A kisértékű követelések érvényesítésével kapcsolatos problémák feltérképezésére először egy közel világméretű firenzei központú összehasonlító jogi kutatóprogramban, a "Joghoz jutás projektben" ("The Florence Access-to-Justice Project") került sor az 1970-es években. A nagyszabású kutatás Mauro Cappelletti, a milánói és Earl Johnson Jr., a dél-kaliforniai egyetem professzorainak vezetésével 1973 őszén indult útjának. A firenzei program néven elhíresült kutatás a jogszociológia akkor nyilvánvalóvá vált kihívásait elfogadva az igazságszolgáltatás realitásaira és a joghoz jutás ténylegességére irányította a figyelmet. A globális kutatás - többek között - foglalkozott a polgári perek elhúzódásával és jelentős költségkihatásaival is.[1] Az ötéves kutatómunka (1973-1978) során nemcsak a polgári peres eljárás akkori kardinális problémáit tárták fel, hanem a kb. száz kutató egyúttal megoldási kísérleteket, tapasztalatokat is ismertetett, jogalkotási javaslatokat és ajánlásokat fogalmazott meg.
E problémamegoldási elképzelések sorába illeszkedett az a javaslat, amely szerint a polgári peres eljáráson belüli egyes speciális ügyekben sajátos eljárási szabályok megalkotására van szükség. Ilyen speciális ügyként jelölték meg a nem fizető adósokkal szembeni kisértékű követelések érvényesítését. A kutatás ráirányította a figyelmet a kisértékű követelések érvényesítésével kapcsolatos legfontosabb problémákra. A program hangsúlyozta, hogy a kisértékű követelések a perértékhez viszonyított jelentős perköltségkockázat, valamint a perek jelentős mértékű elhúzódása miatt az általános polgári peres eljárás szabályai által szabott keretek között nem érvényesíthetők hatékonyan. A projekt ide vonatkozó része utalt arra is, hogy a "kis ügyek" nem feltétlenül egyszerű, bagatell ügyek, vagyis nem szabad őket egy formális, egyszerűsített eljárássá degradálni, de meg kell találni azokat a megoldásokat, amelyekkel e követelések lényegesen olcsóbban és gyorsabban érvényesíthetők bíróság, esetleg más hatóság előtt.[2]
A teljes kutatási anyag számos megoldást is ismertetett a jogi probléma kiküszöbölésére, az összefoglaló jelentést készítő Mauro Cappelletti leginkább javasoltként azonban kétségtelenül a fizetési meghagyásos eljárás bevezetését, illetve a speciális eljárási szabályok szerint működő ún. "kis ügyek bíróságainak" felállítását emelte ki. Már a kutatás előtt Európa legtöbb országában ismert volt a kiskértékű követelések érvényesítésére a magyar fizetési meghagyásos eljáráshoz hasonló, egyszerűsített eljárás, amelynek lényege, hogy a jogosult kérelmére - tárgyalás tartása nélkül - marasztaló határozatot lehetett hozni a kötelezettel szemben, aki a határozatban foglalt követelést meghatározott határidőn belül vitathatta. Az összefoglaló tanulmány emellett bemutatta például azt a svéd megoldást, amely alapján a kis ügyek elbírálása speciális különbíróságok hatáskörébe tartozik speciális, gyorsított eljárási szabályok szerinti eljárásban. Svédország mellett különbíróságok működnek közre az ilyen kiskövetelések elbírálása során például az Egyesült Királyságban vagy Írországban is.
