2009. február 17-én, az első sajtómegjelenéstől számított alig egy héten belül a legnagyobb ellenzéki párt benyújtotta az Országgyűlésnek a Büntető Törvénykönyv módosítására irányuló T/8875. sz. javaslatát.[1] Ez az "erőszakos visszaeső" kategóriáját vezetné be a magyar büntetőjog rendszerébe, s velük szemben az Egyesült Államokból importált ún. "three strikes" (hibásan három csapásnak fordított) intézményét alkalmazná. Ennek lényege, hogy többszöri - tipikusan háromszori - elkövetés után az adott cselekmény büntetési tételénél jóval súlyosabb büntetés sújtja az elkövetőt, amely tehát így már nem a tett súlyára, hanem az elkövető visszaesésben kifejeződő veszélyességé - re reagál. Az amerikai megoldás elsősorban a büntetési tételek alsó határának drasztikus megemelését alkalmazza, míg a Fidesz javaslata a felső határt érinti, amely az erőszakos visszaesővel szemben az újabb bűncselekmény esetén a kétszeresére emelkedne, a feltételes szabadságra bocsátás lehetőségének kizárása mellett. Az amerikai modellre leginkább a javaslat által újonnan bevezetni kívánt 97/A. § (1) bekezdésének második fordulata emlékeztet, amely - alkotmányossági szempontból egyébként erősen vitatható módon - bizonyos esetekben a bíróságot életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabására kötelezné, kizárva ezzel a bírói mérlegelés lehetőségét.
A javaslatot az Országgyűlés nem tűzte napirendre, maga a koncepció és a hozzá kapcsolódó érvanyag azonban kormányzati és ellenzéki oldalon is beépült az aktuális büntetőpolitikai törekvésekbe.[2] A kriminálpolitikai diskurzus ilyen amerikanizálódása mindazonáltal komoly kétségeket vet fel e törekvések racionalitásával kapcsolatban. Józan ésszel nehéz lenne ugyanis amellett érvelni, hogy a bűnözés elleni küzdelemben is háborús logikát követő Egyesült Államok követendő példa legyen az európai kriminálpolitikák számára. "Az Egyesült Államok jelenlegi büntetési rendszerét tudatosan senki nem akarná létrehozni. Gyakran igazságtalan, méltánytalanul szigorú, pazarló, és óriási ká-
- 165/166 -
rokat okoz az amerikai fekete lakosság körében".[3] Jelenleg az USA történelmének legnagyobb "büntetési krízisével"[4] küzd: míg lakossága a Föld népességének 5%-át teszi ki, 2,3 millió fogvatartottjával a világ börtönnépességének egynegyedét adja. 100 ezer lakosára 730 fogvatartott esik. Ezt az arányt a világ egyetlen országa sem közelíti meg, az európai arányok pedig ennek töredékei: Nyugat-Európában 100, a skandináv országokban 70-80, Magyarországon 160. Az USA-ban élete során minden negyedik afroamerikai férfi alanya lesz valamilyen büntető beavatkozásnak. Az igazságszolgáltatás egy főre eső kiadásai 1982 és 2003 között 158 dollárról 638 dollárra emelkedtek; e növekedés legnagyobb részét a büntetés-végrehajtás költségeinek több mint négyszeres emelkedése teszi ki.[5] Az egyik legnagyobb fogvatartó állam, Kalifornia költségvetésének 10%-át fordítja börtönei fenntartására - többet, mint amennyit a felsőoktatás teljes rendszerére költ. Ugyancsak 1983 és 2003 között az igazságszolgáltatási rendszer az ország egyik legnagyobb foglalkoztatójává vált: jelenleg mintegy 2,3 millió embert alkalmaz. A legdinamikusabb növekedés itt is a büntetés-végrehajtásban érzékelhető, ahol 300 ezerről 750 ezerre növekedett a foglalkoztatottak száma.[6]
A folyamatok, amelyek ennek az óriási társadalmi és gazdasági erőket felemésztő, s a saját belső logikája mentén mindinkább önjáróvá váló monstre büntetőrendszer kialakulásához vezettek, igen összetettek, de jól nyomon követhetőek.[7] Az 1970-es évektől az amerikai kriminálpolitika szakmai racionalitása a punitív populizmus szempontjainak adta át helyét, ahol a bűnözés értelmezése és a kezeléséről alkotott elképzelések döntően a bűnözési félelemtől hajtott közvélemény és a szavazóit kiszolgálni vágyó politikusok diskurzusában formálódnak.[8] Ez a kommunikáció azonban - szemben a szakmai diskurzussal - jellegénél fogva csupán igen korlátozott üzenetek közvetítésére képes. Az okságában végtelenül leegyszerűsített jelenségre - a bűnözésre -
- 166/167 -
végtelenül leegyszerűsített megoldási javaslat a válasz: "a büntetés majd segít. Ha nem segít, majd segítenek a szigorúbb büntetések."[9] Ebben az egydimenzióssá butított diskurzusban háttérbe szorul a választott eszközök kriminálpolitikai céladekvátsága, s a bűnözés kérdése a politikai erők "ki ígér többet?" csatájává redukálódik - miközben a tétek folyamatosan nőnek.
