Le sem tudom írni, milyen örömet keltett szívemben a pataki helyettes tanárrá történt kineveztetésem híre. Csak megszilárdította ez az esemény a mindenható Istenben való hitemet és bizodalmamat. Hiszen gyermekkori álmaimat, ifjúkori törekvéseimet váltotta valóra a Gondviselés. S hozzá még ilyen fiatalon, pár hónappal 24-ik életévem elérése előtt s minden különös érdem és utánjárás nélkül. Folytathattam apám életpályáját, nem ugyan a gimnáziumban, de ugyanabban a főiskolában, hol ő és testvére oly jó nevet szereztek. 1893. november 15-én a pataki főiskola és tiszáninneni egyházkerület kegyelettel hódolt Kövy Sándor emlékének, a pataki jogakadémia leghíresebbé vált tanárának, akinek rendes tanárrá meghívásától és az ő működésének megkezdésétől számíthatjuk a pataki jogakadémia történetét. A jó Isten kegyelméből száz év mulva, én is majdnem ezen a napon kezdtem el jogtanári pályámat. 1943. október elsején, mikor ezeket a sorokat írom, - titkon, ajtómat béhajtva - én is jubilálhatok. Ma ötven éve kezdtem el az élethivatásomul kijelölt pályámat s elmondhatom, hogy ez alatt az ötven év alatt a jó Isten megsegítő kegyelme állandóan velem volt, mert olyan szép és magas állásokat értem el 19 évi pataki tanárságom után - bizonyára az itteni munkásságom jutalmául - aminőkre álmomban sem gondoltam. S ha későbbi életpályám elszakított is a tényleges tanárkodástól, de szívem szerint azután is tanárnak éreztem és ma is annak érzem magamat. S mint tiszteletbeli egyetemi tanár, nem követek el címbitorlást, ha elfogadom és örömmel veszem, mikor volt egyetemi kollegáim kedves feleségei ma is tanár urnak szólítanak.
Pataki első évi helyettes tanárságom csak kezdő és előkészületi esztendőm volt. Jóllehet jogászkoromban nagy kedvvel és odaadással foglalkoztam jogtudományi munkákkal s több kisebb tudományos dolgozatot is írtam, - a jogtudori írásbéli dissertatiomhoz is (a házassági vagyonjogról) sok magánjogi munkát áttanulmányoztam, mindez édes kevés volt ahhoz, hogy magamat kész tanárnak képzeljem. Neki kellett tehát dőlnöm az alapvető jogtudományok és szaktárgyaim irodalmának alapos áttanulmányozásához és megemésztéséhez. Nagy munkakedvvel fogtam hozzá s pár év alatt elég sok anyagot gyűjtöttem össze és szedtem magamba arra, hogy szaktárgyaimat önálló felfogással adjam elő és irodalmilag is neki foghassak szaktudományaim művelésének.
Helyettesi évem alatt s azután is pár évig a büntetőjog s a közigazgatási és közjog lettek szaktárgyaim, ezekhez gyűjtöttem tehát forrásműveket. Különösen a büntetőjog nyerte meg első évben már annyira a kedvemet, hogy ezt választottam igazi munkamezőmnek s ez egész tanári, majd gyakorlati pályámon is valóban szívemhez nőtt szaktárgyam maradt.
Bevallom, hogy a büntetőjoghoz nem volt semmi nagyobb előkészültségem. Se a sárospataki büntetőjogi tanárom, akit első éven helyettesitettem s akinek egy év múlva utóda lettem, se a kolozsvári professzorom nem voltak kiválóbb kriminalisták. Irodalmilag sem művelték ezt a szakmát s nem ismertettek meg a büntetőjognak már akkor óriási arányú külföldi irodalmával. Éppen ebben az időben indult meg pedig külföldön a nagyszabású reformmozgalom a büntetőjog eddigi uralkodó művelésének, az ú. n. classicus irányzatnak felfrissítésére. Lombroso, Ferri és Garofalo, a három nagy olasz corifeus éleshangú kritikai művei felrázták a büntetőjog elméleti és gyakorlati művelőit. Az "új irányok" a naturalisztikus és a pozitivista világfelfogás alapulvételével kívánták és sürgették a tételes büntető törvénykönyvek gyökeres reformját.
A német, francia, belga és hollandi szakirodalomban Liszt Ferenc hallei (majd berlini), Prins Adolf brüsseli, Van Hamel amsterdami tanárok nagyszerű tudományos művei is mérsékeltebb szellemben és higgadtabb kiindulásiponttal, de szintén gyökeres újításokat láttak elkerülhetetlennek, ha a bűnelkövetés növekvő lavinája ellen az addiginál sikeresebben akarunk védekezni. Ez a három kitűnő szakember alapította meg 1889-ben a Nemzetközi Büntetőjogi Egyesületet, mely programjául tűzte ki a szükséges reformok megvitatását és keresztülvitelét. Ez a hatalmas szellemi áramlat a büntetőjog tudományos művelése terén is nagy forrongást váltott ki. Binding lipcsei egyetemi tanár - bár előbb ő is beállott a NBE-be, de hamarosan meghasonlott Liszttel - éles harcot indított meg, sok nagynevű német tanártársával, a classicus irányzat fenntartása érdekében s az új irányok túlzásainak letörésére.
A Magyar Jogászegylet büntetőjogi szakosztályában és teljes ülésein is ezek a büntetőjogi viták voltak napirendben. A NBE mérsékelt programmja nálunk is nagy népszerűségre tett szert.
Ebben a rendkívüli forrongó reformkorszakban cseppentem bele én is a büntetőjogi irodalom művelésébe. Rögtön, már 1895-ben tartott székfoglaló értekezésemben állást foglaltam a NBE programmja mellett. Beálltam az egyletbe és később élénk részt vettem annak munkásságában. Különösen Prins nagyszerű alapvető munkája (Science pénal és droit positif 1899), valamint Lisztnek
- 759/760 -
remek kriminál-politikai dolgozatai (Kriminalpolitische Aufgaben 1889. és Der Zweckgedauke im Strafrecht 1882.) és nagyszerű büntetőjogi tankönyve nyitották fel szemeimet a büntetőjog modern problémái felől. Szívvel, lélekkel csatlakoztam a reformiskolához s ha teljes tisztelettel adóztam is Bindingnek, mint a legnagyobb német dogmatikus büntetőjogásznak, de a reformkérdések tekintetében Liszt és Prins lettek mestereim.
Az 1894. évi szept. 16-ikán tartott nagykaposi őszi egyházkerületi közgyűlés egy évi helyettes tanári működésem után - miután közben Nemes Ferenc, gyógyíthatatlan betegsége miatt nyugalomba vonult, - rendes tanárrá választott. Hivatalos székfoglalót az 1895. szept. 7-iki évnyitó ünnepélyen tartottam: A büntetőjog alapja c. értekezésemmel.
