Jelen esszé a Miskolci Egyetemen 2022-ben indult állatvédelmi szakjogász képzésére készült. A kutatás célja annak vizsgálata, hogy az ősmagyarok társadalmában milyen formában jelent meg az állatvédelem, és mennyiben tér el őseink és a mai kor emberének felfogása az állatokról, állatvilágról, állatvédelemről. Első lépésünk az állatvédelem fogalmának definiálása, majd következik a vizsgált korszak lehatárolása és bemutatása, s végül összevetjük a múlt és jelen állatvédelmének jellemzőit.
Az állatvédelem fogalmának többféle kidolgozását ismerjük. Az állatok védelméről és kíméletéről szóló 1998. évi XXVIII. törvény indoklása szerint "az állatvédelem tulajdonképpen nem más, mint az állatvilágot különböző irányokból fenyegető veszélyekkel szembeni óvó tevékenységek foglalata. E gyűjtőfogalom körébe vonható az állatvilág teljességének, fajtagazdagságának megóvására szakosodott természetvédelem, az állatbetegségek megelőzésével és leküzdésével foglalkozó állategészségügy, továbbá a vad- és halgazdálkodási állományvédelem. Az állatvédelem negyedik és ma még jórészt kimunkálatlan összetevője az emberi ráhatás alatt élő állatok kíméletét célul tűző ún. egyedkímélő állatvédelem."[2]
Az Élelmiszerlánc Felügyeletéért Felelős Államtitkárság oldalán az alábbi meghatározás áll: "az állatvédelem olyan gyakorlati tevékenység, mely az ember felelősség- és kötelességérzetéből fakad, és amely a rábízott állatokra irányul. Angol megfelelője az "animal protection" kifejezés".[3]
Zoltán Ödön Az állatvédelem jogi rendje című könyvében meghatározott állatvédelem: "az állatok indokolatlan kínzásának, velük való kíméletlen bánásmód megakadályozása, illetőleg a lehető legkisebb mértékre szorítása, az életfeltételeik biztosításáról, valamint az állatfajok fennmaradásáról való emberi gondoskodás".[4]
Mint látjuk, az állatvédelem fogalmát többféle szempontból is megközelíthetjük. Az állatvédelem tárgya lehet a teljes állatvilág, s lehet az állatvilág egyes egyedeinek védelme. Az állatvédelem irányulhat a külső veszélyekkel szembeni megóvásra (például a nyáj védelme a farkasoktól) és irányulhat az állatokkal való kíméletes bánásmódra, a szükségleteiknek megfelelő életkörülményeik kialakítására (például életkor figyelembevétele a munkába fogott állatoknál). Az állatvédelem megnyilvánulhat társadalmi szabályok felállításában, kutatómunkában (elméleti oldal) és konkrét, tevőleges cselekményekben is (gyakorlati oldal). Az állatvédelem megjelenését indokolhatja az állat tartásával, közelségével járó haszon, vallási szempontok, az egyes egyedekkel kialakított szoros kapcsolat, illetve egyfajta belső késztetés megjelenése az emberekben.
Ahhoz, hogy választ kapjunk arra, hogy hogyan alakult az ősmagyarok korát jellemző állatvédelem, a kezdetek kezdetéhez kell visszamennünk.
A magyar történelem kezdete az uráli őshazába vezethető vissza. Az őshaza földrajzi elhelyezkedésével kapcsolatosan különböző elméletek alakultak ki,[5] de a kutatók abban egyetértenek, hogy az ősuráli közösségben élők vadász- és pásztorközösségekben éltek, és nagy területeket jártak be.[6]
A Kr. e. II. évezred során elterjedt az új gazdálkodási mód két legfontosabb ágazata, a földművelés és az állattartás, alkalmazták az istállózó állattartást is. Megjelent a "ló" és az "eb" szó,[7] a kutya eleinte húsforrást jelentett, később segítette csak őseinket a vadászatban.[8] A kutyákat a húsuk fogyasztása ellenére sem lehetett még a kezdetekben sem a klasszikus értelemben vett haszonállatok közé sorolni, különleges szerepüket az emberiség történetében egyebek között annak köszönhették, hogy társas ösztöneik kedveztek a nyájak, csordák kialakítására.[9]
Főképp a rénszarvas és a vadlóvadászat volt jelentős,[10] ezen állatoknál pedig jóval több táplálékot biztosíthatott a háziasításra is alkalmas őstulok és vaddisznó.[11] A vadászat által őseink élelemhez és ruházathoz jutottak, valamint alapanyaghoz szerszámok, eszközök készítése céljából.
