Az osztrák közjegyzők 95 százaléka úgy véli, hogy az elektronikus jog-, okirat- és közigazgatási forgalom nagyon fontos téma. Ezt egy közelmúltbeli felmérésből tudjuk. Közép-Európa többi közjegyzője minden valószínűség szerint ugyanígy vélekedik. Ez bizonyítékul szolgál számunkra a közép-európai közjegyzők nyitottságára és arra a képességére, hogy ne csak felismerjék a jövőbe vezető utat, hanem rá is térjenek. Ezért örülünk, hogy a közép-európai közjegyzőség szembenéz a jelennel, egyszersmind pedig kritikusan vizsgálja, hogyan alkalmazhatók hivatásunkban azok az innovációk, amelyeket ez a jelen magával hoz. Ilyen értelemben fogjuk fel az "elektronikus dokumentumok" témájában tartandó mai előadásunkat.
1991-ben - amikor a magyar törvényhozó visszaállította a szabadfoglalkozású közjegyzőséget Magyarországon - mai témánkat, amely a "Közjegyzőség és elektronikus dokumentumok" címet viseli, mint önmagában való ellentmondást fogták volna fel. Akkoriban az volt az elv, hogy "A közjegyzők papír alapú dokumentumokat készítenek, elektronikus dokumentum pedig nincs".
Időközben eltelt egy évtized, és változtak az idők.
Hadd éljünk az alkalommal, és gratuláljunk a Magyar Országos Közjegyzői Kamarának és a magyar kollégáknak a magyar közjegyzőség tizedik születésnapjára! Ebben az eltelt tíz esztendőben jócskán megnövekedett az elektronikus kommunikáció - a papírmentes iroda persze minden jóslat ellenére még kezdeményeiben sem vált valósággá -, és ebben az évtizedben új elektronikus eszközöket ismertünk meg. Ezért a következőkben azt a kérdést kívánjuk körüljárni, hogy milyen álláspontra helyezkedjék a közjegyzőség ezekkel az új technológiákkal kapcsolatban, hogy új okiratfogalmat kell-e alkotnunk, hogy újra kell-e orientálnunk hivatásgyakorlásunk hagyományos eljárásait, és hogy miként bánjon a közjegyzőség az elektronikus dokumentumokkal.
Az új elektronikus médiumok az utóbbi évtizedben exponenciálisan fejlődtek: a magyar kollégák - tudomásom szerint - elektronikus nyilvántartást vezetnek az ingó zálogjogokról, valamennyien e-mailben kommunikálunk egymással; Magyarországon és Ausztriában időközben hatályba lépett az elektronikus aláírásról szóló törvény. Sok nyilvántartást átállítottak már a könyv- vagy kartotékformáról a korszerű számítógépes adatbank formájában való vezetésre; e vonatkozásban Ausztria a 80-as évek elején éllovas volt. Jogászok ma már csak részben kutatnak úgy, hogy kommentárokat olvasgatnak; egyre gyakoribb, hogy az információs technológiát dolgoztatjuk magunk helyett, és böngészőket használunk a keresgélésre elektronikus jogi adatbankokban. Mindez a korszerű kommunikációs technológia, és vele az "elektronikus dokumentumok" alkalmazását jelenti. Időközben hozzászoktunk hétköznapi életünk és mindennapi hivatásgyakorlásunk effajta elektronikus könnyítéseihez, és megtanultuk, hogy ezt hogyan kezeljük. Mai témánk azonban nem az "elektronikus dokumentumoknak" erre az igen tág értelmezésére vonatkozik, hanem egy sokkal szűkebbre, jelesül az "elektronikus okiratra".
Ha szembeállítjuk egymással a két fogalmat, az "írott okiratot" az egyik és az "elektronikus okiratot" a másik oldalon, akkor észrevesszük a kettő közötti feszültséget; sok megoldatlan kérdéssel állunk szemben, ilyenkor válik evidenssé a két fogalom közötti feszült viszony.
Ezzel el is érkeztünk a kérdés magvához: az okiratokhoz.
Az okiratot mint olyan iratot szokták meghatározni, amelyet azért szerkesztenek, hogy jogokat vagy jogviszonyokat alapítsanak, módosítsanak vagy szüntessenek meg, és hogy jogi jelentőségű tényeket bizonyítsanak a későbbiekben.