Ez a kis értekezésem már igazolja két évi beható tanulmányaimat és otthonosságomat a büntetőjog irodalmában. Az itt nagy vonásokban vázolt alapfelfogásomhoz és a büntetőjogi reformokra vonatkozó programomhoz hű maradtam mindvégig. Kétségtelenül sokat tanultam és fejlődtem ezután is, de megnyugvással tölt el, hogy ebben az első bizonyságtételemben nem találtam később sem lényeges kivetni vagy restelleni valót. Ugyanezt mondhatom az ugyanebben az évben (1895) megjelent első önálló nagyobb monografiámról, mely "Az egység és többség tana a büntetőjogban" címmel jelent meg (saját kiadásomban Sárospatakon).
Ez a tanulmányom az anyagi büntetőjog egyik legnehezebb kérdését ölelte fel, melyre a magyar bírói gyakorlatban rengeteg vitatkozások, ingadozások voltak. Én ezt felismerve, céltudatosan választottam ezt a tárgyat kidolgozásra, hogy ezzel a bírói gyakorlatnak utmutatást nyujtsak a kényes vitakérdések elvi alapon leendő helyes megoldása iránt. Wlassics Gyulának két hatalmas monográfiája (a kísérletről és a részességről) lebegett mintául szemeim előtt, melyek két másik nagyfontosságú dogmatikus kérdést oldottak meg. Nagy örömmel töltött el az én szerény munkám váratlan sikere. Mert ezt mind az elméleti szakemberek, mind a hazai gyakorlati büntetőjogászok nagy dicsérettel fogadták. Ugyhogy mikor 1896-ban Budapestre mentem az ügyvédi vizsga letételére és több tekintélyes büntető jogásznak bemutatkoztam, meglepve mondták, hogy azt hitték, hogy én idős gyakorlati szakember vagyok, hogy a Kúria gyakorlatát olyan alaposan megbíráltam és helyes irányítást nyújtottam a bűnhalmazat körüli viták egységes elvi alapon leendő megoldására.
Irodalmi munkásságomról alább külön fogok beszélni, azért itt most még csak azt említem meg, hogy pataki jogtanárságom alatt dolgoztam ki két tankönyvemet is, melyek - ha dicsekvésnek tetszik is - szintén szép sikerrel jártak, mert még ottani tanárkodásom alatt mindkét tankönyvem két új kiadást ért, ami nem történhetett volna meg, ha könyveim nem ütötték volna meg a mértéket. Hiszen a pataki 15-20 hallgatóm révén sohase került volna új kiadásra sor. De bizonyos, hogy mind a büntető eljárási, mind az anyagi büntetőjogi tankönyvemet a többi jogakadémiákon és a két egyetemen is széltiben használta a hallgatóság és a gyakorlati szakemberek körében is nagy népszerűségre tettek szert. Erre nem kell nagyobb bizonyság mint az, hogy mikor 1900-ban Budapesten az első felolvasásomat tartottam a Jogászegyletben (Fayer László, budapesti egyetemi tanár felhívására) és tisztelegtem Vavrik Bélánál, a Jogászegylet elnökénél és a kir. Kúria másodelnökénél, a nagytudományú és az akkori gyakorlati büntetőjogászaink által legnagyobb hódolattal elismert vezérférfiú ezzel fogadott: kedves öcsém én is a maga könyvéből tanultam meg az új bűnvádi perrendtartást.
Be már, mint pataki tanár jutottam - büntetőjogi tanulmányaim során - arra a meggyőződésre, hogy a büntetőjog tételes joganyagának nem két, de három ága van. Az anyagijogi rész és a büntető eljárás mellett egészen önálló szakma a büntetések, különösen a ma már uralkodó büntetési eszköz, a börtönügy végrehajtása. A büntetőjognak ezt a rendkívül fontos harmadik ágát tehát illő dolog az egyetemi oktatásban és a tudományos feldolgozásban is nagyobb figyelemre méltatni s azzal joghallgatóinkat, a leendő gyakorlati jogászok nagy tömegét is alaposan megismertetni.
Meggyőző hatással volt rám e tekintetben az 1894. nyarán, az iskolai nagy szünidőben tett első külföldi tanulmányutam. Helyettes tanári, akkor nekem bőségesen elegendő fizetésemből (egész évre ezer forint) pár száz forintot megtakarítva, két kedves tanártársammal és barátommal, Mitrovics Gyulával és Csontos Józsival végigjártuk Ausztriát és Németországot. Bécsnek, Müchennek, Prágának, Dresdának, Heidelbergnek múzeumait, képtárait és egyéb kulturnevezetességeit alaposan megszemléltük. Én közben büntető bírói tárgyalásokra eljártam, de felkerestem Heidelberg mellett a Bruchsali híres magánzárkás fegyházat is, Baden nagyhercegség mintaintézetét. Az itt látottak, valamint később, mikor hallgatóimat a magyarországi büntetőjogi intézmények megszemlélése végett tanulmányutakra vezettem s megláthattam a váczi, lipótvári, illavai és a munkácsi fegyházainkat, az aszódi javítóintézetet, megerősödött bennem a meggyőződés, hogy a börtönügyet a büntetőjog külön ága gyanánt kell előadni és annak elősegítését, helyesebb, sikeresebb végrehajtását kiharcolni. Ehhez a programhoz mind végig hű maradtam és csekély tehetségemmel igyekeztem a börtönügyi reformokat előre vinni.
De kiőrlődött lelkemben első tanári éveim alatt az az alapvető pedagógiai meggyőződésem is, hogy a jogtudományok előadását, illetőleg tudományos művelését gyakorlatiasabbá kell tenni. Vagyis nem elég szép előadásokat tartani, nem elég a jogi fogalmakat, így a büntetőjogban a megtorlás és megelőzés eszméit vagy a kísérlet és a részesség szép dogmatikai kérdéseit heteken, talán hónapokon keresztül tudományoson fejtegetni, hanem a hallgatóságot rá kell kapatni, hogy a jogintézményeket ne csak hírből, de a maguk valóságában, az életből is ismerje meg.
