edmond Peniti bíró a Buckley kontra Egyesült Királyság-ügy ítéletéhez csatolt különvéleményéből)
1. Habár sajátos aktualitást ad ennek az összeállításnak magyar romák[1] egy csoportjának az Emberi Jogok Európai Bíróságához benyújtott panasza, az európai emberi jogi ítélkezés során előfordult roma-ügyek áttekintésére sokkal inkább az az iránt való érdeklődés indított, hogy vajon a romák emberi jogait illetően Európa számos országában jelenlévő súlyos kérdések: a romák jogain esett sérelmek és az ezt körülvevő társadalmi konfliktusok jelentkeznek-e, és ha igen, miképpen a strasbourgi bíróság ítélkezésében. Az ilyen vizsgálódás bármikor időszerű lehet, de különösen az akkor, amikor az európai emberi jogi bíráskodásnak egy kerek évfordulójáról emlékezünk meg. Az évfordulók amellett, hogy az eredményeket méltató ünnepi megemlékezések is elhangzanak, alkalmat adnak nemcsak az elmúlt évtizedek mérlegét elkészíteni, hanem elgondolkodni arról, milyen tekintetben lehet szükséges az emberi jogok védelmének kiterjesztése, továbbfejlesztése az Emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény keretei között.
2. Az Emberi Jogok Európai Bizottságához benyújtott azon kérelmek száma, melyekben a panaszosok azt állították, hogy sérelmeiket roma mivoltukban szenvedték el, alacsony, és az egyezményben részes államok körének az 1990-es években végbement látványos bővülésével - 1990 és 2000 között 22-ről 40-re emelkedett az egyezményt ratifikáló államok száma - sem nőtt számottevően.[2] Ezek nagy többségét elfogadhatatlannak nyilvánították, az elfogadhatósági szűrőn átjutott ügyek közül ítélet pedig csak két-három ügyben született.[3] Az alábbiakban áttekintett tizenöt eset mégis alapul szolgálhat bizonyos következtetések levonására. Jól körülhatárolható azoknak az emberi jogoknak a köre, melyek figyelmen kívül hagyását a panaszosok sérelmezik, s a sérelmek köre önmagában is szimptomatikus: a panaszok közül négy a menedékjog vagy a tartózkodási engedély elutasításán alapul, illetőleg az országból történt kiutasítást sérelmezi. Roma mivolta miatti súlyos rendőrségi bántalmazást sérelmez ugyancsak négy panaszos, hét kérelem pedig a lakáshoz és a családi élethez való jog megsértését sérelmezi, főleg vándor életmódot folytató romák részéről.
A jugoszláv állampolgárságú roma kérelmezők 1988-ban utaztak Németországba, ahol arra tekintettel kértek politikai menedékjogot, hogy a második kérelmező korábbi vőlegénye általi üldözésnek lesz kitéve, ha az börtönbüntetését letöltve szabadul. Kérelmüket elutasították, és felszólították őket az ország elhagyására. Fellebbezést nyújtottak be, majd azt visszavonták, amikor a brémai önkormányzat időleges tartózkodási engedélyt adott nekik. 1990-ben újabb menedékjog iránti kérelmet nyújtottak be, ezúttal azzal az indokkal, hogy roma származásuk miatt üldöztetésnek lesznek kitéve Jugoszláviában. Ezt a kérelmüket is elutasították. Kiutasításuk végrehajtása ellen keresetet nyújtottak be, azzal az indokkal, hogy nem is Jugoszláviából származnak. A közigazgatási bíróság azonban megállapította, hogy ez az állítás ellentétben áll a menedékjogi eljárás során tett nyilatkozataikkal. Az is megállapítást nyert, hogy számos egyéb tekintetben is ellentmondás áll fenn a különböző időben
- 85/86 -
különböző hatóságok előtti nyilatkozataik között: a menekültügyi eljárás során szerb-horvát nyelven kérdezték ki őket, mindketten elmondták, hogy Jugoszláviában születtek, ott is nevelkedtek és jártak iskolába, rokonaik most is on élnek. A közigazgatási bíróság előtt viszont azt állították, hogy hontalanok, nem tudják megjelölni születési helyüket, és hogy Németországba érkezésük előtt mintegy nyolc évig különféle európai országokban tartózkodtak. A tények folytonos módosítása a közigazgatási bíróság megállapítása szerint a hasonló ügyekben jogi képviselők tanácsára követett szokásos stratégia, melynek lényege, hogy minden látható kapcsolatot kiküszöböljenek származási országukkal abból a célból, hogy hontalannak tekintsék őket, akiket sehova nem lehet kiutasítani.
Ezért a kiutasításuk elleni panaszukat a közigazgatási bíróság is elutasította, mivel semmi ok nem volt annak feltételezésére, hogy visszatérésük esetén kínzásnak volnának kitéve, velük szemben kiszabott halálbüntetést hajtanának végre, illetőleg életük, testi épségük vagy szabadságuk veszélybe kerülne. E határozatánál tekintetbe vette, hogy a kérelmezők nem Horvátországból érkeztek Németországba, hanem Macedóniából, illetőleg Koszovóból. Ez azért lényeges körülmény, mert Németország a Horvátország területén folyó háborús események miatt ideiglenesen, emberiességi megfontolásból nem hajtott végre kiutasítási határozatot Horvátországba.
A Bizottság a kérelmezők arra alapított panaszát, hogy Jugoszláviába, illetőleg Macedóniába történő kiutasításuk esetén az egyezmény 3. cikkébe ütköző embertelen, illetve megalázó bánásmódnak lennének kitéve, mint nyilvánvalóan alaptalant, elfogadhatatlannak nyilvánította.
A jugoszláv állampolgárságú roma panaszosok 1988-ban utaztak Németországba, ahol politikai menedékjogot kértek, arra hivatkozva, hogy a roma közösséghez tartozásuk miatt különféle hátrányokat szenvedtek- Kérelmüket elutasították azzal az indokkal, hogy meghallgatásuk során azt mondották, hogy a nagy szegénység miatt hagyták el Jugoszláviát. Kikérdezésük során azt válaszolták, hogy roma mivoltuk miatt sem a rendőrség, sem más hatóság részéről nem érte őket inzultus. A menekültügyi hatóság felkérésére a kölni egyetemen működő Kelet-Európa Intézet olyan szakvéleményt adott, hogy Jugoszláviában nincs nyílt romaellenes hangulat, vagy diszkrimináció. A menekültügyi hatóság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a kérelmezők nem tekinthetők politikai menekülteknek: németországi letelepedésük szándékát az motiválta, hogy életkörülményeiken akartak javítani.
A menedékjogi kérelem elutasítása és kiutasításuk elrendelése ellen keresetet nyújtottak be a Bírósághoz, melyben arra is hivatkoztak, hogy Németországba érkezésüket követően csatlakoztak a Németországtól befogadást kérő romák egyesületéhez, annak számos gyűlésén részt vettek, s a jugoszláv konzulátus képviselői fényképeket készítettek róluk, emiatt Jugoszláviába visszatoloncolásuk esetén üldözéstől kell tartaniuk. Keresetüket a Bíróság elutasította.
A hat kérelmező, szülők és gyermekeik arra alapították a Bizottsághoz benyújtott panaszukat, hogy visszatoloncolásuk esetén az egyezmény 3. cikke által tiltott kegyetlen bánásmódnak volnának kitéve Jugoszláviában, illetve miután macedón illetőségűek, az időközben önállóvá vált Macedóniában. Azt is állították, hogy visszatoloncolásuk a magán- és családi életük tiszteletben tartásához fűződő, az egyezmény 8. cikkében biztosított jogukat sértené.
A Bizottság mint nyilvánvalóan alaptalant, mindkét panaszt elutasította. A 3. cikkel kapcsolatban úgy találta, hogy a kérelmezők még csak nem is valószínűsítették, hogy Jugoszláviában üldözésnek lennének kitéve. Magán- és családi életük tiszteletben tartásának veszélyeztetése azáltal, hogy valószínűleg nehezen találnak majd lakóhelyet maguknak, és gyermekeik iskoláztatása is problematikus, nem a német hatóságoknak róható fel. A 8. cikk különleges hangsúlyt helyez a család egységének védelmére, arra, hogy a gyermekek szüleik családjában éljenek és nevelkedjenek. A szülők maguk sem állították, hogy az ehhez való jog Macedóniában veszélybe kerülne.
A hat kérelmező, a szülők és négy gyermekük csehországi romák. 1992-ben folyamodtak Hollandiában menedékjogért, vagy pedig humanitárius okokból tartózkodási engedélyért azon az alapon, hogy csehországi szkinhedek általi üldöztetés áldozatai, melytől a cseh hatóságok képtelenek voltak őket megvédelmezni, illetve nem is törekedtek erre. Mindkét kérelmüket elutasították. E határozat felülvizsgálata céljából a Bírósághoz fordultak. A Bíróság megállapította, hogy üldöztetésük valószínűsítésére felhozott indo-
- 86/87 -
kuk nem meggyőző. Ez az érvük egy másik, Hollandiában menedékjogot kért családról a holland tévében levetített film volt. melyben e család tagjai azt állították, hogy Csehországban a szkinhedek listát állítottak össze 16 romáról abból a célból, hogy valamennyiüket bántalmazzák. Eltekintve attól, hogy e másik család tagjai sem kaptak még menedékjogot, a Bíróság álláspontja szerint, bár sajnálatos, hogy 1993-ban sor került egy romaellenes szkinhed tüntetésre a kérelmezők lakóhelyén, ez az incidens, a másik család által állítottakra hivatkozással együtt sem elegendő indok arra, hogy megalapozza kérelmüket. A Bíróság nem fogadta el az arra való hivatkozást sem, hogy a cseh hatóságok tolerálták, vagy egyenesen bátorították volna a romák elleni megnyilvánulásokat, hiszen a tüntetés során a rendőrség tizennégy szkinhedet őrizetbe vett, és vizsgálatot folytatott a romák házainak megrongálása ügyében.
A kérelmezők Hollandia elleni panasza abban állt, hogy kiutasításuk ellentétes a Hetedik jegyzőkönyv 1. cikkével, ezen felül a velük szembeni diszkriminatív bánásmód megnyilvánulása, továbbá az embertelen bánásmód tilalmába ütközik. A Cseh Köztársaság elleni panaszuk pedig abban, hogy nem szerezték meg automatikusan a Csehszlovákia megszűnését követően megalakult Cseh Köztársaság állampolgárságát.
