A kisértékű követelések érvényesítésével kapcsolatos problémák feltérképezésére először egy közel világméretű firenzei központú összehasonlító jogi kutatóprogramban, a "Joghoz jutás projektben" ("The Florence Access-to-Justice Project") került sor az 1970-es években. A nagyszabású kutatás Mauro Cappelletti, a milánói és Earl Johnson Jr., a dél-kaliforniai egyetem professzorainak vezetésével 1973 őszén indult útjának. A firenzei program néven elhíresült kutatás a jogszociológia akkor nyilvánvalóvá vált kihívásait elfogadva az igazságszolgáltatás realitásaira és a joghoz jutás ténylegességére irányította a figyelmet. A globális kutatás - többek között - foglalkozott a polgári perek elhúzódásával és jelentős költségkihatásaival is.1 Az ötéves kutatómunka (1973-1978) során nemcsak a polgári peres eljárás akkori kardinális problémáit tárták fel, hanem a kb. száz kutató egyúttal megoldási kísérleteket, tapasztalatokat is ismertetett, jogalkotási javaslatokat és ajánlásokat fogalmazott meg.
E problémamegoldási elképzelések sorába illeszkedett az a javaslat, amely szerint a polgári peres eljáráson belüli egyes speciális ügyekben sajátos eljárási szabályok megalkotására van szükség. Ilyen speciális ügyként jelölték meg a nem fizető adósokkal szembeni kisértékű követelések érvényesítését. A kutatás ráirányította a figyelmet a kisértékű követelések érvényesítésével kapcsolatos legfontosabb problémákra. A program hangsúlyozta, hogy a kisértékű követelések a perértékhez viszonyított jelentős perköltségkockázat, valamint a perek jelentős mértékű elhúzódása miatt az általános polgári peres eljárás szabályai által szabott keretek között nem érvényesíthetők hatékonyan. A projekt ide vonatkozó része utalt arra is, hogy a "kis ügyek" nem feltétlenül egyszerű, bagatell ügyek, vagyis nem szabad őket egy formális, egyszerűsített eljárássá degradálni, de meg kell találni azokat a megoldásokat, amelyekkel e követelések lényegesen olcsóbban és gyorsabban érvényesíthetők bíróság, esetleg más hatóság előtt.2
A teljes kutatási anyag számos megoldást is ismertetett a jogi probléma kiküszöbölésére, az összefoglaló jelentést készítő Mauro Cappelletti leginkább javasoltként azonban kétségtelenül a fizetési meghagyásos eljárás bevezetését, illetve a speciális eljárási szabályok szerint működő ún. "kis ügyek bíróságainak" felállítását emelte ki. Már a kutatás előtt Európa legtöbb országában ismert volt a kiskértékű követelések érvényesítésére a magyar fizetési meghagyásos eljáráshoz hasonló, egyszerűsített eljárás, amelynek lényege, hogy a jogosult kérelmére - tárgyalás tartása nélkül - marasztaló határozatot lehetett hozni a kötelezettel szemben, aki a határozatban foglalt követelést meghatározott határidőn belül vitathatta. Az összefoglaló tanulmány emellett bemutatta például azt a svéd megoldást, amely alapján a kis ügyek elbírálása speciális különbíróságok hatáskörébe tartozik speciális, gyorsított eljárási szabályok szerinti eljárásban. Svédország mellett különbíróságok működnek közre az ilyen kiskövetelések elbírálása során például az Egyesült Királyságban vagy Írországban is.