Ezt a jogioktatásügyi programot a pataki hallgatóimmal tényleg minden úton-módon igyekeztem megvalósítani. Előadásaim alatt azért nem értem be a minél szebb és vonzóbb szavakkal, a régi stylu szavaló módszerrel,
- 760/761 -
hanem kezükbe adtam a büntetőtörvénykönyvet, a b. perrendtartást, megtörtént bűneseteken világítottam meg a dogmatikus kérdéseket. A gyakorlati órákon (Praktikumokon) megvitattuk a gyakorlatban felmerült vitáskérdéseket, periratokat készítettem, tárgyalásokat tartottam a hallgatósággal és elvittem őket tanulmányutakra, a javítóintézetek, fegyházak meglátogatására. A fiatal tanárkoromban életbelépett esküdtbírósági eljárás megismerése végett elvittem őket Sátoraljaújhelybe és Budapestre büntető főtárgyalásokra. Mondhatom, hogy nekem magamnak is nagy lelki hasznomra volt ez a gyakorlatias módszer, mert megismertem a való életet s a büntetőjog gyakorlati jelentőségét. De még nagyobb gyönyörűségemre volt az, hogy hallgatóságom is megszerette a büntetőjogot és nagy érdeklődéssel kísérték mindig előadásaimat, a praktikumokon mindig zsúfolva voltak s kitűnő vád- és védbeszédeket, ítéleteket csináltak egyes nagyobbszabású bűnesetekről. Utóbbiakban gyakran theologus hallgatók is résztvettek. Komáromi János, a jeles regényírónk is leírja egyik regényében egy ilyen tárgyalásunkat.
De nem csupán a büntetőjog volt pataki munkásságom tárgya. Egy pár évig a magyar közjogot és közigazgatási jogot is elő kellett adnom. Ezeket a tárgyakat is nagy szeretettel dolgoztam ki és ugyanilyen módszerrel elég közel férkőztem ezekben is a hallgatóságom lelkéhez. Majd mikor a nyolcadik jogi tanszék felállítása folytán a pataki jogakadémián is áttértünk a tanszékeknek az állami tanulmányi rend szerinti csoportosítására, nekem a büntetőjog mellé a jogbölcsészet előadása lett feladatom. Ennek a nehéz stúdiumnak is fiatalos lelkesedéssel dőltem neki és legalább a jogbölcsészet történetében elég otthonosságot szereztem.
Pár év múlva ki is dolgoztam és kiadtam: "A tételes jog alapelvei és vezéreszméi" c. könyvemet, mely a jogbölcsészeti irodalom történetét foglalja magában. Főleg hallgatóim számára írtam, hogy a jogbölcsészet már akkor óriási irodalmában tájékoztassam őket. Jogbölcsészeti előadásaimon kívül ugyanis a hallgatóimmal ebből is tartottam szemináriumi gyakorlatokat és nagy örömömre volt, hogy a legeszesebb hallgatóim rendszerint pompás ismertetéseket, kisebb értekezéseket készítettek jogbölcsészeti nagy művekről és problémákról. Sajnos, utólag be kell ismernem, hogy ebbe a nagy bölcsészeti tárgyba nem tudtam belemelegedni, illetőleg nem értem rá alaposabb tanulmányokat végezni. Hiányzott ehhez egyfelől az alapvető ismeretem, mert pataki diákkoromban nem volt pataki bölcsésztanárunk s aztán mikor jósorsom a büntető eljárás egyetemi tanárává tett, ennek a művelését tekintettem életem feladatául s abbahagytam a hatalmas fejlődésnek indult jogbölcsészet rengeteg új termékének behatóbb tanulmányozását. Hiába, a tudományok mai differenciálódása mellett elég, ha kisebb kaliberű ember egy tárgyban teljes alaposságra és otthonosságra tesz szert. Így 1912. után már bevallottan és céltudatosan csak büntetőjogász maradtam.
Pataki jogtanárságom élményeiből örömmel jegyzem még fel, hogy ottani kartársaimmal és hallgatóságaimmal a legjobb viszonyban voltam. Kartársaim közül az idősebbek: Szánthó Gyula, Ballagi Géza, Finkey József és Kun Béla tanáraim voltak. De mind a négyen nagy szeretettel fogadtak maguk közé és az ő példájukból és a velük való bizalmas érintkezésünkből ezután is sokat tanultam.
A fiatalabb kartársaim közül különösen Zsindely Istvánnal (1869-1906) voltam legmelegebb viszonyban... Nagy fájdalmunkra Zsindely Pistát már 37 éves korában elragadta körünkből a halál. Sokra vitte volna pedig élénk, szellemes észjárása, nagyszerű általános műveltsége, nagy jogtörténeti tudása címén, amelyben több szép munkájával fiatalon is megörökítette nevét.
Kellemes órákat töltöttünk Meczner Sándor kartársammal is, aki Budapestről került Patakra 1895-ben a magánjogi katedrára. Művelt, finom modorú úri ember volt, aki bámulatos hegedű- és tilinkó játékával kedvelt alakja lett a pataki kis társaságnak. Tanári és irodalmi feladataiba én vezettem be.
Megértem azonban Patakon én is azt az örömet, hogy két tanítványom nekem is kartársam lett. Trócsányi József a Meczner Sándor távozása után lett a magánjog tanára 1997-ben, - Buza László pedig 1908-ban lett a közjog és politika professzora. Mindketten kitűnő hallgatóim voltak. Már mint ilyeneket én is kartársaimul szemeltem ki s az egyházkerület is bölcs előrelátással még velők szemben is gyakorolhatta régi jó hagyományát, hogy saját neveltjeit ültette tanári katedrákra. Mindketten sokra is vitték az életben. Trócsányinak ugyan nem sikerült a megérdemelt egyetemi tanszéket elnyernie, de a helyett a pataki főiskolának lett igazi providentális férfia, valóságos oszlopa. Mikor a jogakadémia beszüntette működését, ő ott maradt mint a theológusok jogtanára (egyházjogot és jogi stúdiumokat adott elő), e mellett elvállalta a főiskola gazdasági ügyeinek vezetését s ebben a minőségben felbecsülhetetlen szolgálatot tett és tesz ma is az iskolának, páratlanul szigorú, takarékos és szerencséskezű gazdálkodásával.
Buza László pedig 1924-ben a Ferenc József tud. egyetem tanára s ott a legkitűnőbbek egyike lett. Mint kiváló államtudományi író nagy nevet szerzett magának, úgy hogy a M. Tud. Akadémia is tagjai közé emelte. Büszke vagyok mindkettőjükre.
A bölcsészeti tanárok közül pár évvel idősebb kartársammal, Rácz Lajossal (1864-1934) voltam meleg baráti kapcsolatban. Ő a régiszabású pataki professzoroknak igazán utolsó Mohikánja volt. Nagy buzgalommal készült a tanári pályára. A bölcsészetet tanulmányozta nagy előszeretettel és sikerrel. Sokáig volt Lipcsében az akkor legnagyobb német bölcsész, Wilhelm Wundt hallgatója és eszméinek követője. Wundtnak több nagyobb művét magyarra fordította. De önálló munkákkal is gazdagította a magyar bölcsészeti irodalmat. Rousseau-ról írt két köteles nagy művét a M. Tud. Akadémia adta ki. Comeniusról írt, valóban meghatóan szép munkájával pedig a főiskola négyszázados jubileumának fényét és dicsőségét öregbítette.