A Hollandia elleni panaszt illetően a Bizottság megállapította, hogy Hollandia nem erősítene meg a Hetedik jegyzőkönyvet, ezért az annak 1. cikkében foglaltakat nem lehet tőle számon kérni.[7] Mivel pedig az egyezmény rendszerében a diszkrimináció tilalma nem általános és önálló rendelkezés, hanem csak egyezmény által biztosított valamely jog tekintetében érvényesül, annak folytán, hogy Hollandia vonatkozásában a Hetedik jegyzőkönyvet nem lehet alkalmazni, az anti-diszkriminációs szabály alkalmazásának sincsen helye. Az pedig, hogy a kérelmezők kiutasítása a Cseh Köztársaságba annak kockázatával járna, hogy embertelen bánásmódban részesülnének - azt is figyelembe véve, hogy a roma közösséghez tartoznak -, két körülményre tekintettel sem valószínűsíthető. Egyrészt a Cseh Köztársaság is részese az egyezménynek, s elfogadta az egyéni panaszjog lehetőségét, így az egyezmény által biztosított jogok megsértése esetén a joghatósága alatt lévő személyek számíthatnak a Strasbourgi bíróság védelmére. Misrészt a Cseh Köztársaságban uralkodó viszonyok ismeretében nem feltételezhető, hogy visszaküldésük esetén üldözésnek volnának kitéve, vagy a hatóságok nem lépnének fel védelmükben, ha roma mivoltuk miatt bántalom érné őket. Ok maguk nem neveztek meg olyan konkrét okot, körülményt, ami ennek az ellenkezőjére engedne következtetni.
A Cseh Köztársaság elleni panasz tekintetében a Bizottság mindenekelőtt azt állapította meg, hogy az egyezmény nem biztosítja valamely állam állampolgársága megszerzéséhez való jogot. Ugyanakkor, ahogyan erre a Bizottság több korábbi ügyben is rámutatott,[8] valamely állampolgárság megszerzésének lehetetlen volta elvileg felvetheti az egyezmény által védett valamely jog sérelmét is. A jelen ügy tényei azonban azt mutatják, hogy a kérelmezők nem teljesítették azokat a formalitásokat, melyek a cseh állampolgárság megszerzéséhez szükségesek voltak (a szlovák állampolgársági kötelékből való elbocsátás, csehországi lakóhely igazolása), és egyébként sem mutatták ki, hogy a sérelmük orvoslására rendelkezésre álló hazai jogorvoslati lehetőségeket kimerítették.
Ezért a Bizottság a kérelmeket elfogadhatatlannak nyilvánította.
A kérelmet Bulgáriából és Jugoszláviából származó, Németországban, illetve Hollandiában menedékjogért, illetőleg tartózkodási engedélyért folyamodó negyvennyolc roma személy terjesztette elő. Azt panaszolták, hogy jogtalanul toloncolták vissza őket Németországból Hollandiába, továbbá, hogy megtagadták részükre személyazonosságuk igazolására alkalmas iratok kiadását. A velük való bánásmód állításuk szerint az egyezményben biztosított következő jogaikat sértette meg: az, hogy a holland hatóságok nem látták el őket azonosságuk igazolására és utazásra jogosító személyi okmánnyal, a hatóságok attól való félelméből adódott, hogy ellenkező esetben az Európában vándorló nomád romák nagy számban folyamodnának azonos elbánásért, aminek megtagadása diszkriminációnak minősülne. A személyazonosság igazolására alkalmas iratokkal való ellátás megtagadása azonban az embertelen bánásmód tilalmába ütközik (3. cikk), és mivel nyilvánvalóan a roma közösséghez tartozókkal szembeni hátrányos megkülönböztetésből táplálkozik, sérti a 14. cikket is.
A holland kormány azzal védekezett a Bizottság előtt, hogy a romák jogellenesen lépték át a határt és tartózkodtak Hollandiában, kilétüket, állampolgárságukat vagy illetőségüket, ezen kívül születési helyüket és idejüket, családi állapotukat lehetetlen volt megállapítani, mivel semmilyen ezt igazoló irattal nem rendelkeztek. Habár kétségtelen, hogy a hontalan nomád romák jogi helyzete Európa-szerte rendezetlen, ebből nem következhet, hogy azt az államot,
- 87/88 -
melynek területén történetesen tartózkodnak, jogi kötelezettség terhelné személyi és utazási okmányoknak a részükre történő kiadására. A holland jogszabályok értelmében azokat a Hollandiában tartózkodási engedéllyel élő külföldieket lehet hontalan útlevéllel ellátni, akiknek nincs állampolgárságuk, vagy állampolgárságuk nem állapítható meg. Egyébként mindenkit, aki egy évben 180 napnál hosszabb időt tölt az országban, a hatóságok nyilvántartásba vesznek, s a nyilvántartás alapján kérelemre kiadott kivonat alkalmas a személyazonosság igazolására. Ezek a rendelkezések mindenkire megkülönböztetés nélkül irányadók.
Németországgal szemben azt a panaszt fogalmazták meg, hogy visszatoloncolásuk Hollandiába az egyezmény Hetedik jegyzőkönyve 1. cikke a külföldiek kiutasításának eljárási garanciáit meghatározó cikkét, az pedig, hogy a roma csoporthoz tartozó két házaspár Németországban született gyermekének anyakönyvezését megtagadták, a családi életük tiszteletben tartásához való jogukat biztosító 8. cikket sértette meg, s mivel mindkét joguk megsértése roma mivoltuk miatt következett be, diszkrimináció áldozatai is.
Az első panasszal kapcsolatban a német kormány azt adta elő, hogy mivel a kérelmezők Hollandiából beutazási engedély nélkül, a határ jogellenes átlépésével kerültek Németországba, a holland-német toloncegyezmény alapján küldték vissza őket. A második panasszal kapcsolatos német védekezés az volt, hogy a roma családok rövid németországi tartózkodásuk során egy gyermek születését jelentették be, akit anyja nevére anyakönyveztek, mivel az anyának nem volt házastársa. A másik gyermek születéséről nem értesítették a hatóságot, ezért nem került sor az anyakönyvezésre. A hátrányos megkülönböztetésre vonatkozó állítással szemben pedig azt hozták fel, hogy mind az illegális visszatoloncolással, mind a Németországban született külföldiek anyakönyvvezetésével kapcsolatban azonos szabályok érvényesülnek, és azonosan is járnak el arra való tekintet nélkül, hogy az érintettek a roma közösség tagjai-e vagy nem.
A Bizottság - lényegében a holland, illetve a német kormány által előadottakban foglaltak alapján - valamennyi panaszt elfogadhatatlannak nyilvánította.
Kommentár. A fenti négy ügyből az a következtetés adódik, hogy az egyezmény nem szolgál hivatkozási alapul a beutazás, tartózkodás, letelepedés iránti engedély, vagy a menedékjog, illetőleg az állampolgárság iránti kérelem elutasítását vitató eljárásban, és csak kivételesen kerül alkalmazásra kiutasítást, visszatoloncolási ügyekben is. Mindez azon egyszerű okból van így, hogy az egyezmény által biztosított emberi jogok köre e kérdések többségére nem terjed ki, és a jelek szerint az is ritkán vezet sikerre, ha a kérelmezőknek az esetjogban eligazodni képes jogi képviselői arra való törekvésükben, hogy ügyfeleik ügyét sikeresen képviseljék, a panaszban állított tényekhez csak közvetetten kapcsolódó emberi jogsérelmére hivatkoznak. Sokszor előfordul példáid, hogy miután a célországban való tartózkodás iránti engedély megtagadása az egyezmény egyetlen rendelkezését san hozza mozgásba, a panaszt nem erre, hanem arra alapozzák, hogy a származási országba való visszaküldés a kérelmezőt az egyezmény 3. cikke által tiltott bánásmódnak tenné ki saját államának hatóságai részéről. Az erre való hivatkozást azonban, mint a bemutatott ügyek példázzák, legalább valószínűsíteni kell. Az a körülmény azonban, hogy lényegében az összes európai ország az egyezmény részeseié vált (vagy feltehetőleg azzá válik a közeljövőben, Jugoszlávia helyzetére utalva), és ez a strasbourgi bíróság nézete szerint megfelelő garancia rossz bánásmód esetén, egyre kevésbé teszi valószínűvé azt, hogy ezzel az érvvel sikert lehet aratni Strasbourgban.
A kérelmező roma élettársa marhalopás gyanúja miatti őrizetbe vételét követő 12 órán belül ismeretlen körülmények között meghalt a rendőrség fogdájában. Ez 1994 szeptemberében történt. A felelősség megállapítása érdekében, azt is figyelembe véve, hogy Velikova asszony állítása szerint élettársa halála roma származása miatti súlyos rendőrségi bántalmazása folytán következett be, 1994 decembere óta a hatóságok a kérelmező többszöri sürgetése ellenére a panasznak a Strasbourg! bírósághoz történt benyújtásáig, 1998 februárjáig semmit nem tettek.
Az orvos szakértő szerint a halál a felső végtagokon és a test hátsó részein keletkezett mély és széles sebekből származó nagyfokú vérveszteség miatt következett be. A bolgár kormány képviselője szerint nem lehet kizárni, hogy sérüléseit az elhalt még letartóztatása előtt szenvedte el úgy, hogy elesett.
Az Emberi jogok Európai Bírósága rámutatott arra, hogy a bolgár kormány által sem vitatott tényállás szerint őrizetbe vételekor a kérelmező élettársa ismerőseivel kártyázott, a rendőröket maga követte, tehát járóképes volt, letartóztatása első két órájában nem panaszkodott sebesülésre vagy fájdalomra, és sem zárkatársai, sem a rendőrök, akik látták vagy érintkeztek vele, nem tudtak számot adni arról, hogy az áldozat testén bármilyen sérülés lett volna. Egy ügyész-
- 88/89 -
ségi megállapítás szerint a halál tudatos bántalmazás eredménye kellett, hogy legyen, s a boncolást végző orvos szakértő sem említette a lehetséges halálokok között a kormány által feltételezett elesést. Mindez, minden ésszerűen felhozható ellenérvvel szemben elegendő indok arra a következtetésre, hogy az áldozat sérüléseit fogsága során szenvedte el, azokat mások, mint azok a rendőrök, akiknek őrizetében volt, aligha okozhatták, és az elvérzés következtében beállott halál önmagában is alátámasztja, hogy a hatóságok az áldozat halálát megakadályozandó a tőlük elvárható intézkedés minimumát is elmulasztották. Bulgária tehát megsértette az áldozatnak az egyezmény 2. cikkében biztosított jogait.
De a 2. cikk azt is megköveteli a tagállamoktól, hogy ha valaki erőszakos halál áldozata, alapos és részrehajlás nélküli vizsgálatot folytassanak le a halál körülményeinek kivizsgálására. Ebben az ügyben számos nyomon elindulhattak volna a hatóságok az igazság kiderítése érdekében: meg kellett volna hallgatniuk az áldozat társaságában lévő személyeket őrizetbe vételének körülményeiről, azokat a rendőröket, akik vele letartóztatása során akár mint gyanúsítottal, akár mint a rendőrségi fogdában őrzött személlyel érintkezésbe kerültek, meg kellett volna hallgatni zárkatársait és az orvos szakértőket. A hatóságok mindezt nem tették meg, és a haláleset kivizsgálásával megbízott rendőr tevékenysége felett felügyeletet gyakorló ügyész sem tett semmit a hatékony vizsgálat lefolytatásáért a haláleset és a panasznak a strasbourgi bírósághoz történő benyújtása között eltelt több mint három év alatt. Bulgária tehát abban a tekintetben is felelős az áldozat élethez való jogának megsértése miatt, hogy elmulasztotta a halálesetet kivizsgálni.
