A jelen írás célja, hogy új alapokra helyezze a nemzetközi jog és nemzeti jog között fennálló (elméleti) viszonyrendszert illető, immár több évszázados vitát. Általánosságban elmondható, hogy az elméleti álláspontok Heinrich Triepel dualista, valamint az elsősorban Hans Kelsen által fémjelzett monista megközelítések között oszlanak meg. Mára azonban szükségesnek bizonyult ezen elméletek kritikai szempontú felülvizsgálata. A létrejöttük óta végbement fejlődés tükrében megállapítható, hogy ezek az elméletek immár képtelenek arra, hogy a nemzetközi vagy uniós jog és a nemzeti jog viszonyáról teljes képet adjanak. A jelen írás abból indul ki, hogy a nemzetközi jog és a nemzeti jog közös nevezőjének (vagyis a jogalkotói körök elméletének, németül: "Theorie des Rechtserzeugerkreises", röviden: "TREK") elemzése elengedhetetlen ahhoz, hogy az eltérő, mégis gyakran egymással átfedésben lévő jogrendek között felmerülő normakonfliktusokat kezelni tudjuk. Éppen ebből kifolyólag a pluralizmus hiányosságát abban látom, hogy képtelen ezen összefüggések normatív megragadására. Ezzel együtt e közös jogi keret semmiképpen nem sorolható a nemzetközi vagy uniós jog "alkotmányosodási" folyamatába, hiszen utóbbi olyan kézzelfogható értékeket posztulál, melyek (még) nem váltak közös valóságunk részévé.
Jelen írással a következő kérdés megválaszolására vállalkozom: Vajon a nemzeti jog határozza-e meg a nemzetközi jognak a nemzeti jogrenden belüli érvényesülését? A nemzetközi jog és nemzeti jog bonyolult és vitatott kapcsolatának e központi kérdésére már számos eltérő elmélet született. Az általam előrebocsátott válaszkísérlet nem a monizmus vagy a dualizmus, vagy akár a manapság igen divatos (ám a dualizmustól nem sokban eltérő) pluralizmus talaján áll. A dualizmus és monizmus elmélete már majd egy évszázadra tekintenek vissza, így mára egy új megközelítés tűnik indokoltnak. Ezeket a korai megközelítéseket a saját koruk történeti körülményeinek fényében lehetett értelmezni. Ugyanakkor napjaink kihívásaira, így pél-
- 384/385 -
dául a nemzetközi és a szupranacionális szervezetek, valamint általában a nemzetközi jog fejlődésére ezek az idejétmúlt elméletek már képtelenek választ adni. Így például a dualizmus, mely a nemzetközi és a nemzeti jog teljes szétválasztását vallja, komoly nehézségekkel küzd a nemzetközi vagy szupranacionális szervezetek létrejöttének magyarázatát illetően, hiszen a dualizmus megközelítésében ezek érvényességének forrása egy nemzetközi jogforrás, illetve valamennyi részes állam jogrendjében keresendő.[3] Egy másik korabeli szerint a nemzetközi jog és a nemzeti jog természetüknél fogva nem bírhatnak azonos tartalommal és címzetti körrel. Miközben ez számunkra már teljesen nyilvánvaló, a dualizmus kidolgozásának idején ez nem így volt. Annak idején a dualizmus haladó gondolatnak számított, hiszen némi önállóságot biztosított a nemzetközi jog számára a nemzeti jog leválasztásával. Ezzel a dualizmus gyakorlatilag kiszabadította a nemzetközi jogot a "külső nemzeti jog" gúzsából;[4] a monista Verdross egészen odáig ment, hogy "tisztító viharnak" nevezte az új megközelítést.[5] A másik végletet, a monizmust illető kritika szerint ez az elmélet nagyon is mesterséges képet ad a világról, hiszen nem kevesebbet állít, mint egy "egységes jogi világkép"[6] létét. Az "érvényességi lánc" elképzelés, mely ezen egység alapjául szolgál, szintén problematikus. E megközelítés szerint az egyes normák érvényessége csupán más normákból táplálkozhat, melynek következménye, hogy minden nemzeti jog a nemzetközi jogból eredeztethető.[7] Ez az érvelés azonban köszönő viszonyban sincs a valósággal.[8] És éppen az előbbiekben részletezett okokból a mai megközelítések közös pontja ezeknek a hagyományos, ám egyben ósdi és idejétmúlt elméletek kritikai elemzése lesz.