A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán az országban elsőként, 2001-ben a téma iránt érdeklődő hallgatók kezdeményezésére megalakult az Összehasonlító Jogi Tudományos Diákkör. A TDK azóta is folyamatosan működik, több ízben külföldi előadót is vendégül látott. Úgy tűnik, sikeres kezdeményezésnek minősíthető, mert mintájára nem régen a Szegedi Tudományegyetemen szerveződött hasonló témájú diákkör. A TDK szakmai vezetését Péteri Zoltán professzor úr látja el.
Az őszi félév alakuló ülésén három témát tűzött a diákkör félévi napirendjére: az Európai Unió keretein belül zajló magánjogi jogegységesítés jelenlegi helyzetének illetve legújabb fejleményeinek áttekintését, az egyes államokban kiszabható legsúlyosabb büntetési nemek (elsősorban a halálbüntetés és az életfogytiglani szabad-
- 168/169 -
ságvesztés) összehasonlítását, valamint a jogösszehasonlítás magyarországi tudománytörténetének a második világháborúig történő bemutatását.
Az első téma előadója Viola Heutger, a Kar egykori és a Vrije Universiteit Amsterdam jelenlegi oktatója volt. Előadásában felvázolta a jogegységesítés európai folyamatát, a már-már áttekinthetetlen számú jogegységesítő csoportot, majd bemutatta a Christian von Bar vezette Study Group on a European Civil Code-ot, amelynek maga is tagja. Ezt követően kitért azokra a problémákra, amelyek a jogegységesítés elé a legnagyobb akadályokat gördíthetik: a nyelvi nehézségekre, a terminológiai sokszínűségre és többek között a jogpolitikai kérdések eltérő megítélésére. Kiderült, annak ellenére, hogy a munkacsoportokban felmerült a német és az olasz nyelv használata, a munkanyelv és a készülő mintatörvény eredeti nyelve mégis az angol lesz. Ez leginkább azért jelenthet nehézséget, mert gyakran új terminus technicusokat kell a munkacsoportoknak kitalálniuk annak érdekében, hogy a common law-ban már régóta használt angol szakkifejezések eredeti értelme ne zavarja a szöveg értelmezését. Ami a terminológiai kérdéseket illeti, további problémákat vet fel, hogy hogyan illeszkedik a tervezet szövege a már létező közösségi irányelvek nyelvezetéhez (a fogyasztó fogalmának például már tucatnyi eltérő meghatározása létezik a hatályos közösségi jogszabályokban). Fontos szerepet kap a munkacsoportok tevékenységében a jogösszehasonlítás: egyrészt a szövegtervezetek kidolgozása előtt, az egyes tagállamok jogrendszerei megoldásainak felkutatása és összehasonlítása révén, másrészt pedig a már publikált szöveg(rész)ekre érkező, értelemszerűen a nemzeti jog által inspirált észrevételek értékelése során. Hatalmas méretű akadémiai vállalkozásról van tehát szó, amelynek számos támogatója mellett (1997 óta ezek közé tartozik maga az Európai Unió is) szkeptikus véleményekkel is szembe kell néznie. Magán a diákköri ülésen is a kritikai hozzáállás jelent meg erőteljesebben: sokak számára nehezen tűnt elképzelhetőnek, hogy egy színvonalas tudományos mozgalom néhány év alatt egységes joggal ajándékozza meg a századok alatt a közös római jogi gyökerektől egészen eltérő irányokba távolodó Európát (gondoljunk csak a common law és a kontinentális jogrendszerek közti különbségre).
A szemeszter második ülése a büntetőjogi diákkörrel közös rendezvény volt, amelyen Sipter Orsolya mutatta be a legsúlyosabb büntetési nemeket összehasonlító jogi perspektívából, különös tekintettel a halálbüntetés eltörlésének folyamatára. Ez azt is jelenti, hogy a halálbüntetés eltörlésének nem filozófiai vagy kriminológiai okait ismertette, hanem a nemzetközi egyezmények, a nemzeti törvények és alkotmánybírósági határozatok alapján - tehát alapvetően a tételes jog irányából - vázolta fel a börtönbüntetés legsúlyosabb büntetéssé válásának tendenciáját. Kitért a tényleges életfogytiglani börtönbüntetés magyarországi és európai történetére, valamint összehasonlította azt a halálbüntetéssel, amelynek fokozatosan átvette a helyét a büntetőjogi szankciók rendszerében. Mint ahogy az előadás hangzatos címéből ("Ölni, vagy halni hagyni?") is kiderül, a két büntetési nem között bizonyos szempontból nem mutatkozik olyan alapvető különbség, mint amilyennek első megközelítésre tűnhet: végső soron mindkét büntetés megfosztja az elítéltet attól, hogy a társadalomba visszailleszkedve szabad, emberi méltóságának megfelelő életet élhessen. Felvetődött tehát a kérdés, hogy vajon a tényleges, gyakran egyetlen cellában, egyedül, akár évtizedekig
- 169/170 -
eltöltött életfogytiglani börtönbüntetés nem meríti-e ki az embertelen bánásmód fogalmát. A halálbüntetés eltörlése tehát nem biztos, hogy az utolsó lépés a büntetési rendszer változásában.