Az ítélet elmarasztalta Bulgáriát az egyezmény 13. cikkének megsértésében is,[11] mivel a hatóságok a kérelmező számos kérése ellenére nem vizsgálták ki az eset körülményeit.
Az egyezménynek a faji hovatartozás miatti diszkriminációt tiltó 14. cikkének a megsértését a Bíróság nem állapította meg, mert nem találta ésszerű kétséget kizáró bizonyítékkal alátámasztottnak, hogy az áldozat halálának körülményeit és a hatékony vizsgálat elmaradását a vele szemben megnyilvánuló faji előítélet motiválta volna.
Kommentár. Habár nehezen hihető, hogy az áldozat roma származása ne játszott volna szerepet a halálához vezető eseménysorban, tekintetben véve azt is, hogy távolról sem ez az első és egyetlen panasz Bulgária ellen, melynek tényei szerint rendőrök súlyosan bántalmaztak romákat, az Emberi Jogok Európai Bíróságának az a gyakorlata, hogy csak "ésszerű kétséget kizáró bizonyítékkal alátámasztott" állítás alapján tud arra a következtetésre jutni, hogy az egyezmény adott cikkét megsértették. Velikova asszony és jogi képviselője ilyen bizonyítékot (ami természetesen nemcsak közvetlen tárgyi bizonyíték lehet, hanem minden olyan elem, mely ésszerűen alátámaszt egy állítást) nem tudtak produkálni. Velikova jogi képviselője, úgy tűnik, semmilyen meggyőző bizonyítékot vagy érvet nem hozott fel a hátrányos megkülönböztetés alátámasztására. Velikova maga pedig iskolázatlan, egyszerű és szegény asszony, jogi képviselőjének adott meghatalmazásán ujjnyomata szerepel, mivel nem tud írni. Bár fel lehet tenni a kérdést, mennyiben lehetett volna tőle elvárni, hogy jogi értelemben vett bizonyítékot szolgáltasson azt illetően, hogy élettársa a rendőrök faji előítéletének áldozata volt - ha egyáltalán az volt, ezt nem tudhatjuk -, érdemes rámutatni, hogy a strasbourgi bizonyítási követelmények (melyek egyébként nem tekinthetők sem lényegesen szigorúbbnak, sem enyhébbnek az egyes országokban érvényesülő követelményekkel összehasonlítva) a kérelmezőket képviselő jogászoktól, civil szervezetektől a strasbourgi eljárás magas szintű ismeretét kívánják meg, ha diszkriminációt panaszoló ügyfelük ügyét diadalra akarják vinni.
A roma kérelmező fiának rendőrségi őrizetben bekövetkezett halála miatt terjesztett elő panaszt a strasbourgi bírósághoz. Állítása szerint 17 éves fia, akit a rendőrség lopás kísérletének gyanújával vett őrizetbe, néhány órai rendőrségi fogságát követő kórházba szállítása közben halt meg. A panasz szerint fia halálát a rendőrségen elszenvedett bántalmazások okozták, s ezzel a bolgár hatóságok megsértették az egyezmény 2. cikkében biztosított jogát az élethez, megsértették továbbá a kínzásnak és embertelen bánásmódnak a 3. cikkben foglalt tilalmát, őrizetbe vételére az 5. cikk előírásainak megsértésével került sor, a halál körülményeinek kivizsgálása nem történt meg, ami ellentétes a 13. cikkel, és a sérelmezett eseménysorozatban meghatározó szerepet játszott fia (és az ő) roma mivolta, ami a 14. cikk által tiltott hátrányos megkülönböztetésnek minősül.
A kérelmező fiának, aki értelmileg visszamaradott, beszédhibával küzdő, írástudatlan személy volt, a felpanaszolt eseményeket megelőzően már több alkalommal akadt dolga a rendőrséggel, minden esetben általa elkövetett lopások gyanúja miatt.
A panasz alapjául szolgáló események azzal kezdődtek, hogy 1996 januárjának egyik éjjelén egy lakótelep lakói autók feltörésére utaló jelekre lettek figyelmesek, és értesítették a rendőrséget. A helyszín-
- 89/90 -
re érkezett rendőrök üldözőbe vették a kérelmező fiát, aki a havas úton elcsúszott, s így elfogták. A rendőrök felismerték benne azt a fiatalembert, akivel már több lopási ügyben dolguk volt, és figyelmeztették egymást arra, hogy óvatosan kell vele bánni, mert beteg. Az elfogott személy érezhetően alkoholos állapotban volt. Elfogása után sérülési nyomok nem voltak rajta. Hajnali 1 órakor történt előállítását követően nem vették nyilvántartásba a rendőrségen, orvosi vizsgálatnak sem vetették alá, de utóbb a fogdaőrök úgy nyilatkoztak, hogy nem voltak látható sérülései. Az előállított személyt egy hideg helységben ültették le, ott elaludt, de többször leesett a székéről, visszaültették, megpróbálták felébreszteni, sikertelenül. Észlelték, hogy nehezen lélegzik, hörög, s a pulzusa igen magas. Mentőt hívtak, de mire kórházba szállították, meghalt.
Az ezt követően megindult vizsgálat során több orvosi szakvélemény készült, az egyiket a kérelmező kezdeményezésére a budapesti Roma Jogok Európai Központján keresztül felkért dán orvos szakértő készítette. A szakvélemények megállapításai összecsengtek abban, hogy a kérelmező fiának testén - fején, mellén és karjain - több sérülés és zúzódás is volt, melyet a rendőrök általi üldözés során történt elesés aligha okozhatott. A rendőrség által kirendelt szakértők véleménye szerint a sérülések jó néhány órával őrizetbe vétele előtt keletkeztek, a dán orvos szakértő álláspontja szerint azonban e sérülések az őrizetbe vérei során, illetőleg után is keletkezhettek, ennek kiderítésére további vizsgálatot javasolt. Abban egyöntetű volt a vélemény, hogy a halál a koponyát ért ütés által okozott ödéma nyomán következett be.
A haláleset miatt megindult büntetőeljárást - a katonai ügyészség arra alapított álláspontjára tekintettel, hogy nem történt bűncselekmény - a kérelmezőnek és jogi képviselőjének a szakértői vélemények és a tényekkel kapcsolatos tanúvallomások közötti ellentmondások feloldása érdekében tett indítványai ellenére megszüntették. Ezekben az indítványokban a kérelmező arra is felhívta a figyelmet, hogy az ügyben eljárt rendőrök tanúvallomásaik során fiát úgy említették, hogy "a cigány", ami elfogultságukra utal, s erre tekintettel a hatóságnak a tények felderítése során különös körültekintést kellett volna tanúsítania.
A Bíróság álláspontja szerint a kérelmező által előterjesztett valamennyi panasz súlyos ténybeli és jogi kérdéseket vet fel, melyekben csak a panasz érdemi vizsgálata után lehet állást foglalni. Ezért a kérelmeket valamennyi: az egyezmény 2., 3., 5., 13. és 14. cikke tekintetében előterjesztett panaszra nézve elfogadhatónak nyilvánította.[13]
A három kérelmező - Anton Aszenov, valamint a szülei - bolgár roma. Az ügy tényei voltaképpen meglehetősen szokványosak. A rendőrség Aszenovot tiltott szerencsejátékon érte tetten és előállította a rendőrségre, csakúgy, mint a segítségére siető édesapját. Néhány órán belül szabadon engedték őket. Aszenovot az ő és szülei, valamint az esetnél jelenlévő mintegy 25 roma ismerősük és rokonuk állítása szerint őrizetbe vételekor a rendőrök bántalmazták, feljelentésük nyomán az intézkedő rendőrök ellen nyomozást rendeltek el. melyet azonban bizonyíthatóság hiánya miatt megszüntettek. Ettől az esettől függetlenül mintegy két év múlva Aszenov ellen lopások és rablások gyanúja miatt büntetőeljárás indult, melynek során mintegy három évig előzetes letartóztatásban volt. Panaszukban az egyezmény 3. és 5. cikkeiben biztosított jogaik megsértését sérelmezték. A Bizottság (majd a Bíróság is) arra az álláspontra helyezkedett, hogy a rendőrségi bántalmazást állító, és az előzetes letartóztatás elrendelését sérelmező panasz nem megalapozott. A hosszú ideig tartó előzetes letartóztatás, és az, hogy e sérelme miatt nem volt lehetősége annak bírósági felülvizsgálatát kérni, a Bíróság ítélete szerint ellentétes az egyezménnyel, ezért megállapította, hogy Bulgária megsértette annak 5. cikke 4. bekezdését.
Mint a fentiekből látható, a panasznak nem voltak markáns roma vonatkozásai. Bár a kérelmezők érdekében periratokat nyújtott be a Bírósághoz az Amnesty International és a Roma Jogok Európai Központja,[15] azok sem állították, hogy sérelmeik elszenvedésében a roma kisebbséghez tartozás meghatározó lett volna.
Az itt vizsgáltak szemszögéből a Bizottság jelentésének és a Bíróság ítéletének fontosságát az adja meg, hogy elmarasztalta Bulgáriát az egyezmény 25. cikkének megsértésében is. E cikk - mely a Tizenegyedik jegyzőkönyv hatálybalépését követően azonos szöveggel a 34-es számot kapta - azt a rendelkezést tartalmazza, hogy az államok kötelezettséget vállalnak: semmilyen módon nem akadályozzák a kérelmezőket az egyezményben biztosított joguk hatékony gyakorlásában azt illetően, hogy sérelmeiket a Bíróság előtt érvényesíthessék.
A Bizottság megállapította, hogy Aszenovot és apját az ügyükben eljáró rendőrök és ügyészek többször faggatták arról, terjesztettek-e elő panaszt a Bizottságnál. Ezt először nem tagadták, ekkor fenyegetésekkel rá akarták őket bírni arra, hogy kérelmüket visszavonják. Miután ekkortájt több ízben is őrizetben voltak,
- 90/91 -
s Aszenov állítása során többször szenvedtek el rendőri bántalmazást, közjegyzői okiratban jelentették ki, hogy panaszukat visszavonták (habár erre valójában nem került sor). K nyilatkozatukat a Belügyminisztérium eljuttatta a sajtóhoz, mely korábban elítélő hangnemben ín arról, hogy a kérelmezők a vádlottak padjára ültették Bulgáriát. Ennek kapcsán egyes újságok hangot adtak annak a feltételezésüknek, hogy néhány cigány roma aktivisták által sarkalva félrevezette az Amnesty Internationalt.