Az általunk jól ismert okiratok papírhordozón testesülnek meg; a bennük kifejezett nyilatkozatokat közvetlenül olvasható jelek - az írás - jeleníti meg; a szöveget a szerződő felek saját kezűleg aláírják; az okiratot meg lehet őrizni, és nehéz utólagosan úgy módosítani, hogy az ne legyen felismerhető.
Ebben sajátos jelentősége van az aláírás funkcióinak. Hadd idézzem fel itt ezeket röviden:
• az aláírás szavatolja a valódiságot, azaz hogy a nyilatkozatot valóban az tette, aki az okiratban szerepel;
• az aláírás szavatolja a kiállító azonosságát;
• az aláírás szavatolja, hogy az okirathoz nem fűzhetők utólagos nyilatkozatok;
mint ALÁírás csak a felette lévő nyilatkozattartalomra vonatkozik.
• Végül figyelmeztető funkciója is van; célja, hogy megóvja az aláírót az elsietett nyilatkozatoktól.
Az elektronikus világban nagyjából a következő kérdések vetődnek fel:
Hogyan érjük el elektronikus okiratok esetében a változtathatatlanságot, amikor az elektronika előnyei éppen abban állnak, hogy tetszés szerinti szövegek vagy fájlok egyszerűen és bonyodalommentesen törölhetők, másolhatók és módosíthatók?
Hogyan olvashatom az adatokat, amelyeket közvetlenül nem is látok? Hogyan végezhetők az aláírások?
Megengedhető-e a fizikai aláírások szkennelése és aláírásként való elismerése, amikor szkennelt aláírásokat természetszerűleg bármilyen szöveg alá oda lehet másolni, és ezzel meghatalmazatlanul, hamis vagy hamisított üzenetet lehet adni? Gondoljanak csak ebben az összefüggésben arra a bennünket régóta foglalkoztató kérdésre, hogy írásnak számítanak-e az aláírt faxok! Erre a bíróságok következetesen nemleges választ adtak, minthogy a faxközléseken nem igazi aláírások, hanem csak aláírások ábrázolásai jelennek meg.
Hosszú ideig világosnak látszott, hogy az elektronikus médiumban az okiratoknak nincs helyük. Az idők változtak, a technika rohamos fejlődése immár megfelelő megoldásokkal szolgál:
Lényegében három olyan területét nevezhetjük meg a műszaki fejlődésnek, amelyek az elektronikus okiratot lehetővé teszik, és ezáltal hatással vannak, ill. lesznek az okirat fogalmára:
A 70-es években olyan matematikai eljárásokat fejlesztettek ki, amelyek alapján technikailag lehetővé vált a kézzel tett aláírás funkcióit az elektronika világában is leképezni. Az aláírásnak ezekre a funkcióira már rámutattam: valódisági funkció, autenticitás, integritás és figyelmeztető funkció. E helyütt sajnos nem áll módunkban ezeknek az aláírásoknak a technikai realizálását kifejteni; tény, hogy léteznek kipróbált műszaki rendszerek az elektronikus aláírásra.
Ez az elektronikus aláírás a saját kezűtől csak apró, ám fontos területeken különbözik. Ezek közül két lényegeset szeretnék kiragadni:
• Ha a papír világában született közlés címzettje nem ismeri az aláíró aláírását, azaz, ha nem áll rendelkezésére referencia-aláírás, nincs lehetősége az aláíró gyors azonosítására; az elektronikus aláírás esetében viszont a rendszer kívánságra központilag nyilvántartott referencialisták (tanúsítványok) alapján megadja a készítőt. Az elektronikus aláírások tehát e tekintetben a saját kezű aláírásokhoz képest többletinformációt és ezzel nagyobb biztonságot nyújtanak.
• Az aláírásokat az aláíró a maga testi valójában adja; az elektronikus aláírás napjainkban szokásos formája esetében azonban nem az ember ír alá, hanem egy csipkártya, miután az aláíró betáplálta a helyes PIN-kódot. Az aláíró PIN-kódot kap, és kötelezettséget vállal arra, hogy azt nem adja tovább harmadik személyeknek - apropó, ismernek valakit, aki ne tudná partnere bankkártyájának PIN-kódját? Visszatérve a témánkhoz: ha valaki jogosulatlanul ír alá az aláírókártyával úgy, hogy a helyes PIN-kódot használja, akkor ez a hamisítás a közlés címzettje számára - és bármelyik szakértő számára is - elvben felismerhetetlen; míg a saját kezű aláírás esetében lényesen körülményesebben készíthetők hamisítványok, és ezeket a szakértő többnyire felismeri.