Hallgatóim közül a jeles tehetségű és szorgalmas fiatal emberek hosszú soráról vagyok ma is legkellemesebb emlékekkel. A mai egyetemi zsúfolt hallgatósághoz képest
- 761/762 -
csekély számú hallgatóim közt is valóban igen sok kitűnő eszű és nagy szorgalmú fiatal ember volt, akik az életben szép állásokra emelkedtek. Tér hiánya miatt lehetetlen mindenkiről külön megemlékeznem... Ha ezen a hézagos névsoron végig tekintek, igazolva látom ezzel is azt a régi meggyőződésemet, hogy a pataki jogakadémia, mely legcsekélyebb hallgatósággal dicsekedhetett az én időmben a hazai jogakadémiák között, jól betöltötte hivatását, mert a kiváló közéleti emberek, jeles tisztviselők hosszú sorát nevelte ki a hazának, akikre a főiskola büszke lehet. A mi hallgatóink mindig ott voltak az előadásokon, szorgalmasan kollokváltak, az alapvizsgákat, államvizsgákat rendes időben letették s ami legfőbb, hazafias, vallásos, puritán szellemet szívhattak magukba.
Pataki jogtanárságomnak a saját szaktudományi továbbképzésemre és tapasztalatgyűjtésre leggazdagabb élményei voltak még külföldi tanulmányutaim.
Az én joghallgató koromban még nem voltak a jogászok számára külföldi stipendiumok, így szegény fiúnak nem volt alkalma a külföldi utazgatásra. Mihelyt tanár lettem, mint említettem, a legelső nagyszünidőmet (1894. június-augusztust) arra használtam fel, hogy ezt a fiatalkori vágyamat megvalósítsam. Ez az első tanulmányutam azonban inkább csak általános tapasztalat- és ismeretgyűjtésre irányult és csupán Ausztriára és Németországra terjedt. Pár év múlva azonban 1900-ban sikerült, részben saját összegyűjtött pénzecskémből, részben a Wlassics Gyula kultuszminiszter által utalványozott szerény segítséggel nagyobb és igazi büntetőjogi s különösen börtönügyi tanulmányutat tenni Nyugateurópa főbb országaiban, Német-, Francia-, Angolországban és Belgiumban. Az alkalmi indítékot erre az szolgáltatta, hogy a Nemzetközi Börtönügyi Kongresszus legközelebbi ülése 1905-re Budapestre lett kitűzve és időszerűnek véltem a magyar jogászközönséget jó előre tájékoztatni a börtönügyi kongresszusok jelentőségéről és programjáról. Egy terjedelmesebb monográfiát óhajtottam azért írni a börtönügy újabb fejleményeiről, mert a Pulszky Ágost és Tauffer Emil 1807-ben megjelent egyetlen ily tárgyú munkája már elavult és a legutolsó 40 év fejleményeiről a magyar szakirodalom alig vett tudomást. Ennek a munkának megírhatása végett volt szükségem a külföldi, legalább is a nyugateurópai börtönügy közvetlen megismerésére. Az igazságügyminisztérium is helyeselte ezt a tervemet és szívesen adott ajánlóleveleket a külföldi igazságügyi hatóságokhoz, hogy akadály nélkül tanulmányozhassam a nyugateurópai büntető és javítóintézeteket.
Fiatalos lelkesedéssel keltem azért útra (feleségemmel együtt) 1900 tavaszán s bejártam az említett nyugati államokat s mindenütt, ahol csak tehettem, felkerestem a börtönöket, javító-nevelő intézeteket, a nem mintaszerűeket is, hogy a valóságról biztos és hű képet nyerjek. Természetesen eljártam mindenütt a büntetőbírósági tárgyalásokra is, hogy a büntető eljárás külföldi helyzetét alaposan megismerjem. Ez annál inkább érdekelt, mert már 1899-ben kiadtam a magyar büntető eljárási tankönyvemet, ennek kilátásában levő újabb kiadásához óhajtottam a büntető eljárás külföldi állapotát is közvetlenül megismerni. Erészben különösen becses tapasztalatokat gyűjtöttem Angliában az esküdtbírósági eljárásról, amelyet az 1890. évi új magyar Bűnvádi Perrendtartás is rendes büntető bírósági szervezetté tett.
Örömmel jegyzem fel, hogy a pár évi tanárságom alatt kialakult meggyőződésemet és mind a büntető eljárás, mind a börtönügyi és javítóintézeti problémákra vonatkozó felfogásomat és reformgondolataimat csak megerősítette ez a több mint három hónapi tanulmányutam. Rövid volt ez az idő, de miután előre beszereztem mindenik ország intézményeinek leírását, szakirodalmát, könnyű volt a helyszínén a már ismert képet kiegészítenem és a közvetlen tapasztalatokkal kibővítenem. Ausztriától eltekintve, mindenütt nagy szívességgel fogadtak az igazságügyi hatóságok és intézmények vezetői s készséggel mutatták be a megtekinteni óhajtott intézeteket és intézményeket. Így teljes és hiteles képet alkothattam lelkemben a nyugateurópai börtönügy jelen állapotáról, melyet az 1904-ben megjelent monográfiámban aztán a magyar szakközönség elé terjeszthettem.
Úgyhogy az 1905-ben Budapesten megtartott VIII. Nemzetközi Börtönügyi Kongresszuson már, mint jó ismerősökkel találkoztam sok külföldi szakemberrel. Ezen a kongresszuson az egyik szakosztály titkáraként is szerepeltem s nagy megelégedésemre szolgált, hogy elég jól tudtam a német, francia, belga és angol szakemberekkel konferálni. S az a kitüntetés is ért, hogy a hivatalos angol kiküldött: Sir Ruggles Brise személyesen is megdicsérte a fiatalkorúak külön fogházának létesítése iránti javaslatomat s ezt az angol igazságügyi kormány elé terjesztette. A szakosztály elnöke, az olasz Brusa, a classicus büntetőjogi tudomány legkiválóbb olasz képviselője, szintén nagy készséggel fogadta el javaslataimat. (Ezt a sikeres szereplésemet Sir Ruggles Brise a nemzetk. bört. Kongresszusok 25 évi működéséről kiadott nagy munkájában is részletesen ismerteti és elismeréssel emeli ki.)
1909-ben szintén voltam külföldön éspedig Schweiz-ban, mint a genfi egyetem jubileumára a főiskola kiküldöttje. Az ugyanakkor tartott reformatioi emlékmű alapkőletételi ünnepélyén is természetesen részt vettem. Itt kevés büntetőjogi tanulmányt végeztem, inkább a felső olaszországi természeti szépségek megismerése gazdagította tapasztalataimat.
Legnagyobb szabású külföldi igazi tanulmányutam volt pedig az Északamerikában 1910 nyarán tett több mint két hónapi hivatalos kormány kiküldetésem a Washingtonban tartott IX. nemzetközi börtönügyi kongresszusra.