A Bizottság szerint - s a Bíróság ezzel egyetértett - mindez arra utal, hogy a hatóságok éppen ellenkezőleg jártak el, mint ahogy azt az egyezmény 25. cikke megkövetelte tőlük: a nyomásgyakorlás különféle módszereit felhasználva, ráadásképpen olyan panaszosokkal szemben, akik azoknak az őrizetében voltak, akik ellen a panasz irányult, rá akarták bírni őket arra, hogy panaszukat vonják vissza, s ezzel csak akkor hagytak fel, amikor a kérelmezők azt állították, hogy ezt meg is tették.
A Bizottság rámutatott arra, hogy az egyezménnyel nemcsak a közvetlen, hanem a közvetett nyomás bármely fajtája ellentétes, ami eltérítheti a kérelmet már előterjesztett vagy potenciális kérelmezőket attól az elhatározásuktól, hogy éljenek az egyezmény által biztosított egyéni panaszjoggal, s ez végső soron az egyezmény emberi jogvédelmi rendszerének alapjait veszélyeztetheti.
A Bíróság megállapította, hogy Bulgária megsértette az egyezmény 25. cikkét.
Kommentár. Közhely, hogy az államot jól teszik, ha az egyezmény betartásán őrködő Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatából nemcsak a saját országukat érintő határozatokat tanulmányozzák, de figyelemmel kísérik a más országok ügyeiben hozott döntéseket is. Ezekből számos következtetés vonható le azt illetően, milyen meggondolásokra érdemes figyelemmel lenni az egyezmény előírásai megsértésének megelőzése, elkerülése érdekében. Az Aszenov-ügy abból a szempontból tarthat számot érdeklődésre, milyen magatartást kell az állam reprezentánsainak tanúsítani ahhoz, hogy még csak a látszatát se keltsék annak, hogy akadályozzák az egyéni panaszjog érvényesüléséi
A Sárközi kontra Magyarország-ügyön kívül, melyben megállapítást nyeri, hogy egy elítéltnek a Bizottsággal folytatott levelezését a büntetés-végrehajtási hatóság - az egyezményből folyó követelményeket megsértve - ellenőrizte, ismereteim szerint nem fordult elő azt állító panasz, hogy a hatóságok akadályozták volna az egyéni panaszjogot Mégis érdemes felfigyelni kormányzati tényezők megnyilvánulásaira a zámolyi romák Strasbourg panasza ügyében. A sajtóból értesülhettünk arról, hogy az egyik miniszter kijelentette: "Egyesek az állam, a nemzet lejáratása céljából külföldre mennek, s nemcsak kártérítést követelnek, hanem igazságtalan vádakat fogalmaznak meg az országgal, a kormánnyal szemben. Holott maguk kevesebbet tettek önmagukért, mint amennyit az ország értük tett, s ezek után még követelőznek, sőt most már fenyegetőznek is."[16] Ugyancsak a sajtó adott hírt arról, hogy a miniszter szavait kommentálva a kormányfő ezt mondta: "A roma önkormányzatoknak joga van jó vagy rossz néven venni egy-egy nyilatkozatot, azonban a valóságon még ők sem tudnak változtatni. Márpedig a miniszter úrnak a véleménye és az álláspontja a tényekből indult ki."[17] Habár nézetem szerint e kijelentések, ellentétben az Aszenov-ügy történéseivel, semmiképpen nem tekinthetők a panaszjog korlátozásának, még is érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy az állam vezető tisztségviselőinek az effajta nyilatkozatoknál azt is tekintetbe kellene venniük, hogy - tisztségükből adódó hatalmi helyzetükből következően - szavaiknak nagyobb lehet az érintetteket elbátortalanító hatása, mintha azt mások tennék, s ez egy ponton túl a panaszjog tényleges akadályozásává válhat.
Kunszentmiklósnak egy romák által is lakott körzetében gyanúsítottak rendőrök általi igazoltatása során kialakult szóváltásban a panaszos is részt vett. Dulakodás tört ki, állítása szerint ekkor, valamint a rendőrségre előállítása közben és a rendőrség helységeiben rendőrök bántalmazták. A bántalmazások eredményeképpen fején, törzsén és lábain számos sérülést szenvedett, sebeit a rendőrök által kihívott orvos látta el. Rendőrségi bántalmazására állítása szerint úgy került sor, hogy miután az orvos eltávozott, ismét megbilincselték és megverték. Utóbb feljelentésére büntetőeljárás indult a rendőrök ellen, melyet az ügyészség megszüntetett, mert arra a következtetésre jutott, hogy a dulakodást a panaszos provokálta, akadályozta a rendőröket. A panaszos ellen hatósági közeg elleni erőszak miatt büntetőeljárást kezdeményeztek. E két eljárás során beszerzett orvos szakértői vélemények alapján nem lehetett megállapítani, hogy a kérelmező sérüléseit a rendőrök általi szándékos bántalmazás okozta-e, vagy pedig a rendőrök által foganatosított kényszerintézkedések során keletkeztek, melyeket a rendőri intézkedésekkel szembeni jogszerűtlen ellenszegülésének leküzdése érdekében kellett eszközölni.
A kérelmező panaszában többek között azt állította, hogy a rendőrök általi bántalmazása az egyezményben tiltott kínzásnak, illetőleg embertelen bánásmódnak minősül, valamint bántalmazása és az azt követő eljárások a vele szemben roma származása miatt megnyilvánuló diszkriminációra vezethetők vissza.
- 91/92 -
A Bíróság egyrészt nem látta megfelelően bizonyítottnak azt, hogy a sérülések a rendőri bántalmazás eredményei, másrészt arra a következtetésre jutott, hogy a kérelmező nem indokolta meg kellőképpen a vele szemben etnikai származásából adódó diszkriminációval kapcsolatos állításait, ezért a kérelmet elfogadhatatlannak nyilvánította.
Kommentár. 1. A határozatnak van egy olyan vonatkozása is, amely csak közvetve függ össze azzal, hogy milyen a strasbourgi szervek ítélkezési gyakorlata romák által előterjesztett panaszügyekben, e közvetett összefüggés folytán mégis érdemes megemlíteni. A Bíróság hosszabb ideje az általa fokozatosan kimunkált, és legjobban talán a Ribitsch-üggyel[19] jellemezhető kritériumokat alkalmazza az olyan kérelmek elbírálásakor, amelyekben a panaszos azt állítja, hogy őrizete során a rendőrség bántalmazta, ezt azonban a bepanaszolt állam kétségbe vonja, s a panaszosnak általában nem áll módjában állításának bizonyítása, éppen ezért az állított bántalmazások nem tanúk jelenlétében történnek.
A Ribitsch-ügyben a panaszos sérüléseket szenvedett, vitathatatlanul rendőrségi őrizete során. Állítása szerint a sérüléseket a vallatása alkalmával elszenvedett rendőri bántalmazás okozta. Az osztrák kormány viszont azt állította, hogy mialatt a rendőrök bizonyítási kísérlet céljából helyszínre vitték, az autóból való kiszállás közben megcsúszott és elesett, ekkor szenvedte el sérüléseit. A rendőrök elleni büntetőeljárást bizonyítottság hiánya miatt megszüntették.
A strasbottigi bíróság azt az álláspontot alakította ki, hogy az egyezményben részes államoknak kötelessége, hogy az olyan ügyekben, melyekben a sérülések rendőrségi őrizet során, tehát minden külső kontrollt kizáró körülmények között következtek be, meggyőző magyarázatot adjanak a sérülések bekövetkezésének módjára. F. követelményt nem elégíti ki az államnak arra történő hivatkozása, hogy a gyanúba keveredett rendőrök ellen lefolytatták a büntetőeljárást, de az ártatlanság vélelmére is figyelemmel nem tehetett megnyugtató módon bizonyítani, hogy a sérüléseket a rendőrök okozták. A bíróság szerint az államnak ilyenkor is hihető, reális magyarázattal kell szolgálnia, melyből kiviláglik, hogy a sérüléseket egészében, főként, vagy részben nem a rendőrök okozták.
Ezzel szemben a Farkas-ügyben a Bíróság úgy találta, hogy a hazai hatóságok helyzetüknél fogva jobban meg tudják ítélni, hogy az ilyen ügyekben a történteknek a sértett és a rendőrség által teljesen ellentétesen előadott menete közül melyik a valószerű. Az egyezmény által támasztott azon követelménynek, hogy hatósági bántalmazásra vonatkozó állítás esetén hivatalos vizsgálatnak kell indulnia, melynek során minden számításba jövő vizsgálódást el kell végezni, mindig eleget kell tenni. A Bíróság úgy találta, hogy a három szinten is folytatott ügyészségi vizsgálat, három orvos szakértő bevonása, a kérelmező ellen lefolytatott büntetőeljárás során végzett bizonyítás-felvétel összességében kielégítette e követelményeket. Erre tekintettel a Bíróság a panasznak ezt a részét mint nyilvánvalóan alaptalant elutasította. Csak hasonló ügyekben a jövőben hozott ítéletek alapján tehet majd véleményt formálni arról hogy a Bíróság Farkas-ügyben hozott határozatának különbözősége a Ribitsch-ítélettől inkább csak a két ügy tényei közötti különbségre vezethetők vissza, vagy az eddigi ítélkezési gyakorlattól való eltérés szándéka is motiválta.
2. Az itt tárgyaltak szempontjából lényeges következtetések levonására ad módot a panasz diszkriminációt sérelmező része elutasításának az indokolása is. A kérelmező szerint a rendőrség eljárása vele szemben a roma származása miatti előítéletre vezethető vissza. A Bíróság szerint ezt az állítását nem indokolta meg kellőképpen. Az egyezmény rendszerében az emberi jogok megsértésére vonatkozó állítást bizonyítani, vagy legalábbis valószínűsíteni kell. A kérelmező állítására semmiféle közvetlen bizonyítékot nem hozott fel. az ügy tényei közvetett módon sem támasztják alá azt, hogy a rendőri eljárást faji előítélet motiválta volna, függetlenül attól, hogy sokak élettapasztalata szerint valószínűtlen, hogy egy kisváros "cigány-negyedében'* intézkedő rendőrök esetében az előítéletesség valamilyen formája ne játszott volna szerepet. Ez azonban nem elegendő az egyezmény 14. cikke[20] megsértésének megállapításához. A Farkas-ügyben a hátrányos megkülönböztetés mint a rendőri eljárás esetleges motivációja még olyan körülményekkel sem támasztható alá, mint a fentebb ismertetett Asszja Angelova-ügyben a diszkrimináció valószínűsítésére felhozott azon indok, hogy a rendőrök a jegyzőkönyvekben csak "a cigány"-ként aposztrofálták a fogdában meghalt személyt.