A másik innováció, amelyre utalni szeretnék, a következő: Az elektronikus aláírások hosszú ideig nem terjedtek el, sem a gazdaságban, sem a mindennapi életben nem alkalmazták őket. Hogy miért? Mert nem mindenütt állt rendelkezésre az anyagi feltétel, az eszköz, nevezetesen a komputer!
A 70-es években a számítógépes rendszerek még nem voltak széles körben elterjedve; mindenekelőtt a személyi számítógép nem volt olyan elterjedt, mint napjainkban. Ezzel azt akarom mondani, hogy a saját kezű aláírás feltalálásának addig nincs jelentősége a gazdasági életben, amíg nincs elegendő töltőtoll, amellyel alá lehetne írni. Az elektronikus aláírások csak akkor fognak egyre szélesebb körben elterjedni, ha az új eszköz - a személyi számítógép - mindenütt rendelkezésre áll majd.
A személyi számítógépek kora azonban már a 80-as évek elején elkezdődött; hát akkor mi hiányzott még az elektronikus kommunikáció diadalmenetéhez?
Amikor okiratokról beszélünk, mindig kommunikációról is beszélünk. Ezzel arra gondolok, hogy egy önmagában álló számítógépes rendszeren nincs jelentősége az elektronikus aláírásoknak; az el nem küldött aláírt leveleknek sincs létjogosultságuk a jogügyleti nyilatkozatok világában. A kommunikáció mindig két egymással kommunikáló partnert feltételez. A kommunikáció tehát az üzenetek könnyű és gyors elküldésének lehetőségén áll vagy bukik. Az írásos dokumentumok világában a posta alkotja ezt a hálózatot. Az elektronikus világban ennek a hálózatnak először létre kell jönnie. Ez a hálózat a harmadik építőelem, amely az elektronikus okiratok feltételét alkotja, és amelyről most szólni szeretnék, nevezetesen az
Csak az internetnek az utóbbi évtizedben való rohamos elterjedésével áll a hálózat is mindenütt gyorsan és olcsón rendelkezésre.
Ha már most ezt a három dolgot tartjuk szem előtt: az elektronikus aláírást, a komputer rendelkezésre állását és a hálózat hozzáférhetőségét, csak ekkor válik lehetővé az elektronika világában nyilatkozatokat úgy aláírni, hogy biztosítva legyen a valódiság, az autenticitás és az integritás, csak ekkor válik lehetővé, hogy ezt a nyilatkozatot el is juttassuk a kommunikációs partnernek.
Az előttünk ismert írásos formában az okiratok a jogbiztonság fontos szavatolói, amennyiben velük és segítségükkel igényeket lehet bizonyítani és érvényesíteni. A jogbiztonsághoz való hozzájárulásnak ez a módja elektronikus kommunikáció útján is elérhető.
A gazdaság természetesen ki akarja használni az elektronikus kommunikáció előnyeit: az információk gyors, hatékony, másolható és módosítható vagy törölhető átvitelét. Az elektronikus adatok könnyű másolhatóságuk miatt tovább-feldolgozhatók; ez csökkenti a szerkesztési időt és a munkaerő-szükségletet. Nyilatkozatok és közlemények egyidejűleg állnak rendelkezésre az egész földgolyón; elektronikus kommunikáció esetén, nagy távolság esetén is valóságos időben lehet ügyleteket lebonyolítani. A gazdaság ezért a korszerű gyors kommunikációs csatornák alkalmazását, azaz elektronikus dokumentumok és elektronikus okiratok használatát kívánja.
Ha tehát elektronikus okiratokkal is el lehet érni ugyanazokat a funkciókat, amelyeket az írott okiratok hordoznak, akkor ebből egyetlen, egészen egyszerű végkövetkeztetést vonhatunk le:
Az írásos eszközt és az elektronikus eszközt a belőlük levezetett következmények tekintetében egyenértékűnek kell tekinteni: Ami írásban joghatályos, azt elektronikus aláírással is joghatályosként kell elismerni.
Ez a végkövetkeztetés időközben valósággá vált, mégpedig az Európai Unióban, és amennyire az elektronikus aláírásról szóló magyar törvényből kiveszem, Magyarországon is.