Ez a kiküldetésem legnagyobb jutalma volt a börtönügy és a fiatalkorúak modern büntetőjoga terén végzett eddigi tanulmányaimnak és irodalmi dolgozataimnak. Kétségtelenül Balogh Jenő, akkor még egyetemi tanár, később kultuszállamtitkár, majd igazságügyi miniszter, szíves baráti támogatásának köszönhettem ezt a nagy kitüntetést, hogy ezen a valóban nagyszabású világkongresszuson, melyen több mint negyven állam hivatalos kiküldöttei és nagyszámú nem hivatalos szakember, köztük a világ legelső büntetőjogászai vettek részt, én is ott lehettem éspedig hivatalos minőségben.
- 762/763 -
A minisztérium igen bölcsen osztotta ki az én szerepemet. Mint első kiküldött bellyei Rickl Gyula, miniszteri tanácsos, a börtönügyi osztály főnöke volt a magyar küldöttség szónoka és representánsa. Rickl Gyula egy valódi nyelvzseni volt, akinek németül, franciául, angolul szónokolni annyi volt mint magyarul elcsevegni. Ritka jelenség volt a külföldi szakemberek közt is az ő nyelvtehetsége. De ezenfelül páratlan eleganciája, nyíltszívű, meleg szívélyessége és figyelmessége, magyaros őszinte, kedélyes és szellemes beszéde a kongresszus minden tagját lebilincselte. Ő úgyis tagja volt a Kongresszus előkészítő nagy Bizottságának, így a vezető emberekkel régi baráti kapcsolatban is állott. Úgyhogy ő lett az utolsó búcsúbanketten is Washingtonban az összes külföldi képviselők hivatalos szónoka, melyet oly frenetikus tetszéssel végzett, hogy a beszéd végén a kongresszus amerikai elnöke, C. H. Henderson, egyetemi tanár, összecsókolta Ricklt, a hatalmas teremben levő sokszáz kiküldött tapsorkánja között.
Én rám Rickl mellett az amerikai börtönök, javítóiskolák, Reformatoryk tudományos és gyakorlati tanulmányozása volt bízva s ezek felől a magyar igazságügy-minisztériumnak részletes jelentés kidolgozása. Így én mintegy a tudományos kiküldött voltam. Ezt a szerepemet igyekeztem lelkiismeretesen betölteni. Tíz államot (New York, New Jersey, Ohio, Illinois, Indiana, Kentucky, Pennsylvania, Massachusetts) jártunk be s én mindenütt behatóan tanulmányoztam a büntető és javító intézeteket. Összeszedtem minden hivatalos kimutatást, adatot ezekről. Maguk az amerikaiak is pazar bőkezűséggel, öt vaskos kötetben és még több más kiadványban gondoskodtak, hogy részletesen tájékozva legyünk az amerikai büntetőjogi intézmények felől.
Rendkívül becses élményem volt magam számára is, eddigi sok börtönügyi tanulmányom kiegészítésére és megvilágítására, a philadelphiai Eastern Penitentiary és az auburni State Prison, a száz év előtti nagyszabású börtönügyi viták két mintájának, a magánzárka és a hallgatási rendszer két ősének megtekintése. A magánzárka rendszer ugyan már a filadelfiai intézetben sincs gyakorlatban, az elég tágas "egyes" cellákban két rab lakik, de kétségtelen, hogy a filadelfiai rendszer humánusabb és egészségesebb volt, mint a rideg és túlszigorúnak látszó auburni rendszer. (Kegyelettel gondoltam e két mintabörtönbe léptemkor Bölöni Farkas Sándorra, aki 80 évvel azelőtt járt itt, mint első magyar író, aki ezt a két, világhírű intézetet először ismertette a nagy közönség előtt: Utazás Északamerikában c. a tud. akadémia nagy jutalmával kitüntetett munkájában. 1834.) Auburnban láttuk a kivégzés modern eszközét, a villamos széket is. De nagy élmény volt számomra, a többi államok mintaintézeteinek, így a charlestowni (Massachusetz állami), a Michigan city-i, az Indiana állami State Prison-ok megtekintése.
Legjobban érdekelt aztán az eredeti északamerikai újfajta javitófogház. az ú.n. Reformatory nevű intézetek megszemlélése. Ezek első és máig leghíresebb mintája az Elmira Reformatory (New-York államban), melyet alaposan áttanulmányoztam s részemről igen kedvező benyomással hagytam el. Ide a 17-30. éves, tehát fiatalabb korosztályú első ízben bűnözök vannak elhelyezve, akiket még meg lehet "egy kissé" - ahogy ők mondják - javítani. A katonai rendgyakorlatok bevezetése és sok egészséges újítás, a szigorú rend és pedáns fegyelem mellett, kétségtelenül sok, még nem egészen elromlott embert téríthet vissza a jobb útra. Ennek az újfajta fiatalok fogházának több szép újabb példányát láttuk aztán: az Ohio állami State Reformatoryt Mansfieldben, az lllinoisit Pontiacban, az Indiana-it Jeffersonville-ben. (Utóbbi helyen mutatták be a szintén eredeti, de semmiképen nem követésreméltó sterilisatiot. Legutóbb olvasom, hogy ezt a testcsonkitó eljárást már abbahagyták volna Amerikában.)
Még örvendetesebb emlékképeim vannak az észak-amerikai tanulmányutamon látott sok pompás berendezési javítóiskoláról (reform schools). Ezen a téren Amerika tényleg vezető állam lett. Annyi szép, egészséges helyen, kitűnően berendezett intézetet láttam ott az elhagyatott vagy a züllésnek indult fiatalok részére, külön a fiúk és a lányok részére, annyi egészen eredeti mintát, így a "Fiatalok köztársaságát" (Georg Junior Republic) Freeville-ben, a mártír gyerekeket összegyűjtő intézetet és rendszert New Yorkban (gyermekkínzás elleni társaság: Gerry Society), hogy valóban elismeréssel kell adóznunk azoknak az okos Maecenásoknak, akik - persze sokszor hiúságból - gazdag alapítványaikkal ezeket megteremtették. Kétségtelen, hogy ezekben sok ezer gyermeket és fiatalt mentenek meg az elzülléstől.
Éppen olyan nagy élmény volt számomra a fiatalkorúak bíróságának (Juvenile Court), ennek a szintén eredeti amerikai alkotásnak tanulmányozása. Akkor már az Unionak 22 államában virágzott ez az üdvös intézmény, melyet mi is hamarosan átvettünk Amerikától (rendeletileg már 1908-ban, majd törvénnyel 1913-ban).