Az ebben az ügycsoportban szereplő 7 ügy közül 6 angliai romák kérelme az Egyesült Királyság ellen, és mindegyik arra vonatkozik, hogy a hatóságok megakadályozták a lakókocsijukkal való táborozást az általuk kiválasztott és megszokott helyeken, s ezzel megsértették a magán- és családi élet, valamint a magánlakás zavartalanságához az egyezmény 8. cikke által biztosított jogukat. Ezeknek az ügyeknek az áttekintéséhez szükséges a romák táborozására vonatkozó brit szabályozás ismerete. Annak elkerülése érdekében, hogy e szabályozást valamennyi ügyben külön be kelljen mutatni, először a jogszabályok fontosabb rendelkezéseit fogom ismertetetni, s azután térek rá az egyes ügyekre.
A brit kormány felkérésére 1976-ban készült Cripps-jelentés szerint az Egyesült Királyság-beli romák száma mintegy negyvenezerre tehető. Nagy
- 92/93 -
többségük vándorló életmódot folytat, családjukkal együtt lakókocsikban élnek és járják az országot, és csak a tél beköszöntével keresnek helyet letáborozásra pár hónapig, a jó idő beköszöntéig. Nagyobb családok előszeretettel táboroznak egy helyen, 5-6 lakókocsival. A jelentés szerint bár az 1968. évi törvény óta (lásd alább) több intézkedés született annak érdekében, hogy lehetőséget biztosítsanak számukra jogszerűen igénybe venni táborhelyet erre a célra, mintegy kétharmaduk csak akkor képes a törvény keretei között maradni, ha éppen úton van, vagy pár órára út menti parkolókban tartózkodik, egyébként csak más tulajdonának háborgatásával vagy közterület jogosulatlan igénybevételével tudja ezt az életmódot folytatni.
A Caravan Sites Act 1968 azt tűzte célul, hogy a romák lakókocsikkal való táborozására alkalmas helyeknek a területrendezési és építési igazgatási előírások szigorodása folytán történt megfogyatkozására tekintettel intézményesen keressen lehetőséget az ebből eredő feszültségek feloldására a romák lakókocsijainak letáborozására alkalmas területek biztosításával. A törvény alkalmazása szempontjából "cigányok a nomád életmódot folytató személyek fajukra és eredetükre tekintet nélkül, de nem tekintendők cigánynak a szervezett csoportokban utazgató cirkuszosok és a szórakoztató ipar művelői". A törvény a helyi önkormányzatok kötelességévé tette, hogy a szükséges mértékben gondoskodjanak a területükön élő vagy oda máshonnan érkező romák lakókocsijainak elhelyezésére szolgáló megfelelő lehetőségekről. A törvény feljogosította a belügyminisztert: ha szükségesnek ítéli, utasítsa az önkormányzatokat e kötelezettségük teljesítésére- Azokat a kerületeket vagy grófságokat, melyekben az önkormányzat e kötelezettségének eleget tett, vagy ahol a belügyminiszter megítélése szerint nem szükséges ilyen intézkedés, a belügyminiszter úgynevezett kijelölt körzetté nyilváníthatja. A kijelölt körzetekben a romák számára büntetendő cselekménnyé vált lakókocsijukkal letáborozni az ott élés céljából bármilyen rövid ideig is az országutak mentén, továbbá a senki által nem birtokolt, illetőleg más tulajdonában lévő területen a tulajdonos engedélye nélkül. Ilyen esetekben a helyhatóság sommás bírói eljárás keretében végzést eszközölhet az illetéktelenül ott táborozó romák eltávolítására.
A Cripps-jelentés elfogadását követően a Környezetvédelmi Minisztérium több körlevelet (28/77, 57/78) bocsátott ki a helyi önkormányzatok számára, melyekben amellett, hogy általános irányelveket fogalmaztak meg azt illetően, milyen szempontok szerint célszerű eljárni a vándorló életmódot folytató romák lakókocsijainak az ő érdekeiket a vidéki környezet harmonikus és hagyományos jellegének fenntartásához fűződő érdekekkel való összebékítése végett, mintegy 100 millió font összegű pénzalapot hozott létre roma szálláshelyek létrehozatala céljából.
A Criminal Justice and Public Order Act 1994 hatályon kívül helyezte a Caravan Sites Act 1968 azon rendelkezéseit, melyek az önkormányzatok kötelezettségévé tették lakókocsi táborhelyek biztosítását romák részére, továbbá erőteljesebbé tette a jogosulatlanul táborozók elleni büntetőjogi szankciókat. Az egyidejűleg kiadott 1/94. körlevél pedig elsősorban azt emelte ki, hogy a lakókocsi felállítása iránti engedélyek elbírálásánál a mezőgazdasági tevékenység végzéséhez, a régészeti értékek és a vidék tájképének megőrzéséhez fűződő érdekekkel, a környezetvédelem és a zöldövezet szempontjaival összhangban kell eljárni.
A romák táborozására vonatkozó fenti speciális előírások mellett alkalmazást nyernek az általános építésrendészeti előírások is, elsősorban az 1990. évi város- és vidéktervezési törvény. Ezekből érdemes kiemelni azt, hogy amennyiben valakinek az építési engedély, vagy jogosulatlan építkezés esetén a fennmaradási engedély iránti kérelmét elutasítják, az érdekelt kérésére a közigazgatástól független építésügyi felügyelők országos hálózatának egy tagja nyilváníthat véleményt az ügyben. Véleménye a bíróság előtt vitatható ugyan, de figyelmen kívül hagyni csak akkor lehet, ha a vélemény ésszerűtlen.
A Bizottság határozatában az szerepel, hogy a kérelmező "vér szerint cigány", bár nomád életmódjával évek óta felhagyott. A kérelmező két lakókocsival rendelkezett, melyet az önkormányzattal kötött bérleti szerződés alapján egy mozgatható otthonok (például szétszedhető faházak) elhelyezésére létesített helyen tartott. Az ilyen megoldás Nagy-Britanniaszerte elterjedt, s általában szezonális munkát végzők, többségükben nem romák lakhelyéül szolgál, akik az évszaktól függően vagy itt laknak, vagy több hónapig távol vannak. Az ilyen létesítményekre a Mobile Home Act 198,3 vonatkozik. A kérelmező bérleti szerződése szerint egyszerre legfeljebb 20 hétig távol lehetett, de ez az időszak az önkormányzat jóváhagyásával meghosszabbítható volt Távollétében a bérleti díj felét kellett fizetnie.
Az önkormányzat 16 év után felmondta a kérelmezővel kötött bérletet és felszólította lakókocsijainak elvitelére. Határozatát nem indokolta meg sem meghozatalakor, sem az eljárás későbbi szakaszaiban, arra
- 93/94 -
való hivatkozással, hogy a felmondás oka irreleváns. (A Bizottság előtti eljárásban a brit kormány arra utalt, hogy a kérelmező eltávolításának alapja nem megfelelő magatartása volt.) Számos jogorvoslati fórumot követően a kérelmező panasza a Lordok Háza (a brit legfelsőbb bíróság.) elé került, mely azt elutasította. Indokolásának az volt a lényege, hogy a bérleti jogviszonyra nem terjed ki a 1983. évi Mobile Home Act hatálya, arra a Caravan Sites Act 1968 (lásd fentebb) alkalmazandó. A kettő közötti lényeges különbség, hogy amíg a Mobile Home Act alá tartozó esetekben csak a törvény által tételesen felsorolt jogcímek jogosítják fel a bérbeadót a szerződés egyoldalú felmondására, addig a Caravan Sites Act könnyebb feltételek között teszi ezt lehetővé, A jogviszonyra irányadó jogszabály minősítésének a jelen ügyben az adott jelentőséget, hogy az önkormányzatnak a Mobile Home Act szerint nem lett volna joga egyoldalúan véget vetni a szerződésnek. A kérelmező szerint lakókocsijának eltávolítása az egyezménynek a lakáshoz való zavartalan jogot biztosító 8. cikke megsértése, és sérti a 14. cikk által kimondott tilalmat is.
A Bizottság elemzése szerint a döntő kérdés az, tiszteletben tartották-e a határozat meghozatalakor a kérelmező lakókocsijának eltávolításával elérni kívánt célt (a rend fenntartása a táboron belül) és a kérelmező érdeke közötti arányosságot. A Bizottság kiemelte, hogy ennek eldöntésében a hazai hatóságok megfelelőbb helyzetben vannak, mint a Bizottság, ezért az államokat e tekintetben megillető széles értékelési sávot is figyelembe véve nem találta a sérelmezett intézkedést aránytalannak.
A kérelmező azért tartotta diszkriminatívnak a hatóságok vele szembeni bánásmódját, mert amíg a hozzá hasonlóan szezonmunkát vállaló, úgynevezett mozgatható otthonokban élő nem roma személyek annak folytán, hogy az 1983. évi törvény védelmét élvezik, nem kerülhetnek egyik napról a másikra lakhatási lehetőségüktől megfosztott helyzetbe, addig ő és a hozzá hasonló romák lényegében semmilyen törvényes védelmet nem élveznek lakókocsijuk eltávolítása esetén. A Bizottság a panasznak ezt a részét azért nem tartotta megalapozottnak, mert nézete szerint a törvény nem romák és nem romák között tesz különbséget, hanem aszerint, hogy a táborhely vagy terület az 1968. évi, vagy az 1983. évi törvény általi szabályozási rend szerint működik. Ezért mindkét kérelmet elfogadhatatlannak nyilvánította.
Kommentár. Elgondolkodtató, hogy a Bizottságnak nem okozott problémát: a hatóság indok nélkül fosztotta meg a kérelmezőt lakhatási lehetőségétől, és a Bizottság előtti eljárásban sem követelte meg az indok megjelölését, ezáltal megfosztva a kérelmezőt, de saját magát is a szükségesség teszt elvégzésének lehetőségétől. Az államokat vitathatatlanul megillető széles értékelési sávra utalás kapcsán még csak említés sem történik arról, hogy a strasbourgi szervek jogosultak az értékelés felülbírálására, amire ebben az ügyben nem is került sor.
Nehezen érthető továbbá annak a brit védekezésnek a tételes vizsgálat nélküli elfogadása, hogy miért nem diszkriminatív a lényegében azonos helyzetben lévők eltérő kezelése egyrészről a kizárólag romák lakókocsijának elhelyezésére szolgáló 1968. évi törvény, másrészről a szezonális munkát végző - nem romák és romák - elhelyezésére szolgáló 1983. évi törvény alapján - az utóbbiak javára.
A két ügyet tényei rokonítják. Bár a Bizottság nem élt egyesítésük és együttes elbírálásuk lehetőségével, lényegében párhuzamosan vizsgálta a kettőt és határozatot is azonos napon hozott.