Az elektronikus aláírásokra vonatkozó közösségi keretfeltételekről szóló EU-irányelv mérvadó részlete rövidítve a következőképpen hangzik:
5. cikkely
Az elektronikus aláírások joghatálya
(1) A tagállamok gondoskodnak arról, hogy a fokozott biztonságú elektronikus aláírás, ...
a) az elektronikus formában meglévő adatok vonatkozásában ugyanúgy eleget tegyen az aláírással szemben támasztott jogi követelményeknek, mint a saját kezű aláírás a papírhordozón lévő adatok vonatkozásában, és
b) hogy bírósági eljárásokban bizonyítékként elfogadják.
(2)...
Láthatják a végkövetkeztetés valóra váltását:
Bizonyos elektronikus aláírások - nevezetesen azok, amelyek egészen sajátos biztonsági kritériumok szerint készültek, és amelyeket ilyenkor "fokozott biztonságúnak" vagy "minősítettnek" neveznek - ezek az elektronikus aláírások tehát megfelelnek a saját kezű aláírásoknak.
És - a második következmény - bírósági eljárásokban elismerik őket bizonyítékként.
A második, a mi kontextusunk szempontjából központi jelentőségű irányelv, az elektronikus ügyforgalomról szóló, egy igen jelentős lépéssel továbbmegy, amikor a következőket rögzíti:
9. cikkely
(1) A tagállamok biztosítják, hogy jogrendszerük lehetővé tegye szerződések kötését elektronikus úton. A tagállamok biztosítják különösen, hogy a szerződéskötésre vonatkozó érvényes jogszabályaik sem akadályokat nem állítanak az elektronikus szerződések használata útjába, sem azt nem eredményezik, hogy az ilyen szerződések, amiatt, hogy elektronikus úton jöttek létre, jogilag nem hatályosak vagy érvénytelenek.
Ugyanígy itt is: mindannak, ami ma írásos formát kíván meg, fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátott dokumentum formájában is lehetségesnek kell lennie. Következményét tekintve, ez az alábbiakat jelenti:
- egyetlen olyan területen sincs változás, amelyen nincs alaki kötöttség;
- erőteljes változásokra van szükség minden olyan területen, amelyre kötelező alaki előírások vannak érvényben; vagy el kell törölni minden ilyen alaki előírást (például az írásos formát), vagy elektronikusan aláírt szerződésekkel is elérhetővé kell tenni jogi hatásaikat.
A közigazgatás széles területei és - ami a mi szempontunkból lényeges - a bíróságok, hatóságok, valamint: a közjegyzők és közokirataik is ki vannak véve a fokozott biztonságú elektronikus aláírással ellátott szövegformájú írásbeliség - szakzsargonban az "elektronikus aláírás diszkriminációmentessége" - hatálya alól. Nem kívánjuk e helyütt vizsgálni, hogy miért van így.
Azt hiszem, pontosan ezen a helyen kell feltennünk a kulcskérdést:
• Csak a papír világában akarjuk-e közjegyzői szolgáltatásunkat kínálni, vagy kínálni akarjuk ezt a szolgáltatást az elektronika világában is?
• Ez korlátlanul érvényes-e, vagy keretfeltételeket igényel?
Ugyanerre a kérdésre az egész igazságügyi és közigazgatási szektornak is választ kell adnia.
A kérdés megválaszolásakor kiindulásként célszerű röviden felidéznünk a közjegyző feladatát. Jóllehet a közép-európai országok közjegyzőségi törvényei részben igen eltérően vannak megfogalmazva, néhány lényeges pont mindenütt azonos:
A kontinentális európai típusú közjegyző:
- szakvizsgát tett jogász, akit az állam nevez ki ugyan,
- szervezeti tekintetben mégsem állami szervek ellenőrzése alatt áll, hanem szabad foglalkozás folytatója;
- aki funkcionális tekintetben az állam jogi gondoskodásának része, és ezzel fontos részfeladatokat lát el a jogállami társadalmakban,
- akire részben közfeladatokat is átruháznak, és
- aki jogügyletekre vonatkozó okiratokat és jogi jelentőségű nyilatkozatokat vesz fel, és hitelesít, és ezeknek ily módon bizonyos formát tud adni,
- az úgynevezett közokirati formát, egy olyan okirat formáját, amelyre bíróságok és hatóságok előtt bizonyos kötött bizonyítási szabályok érvényesek.