A félév záróülésén Fekete Balázs tanársegéd tartott előadást "Két vázlat a magyar összehasonlító jogi gondolkodás tablójához" címmel. Ebben az előadásban a magyarországi jogösszehasonlítás tudománytörténetét három fejezetre osztva, legfőképpen az első kettőre fókuszálva mutatta be. Az első periódus, amely a historical and comparative jurisprudence kora és leginkább Maine nevével fémjelezhető, magyarországi kezdetét Szűcs István 1847-es akadémiai előadásában fedezhetjük fel, aki az "öszvehasonlító jogtudomány-ról" a polgári jog filozófiája kapcsán értekezik. Később Wenzel Gusztáv általános magánjogi kutatásai, majd pedig Reiner János és Illyasevits József elméleti vitája jelzik a jogösszehasonlítás hazai művelését. A komparatisztikának a droit comparé elnevezéssel illetett és a híres 1900-as párizsi konferenciával induló második korszakának neves hazai képviselői közt Szászy-Schwarz Gusztáv, Ujlaki Miklós és Szászy István munkásságáról esett bővebben szó. Nagy előrelépésként értékelhető a két világháború közötti időszakban a Magyar Jogászegylet Összehasonlító Jogi Szakosztályának megalakulása, valamint a magyar tudománynak a nemzetközi tudományos kutatásokba való bekapcsolódása. A korszak említett jogtudósai előremutató szemléletről tesznek tanúbizonyságot: Szászy-Schwarz például a jogösszehasonlításnak a jogászi szemlélet tágításában játszott szerepét hangsúlyozza, Szászy írásaiban pedig a zweigert-i funkcionalizmus előképe is fellelhető. Az előadást követően Péteri professzor úr személyes emlékeit is felelevenítve röviden ismertette a jogösszehasonlítás hazai tudományának a második világháborút követő viszontagságait és sikereit. Az alapvető ideológiai kötöttségek ellenére Magyarország egyike volt azoknak a "szocialista" országoknak, amelyben érdemi jogösszehasonlító kutatások folytak, és amely a nyugati államokkal folytatott párbeszédben kiemelkedő szerepet vállalt. Ennek a témának a részletes feldolgozása és ismertetése azonban reményeink szerint egy jövőbeli diákköri előadás témája lesz.
A tavaszi félév napirendjére szintén három előadás került: az angol precedensjogi gondolkodás elemzése, a funkcionális jogösszehasonlítás elméletének hasznosítása a kártérítési jogban valamint az angol jogi oktatás és jogászság bemutatása.
Az első témát Katona Ágnes dolgozta fel, aki "Stílusjegyek az angol common law-ban, különös tekintettel a precedensek tanára" című előadásában a precedensjog gondolkodást átfogóan, a kontinentális jogfelfogással szembeállítva mutatta be. Az előadó saját, újszerű terminológiája alapján a az angol jog "stílusjegy"-ének a precedens intézményét tartotta, míg - ennek alárendelten - "másodlagos stílusjegyeként a jogi gondolkodás tényezőjét jelölte meg. Véleménye szerint az angol common law-t e két fogalom segítségével lehet elhatárolni a római-germán jogcsaládtól. Az előadás után heves vita alakult ki egyrészt az előadó új koncepcióját illetően, másrészt azzal kérdéssel kapcsolatban, hogy a precedensjog fogalma mennyire korlátozódik a common law-ra. Ez egyfelől olyan új jelenségek besorolásával függ össze, mint az alkotmánybírósági gyakorlat vagy éppen az európai közösségi jog. Az előadó ezeket az angol precedens fogalma alapján nem tekintette precedensjogoknak. A TDK egyes
- 170/171 -
résztvevői ezzel szemben azzal érveltek, hogy a gyakorlatban olyan mértékű az alkotmánybíróságok illetve az Európai Bíróság ragaszkodása korábbi döntéseihez (akár az alkalmazott norma szövegétől egészen függetlenedve), hogy precedensrendszerről beszélhetünk. Másfelől felmerült az örök kérdés: mennyire "élettelen száj" a kontinentális bíró? Vajon valóban olyan éles a különbség a kontinentális jogok és a common law között, mint azt az elméleti szembeállítások sugallják? Péteri professzor úr ezzel a témával kapcsolatban utalt a szocialista normativizmus hivatalos ideológiája (Szabó Imre) és egyes jogfilozófusok (elsősorban Kulcsár Kálmán és Peschka Vilmos) munkássága közti feszültségre, amelyet épp a bírói jog gyökeresen eltérő megítélése okozott.