Az első ügy. A roma kérelmezők házastársak, négy gyermekük van, közülük három iskoláskorú. Lakókocsijukban utazgattak Dél-Angliában, alkalmi munkából tartották fenn magukat. Az utak szélén, parkolókban állították le lakókocsijukat éjszakára, alkalmanként néhány napra. Emiatt többször kaptak figyelmeztetést a hatóságtól, hogy eljárást indítanak ellenük. Részben, hogy ezt elkerüljék, részben, hogy gyermekeik iskoláztatásában az állandóságot biztosítsák, egy kis földterületet vásároltak, s hozzájárulást kértek a helyi önkormányzattól ahhoz, hogy lakókocsijukat ott tarthassák. Az önkormányzat az engedély iránti kérelmet elutasította. A kérelmezőket felszólították a lakókocsi eltávolítására. Fellebbezésük nyomán a hatóság építésügyi felügyelőt kért fel állásfoglalásra. A felügyelő úgy értékelte, hogy bár a grófságban élő vagy tartózkodó romák elhelyezési igényeihez képest alacsony a lakókocsik elhelyezésére alkalmas helyek száma, a környéken tartott lakókocsik száma máris meghaladja a kívánatos maximumot. Ezért arra a következtetésre jutott, hogy a lakókocsik által a tájra, a tájképre gyakorolt kimutatható ártalom és a területfejlesztéshez fűződő érdekek háttérbe szorítják a kérelmezők magánérdekét. Kiemelte, hogy a közelben az önkormányzat az 1968-ban elfogadott Caravan Sites Act alapján romák számára tábort fog megnyitni, s a kérelmezőknek, ha időben folyamodnak, jó esélyük van arra, hogy ott lakókocsijukat elhelyezhessék, s onnan a gyermekek iskolája is jól megközelíthető. Ugyanakkor elismerte, hogy a kérelmezők joggal emeltek kifogást az ilyen táborok ellen,
- 94/95 -
mert ezek színvonala sok kívánnivalót hagy maga után. A fellebbezést elutasították, a kérelmezők ellen a lakókocsi eltávolításának megtagadása miatt büntetőeljárás indult, ami pénzbüntetés kiszabásával végződött.
Panaszukban a kérelmezők az egyezmény 8. cikkében foglalt, a magánlakás tiszteletben tartásához fűződő joguk, valamint a diszkrimináció tilalma megsértését (14. cikk) sérelmezték, mivel a hatóságok nem tették lehetővé, hogy lakókocsijukat saját telkükön tartsák, és nem biztosítottak számukra helyet másutt sem. Ezzel szinte állandó törvénysértésre kényszerítik őket, mert bárhol is táboroznak le, a hatóság megbünteti őket. Rámutattak arra is, hogy az építésügyi felügyelő által jelzett roma táborok létesítése még meg sem kezdődött. A velük mint romákkal szemben lakóhelyük megválasztásával összefüggésben érvényesített diszkrimináció eredménye pedig az, hogy hagyományos roma életmódjuk feladására kényszeríti őket.
A brit kormány azt az álláspontját fejtette ki, hogy a kérelmezők az arra való hivatkozással, hogy egy kisebbségi csoport tagjai, nem tehetik túl magukat az építésügyi előírásokon, melyeket az adott esetben a környezet védelmének, ezen belül a kellemes tájképnek a védelme indokol. Az eltérő bánásmódot pedig, ha ilyenről egyáltalán beszélni lehet, a romák és a letelepedett lakosság érdekeinek egyensúlyban tartása indokolja.
A második ügy tényei minden lényeges ponton azonosak az elsővel, de ezt az ügyet még érzékenyebb megvilágításba helyezi a kérelmezőkkel együtt élő nagyszülők egyikének rákos megbetegedés következtében történt elhalálozása, a másiknak agyvérzést követő megbénulása és a kérelmezők újabb gyermekének megszületése a hatóságnak a lakókocsi eltávolítására vonatkozó határozata meghozatalát követően.
A Bizottság megállapítása szerint mindkét kérelem komoly ténybeli és jogi kérdéseket vet fel, melyeket csak a panasz érdemének áttekintése keretében lehet megvizsgálni. Ezért mindkét kérelmet elfogadhatónak nyilvánította.
Kommentár. A rendelkezésemre álló adatok szerint az elfogadhatóvá nyilvánítás időpontja, 1994. október 12. óta nem történt az ügyben előrehaladás. Ez önmagában is szimptomatikus, mert az ügy természete - az érintettek megszokott életmódjának folytatását megakadályozó hatósági intézkedés, melynek eredményeképpen egész családok lakhatása, munkavállalási lehetőségei, megélhetése, gyermekeinek iskoláztatása vált kérdésessé - rövid időn belüli döntést indokolna. Az ügy érdemében hozandó döntésre egyébként nyilván hatással lesz a June Buckley-ítélet, az egyetlen brit roma lakókocsi-ügy, melyben eddig végleges döntés született.
A roma kérelmező családja nemzedékek óta vándorló életmódot folytatott, mindvégig egyazon körzetben, Cambridgeshire-ben. A kérelmező maga is mindig a szüleivel utazgatott. Tavasztól őszig lakókocsijukat azokon a farmokon helyezték el, ahol munkát vállaltak, télen vagy a földeken, az utak szélén, vagy az ezt megengedő farmerek területén táboroztak le. Harmadik gyermeke megszületése előtt elhatározta, hogy letelepszik, s e célból a nővére tulajdonában álló telken állította fel lakókocsiját, majd nővére szomszédságában ő is telket vásárok magának. Az önkormányzat azonban elutasította az annak engedélyezése iránti kérelmét, hogy a lakókocsit állandó jelleggel telkén tarthassa és ott éljen gyermekeivel, és felszólította a lakókocsi eltávolítására. Egyúttal értesítették, eséllyel pályázhat az önkormányzat által a Caravan Sites Actnek megfelelően létesített romák lakókocsijainak elhelyezésére létrehozott táborban egy helyre. Ezzel a lehetőséggel a kérelmező nem élt, mert ez a hely hírhedt volt az ott és a környékén előforduló erőszakos bűncselekmények, vandalizmus, gyújtogatás, leszámolások miatt, s különösen veszélyes volt egyedülálló kisgyermekes anyák számára. Mivel a lakókocsit nem távolította el, büntetőeljárást indítottak ellene, és pénzbüntetésre ítélték.
A kérelmező az egyezmény 8. cikkében biztosított jogának megsértése miatt fordult a Bizottsághoz. Mivel a brit kormány vitatta e cikk alkalmazhatóságát az ügyben, a Bizottság mindenekelőtt ebben foglalt állást: "A bizottság kiváltképpen arra volt figyelemmel, hogy a kérelmező cigány, aki mindig lakókocsiban élt, azon a környéken, ahonnan most távoznia kellett. El kellett fogadnia a kérelmezőnek azt az állítását, hogy lakókocsiban élni cigány életvitelének elválaszthatatlan és mélyen megélt része. A bizottság esetjoga jól jelzi, hogy egy kisebbségi csoport életstílusa a 8. cikk védelme alá tartozhat, mivel a 'magánélettel', a 'családi élettel' és a 'lakással' van szoros összefüggésben (például Nos 9278/81 and 9415/81, Dec. 3. 10. 83, D. R. 35. o. 30)."
A Bizottság által eldöntendő fő kérdés az volt, hogy a brit kormánynak a kérelmező lakókocsijának eltávolítása mellett felhozott érvei - a környezet barátságosan vidékies jellegének védelme, a terület- és vidékfejlesztés szempontjai, a közlekedés biztonsága (a lakókocsi a közúthoz közel eső telken állt), s
- 95/96 -
mindez annak tekintetbe vételével, hogy a kérelmezőnek lett volna esélye a hatóság romák számára létesített lakókocsi-parkolójába költözni - túlnyomóak-e a kérelmező érdekeihez képest. A Bizottság úgy találta, hogy a brit kormány által a közösség egészének érdekei védelmében felhozott érvei általánosságban mozognak. Habár az építésügyi, környezetvédelmi és tájvédelmi előírások a roma közösséghez tartozókra éppúgy vonatkoznak, mint másokra, az ezekhez fűződő általános érdekekre a Bizottság szerint akkor lehet sikerrel hivatkozni, ha az érintett személynek a lehetőségek széles skálája áll rendelkezésére, hogy megfelelő elhelyezést találjon magának a környék vagy az ország más részén. Adott esetben ez nem áll fenn: a kérelmező hagyományos életformájának megfelelő, romák számára létesített lakókocsi-táborok helyei beteltek, üresedésre csak ritkán került sor, és e táborok többsége az ott uralkodó zavaros állapotok, állandó rendzavarások miatt nem voltak alkalmasak kiskorú gyermekeit egyedül nevelő anya számára az ottlakásra. Anyagi helyzeténél fogva pedig nem tudott lakóhelyet vásárolni magának. Ebből adódóan a kérelmező eltávolítása az általa lakott telekről mindenféle lakhatási lehetőségétől való megfosztását eredményezte volna, ami nincsen arányban a kormány által hangoztatott érdekekkel. Ezért a Bizottság álláspontja az volt, hogy az Egyesült Királyság megsértette a kérelmezőnek és gyermekeinek a magánélet, a családi élet és a magánlakás tiszteletben tartásához való jogát.
A Bíróság vizsgálódását az egyezmény 8. cikke mellett kiterjesztette annak vizsgálatára is, áldozata-e a kérelmező a hatóságok diszkriminációjának. Az ítélet által a kérelem egészéről adott értékelés a következőképpen foglalható össze.
A Bíróságnak a magán- és családi életbe, valamint a magánlakás tiszteletben tartásához fűződő jogba történt állami beavatkozás esetén - a jelen ügyben ez történt - annak eldöntésénél, hogy e beavatkozás nyomós társadalmi érdekből feltétlenül szükséges volt-e, és hogy arányban áll-e a beavatkozással elérni kívánt céllal, az alapállása az, hogy ezt elsősorban az állam hatóságai tudják megítélni. Az államok mérlegelési sávja akkor, ha a beavatkozás, mint a jelen esetben, vitális érdekeket sért, keskeny, S a Bíróság jogot formál arra, hogy a hazai hatóságok mérlegelését felülbírálja. E felülbírálásnál különös súllyal esik latba, hogy a döntési folyamat során az érintett személy rendelkezett-e a szükséges eljárási garanciákkal, és hogy a hatóságok eljárása tisztességes és méltányos volt-e abból a szempontból, hogy minden számba vehető szempontra tekintettel hozta meg a döntését.
A Bíróság rámutatott: a kérelmezőnek számos hazai jogorvoslatra volt lehetősége, ezekkel élt is, érveit előadhatta, a hatóság független szakértőket vett igénybe, tehát megfelelő garanciákkal rendelkezett.
A Bíróság végkövetkeztetése az volt, hogy bár a kérelmező rendelkezésére álló alternatívák azt illetően, hova költözzön, nem voltak egyenértékűek azokkal a körülményekkel, melyeket megteremtett magának és családjának azon a lakhelyen, melyet a hatósági intézkedés következtében el kellett hagynia, az egyezmény 6. cikkéből nem vezethető le, hogy az egyén lakhelyének megválasztásával kapcsolatos preferenciáinak elsőbbsége van a közérdekkel szemben.
Ezért a Bíróság ítélete hat szavazattal három ellenében azt állapította meg, hogy a kérelmezőnek az egyezmény 8. cikkében biztosított jogait nem érte sérelem.