Válaszunk lényeges eleme az a felismerés, hogy tevékenységünk magvát maga a közjegyzői okirat-készítési eljárás alkotja, és ez változatlanul fennmarad. Az elektronikus dokumentumokkal folytatott gondolati vitában a követező aspektust ismertük fel: A közjegyzők egy bizonyos eljárás, nem pedig a papír garanciái. Az okirataink tartalma lényeges, nem pedig külső megjelenésük vagy az a médium, amelyben megtestesülnek.
Közjegyzői gyakorlatunkra lefordítva ez azt jelenti, hogy a közjegyzők ma ugyanazt teszik, amit holnap is tenni fognak: A közjegyzők tanácsokat adnak. A közjegyzők szövegeket fogalmaznak meg, amelyek jogügyleteket rögzítenek. A közjegyzők elmagyarázzák ezeket a szövegeket, felhívják a figyelmet a jogkövetkezményekre és felvilágosítanak. Néhány közjegyzői okiratba foglalási forma esetében ilyenkor felolvassák a szövegeket - nem az okiratokat! -, a szövegben foglalt nyilatkozatokat a felek teszik, majd a közjegyző okiratba foglalja, és ezzel megerősíti ezeket. A szövegbe foglalt nyilatkozatokat a későbbi igazolhatóság és bizonyíthatóság végett megőrzi. Ez teszi a közjegyző lényegét, nem a hordozóeszköz, amellyel a szövegbe foglalt nyilatkozatok eltarthatóságát eléri.
Láthatjuk az ekvivalenciát:
A közjegyzők ugyanis felolvashatják
• vagy a papírra kinyomtatott szöveget,
• vagy a képernyőn megjelent szöveget.
Az ügyfelek papírt írnak alá,
• vagy fokozott biztonságú elektronikus aláírással szignálnak.
A közjegyzők papírt írnak alá hivatali aláírásukkal és pecsétjükkel,
• vagy elektronikusan szignálnak; és mert Bill Gates és Társai eddig még nem találtak fel a pecsét megfelelőjeként elektronikus hivatali pecsétet, itt van egy kis eltérés: az elektronikus hivatali aláírás ugyanis egyrészt a közjegyző hivatali aláírása, másrészt helyettesíti a pecsét célját is, nevezetesen a fennálló hivatásgyakorlási jog igazolását.
Az írott okiratokat védeni kell az illetéktelen betekintéstől.
• Vagy: a szignált elektronikus okiratokat védeni kell az illetéktelen betekintéstől.
Az aláírt eredeti példányokat archiválják, és megőrzik.
• Vagy: a szignált elektronikus okiratokat ugyanúgy meg kell őrizni.
E gondolatok után világos, hogy sem a papír alapú okirat, sem az elektronikus okirat világában nem létezhet táv-okiratbafoglalás. Amikor a papír alapú okirat világában közjegyzők aláírások valódiságát tanúsítják, akkor ez feltételezi az aláíró jelenlétét;
• az elektronikus szignálási folyamat valódiságának közjegyzői hitelesítése ugyanígy feltételezi, hogy a szignáló személyesen jelen van a közjegyzőnél, a közjegyző előtt szignál, a közjegyző ellenőrzi a szignáló személyazonosságát, és megvizsgálja, hogy az adott aláírókártya valóban ahhoz a személyhez van-e rendelve. Ahogy látják: minden megvolt már, és a helyzet nem változott!
Az "új" elektronikus okiratok tehát nem ingatják meg az okirat fogalmát; nem jelentenek új okirati minőséget. Egy okiratformát jelentenek. Ha felismertük, hogy a papír alapú és az elektronikus dokumentumok és okiratok között valójában nincsenek szisztematikus különbségek, akkor a válaszunk szükségképpen egyértelmű:
• Mind a papír alapú, mind az elektronikus dokumentumok és okiratok ugyanannak az okiratfogalomnak a kifejeződései, jelesül olyan okiratokéinak, amelyek jogügyleti nyilatkozatokat testesítenek meg, és rögzítenek szöveg formájában.
• Az írásos formában megjelenő közokiratokra régi hagyományos szabályok vannak érvényben, amelyek éppen arra szolgálnak, hogy biztosítsák a tartósságukkal, olvashatóságukkal, szabatosságukkal, érthetőségükkel, későbbi fellelhetőségükkel, a nyilatkozatoknak a nyilatkozattevőhöz rendelhetőségével stb., stb. szemben támasztott sajátos követelményeket. Ezeket az írásbeliség világára vonatkozó szabályokat mi, közjegyzők, természetesen részletesen és jól ismerjük.