A hazai "három csapás" javaslat pontosan egy ilyen diskurzusba illeszkedik, s sokkal inkább a kriminálpolitikai szimbolizmus, mintsem a kriminálpolitikai racionalitás szülötte. A racionalitás hiányát két tényező jelzi. Egyrészt a javaslat kriminálpolitikai indoka hiányos ismereteken és a bűnözésről alkotott torz képen alapul, azaz nem jól méri fel a problémát, amelyet megoldani kíván. Másrészt elhibázott kriminálpolitikai célja is, ugyanis a three strikes törvények amerikai tapasztalatai - a hazai híresztelésekkel ellentétben - arra utalnak, hogy a modell nem alkalmas a kriminalitási trendek alakítására. A következőkben e két kérdéssel foglalkozunk részletesebben.
A módosítási javaslat általános indokolása egy, az utóbbi hetek politikai- és médiakommunikációjában egyfajta "népi igazsággá" kövesedett állításra támaszkodik: a büntetések szigorítását a "súlyos, erőszakos bűncselekmények drámai emelkedésére" hivatkozással tartja szükségesnek. Sajnálatos módon azonban az indokolás - a médiatudósításokhoz hasonlóan - nem részletezi e drámai emelkedés mibenlétét. Érdemes ezért erre a kérdésre részletesebben is kitérni.
Az USA-ban az első three strikes törvények bevezetése az erőszakos bűncselekmények nemzetközi összehasonlításban is igen magas szintje mellett történt meg. A hetvenes és nyolcvanas években zajló dinamikus növekedés eredményeként a bűnözési ráták 1990/91-re elérték csúcspontjukat. Ezekben az években 100 ezer lakosra mintegy 750 erőszakos ún. indexbűncselekmény, azaz a négy legsúlyosabb személy elleni bűncselekmény jutott: emberölésből 9-10, erőszakos közösülésből 42, rablásból 270, súlyos testi sértésből pedig 440.[10] 1992-ben aztán - tehát még az első three strikes törvények bevezetése előtt - a bűnözés hirtelen minden kategóriában meredeken
- 167/168 -
csökkenni kezdett, az elkövetkező évek törvényhozását azonban még a nyolcvanas évek súlyos bűnözési statisztikái és az azok által generált bűnözési pánik határozták meg.
Ezzel szemben Magyarországon az erőszakos és garázda bűncselekmények - azaz az amerikai violent crime index körénél jóval szélesebb bűncselekményi kategória - 100 ezer lakosra jutó aránya 2008-ban 328 volt, amelynek mintegy harmadát az amerikai statisztikában nem mért, és az esetek jelentős részében személy elleni erőszakot nem tartalmazó garázdaság tette ki. Befejezett emberölésből 1,5, emberölés kísérletéből ugyanennyi, erőszakos közösülésből 2, rablásból 31, szándékos testi sértésből pedig 128 jutott 100 ezer lakosra. A két ország bűnözési helyzete tehát nem igazán vethető össze; Magyarország bűnözési rátái még európai összehasonlításban is - mind az összbűnözés, mind pedig az erőszakos bűnözés tekintetében - tendenciózusan az átlagértékek alá esnek.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