A joghoz jutás hatékonyságát vizsgáló mozgalom iránymutatásaihoz az Európai Unió joga szintén fel kívánt zárkózni. Ezért többéves előkészítő munka végeredményeként a határon átnyúló kisértékű követelések érvényesítésére az Európai Parlament és a Tanács külön jogforrást alkottak. A kisértékű követelések európai eljárásának bevezetéséről szóló, Európai Parlament és Tanács által megalkotott 861/2007/EK rendelet célja a határokon átnyúló, kisértékű követelésekkel kapcsolatos ügyek elbírálásának egyszerűsítése és felgyorsítása, továbbá a költségek csökkentése.3 A rendeletet - tekintet nélkül az eljáró bíróság jellegére - azokban a határon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben kell alkalmazni, amelyeknél a követelés értéke a keresetlevél hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság általi kézhezvételekor nem haladja meg a 2000 euró összeget, az összes kamat, kiadás és költség nélkül. (1-2. cikk) A rendelet - Dánia kivételével - minden tagállamban egységesen 2009. január 1-jén lépett hatályba.4
Hazánkban már a XIX. században sajátos eljárásjogi szabályokat alkottak a kisösszegű követelések gyorsabb érvényesítése érdekében. 1836-ban a vásáron létrejött és a vásárra szóló jogügyletekből származó kisértékű követések elbírálása érdekében ún. vásári bíróságokat állítottak fel, amelyek kizárólag az országos vagy heti vásárok idején járhattak el.5 Ugyanígy speciális, ún. szóbeli eljárás alá tartoztak a 60 forint összeget meg nem haladó vagyoni követelések.6 Ez utóbbi eljárás összeghatára a sommás eljárás szabályait gyökeresen megújító 1893. évi XVIII. törvénycikk megalkotásáig több alkalommal módosult.7
A XIX. század végi polgári eljárásjog valamennyi vívmányát hasznosító, és ezért a korabeli Európa által is méltatott sommás eljárásról szóló 1893. évi XVIII. törvénycikk a sommás eljárás szabályait teljesen új alapokra helyezte. A törvénycikk 1-2. §-ai bizonyos ügyek tekintetében 200 forint összeget (pl. az örökösödési perek), más esetekben 500 forint összeget meg nem haladó követeléseket rendelt sommás eljárás útján elintézendőnek. A sommás perekkel együtt az 1893. évi XIX. törvénycikkel hazánkban először bevezették a
-349/350-
fizetési meghagyásos eljárás jogintézményét is. A fizetési meghagyás útján voltak érvényesíthetők az 1000 korona értéket meg nem haladó pénzösszeg fizetésére, illetőleg a határozott mennyiségű helyettesíthető dolgok vagy értékpapírok szolgáltatására irányuló követeléseket. A fizetési meghagyás kibocsátásának nem volt kötelező kibocsátási esetköre, de a fizetési meghagyás elleni ellentmondás folytán perré alakult eljárásra a sommás eljárás szabályait kellett alkalmazni.8
Az 1911. évi Polgári Perrendtartás (1911. évi I. törvénycikk) hatályba lépésével (1915) a magyar polgári peres eljárásból nyomtalanul eltűntek a sommás perekre megállapított speciális szabályok, ugyanakkor az új perrendtartás megőrizte a fizetési meghagyásos eljárás intézményét. A "sommás" kifejezés mint a perek elbírálásának gyorsított módja ugyan továbbélt a magyar polgári eljárásjogban, azonban alkalmazása csak egyes birtokperek megnevezésében - sommás visszahelyezési és sommás határperek - köszönt vissza.9 1915-től a fizetési meghagyással szembeni ellentmondás folytán perré alakult eljárásokra az általános polgári peres eljárás szabályait kellett alkalmazni.10
Ezt az elvi megoldást vette át az 1952. évi Polgári Perrendtartás (1952. évi III. törvény, Pp.) is, amely több mint negyven éven keresztül nem változott. A Pp. csak 1998 óta ismeri a "kis perértékű ügy" fogalmát, de a kis perértékű ügyekre megállapított speciális eljárási szabályokat kizárólag a fellebbezési eljárásban kellett alkalmazni. A Pp. 2009. január 1-jétől hatályba lépett XI. novellája (2008. évi XXX. törvény) vezette be a "kisértékű perek" fogalmát az elsőfokú polgári peres eljárásra is, kiteljesítve ezzel a korábbi szabályozást.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