A szarvasmarhák, a juhok és a lovak nemcsak az élelmezésben, de a temetkezésben is megjelentek mint az előkelőségek temetésére leölt állatáldozatok: a feltorozott állatok csontjai a sírgödörbe vagy az elhunyt fölé emelt halomba kerültek. Ebből a korból származik az ún. részleges lovas temetkezés szokása: a halotti toron leölt ló húsát elfogyasztották, a lenyúzott bőrt - benne az állat fejével és lábaival - az elhunyt mellé vagy fölé helyezték.
A legújabb kutatások szerint a magyarok a 670-es években érkeztek Levédiába, ahol a Kazár Birodalom fennhatósága alatt éltek.[12] A kazároktól sajátították el a könnyűlovasságra épülő távolsági harcmodort,
- 55/56 -
amelyben különösen fontos szerepet kaptak a lovak, illetve a félnomád életmódot, amely során megjelent az állattartás. A könnyűlovasságra épülő távolsági harcmodor olyan újítást jelentett a harcművészetben, amellyel az ókori falanx-technikán alapuló, közelharcra berendezkedett európai hadrend nem tudott mit kezdeni. Nem véletlenül terjedt el a keresztények között "A magyarok nyilaitól ments meg, Uram, minket!"[13] ima.
E harcmodorhoz több száz vagy éppen több ezer, akár két évig (899-900) is nélkülözhető katona, valamint kellően nagy létszámú, megfelelően betanított lóállomány szükségeltetett, számításba véve, hogy 6-7 év szükséges az állat születésétől számítva a kiképzésig, 895 és 899 (valamint 904 és 905) között tehát nem lett volna elegendő idő az esetlegesen elvesztett ménesek újratenyésztésére.
A lótartásra a ridegtartás a jellemző. "A 20-25 fős ménes 5-6 kancából, néhány csődörből és a csikókból állt. A ménest télen-nyáron szállásuktól távolabb, a mindennap használt lovaikat a szállás mellett legeltették. A csikókat már kétéves korukban lovagolni kezdték".[14]
"A lovak tenyésztésénél a lovak igénytelensége, edzettsége, erős testalkata, gyorsasága, mozgékonysága, nagy teljesítőképessége volt a cél, a jó ló erős testalkatú, súlybíró, folyóátkeléseknél jól úszó és irányítható, kitartó, szívós, edzett, engedelmes, jóindulatú, könnyen kezelhető, idomítható, vezethető, fordítható, gyors jármodban megállítható, állásból vágtába beugratható, sebes járású; testi állapotában szabályos testalkatú, csontozatú, tiszta lábú, egészséges, kemény patájú, jó erőnlétű".[15]
A szabályos testalkat és a szépség meghatározása természetesen relatív. Amminaus Marcellinus korabeli történetíró szerint ugyanezek a lovak "kitartóak, de rútak, idomtalanok" voltak.[16]
"A szopós állatokat sátraiknál pányvára kötötték, odajöttek szoptatni naponta háromszor az anyaállatok, utána fejték meg őket, s nyár végére elkészült a savanykás, üdítő, tápláló ital, a kumisz. A csikók március-áprilisban látják meg a napvilágot, s helyileg hideg lévén, a kisebbeket a jurtában helyezik el, később a gazdák meleg báránybőrt kötnek a hátukra. A mének ivartalanítása a magyaroknál is éppúgy hasonló vagy azonos elvek alapján történt, mint a szkítáknál és a hunoknál, mutatva a lótenyésztés szakszerűségét. Az ivartalanított lovak aránya a magyaroknál sem lehetett kevés. (...) A mének kétéves koruk betöltése után vizsgálat alá kerültek, ahol gondosan kiválasztották a tenyésztésre alkalmasakat, s a többieket ivartalanították. A kétéves kor után került sor a lovak kezdő lovashoz szoktatására, hat-tíz éves kisfiúkat ültettek lóra, akiknek a súlya nem terhelte meg károsan a lovat. Tehát egészen korán kezdték hozzászoktatni a lovagláshoz a lovat, meg a lovasát is. Lovaglási stílusukra jellemző, hogy a testsúly áthelyezésével, combjuk szorításával irányították a lovukat, szárral jóformán semmit, sarkantyút egyáltalán nem használtak, a ló megindítására, gyorsabb jármódra nógatásra pedig lovagló ostorukat használták."[17]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