A joghoz jutás hatékonyságát vizsgáló mozgalom iránymutatásaihoz az Európai Unió joga szintén fel kívánt zárkózni. Ezért többéves előkészítő munka végeredményeként a határon átnyúló kisértékű követelések érvényesítésére az Európai Parlament és a Tanács külön jogforrást alkottak. A kisértékű követelések európai eljárásának bevezetéséről szóló, Európai Parlament és Tanács által megalkotott 861/2007/EK rendelet célja a határokon átnyúló, kisértékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése és felgyorsítása, továbbá a költségek csökkentése.[3] A rendeletet - tekintet nélkül az eljáró bíróság jellegére - azokban a határon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, amelyeknél a követelés értéke a keresetlevél hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság általi kézhezvételekor nem haladja meg a 2000 euró összeget, az összes kamat, kiadás és költség nélkül. (1-2. cikk) A rendelet - Dánia kivételével - minden tagállamban egységesen 2009. január 1-jén lépett hatályba.[4]
Hazánkban már a XIX. században sajátos eljárásjogi szabályokat alkottak a kisösszegű követelések gyorsabb érvényesítése érdekében. 1836-ban a vásáron létrejött és a vásárra szóló jogügyletekből származó kisértékű követések elbírálása érdekében ún. vásári bíróságokat állítottak fel, amelyek kizárólag az országos vagy heti vásárok idején járhattak el.[5] Ugyanígy speciális, ún. szóbeli eljárás alá tartoztak a 60 forint összeget meg nem haladó vagyoni követelések.[6] Ez utóbbi eljárás összeghatára a sommás eljárás szabályait gyökeresen megújító 1893. évi XVIII. törvénycikk megalkotásáig több alkalommal módosult.[7]
A XIX. század végi polgári eljárásjog valamennyi vívmányát hasznosító, és ezért a korabeli Európa által is méltatott sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. törvénycikk a sommás eljárás szabályait teljesen új alapokra helyezte. A törvénycikk 1-2. §-ai bizonyos ügyek tekintetében 200 forint összeget (pl. az örökösödési perek), más esetekben 500 forint összeget meg nem haladó követeléseket rendelt sommás eljárás útján elintézendőnek. A sommás perekkel együtt az 1893. évi XIX. törvénycikkel hazánkban először bevezették a
-349/350-
fizetési meghagyásos eljárás jogintézményét is. A fizetési meghagyás útján voltak érvényesíthetők az 1000 korona értéket meg nem haladó pénzösszeg fizetésére, illetőleg a határozott mennyiségű helyettesíthető dolgok vagy értékpapírok szolgáltatására irányuló követeléseket. A fizetési meghagyás kibocsátásának nem volt kötelező kibocsátási esetköre, de a fizetési meghagyás elleni ellentmondás folytán perré alakult eljárásra a sommás eljárás szabályait kellett alkalmazni.[8]
Az 1911. évi Polgári Perrendtartás (1911. évi I. törvénycikk) hatályba lépésével (1915) a magyar polgári peres eljárásból nyomtalanul eltűntek a sommás perekre megállapított speciális szabályok, ugyanakkor az új perrendtartás megőrizte a fizetési meghagyásos eljárás intézményét. A "sommás" kifejezés mint a perek elbírálásának gyorsított módja ugyan továbbélt a magyar polgári eljárásjogban, azonban alkalmazása csak egyes birtokperek megnevezésében - sommás visszahelyezési és sommás határperek - köszönt vissza.[9] 1915-től a fizetési meghagyással szembeni ellentmondás folytán perré alakult eljárásokra az általános polgári peres eljárás szabályait kellett alkalmazni.[10]
Ezt az elvi megoldást vette át az 1952. évi Polgári Perrendtartás (1952. évi III. törvény, Pp.) is, amely több mint negyven éven keresztül nem változott. A Pp. csak 1998 óta ismeri a "kis perértékű ügy" fogalmát, de a kis perértékű ügyekre megállapított speciális eljárási szabályokat kizárólag a fellebbezési eljárásban kellett alkalmazni. A Pp. 2009. január 1-jétől hatályba lépett XI. novellája (2008. évi XXX. törvény) vezette be a "kisértékű perek" fogalmát az elsőfokú polgári peres eljárásra is, kiteljesítve ezzel a korábbi szabályozást.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