Világért sem estem azonban ennyi mintaszerű intézet és intézmény megismerése után Amerika-lázba. Sőt sajnálattal láttam, hogy ott is mennyi hiány, tökéletlenség és visszásság áll fenn a börtönügy terén is. A kis fogházakban (jail-s) a botrányos zsúfoltság valóban szemetszúró. Sok nagy fegyházban a túlzott és kegyetlen kényszermunka, viszont sok felesleges kényelmi berendezés. De végeredményben ez a sok tapasztalat mindkét oldalról felnyitotta szemeimet az amerikai viszonyok megértése és igazságos méltatása iránt. Ezeket a tanulságokat "A fiatalkorúak büntetőjoga Északamerikában" c. könyvemben (1912.) és több felolvasásomban és füzetemben behatóan kifejtettem s talán valamivel hozzájárultam így az amerikai új intézmények helyes megítéléséhez.
A tíz államban végzett tulajdonképpeni tanulmányi körutunk után szinte megpihenés volt a nemzetközi börtönügyi kongresszus 8 napi ülésezése Washingtonban. Washington a legeurópaiasabb városa Északamerikának. Itt nincsenek otromba, riasztó felhőkarcolók. Szép fasoros körutak, széles utcák, gyönyörű épületek. A Capitolium, annak nagyszerű, gyönyörűen díszített könyvtára (Library of Congress), a Fehér ház, az elnök residentiája, mind megkapó ízléses és kényelmes, világos épületek. A Fehér házban minket is fogadott az elnök, Mr. Taft. Ré-
- 763/764 -
szesültünk mi is az amerikai hagyományos szokásban, az elnökkel való kézszorításban. Egy newyorki ügyvéd lelkesen magyarázta is a fogadás után, hogy ugy-e Europában nem ilyen könnyű dolog az államfőkkel kezetfogni.
Voltunk a magyar nagykövetnél, Hengenmüller bárónál is vacsorán, aki nagy szívélyességgel tájékoztatott az amerikai kérdések felől. Utolsó s egyik legkedvesebb élményem volt még itt, hogy a kongresszus befejezése után egy napot szenteltünk a Washington lakóházának és sírjának felkeresésére.
A Potomac folyón mentünk csinos kisebb hajón Mount Vernon-ba. Meghatottan szemléltük a nagy elnök által lakott szobákat, halottas ágyát és egyszerű piros téglával szegélyezett sírját a park végén. Az előszoba falán láthattuk a párisi Bastille kulcsát, melyet annak idején Lafayette hozott ide emlékül Washingtonnak.
Nagyon kedves mozzanat gyanánt jegyzem fel, hogy Louisville-ben (Indiana állam fővárosa), a hivatalos nagy ebéden megjelenésünk alkalmával a 40 idegen állam küldötteit a hatalmas zenekar a Rákóczi induló frenetikus hatással játszott hangjaival fogadta. Tényleg nagyszerű élénkséggel vezényelte a karmester a mi remek indulónkat, szinte otthon éreztük magunkat a pár perc alatt.
Amerikai tanulmányutam azzal a kellemes eredménnyel is járt, hogy megismerkedtem és baráti kapcsolatba jutottam több világhírű büntetőjogásszal. Így különösen becses volt előttem Adolf Prins, brüsseli egyetemi tanárral való megismerkedésem és többszöri beszélgetésem, valamint Henderson, amerikai tanárral, Ugo Conti gr. olasz, Gleispach gr. bécsi, Kastorkis athéni egyetemi tanárral. Dresselhuis hollandi főügyésszel, van Themaat hollandi kiküldöttel és bájos feleségével való megismerkedésem. Amos Butlerrel pedig szíves baráti viszonyba jutottam. Éveken át küldözgetett Amerikából sok fontos újabb könyveket, füzeteket és börtönügyi dolgozatokat, folyóiratokat.
Nagyon kellemes emlékek élnek lelkemben hazai útitársaimról is. Rickl Gyulát már említettem. Felesége Veszprémy Susanne szintúgy, mint férje, igazi nyelvzseni volt és nagyon megkönnyítette reám is a külföldiekkel való érintkezésemet. A Washingtoni búcsúbanketten ő adta át - pompás angol beszéd kíséretében - a tanulmányi társaság részéről felajánlott ajándékot a Menager-ünknek. Nagy érdeklődéssel tanulmányozta ő is az amerikai viszonyokat. Igyekeztem mindig kezére járni. Valódi útvezetőjük voltam az általam előre áttanulmányozott Baedekkerekből az amerikai kolosszus-városokban. Másik utitársnőnk: özv. Ordódy Pálné, szintén művelt előkelő úriasszony volt, akivel kellemes szócsatákat vívtunk. Még egy útitársunk volt a Deutschlandon, Perczel Margery, egy már Amerikában született magyar úrilány (Perczel Béla newyorki tisztviselő lánya), aki rokonlátogatáson volt Magyarországon s velünk jött vissza szüleihez. Bájos, finom úrilány volt, akitől a hajón igyekeztünk az amerikai angol kiejtést elsajátítani. Már csak ő él a kedves útitársaim közül.
1912. április 25-én életem nagy fordulóponthoz ért. A kolozsvári egyetem jogi kara meghívott az újonnan szervezett büntető eljárási katedrára rendes tanárul. Ő Felsége I. Ferenc József király ezt elfogadta s kineveztetésem az említett napon megtörtént. Így június végén befejeztem pataki tanárságomat. Június 30-án esküdtem fel a kolozsvári egyetemen Helle Károly barátommal egyszerre, aki a római jog tanára lett. Július 1-től tehát már a kolozsvári egyetemhez tartoztam. Ezzel életemnek első korszaka lezárult s elkezdtem a második szakát, mely változatosabb lett, mint elképzeltem. Megtanulhattam én is az Arany Jánosnak fiához intézett intelmét:
Pataki tanárságom életemnek legboldogabb szaka volt. Nemcsak azért, mert fiatal voltam és teljes munkakedvvel és erővel végezhettem hivatalos és magándolgaimat, - nemcsak azért, mert ez alatt a 19 év alatt alakult ki tanári egyéniségem és jellemem, - de főként azért is, mert ebbe esik házasságom is, melynek első 16 évét ez alatt éltem át drága jó feleségemmel.
De búcsút kellett mondanom ezzel Sárospataknak, szülővárosomnak és eddigi életteremnek is. Életem nagyobbik felét, 42 évet - az önkéntesi és ügyvédjelölti rövid időt leszámítva - töltöttem Patakon. Így elég nehéz szívvel mondtam búcsút megszokott környezetemnek. Hálás köszönettel váltam meg a főiskolától, melyhez gyermekkorom óta odaforrottam. Ma is legmélyebb hálával vagyok eltelve a tiszáninneni ref. Egyházkerület és a főiskola elöljárósága iránt, melyek fiatalon a jogi oktatás munkásává fogadtak és annyi kitüntetésben részesítettek. Nagy megnyugvás azonban lelkemnek, hogy ők is meg voltak elégedve működésemmel, amit igazol az 1912. évi október 8-iki őszi egyházkerületi közgyűlés nagy jóakaratú túlzással szerkesztett 48. sz. jkvi pontja, mely szerint a kerület "fájdalommal veszi tudomásul, hogy F. F. a sárospataki jogtanári állásától véglegesen megválik. Távozását a főiskola pótolhatatlan veszteségének tekinti."