A roma kérelmező gyermekeivei és unokáival együtt mindig is vándorló életmódot folytatott, lakókocsijaival Dél-Angliát bejárva alkalmi munkákat vállalt, Az utóbbi években mintegy 40 olyan táborhelyről távolították el a hatóságok, melyeken jogellenesen állította fel a lakókocsikat. Hogy helyzetét rendezze, egy mezőgazdasági művelés alatt álló földterületen mintegy fél hektár nagyságú telket vett, ahol a család három lakókocsiját elhelyezte. A közelben bányaművelés folyik, ipari üzemek is létesülnek mostanában. A kérelmező unokái rendszeresen tudnak iskolába járni, mégpedig ugyanabba; korábbi vándorló életmódjuk során erre nem volt módjuk.
Mivel a belügyminiszter a régiót kijelölt területté nyilvánította, az önkormányzat kötelezte a kérelmezőt, lakókocsijával hagyja el telkét. Fellebbezése eredménytelen maradt. A közigazgatási és bírósági eljárás során az önkormányzat arra hivatkozott, hogy számos alkalommal biztosított lehetőséget a kérelmezőnek, hogy romák számára létesített táborba költözzön. A kérelmező viszont azt állította, hogy a felajánlott táborok alacsony felszereltségükre, illetőleg a rossz közbiztonságra tekintettel nagy családjával, elsősorban annak nőtagjaival és a kiskorú unokákkal való ott élésre alkalmatlanok. Példaképpen felhozta, hogy az egyik ilyen tábor egy szeméttelep közvetlen szomszédságában, egy másik egy szennyvízlevezető csatorna partján létesült.
A kérelmező szerint a hatóságok eljárása ellentétes volt az egyezmény 8. cikkével (a magán- és családi élet zavartalanságához való jog), 14. cikkével (a diszkrimináció tilalma - közvetlenül az ő telke mellett a hatóságok engedélyezték egy nem roma csa-
- 96/97 -
Iád számára lakókocsi felállítását), illetve az Első jegyzőkönyv 1. és 2. cikkével (jog a tulajdon zavartalan élvezetéhez, jog a gyermekek, unokák iskoláztatásához).
A Bizottság álláspontja szerint az ügy komoly ténybeli és jogi kérdéseket vetett fel, melyek vizsgálata csak az eljárás érdemi szakaszában lehetséges, ezért a kérelmet elfogadhatóvá nyilvánította.
Kommentár. Azt, hogy a 4. pontban ismertetett June Buckley-ügynek hatása lesz ebben az ügyben is, jól mutatja, hogy a Bizottság a Buckley-ítéletet követően felhívta a kérelmezőt és a brit kormányt, hogy az ítéletre tekintettel egészítsék ki addig előterjesztett érveiket.
A roma kérelmező egész gyerekkorában, majd házasságkötését követően feleségével, gyermekeivel, később unokáival a romák vándorló életmódját élte, lakókocsiban lakott, mellyel időnként letáborozott az út mentén vagy művelés alatt nem álló mezőgazdasági területeken. Emiatt sokszor került összeütközésbe a hatóságokkal: felszólításokat kapott lakókocsijának eltávolítására, pénzbírságot is kiszabtak. Ezért, főként gyermekei, majd unokái iskoláztatása céljából vett egy kisebb telket, ezen kívánta lakókocsiját felállítani, erre irányuló kérelmét az építésügyi hatóság elutasította a környék vidékies tájképének megóvása érdekében. A fellebbezési eljárásban a jogszabályok alapján a romák részére lakókocsik állomásoztatására alkalmas területek biztosítására kötelezett önkormányzat kérelmét pártoló beadvánnyal élt. A kérelmező fellebbezése szerint időközben a telke szomszédságában nem roma idénymunkások számára mozgatható lakóalkalmatosságokat állítottak fel (trélerházak), melyek jelentősen megváltoztatták a táj eredeti jellegét. A fellebbezést elutasították, habár a másodfokú hatóság is megállapította, hogy a kérelmező lakókocsija és környéke lakályos, tiszta, jó benyomást keltő, és a telek kívülről egyébként is alig volt látható. Összességében azonban a létesítmény a fellebbezési hatóság szerint csökkenti a vidék kellemes falusi jellegét, aminek a fenntartásához fűződő érdek túlnyomó a kérelmező magánérdekéhez képest.
A kérelmező szerint a hatóságok megsértették az egyezmény 8. cikkében szereplő, a magán- és családi élet, valamint a lakás, lakóhely tiszteletben tartásához fűződő jogát, amikor megakadályozták, hogy saját telkén roma életmódjának megfelelő módon éljen, és gyermekeit, majd unokáit családja felfogásának megfelelően innen iskoláztassa. Utalva arra, hogy a hatóság nem romák részére lehetővé tette a lényegében azonos lakhatási megoldásokat, azt is állította, hogy diszkrimináció áldozata.
Miután a Bizottság álláspontjának közlése végett a kérelmet megküldte a brit kormánynak, mely védekezését elő is terjesztette, a kérelmezőt képviselő ügyvéd arról tájékoztatta a Bizottságot, hogy ügyfele nem kívánja az eljárást folytatni. Erre tekintettel a Bizottság határozatot hozott a kérelemnek az ügylajstromból való törléséről.
Kommentár Azt illetően, vajon a kéretem visszavonását motiválta-e a Bíróság által röviddel azelőtt hozott June Buckley-ítélet, csak merő találgatásokba lehetne bocsátkozni. Azt viszont érdemes megjegyezni, hogy a Bizottság nem tartotta indokoltnak, hogy a kérelmező nyilatkozata ellenére folytassa az ügy vizsgálatát. Az egyezmény akkor hatályos szövegének 30. cikke szerint (ma e cikk a 37-es számot viseli, szövege lényegileg azonos) a Bizottság az eljárás bármely szakaszéban elhatározhatja, hogy a kérelmet törli az ügylajstromból, többek között akkor, ha a kérelmező a kérelmet nem szándékozik fenntartani. Mindazonáltal folytatja a kérelem vizsgálatát, ha az egyezményben meghatározott emberi jogok tisztelete ezt megkívánja. Hasonló szabályt tartalmazott a Bíróságra nézve is eljárási szabálya, és a Bíróság, amint hogy a Bizottság is, nem egyszer élt is e lehetőséggel, általában olyankor, amikor a kérelem az emberi jogok védelmének egy fontos új vonatkozását vetette fel. A Bizottság határozata eljárásjogi oldalról nem kérdőjelezhető meg, ám arra tekintettel, hogy ebben az időszakban nagyszámú hasonló kérelem volt folyamatban olyan személyek - romák - részéről, akik életmódjuknál, hagyományaiknál, és általában alacsonyabb iskolázottságoknál fogva az egyezményben biztosított emberi jogaik érvényesítésének képessegét tekintve is hátrányos helyzetben vannak a többségi társadalomhoz képes, csak üdvözölhető lett volna, ha a Bizottság az embert jogok védelméhez fűződő érdekekre tekintettel folytatja a kérelem vizsgálatát. Ezt a jelen ügyben kiváltképpen az indokolta volna, hogy az önkormányzat támogatólag lépett fel a kérelmező lakókocsija állomásoztatásának engedélyezése érdekében. Hiszen gondoljuk csak el: a közérdek érvényülésének leghivatottabb hordozója az önkormányzat. Az önkormányzat képes az egymással ütköző közérdek és magánérdek konfliktusában annak mérlegelésére, melyik a túlnyomó a másikkal szemben. Nem véletlen, hogy az itt áttekintett többi hasonló ügyben elsősorban az önkormányzatok szálltak síkra a lakókocsik eltávolításáért a köz érdekére való tekintettel. Ezért, ha már egyszer az önkormányzat is ágy látja, hogy indokolt a kérelmező számára a saját telkén a lakókocsijában a családjával élés lehetőségét megadni, nagyon erős a valószínűsége annak, hogy a bepanaszolt állam hatóságai túllépték az emberi jogok korlátozásának megengedhető mértékét...
- 97/98 -
A kérelmezők a német romák helyi és tartományi egyesületeinek országos szövetsége és a szövetség elnöke voltak. Panaszuk alapjául egy ítélet szolgált, melyben a bíróság elutasította egy lakás bérlőjének az annak megállapítására irányuló keresetét, hogy a bérbeadó jogszerűtlenül járt el, amikor megtagadta a bérlő által megjelölt személynek a bérleti jogviszony folytatójaként történő befogadását lakásába. Az ítélet indokolása szerint a bérbeadó eljárását igazolta, hogy a jogviszony kijelölt folytatója roma volt. Márpedig a romák, folytatta az ítélet, tudvalevőleg olyan etnikai csoport, melynek tagjai nem megtelepedett életmódot folytatnak, így nem testesítik meg a bérbeadók szempontjából átlagosan megfelelőnek tekinthető bérlőt.
A panasz szerint az ítélet sérti a lakóhely szabad megválasztásának jogát és a javak békés élvezetéhez való jogot (Negyedik jegyzőkönyv 2. cikk 1. bekezdés, Első jegyzőkönyv 1. cikk), továbbá a diszkrimináció tilalmába ütközik (14. cikk).
A Bizottság arra tekintettel nyilvánította elfogadhatatlannak a kérelmet, hogy az nem jogosulttól származott, ezért annak érdemi megvizsgálására sor sem kerülhetett. Azért mégis tanulságos megvizsgálni az eljárás megindítására való jogosultságot. A szövetség ugyanis azt állította, hogy 700.000 német romár képvisel, s a bíróság ítélete valamennyiüket egy nemzeti kisebbséghez való tartozásuk miatt különböztette meg hátrányosan másoktól.
A Bizottság viszont arra az álláspontra helyezkedett, hogy állandó gyakorlata szerint jogsértés áldozatának csak az tekinthető, akinél elegendően közvetlen kapcsolat áll fenn a jogsértés és a bekövetkezett hátrány között. A szövetség nyilván nem szenvedett közvetlen sérelmet. Ettől még eljárhatott volna közvetlen sérelmet elszenvedett tagja nevében (egyezmény 25. cikk: "A bizottság kérelmeket vehet át... nem kormányzati szervezettől, vagy személyek csoportjától..."[25]), ha tanúsítja, hogy az érintett erre feljogosította és megfelelő instrukciókkal is ellátta. Ez azonban nem történt meg.