• Ezek a közokiratokkal, közjegyzői okiratokkal szemben támasztott követelmények attól a médiumtól függetlenül léteznek, amelyekben az okiratok megtestesülnek. Hogy megbízhatóan teljesüljenek, az tehát elektronikus okiratok esetében is elengedhetetlen feltétele annak, hogy közokiratokként legyenek elismerhetők.
Ebből következik: minden közjegyzőség tekintse tehát feladatának hivatásgyakorlási szabályzata olyan módosítását, amely mindkét médiumban lehetővé teszi a közjegyzői okiratba foglalást, és mindkét médiumot egyenértékűként fogadja el, mert mindkét médium kielégítő mértékű biztonságot nyújt.
Természetesen tudatában vagyunk az elektronikus formában készülő közokiratok és különösen a közjegyzői okiratok horderejének. Ennek megfelelően vitatott volt a "helyes" hivatáspolitikai válasz keresése is. A CNUE - az Európai Unió Közjegyzőségeinek Konferenciája - területére vonatkozó válaszon máris dolgozik egy munkacsoport Garcia Mas spanyol közjegyző vezetésével.
Ha visszatekintünk az eddigi felismerésekre, megállapíthatjuk, hogy a papír alapú okiratok formájára vonatkozó felismerések szabályszerűen átvihetők az elektronikus okiratok új okirati formájára:
Az okiratoknak tartósaknak kell lenniük; a papír alapú okiratokat ezért tartós és fényálló papírra írják a dokumentumnak megfelelő színnel - elektronikus dokumentumok esetében tehát biztosítani kell, hogy a fájlformátumok később is olvashatók legyenek; az aláírás-létrehozó eszközöket véleményeztetni és tanúsítani kell, a rendszereknek garantálniuk kell, hogy amit látok, az megfelel annak, amit aláírok.
Szóval a választott médium sajátosságai szerint mindenkor be kell tartani bizonyos keretfeltételeket.
Egy új okiratforma specifikus előnyeit és hátrányait természetesen megfelelően figyelembe kell venni. Evidens, hogy az elektronikus okiratok területén is vannak veszélyek. Gondoljunk csak példának okáért a fogyasztóvédelem, a csomagküldő kereskedelem, az adatvédelem vagy a bizalmasság és a látszatfedezetek területén felvetődő olyan problémákra, amelyek előregyártott standard megoldások révén támadhatnak egyre komplexebbé váló világunkban.
Más veszélyek inkább a technikai oldalt fenyegetik: a modern, nagy teljesítményű számítógépek műveleti képességének rohamos fejlődésével néhány év múlva talán anélkül lehet utólagosan hamisítani elektronikus aláírásokat, hogy az felismerhető lenne. Az effajta veszélyeknek természetesen elejét kell venni, ilyesminek különösen a közokiratok területén biztonsággal kizárhatónak kell lennie.
Új, az eddigi papír alapú okiratok területén ismeretlen veszély fenyegethet például amiatt, hogy az aláírás nem része az aláírt közlésnek. Bírósági eljárásban például a meglévő aláírás alapján kétséget kizáróan megállapítható, hogy ki írt alá, de az nem, hogy mit, mert a dokumentumnak csak az úgynevezett "hash-értéke" rekonstruálható, nem maga a dokumentum.
A közokiratok tartósságát csak azzal lehet biztosítani, hogy biztonságos helyen őrzik az elektronikusan aláírt közokiratokat. Ez a hely nem lehet kitéve az illetéktelen hozzáférés veszélyének; biztosítani kell, hogy folyamatosan ellenőrizzék a fájlok olvashatóságát, azt, hogy a fájlformátumok később is olvashatók-e, hogy az aláírások a technika további haladása esetén sem utánozhatók vagy hamisíthatók. Mindez ésszerű módon csak egy központi okirattárban képzelhető el. Ausztriában már létrehoztunk egy ilyen okirattárat.
Mi Ausztriában már hosszabb ideje megvitattuk mindezeket az elektronikus dokumentum kapcsán felvetődő kérdéseket. Nem vártuk meg, hogy mások válaszoljanak a kérdéseinkre, magunk adtuk meg rájuk a választ, és megpróbáltuk átültetni a gyakorlatba. Ennek a hosszú folyamatnak az eredménye az osztrák közjegyzői okirattár. ■
Lábjegyzetek:
[1] Dr. Günter Fuchs közjegyző, Ausztria
Visszaugrás