Hálásan emlékezem ma is a pataki hallgatóimra, akik mindig meleg szeretettel vettek körül s akik közül igen sokkal ma is őszinte baráti kapcsolatban vagyok. Egyik legkedvesebb emlékkép gyanánt őrzöm szívemben az 1912. évi hallgatóságomnak szép búcsúzását tőlem. Tudtomon kívül fáklyás menetet rendeztek tiszteletemre a kollégiumtól lakásunkig. (Ha előre hallottam volna erről, leintettem volna.) Ott volt az egész ifjúság, theologusok és kis gimnazisták is, valamint a pataki polgárság nagy része. Persze ők is örültek annak, hogy egy pataki tanár egyetemi tanárrá lépett elő. Itt örökíthetem meg hálámat a pataki polgárság iránt is, melynek sok tagjával, a kedélyesen úgynevezett pataki "csorvaszokkal" is, legjobb viszonyban voltam, elannyira, hogy sokkal később ugyan - mikor koronaügyész lettem - Patak díszpolgárává akartak megválasztani, amit azonban - előre megtudva tervüket idejekorán leszereltem.
Az én időmben sok érdekes jellegzetes egyéniség élt Patakon, akik közül a tősgyökeres patakiakat, különösen a nyugdíjasokat vagy állás nélkül levő, a régi úri emlékeken merengőket, Szabó Zsigmond, a legtypikusabb pata-
- 764/765 -
ki bennszülött, egy nagyeszű és kegyetlenségig őszinte, szókimondó ember (különben ügyvédi diplomás, egy ideig főbíró, majd anyakönyvvezető is) csorvaszoknak nevezett el. Ilyenek voltak például a Galgóczy-ak, Beszterczey-ek, Dohozy-ak, Walter-ek, Kántor-ok. Mindezek, akik nálam túlnyomóan idősebbek voltak, ott voltak az Ifjúság fáklyásmenetében, mely be sem fért a mi kis udvarunkba s ellepte a tágas utcánkat.
Az ifjúság szónoka, Svingor Jenő szénior, aki a régi szokásnak hódolva, elvégezte a theologiai és a jogi tanfolyamot is, nagy melegséggel üdvözölt és búcsúztatott, melyre nekem is - szokásom ellenére - beszéddel kellett válaszolnom. Pár nappal később a Gombos-hegyi kis szőlőnkben viszonoztuk feleségemmel együtt szerény uzsonnával az ifjúság figyelmét és rokonszenvét.
Az a három év, amit Kolozsváron, mint rendes egyetemi tanár töltöttem, mai megítélésem szerint is egész tanári pályám fénypontja, rövid, de legszebb szaka volt. Ez nem lekisebbítése a pataki jogtanárságom korának, melyet az imént tanárságom legboldogabb szakának neveztem. Pataki tanárkodásom tényleg életem legboldogabb korszaka volt, mert ott töltöttem fiatalságomat, szülővárosomban, boldog családi környezetben, gyermekkori ismerősök, barátok körében. Ott lettem ismert íróvá is s ottani tanári működésem indította el további sorsomat. De a tárgyilagos igazság szerint a kolozsvári egyetemi tanárságom nagy emelkedés volt. Itt értem el a legmagasabb tudományos állást, amire törekedhettem s aminek elérése álmaim netovábbját képezte. Itt dolgoztam át és adtam ki tudományos munkáim legérettebb termékeit, két tankönyvem harmadik és negyedik kiadását.
Három fő tényezője volt annak, hogy kolozsvári tanárkodásomat tanári működésem fénypontjának és legszebb szakának neveztem.
Első az, hogy az eddigi szerény kisvárosi környezetemből, a legkisebb Jogakadémiáról, az ország második legnagyobb tudományos központjába, a bérces Erdély patinás fővárosába és az ottani gyönyörűen kiépült új egyetemre kerültem, a nagy tudományos vezéremberek közé.
A kolozsvári Ferenc József tud. egyetem épen ebben az időben érte el virágzása tetőpontját, külsőleg és belsőleg egyaránt. 1891-92-ben én még a piarista gimnázium második emeletének szerény termeiben hallgattam nagy tanáraimat s ott tettem le szigorlataimat. Most pedig, mikor 20 év multán, mint egyetemi tanár jöttem vissza második Alma Materembe, egy remekül kiépített, modern, nagy és díszes egyetem hatalmas központi épületébe léptem be. Nagyszerű, tágas, világos, modern felszerelésű tantermek, pompás szemináriumi helyiségek, gazdag könyvtárral fogadtak. Ha Patakon boldog voltam, hogy az ősi református Kollégium egyszerű, puritán, de szintén rendkívül csinos új épületében adhattam elő 19 évig kedvenc tárgyaimat, itt büszkévé tehetett, hogy egy valódi nagy egyetem pazar szépségű helyiségeiben folytathattam hivatásomat, országos hírű tudós kartársak körében és a patakihoz képest óriási nagyszámú, tudományszomjas hallgatóság előtt.
A második főtényezője volt a kolozsvári egyetem fénykorának a kitűnő tanári kar mind a jogi, mind a többi karokon. A jogi karon a régi tanáraim közül még ott voltak és kartársakká fogadtak: az öreg Farkas Lajos, aki még mindig fiatalos tűzzel tartotta rómaijogi előadásait s mint az Erdélyi Múzeum Egylet jogi szakosztályának elnöke, nagy buzgalommal vezette ezt a régi szép egyesületet. Örülök, hogy én is részt vehettem azon a megható ünnepségen, melyben a nagy Mestert kartársai és volt tanítványai megtiszteltük egy nagyértékű Emlékkönyv összeállításával és átnyújtásával.
Idejutásomat éppen ennek a kitűnő tanári karnak előlegezett bizalma, és irántam való rokonszenve váltotta valóra. Értelmi szerzője azonban kolozsvári tanárságomnak első sorban Balogh Jenő, akkori kultusz államtitkár volt. Az ő erélyes fellépésének köszönhetjük, hogy a jogi oktatási és vizsgarendnek rég húzódó reformjából sikerült neki 1911-ben rendeleti úton megvalósítani a harmadik alapvizsgát a jogi tanulmányi és vizsgarendben. Ennek egyik külön tárgya lett a büntető eljárási jog is, melynek önállósítását és külön collegium gyanánt előadását és vizsgatárggyá emelését én már évek óta erősen sürgettem jogi lapjainkban. Balogh, aki épen ennek a tárgynak volt legnagyobb magyar mestere, felkarolta ezt a gondolatot és meg is valósította. Ennek a folyománya lett azután az, hogy a kolozsvári egyetemen az évi szeptembertől egy új katedrát állított be a kultusz-költségvetésbe s felhívta a kolozsvári jogi kart, hogy ennek betöltése iránt tegyen javaslatot. A Kar erre engemet terjesztett fel meghívás után leendő kinevezésre, amit gr. Zichy János miniszter elfogadott. Így jutottam én pályázat nélkül és szinte tudtomon kívül ebbe a legmagasabb tudományos állásba.