A második előadást Boronkay Miklós tartotta "A funkcionális jogösszehasonlítás elmélete és gyakorlata - az okozati összefüggés a kártérítési jogokban" címmel. Ebben az Ernst Rabel által megalapozott majd Konrad Zweigert által is képviselt funkcionális jogösszehasonlítást mutatta be. Az elmélet lényege abban összegezhető, hogy a jogösszehasonlító vizsgálódásnak túl kell lépnie az egyes nemzeti jogok dogmatikáján, és azt kell figyelembe vennie, hogy adott társadalmi problémát a különböző jogok hogyan, milyen eredménnyel oldanak meg. Az okozati összefüggés kitűnő "alapanyagot" szolgáltat a funkcionális szemlélet megvalósítására, hiszen számos problémát tárgyaltak és tárgyalnak okozatossági kérdésként (pl. a "túl távoli" károk kiszűrése), amelyek máshol az okozati összefüggéstől teljesen független jogpolitikai kérdésnek minősülnek. Ezért nem az a helyes kutatási módszer, hogy az okozatosság fogalmát vizsgáljuk meg és hasonlítjuk össze az egyes jogrendszerekben, hanem -Ernst von Caemmerer kifejezésével élve - a "kritikus esetek tipológiája" szerint végezzük el az összehasonlító kutatást. Az előadó ezeket az esetköröket vázolta fel röviden, és mutatta részletesen a novus actus interveniens (közreható új ok) problémáját. Az előadás után vita alakult ki a magyar jogi felfogásokkal (Eörsi Gyula, Marton Géza) és az új Polgári Törvénykönyv koncepciójával összefüggésben. Az előadó és több hozzá csatlakozó TDK résztvevő véleménye szerint túlzott leegyszerűsítésnek kell tekinteni azt a megközelítést, amelyet az új Ptk. koncepciója a deliktuális felelősség körében képvisel, tudniillik hogy az okkiválasztó elméletek helyett az előreláthatósággal kívánja a kártérítést megfelelő határok között tartani. Ehelyett Marton nézetét lenne érdemes elfogadni, amely szerint a kártérítés határainak megvonásának "az összes felelősségi szempontok bevonásával kell történnie az eset összes körülményeit felölelő méltányos bírói mérlegeléssel." Ez teszi ugyanis lehetővé, hogy a jogösszehasonlítás eredményeit felhasználva a kritikus esetkörök közt differenciáljon a bírói gyakorlat.
Végül a félév utolsó ülésére Korom Veronikát, az Oxford University Institute of European and Comparative Law tudományos munkatársát hívta meg a TDK. Az előadó személyes tapasztalatokra támaszkodva mutatta be az angol jogi oktatást, az angol jogászságot és az angol jogi gondolkodást. Számos érdekesség mellett szó esett annak fontosságáról, hogy a jogász széles körű, nem jogi ismeretekkel rendelkezzen (tudvalevő, hogy nem jogi diplomával is lehet valaki jogász Angliában). Olyannyira így van ez, hogy bizonyos irodák kifejezetten olyan ügyvédjelölteket keresnek, akik
- 171/172 -
nem jogi diplomával rendelkeznek. Hangsúlyozta az előadó az oxfordi "tutorial" jelentőségét: ez egy olyan heti rendszerességű foglalkozás, amelyen egy professzor néhány hallgatóval beszélget el. Péteri professzor úr is - személyes élményeit felelevenítve - megerősítette azt a véleményt, miszerint igazán színvonalas képzésre az ilyen oktatási forma nyújt lehetőséget. A tutorial-on ugyanis a hallgatónak tekintélyes méretű irodalom áttanulmányozása után saját véleményét kell megfogalmaznia, sőt vitában megvédenie hallgatótársaival vagy éppen a professzorral szemben.
Az Összehasonlító Jogi Tudományos Diákkör 2005/06-os tanévben folytatott tevékenysége alapján megfogalmazható néhány tanulság. Szerencsésnek tekinthető az előadások témáinak összetétele, amennyiben - úgy tűnik - megfelelő arányt sikerült találni az egyes jogrendszereket átfogóan leíró (makro-jogösszehasonlítás), a konkrét jogintézményekre koncentráló (mikro-jogösszehasonlítás), a tudománytörténeti és az elméleti valamint az aktuális témákat felölelő előadások között. Előrelépés a korábbi évekhez képest, hogy mindkét félévben sikerült külföldről előadót hívni. Bevált továbbá az a módszer is, amely a rendelkezésre álló másfél órából az előadásra kb. negyven percet szán, míg a fennmaradó idő a TDK résztvevőinek hozzászólásaira, vitájára szolgál. Mindazonáltal fontos kihívás lesz a következő félévben az alsóbb évfolyamok megszólítása és bevonása, tekintettel arra, hogy a diákkör törzsét negyedéves hallgatók adják.■
Lábjegyzetek:
[1] A szerző egyetemi hallgató
Visszaugrás