A szövetség elnökétől eredő panasz pedig nyilván úgy értelmezendő, hogy bár személy szerint ő nem volt ügyfél a sérelmezett ítélettel végződött eljárásban, az ítélet indokolása őt mint az etnikai csoport tagját ugyancsak sértette. A Bizottság azonban úgy ítélte meg, hogy egyetlen konkrét ügyben, egyesbíró által hozott ítéletről van szó, s nincs jele annak, hogy az ítélet az állam értékítéletét fejezné ki általában a roma közösséghez tartozók vonatkozásában, mert csak ebben az esetben lehetne szó arról, hogy a szövetség elnöke saját személyében is sértettje lehetne a bírói ítéletnek. Azt, hogy az ítélet nem a német állam értékítéletét fejezi ki, a Bizottság a szövetség és a tartományi igazságügy-miniszter közötti levélváltással is alátámasztottnak látta: a szövetségnek az igazságügy-miniszterhez intézett tiltakozó levelére ugyanis a miniszter azt a választ adta, hogy egyrészről az alkotmányos berendezkedésnek a bírói függetlenségre vonatkozó rendelkezései folytán nincsen lehetősége arra. hogy bírói ítéletekkel kapcsolatban bármilyen lépést tegyen, másrészről azonban felkért egy napilapot az ítélettel, illetve az annak indokolásában foglaltakkal kapcsolatos magánvéleményének közzétételére.
Kommentár. A kérelmet azért nem fogadták el, mert az nem jogosulttól származott. A Bizottság több korábbi határozatában is leszögezte, hogy szervezetek, testületek nem tekinthetők a tagjaikat érő emberi jogi sérelmek áldozatainak (például No. 24581/94, Dec, 6. 4. 95. D. R. 81. 71. o.). Bár a Bizottság és az 1998. évi reformot követően a Bíróság eljárási szabálya nem képezi akadályát annak, hogy helytelenül előterjesztett kérelmek panaszosait hiánypótlásra hívják fel, tudomásul kell venni, erre csak rendkívül ritkán kerül sor, ezért a kérelem előterjesztésére vonatkozó követelmények teljesítésének elmulasztása annak elutasítását vonja maga után. Jelen esetben ez a követelmény igen könnyen teljesíthető lett volna: a sérelmet szenvedett személynek meg kellett volna adnia az azonosításához szükséges adatokat (nevét, lakóhelyét), és a kérelmet alá kellett volna írnia, vagy pedig meg kellett volna bíznia a szövetséget képviseletével
Bár Európában rendelkezünk néhány olyan nemzetközi jogi instrumentummal, melyek a kisebbségek, köztük a romák jogainak védelmét tűzték célul, ezek - eltérően az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezménytől - inkább kívánalmakat fogalmaznak meg, nem rendelkeznek kötelező erővel, elvárásai, rendelkezései nem kikényszeríthetők.
A romák strasbourgi panaszügyeinek fenti áttekintéséből viszont az a következtetés adódik, hogy az egyezmény hatékonysága alacsony a romákat ért sérelmek orvoslásában. Ennek az igazi oka nyilván nem az. hogy a romák vagy az ő érdekeiket védők megalapozatlan panaszokat terjesztenek elő, hanem az, hogy az egyezmény alkalmazásának első évtizedeiben még nem alakulhatott ki az a látásmód, mely az Emberi Jogok Európai Bíróságát képessé tenné a kisebbségi
- 98/99 -
közösségek tagjait ért sérelmek olyan kezelése, melynek során a sajátosan kisebbségi helyzetre is tekintettel van, miközben nem tér el az eddigi működése során kimunkált alapelvektől. A kisebbségi létből adódó sajátos vonások figyelembevételének hiányát jól példázza a lakókocsis panaszügyeknél használatos azon érv, hogy az építésrendészeti, tájvédelmi és más hasonló előírások alól a romák sem vonhatják ki magukat az arra való hivatkozással, hogy egy hátrányos helyzetű kisebbség tagjai. Sajátos módon éppen a June Buckley-ítélethez fűzött ellenvéleményekben tűnik fel először egy másfajta gondolkodásmód, mely döntés a legélesebben fogalmazta meg azt a tételt, hogy a kisebbségek emberi jogainak védelme érdekében sem lehet a javukra pozitív diszkriminációt alkalmazni. E másfajta megközelítés bátorító lehet, érdemes egyes tételeit felvillantani.
Lohmus bíró különvéleményében az olvasható, hogy. "Lakókocsiban élni és állandóan vándorolni, ez a cigányok kulturális örökségének és életmódjának elválaszthatatlan része. Véleményem szerint annak megítélésénél, hogy a közérdek és a magánérdek egyensúlyban volt-a a döntésnél, nem lehet figyelmen kívül hagyni a kérelmezők roma mivoltát. [...] Ahhoz, hogy valamely kisebbségi csoporttal szembeni diszkriminációnak elejét vegyük, gyakran elégtelen a törvény előtti egyenlőség biztosítása. A valóságos egyenlőség érdekében eltérő elbánás válhat szükségessé, hogy kulturális örökségük megőrzését biztosítani lehessen."
Pettiti bíró különvéleményében rámutat: "A nehézség abban áll, hogy habár a városrendezésre, természetvédelemre, a közlekedés biztonságára, a közegészségügyre, a szép falusi táj fenntartására vonatkozó érdekek érvényesítése külön-külön mind indokolt lehet, ezeknek a követelményeknek az együttes halmaza a cigány családok számára lehetetlenné teszi, hogy megoldást találjanak elhelyezésükre, gyermekeik iskoláztatására, a társadalom életébe való bekapcsolódásra, s ezáltal ördögi körbe kerülnek."
Repik bíró ehhez hozzáteszi: "Nem szándékom a roma közösséggel kapcsolatos brit politikát megkérdőjelezni, mely számomra összehasonlíthatatlanul kedvezőbbnek tűnik, mint az Európa Tanács tagállamainak többségében, kiváltképpen néhány újabb tagállamban, [...] de aggódom amiatt, milyen fogadtatásra fog találni a Bíróság első ilyen tárgyú ítélete, és hogyan fogják azt a tagországokban értelmezni."[26]
Csak a jövő fog választ adni arra, hogy e kérdésekre - melyek csak látszólag vonatkoznak kizárólag a roma közösségre, valójában mindenkit érintenek, aki kisebbségi sorban él - milyen válaszok fognak érkezni Strasbourgból. ■
JEGYZETEK
[1] A strasbourgi ítéletekben a Gipsy, Roma, vagy Romani kifejezésekkel jelölik azokat a panaszosokat, akik magukat a roma népcsoporthoz tartozónak vallják, vagy akik sérelmeiket roma mivoltuk folytán szenvedték el.
[2] Ezzel összefüggésben azért érdemes megemlíteni, hogy az Emberi Jogok Európai Bizottságához az 1950-es évek vége óta beérkezett panaszok összetételéről rendelkezésre álló nyilvántartások vagy statisztikák nem adnak módot az ilyen jellegű ügyek teljes körű feldolgozására.
[3] A statisztikai adatok körüli bizonytalanság abban áll, hogy az, mi tekinthető romákat ért emberi jogi panasznak, gyakran csak attól függően határozható meg, hogy a panasz, illetve az annak nyomán hozott döntés meghatározó jelentőséget tulajdonított-e a panaszos roma mivoltának.
[4] 20213/92 számú kérelem, a Bizottság a határozatot 1993. szeptember 7-én hozta.
[5] 22178/93 számú kérelem, a Bizottság a határozatot 1994. szeptember 2-án hozta.
[6] 30913/96 számú kérelem, a Bizottság a határozatot 1996. szeptember 2-án hozta.
[7] A külföldiek kiutasításának eljárásjogi garanciái címet viselő cikk azt a követelményt fogalmazza meg, hogy az országban jogszerűen tartózkodó külföldit onnan csak a jogszabályoknak megfelelően hozott határozattal lehet kiutasítani, és lehetővé kell tenni, hogy a kiutasításával szemben felhozott indokokat előterjeszthesse, ügyének felülvizsgálatát kérhesse, és szakszerűen képviseltethesse magát a hatóság előtt.
[8] Lásd az East African Asians kontra Egyesült Királyság-ügy, Report Comm. 14.17. 73. DR. 78. o. 5.
[9] 7823/77 és 7824/77 számú kérelmek, a Bizottság a határozatot 1977. július 6-án hozta.
[10] A Bíróság 2000. május 18-én hozott ítéletet.
[11] E cikk szerint "bárkinek, akinek a jelen egyezményben biztosított jogait és szabadságait megsértenék, joga van ahhoz, hogy a hazai hatóság előtt a jogsérelem hatékony orvoslását kérje az esetben is, ha e jogokat hivatalos minőségben eljáró személyek sértették meg."
[12] 38361/97 számú ügy, a Bíróság 2000. június 6-án hozta meg határozatát.
[13] Nincsen értesülésünk arról, mikor kerül sor a panasz érdemi megvizsgálására.
[14] 24760/94 számú ügy; a Bizottság 1997. július 10-én fogadta el jelentését, a Bíróság pedig 1998. október 28-án hozott ítéletet.
[15] A Bíróság akkor hatályos eljárási szabályainak 37. (2) szabálya szerint az elnök engedélyezheti az eljárásban való részvételét bármely érdekeltnek. A gyakorlat szerint az emberi jogi civil szervezetek ilyen érdekeltnek tekintendők.
[16] Magyar Hírlap, 2000. augusztus 7.
- 99/100 -
[17] Magyar Hírlap, 2000. augusztus 10.
[18] 31561/96 számú kérelem, a Bíróság 2000. március 2-án hozta meg.
[19] Ribitsch kontra Ausztria, 1995. december 4-i ítélet. Series A 336, különösen a 34. és 38. pontok.
[20] "A jelen egyezményben meghatározott jogok élvezetét minden megkülönböztetés, például nem, faj, szín, nyelv, vallás, politikai vagy egyéb vélemény, nemzeti vagy társadalmi származás, nemzeti kisebbséghez tartozás, vagyoni helyzet, születés szerinti vagy egyéb helyzet alapján történő megkülönböztetés nélkül kell biztosítani."
[21] 2292/93 és a 23442/94 számú kérelmek. A Bizottság mindkét ügyben 1994. október 12-én hozott határozatot.
[22] 20348/92 számú kérelem, a Bizottság 1995-ben fogadta el jelentését. A Bíróság 1996. augusztus 26-án hozott ítéletet.
[23] 27027/95 számú kérelem, a Bizottság 1997. május 21-én hozta határozatát.
[24] 35208/1997 számú kérelem, a Bizottság 1997. május 27-én hozta a határozatot.
[25] E cikk számozása a 11. jegyzőkönyv elfogadása óta 34. cikk.
[26] Sajátosan csengenek össze e félelemmel a Magyar Rádió vasárnap reggeli közszolgálati műsorának 2000. november 5-i adása műsorvezetőjének szavai, aki egy 20. századi zsidó gondolkodó megfogalmazását hazai viszonyokra átültetve a következőket mondotta: "Nálunk az a helyzet, hogy a többség magyar és keresztény. Ellenvetni a demokrácia szabályai szerint persze lehet, de az valahányszor csak a bolha köhögése marad." Sajátos, hogy e kijelentésre egy nappal az után került sor, hogy magyar részről Rómában aláírták az egyezménynek a diszkrimináció tilalmára vonatkozó 12. jegyzőkönyvét.
Visszaugrás