A harmadik tényező pedig, amiért a kolozsvári tanárságomat tanári pályám fénykorának tekintem, a nagyszámú és kiváló buzgó hallgatóságom volt. Míg Patakon 10-20 hallgatóm volt a büntetőjogi kollégiumaimon, itt három-négyszázan (1912/13-ban 417-en) voltak beiratkozva és valóságban is rendszerint az egész nagy tantermet betöltő zsúfolt hallgatóság előtt adhattam elő. Szemináriumi óráimon is állandóan 20-25 kiváló tehetségű hallgatóm dolgozott az én vezetésem mellett, a praktikumaimon pedig nem ritkán százan vagy még többen is részt vettek a gyakorlati esetek megvitatásában, a tanúvallomási kísérleteimen és a bűnügyi esetek perrendszerű főtárgyalásain. Ez utóbbi egész ujdonság számba ment a hallgatóság körében és rendkívül érdeklődéssel és szeretettel fogadták kezdeményezésemet. Kitűnő periadatokat dolgoztak ki és pompás vád- és védbeszédeket tartottak hallgatóim. Úgy, hogy az én példámon felbuzdulva, idősebb kartársam, Lukáts Adolf is rendezett később ilyen esküdtszéki tárgyalásokat hallgatóival.
Valóban a kolozsvári egyetem akkoriban semmivel sem állott hátrább a bécsi vagy berlini egyetemeknél mind a tanári kar, mind a hallgatóság értékét és buzgalmát illetően. Az egyetem termei mindig tömve voltak szorgalmas hallgatókkal, akik nem csupán a szorosan vett erdé-
- 765/766 -
lyi részekből, de Nagymagyarország minden részéből sereglettek össze a kiváló tanárok hallgatására.
Első előadásomat 1912. szeptember 19-én tartottam a büntető eljárás mai vezérelveiről. Mint a büntetőjog ezen ágának kinevezett tanára nagy örömmel jelentettem hallgatóimnak a nagyjelentőségű tanügyi reformot, mely a büntető eljárást önálló főkollégiummá tette s ezzel a büntető perjog tudományos művelésének új korszakát nyitotta meg. Ez a rég óhajtott reform tényleg fellendítette a büntető eljárási kérdések tudományos megvitatását. Nagy örömem ma is, hogy több hallgatómban fel tudtam kelteni a büntetőjog ezen ága iránti lelkesedést. Ennek eredménye volt, hogy mint szemináriumom kiadványát kiadhattam Zehery Lajosnak a vád alá helyezésről írt szép monográfiáját. Rácz Béla, akkor máramarosszigeti jogtanár, valamint később Zehery Lajos is pedig ebből a szakmából kért és nyert egyetemi magántanárságot. Ők lettek az első büntető perjogi magántanáraink. Mindketten azóta rendes egyetemi tanárokká lettek.
Új állásom azonban reám új munkát is jelentett. Neki kellett dőlnöm a büntető perjog tudománya legszélesebb körű tanulmányozásának. Eddigi tanulmányaimat ki akartam bővíteni s evégből meghozattam a legújabb külföldi műveket, új folyóiratokat rendeltem, hogy látókörömet minél tágabbá és intenzívebbé tegyem. De kapcsolatot kerestem a hazai gyakorlati szakemberekkel is, hogy a büntető eljárás terén a hazai gyakorlatot és kívánságokat közelebbről megismerjem. Kolozsváron erészben is kitűnő alkalmam nyílt.
Még más téren is alkalmam nyílt a gyakorlati életbe való bekapcsolódásra. Balogh Jenő, mint igazságügyminiszter kinevezett a marosvásárhelyi ügyvédi és bírói vizsga bizottságba s így többször kellett leutaznom Marosvásárhelyre a kir. ítélőtáblára. Itt ismerkedtem meg a Tábla kitűnő elnökével, Pozsonyi Gáborral és a tanácselnök s bíró urakkal. Közülük is kellemes baráti viszonyba jutottam sokukkal...
Hallgatóimmal itt is több szép tanulmányutat tettem. Megnéztük a nagyenyedi fegyházat, a szamosujvári fegyházból akkor átalakított fiatalkorúak fogházát, a kolozsvári javító nevelő intézetet. Kivettem részemet a patronázs munkából is, mint a fiatalkorúak felügyelő hatóságának tanácselnöke. Kellemes emlékem, hogy Ravasz Lászlóval is, mint akkor ottani ref. theol. akadémiai tanárral együtt tartottunk egy előadássorozatot a patronázs munkáról és a gyermekvédelemről. Révész Imre, theol. docens-sel is itt barátkoztunk össze.
Igen kellemes élményem kolozsvári tanárságomból az is, hogy mikor az 1912-ben kodifikált katonai büntető eljárásról hirdettem hallgatóimnak speciálkollégiumot, ennek hallgatására engedélyt kért a kolozsvári hadbírósági kar is. Szabó Sándor, honvéd alezredes vezetésével tényleg katonás pontossággal ott voltak valamennyien minden előadásomon és nagy figyelemmel hallgatták fejtegetéseimet. Ezeket az előadásaimat ki is akartam adni külön füzetben, de bizony erre nem tudtam időt szakítani sok sürgősebb irodalmi munkám mellett. A hadbírói kar előadásaim befejezésekor egy kedves meglepetésben is részesített. A vezető alezredes szép beszéd kíséretében egy ezüst plakettel ajándékozott meg, melyen összes katonahallgatóim bevésett nevében is gyönyörködhettem. Többekkel később Szegeden és Budapesten is alkalmam volt felújítani a kedves viszonyt.
Kolozsvári tanárságom nyújtott alkalmat Erdély sok gyönyörű helyének: Marosvásárhely, Nagyenyed, Nagyszeben, Kolozs megismerésére is. 1914-ben Vízaknán töltöttünk feleségemmel négy hetet a sósfürdőben. A gyönyörű kincstári szállóban fejeztem be eljárási tankönyvem negyedik kiadásának kéziratát. Innen aztán elmentünk Brassóba, Predeálon keresztül Sinajába is, majd a székely körvasuton Tusnádra. Ott csapott azonban ránk a világháború fergetege, az első hadüzenet s Tusnádról már nagy nehézségek közt tudtunk hazajutni Kolozsvárra s onnan Sárospatakra. ■
Visszaugrás