[9] Más szóval ezek a korai elméletek teljes egészükben a továbbiakban már nem tarthatók fenn. Ugyanakkor ez nem jelenti azt, hogy a két elmélet egyes elemeit ne lehetne felhasználni, hiszen ezek továbbra is hasznos eszközei lehetnek a két jogrend között fennálló kapcsolat bizonyos elemeinek értelmezésében.[10] A dualizmus modern változataként is leírható jogi pluralizmus szintén hiányosságokkal küzd. Miközben elveti az említett elméletek kritizálható elemeit, nincs kellő tekintettel e régi megközelítések továbbra is érvényes megállapításaira. Habár a jogi pluralizmus az aktuális jogi fejlemények koherens leírását adja, normatív szempontból nem kellően megalapozott. Vagyis a plurális jogrendszerek puszta leírását adó megállapítások (arról, hogy miként oldjunk fel normakonfliktusokat, illetve miként ne) normatív szempontból nem kellően megalapozottak.[11] Mikor a jogi pluralizmus talaján álló megközelítések végül "metanormákhoz vagy elvekhez" nyúlnak a normakonfliktusok feloldása érdekében,[12] adósok maradnak ezen elvek, illetve e közös megközelítések megalapozásával. Ehhez képest a nemzetközi jog alkotmányosodására irányuló megközelítések sokkal inkább a nemzetközi jog alkotmányos normák és elvek mentén történő tartalmi továbbfejlődésére koncentrálnak.[13] Összességében elmondható, hogy ebben a kontextusban további olyan elméleteknek is helye
- 385/386 -
van, melyek a nemzetközi jog és nemzeti jog kapcsolatának "globalizálódó" világunkban felmerülő aktuális kihívásait elemzik. Jelen írással pedig éppen egy ilyen elmélet felvázolására vállalkozom.
A következőkben arra törekszem, hogy a nemzetközi jog és nemzeti jog között fennálló (elméleti) összefüggéseket illető vitát új alapokra helyezzem. Éppen ezért nem tudok egyetérteni azokkal, akik e vita jelentőségét azzal próbálják csökkenteni, hogy azt állítják, az "valótlan, mesterséges és teljesen célját tévesztett".[14] Többek között a jog úgynevezett "globalizációja"[15] ahogyan az a "nemzetközi jog alkotmányosodásának" elhíresült fogalmában is megjelenik[16] említhető olyan új fejleményként, mely kiválóan illusztrálja a nemzetközi jog növekvő jelentőségét, s ezzel csak még aktuálisabbá és fontosabbá válik a nemzetközi jog nemzeti jogrendben történő érvényesülésének kérdése. A jelen írás azonban ahelyett, hogy olyan alapvető kérdéseket próbálna eldönteni, miszerint van-e "világalkotmány" vagy sem, sokkal inkább a nemzetközi jog és a nemzeti jog strukturális viszonyának elemzésére törekszik.
A jelen írás először is (II. és III. fejezet) igyekszik körüljárni a nemzetközi jog és a nemzeti jog között fennálló elméleti viszonyrendszert. Az írás egyik legfőbb célkitűzése abból a meggyőződésből ered, miszerint először meg kell találni a nemzetközi jog és a nemzeti jog közös nevezőjét (azaz itt: a jogalkotói kört) ahhoz, hogy előbbinek az utóbbiban való érvényesülését elemezhessük.[17] A jogalkotói kör elmélete, a társadalmi szerződéselméletek többségének kiindulópontját teszi magáévá: egy hipotetikus állapotot feltételez, egy jogi vákuumot, melyet "jogi sivatagként" jellemez. Ugyanakkor a politikafilozófiával (vagy a nemzetközi jog alkotmányosodásával) ellentétben a jogalkotói kör mögött meghúzódó hipotézis ("Denkmodell") célja, hogy anélkül világítsa meg a nemzetközi jog és a nemzeti jog között fennálló strukturális kapcsolatot, hogy bármit is mondana arról, miként és milyen alapokon (például igazságosan vagy bármely más ideológiai alapon) kellene a társadalmat megszervezni. E kapcsolat elméleti alapjainak tisztázása nélkülözhetetlen, hiszen enélkül nem lehet meggyőzően érvelni például a nemzeti jognak a nemzetközi jog átültetésével kapcsolatban gyakran tételezett szabadsága mellett. Utóbbi egyéként az államközi jog (inter-state law) öröksége és azt a mai napig mindenféle elméleti igazolás híján is igaznak tekintik.[18] De az a megállapítás, miszerint a nemzetközi jog önvégrehajtó jellege a nemzeti jogból vezethető le vagy legalábbis az teszi lehetővé, szintén híján van mindenféle elméleti megalapozásnak.[19]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
