A 80-as 90-es évek fordulóján a fejlett országok adórendszerei döntő változáson mentek keresztül, a növekvő GDP, így a rendelkezésre álló összeg korábban hihetetlen nagysága, illetve az egyre erőteljesebb liberalizáció következményeként egy lassan mérséklődő bérterheket alkalmazó, növekvő forgalmi-fogyasztási adóhányaddal operáló rendszer alakult ki Európában, ahol egyre nagyobb részarányt képviseltek a vagyonadók. Jelen tanulmányban a magyarországi fejlődést nézzük át, a mai napig alapvető mérföldkőnek számító 1988-as adóreformtól 1998-ig.
At the turn of the 1980s and 1990s, the tax systems of developed countries underwent a decisive change, as a result of the growing GDP, thus the previously incredible size of the amount available, as well as the ever-increasing liberalization, a system operating with a slowly decreasing wage burden and an increasing turnover-consumption tax ratio developed in Europe, where wealth taxes represented an increasingly large share. In this study, we review the development in Hungary, from the tax reform of 1988 to 1998, which is considered a fundamental milestone to this day.
Az adószabályozás kérdése alapvetően a "közbevételi jog" kérdésének területére tartozik, és legszorosabb értelemben is kapcsolódik a "közpénz" közjogi fogalmához is. Pétervári Kinga megfogalmazásával élve "[a] közpénzek közjogi fogalmának meghatározásakor, bevezetésképpen elfogadhatónak tűnik abból a némileg leegyszerűsített tételből kiindulni, hogy a közpénzeket valamilyen kötött eljárásban a közszükségletek fedezésére szedik be, s a közösség érdekében költik el, azaz osztják szét. Ez a kezdetleges meghatározás tehát a közpénzekkel kapcsolatos tevékenységek folyamatára helyezi a hangsúlyt, s nyers jogi nyelvre lefordítva annyit tesz, hogy elismerjük: a közpénzekkel összefüggő jogszabályoknak - mint általában a jog egy részének - a szerepe az eljárási szabályok tisztázása..." Közpénzek sok forrásból származnak. Jövedelme az államnak mindig lehet(ett) saját gazdálkodásából is (korábban ezt patrimoniális államnak nevezték, manapság ilyenek például a koncessziós bevételek) vagy vagyonának értékesítéséből ... Emellett további fontos bevételei származnak azonban az adókból, illetékekből, illetve egyéb járulékokból, amelyeket mind külön törvények szabályoznak".[1]
Az adószabályozás az államháztartás felől nézve tehát az állami bevételek egyik meghatározó formája, a piac működése felől nézve sajátos gazdaságirányítási eszköz, melynek számtalan szegmense van. Az adórendszer fejlődése, a szabályozási modellek fejlődéstörténeti vizsgálata nem érdektelen, sőt olykor igen tanulságos. A címben használt "visszapillantó tükör" hasonlatnál maradva, annak használata a szabályozó számára a körültekintés hasznos eszköze, és jó esetben szolgálhat váratlan "balesetek" elkerülésére is.
A fejlett országokban végbement, gyakorlatilag megszakítások nélküli, szerves fejlődési folyamat egy letisztult adórendszert hozott létre, amelyben a személyi jövedelemadók és társasági adók mellett egyre nagyobb szerepet kapnak a forgalmi adók. Eltérően alakult a gazdaságpolitika Európa keleti felén, és ennek alárendelt részeként az adópolitika az egykori, az állami tulajdont kizárólagossá tévő, kelet-európai országokban[2]. Magyarország kivételével a piacgazdaság igényeit kielégítő, a magántulajdonra alapozott termelés hozadéka a profit, a bérként vagy vagyonjáradékként kapott jövedelem megadóztatása, a forgalomhoz kapcsolódó, alapvetően fogyasztást adóztató rendszer bevezetése csak az államszocializmus felszámolása után került szóba. Egyedüli kivételként állt tehát Magyarország, amely 1988-ban, az európai uniós csatlakozás ideájának megfogalmazásakor átállt a piacgazdasági viszonyokra is alkalmazható, az átmenetet kezelni képes egységes, minden adónemet átalakító szisztémára. Ugyanakkor a térség országaiban a 90-es évek elején kibontakozott transzformációs válság akut kezelése erőteljesebb állami szerepvállalásra kényszerítette a kormányzatokat, mint amekkorára előre számítani lehetett. A modern adózás alapelvei mindenhol rendszer-semlegesek, tekintettel arra, hogy elsődleges feladatuk az állami kiadásokhoz szükséges bevételek biztosítása. Nem véletlen, hogy a magyarországi adóreform kidolgozásakor is az adózás elméletének klasszikusai által megfogalmazott elveket vették figyelembe[3].
- 33/34 -
Az 1945 utáni adózási rendszer jövedelemadóztatása lényegében csak a mezőgazdasági termelőket, a kisiparosokat és kiskereskedőket, valamint az orvosi magánpraxist, illetve a szellemi szabadfoglalkozásúakat érintette. Emellett egyfázisú, több mint négyszáz kulccsal operáló forgalmi adózás, valamint egy igen bonyolult vállalati jövedelemszabályozás volt jellemző[4].
A felzárkózáshoz és egyáltalán a kétféle típusú gazdasági berendezkedés közelítéséhez, a gazdasági nyitáshoz átlátható belső árrendszerre, mérhető, közvetett eszközökkel befolyásolható jövedelempolitikára, egységes és mindenképpen az EU-ban használatos hozzáadott-érték típusú forgalmi adózásra volt szükség, amely nem utolsósorban kiszámítható, törvényi keretek között nyeri el végső formáját. Elavultnak számított az adókból befolyt jövedelem szerkezete, elsősorban a vállalati szektor viselte az adók 63,2%-át. Ezen túlmenően az adóigazgatási eljárás teljes reformjára is elérkezett az idő, miután 1988-ig adókötelezettség megállapításához nem volt szükség az országgyűlés törvényalkotására, elvileg minisztertanácsi rendelettel is elő lehetett írni ezt a fajta kötelezettséget - mint a kisvállalkozói különadót 1986-ban -, miközben az állampolgárok, vállalatok jogilag rendezett, törvénybe iktatott, szabályozott módon nem vitathatták az adóhatóság megállapításait. A magánszektor résztvevői bíróság elött kizárólag a kivetés jogcímét támadhatták meg, az összeg megállapításának módja, annak nagysága miatt nem volt fórum, ahol fellebbezhettek volna. A szükséges politikai döntések után megszületett az adóreform, és ennek szerve az adóreform-bizottság, a folyamat irányítója pedig a Pénzügyminisztérium lett. A reform célja egy egységes, törvényileg szabályozott és normatív adórendszer kialakítása volt; olyan, társadalmilag igazságosabb közteherviselés megvalósítása, amelyik a jövedelmeket a keletkezésük helyén teszi láthatóvá, és ott is adóztatja azt. Cserébe viszont nagyobb beleszólást ígért a közpénzek újraelosztásában.
A reform négy fő területet ölelt fel:
A) A személyi jövedelemadózás teljes átalakítása, amelyik a méltányos és igazságos, a fizetőképességhez igazodó, általános, minden jövedelemre kiterjedő személyi jövedelemadó rendszer kialakulását tűzte ki célul, amelynek segítségével a lakosság a korábbinál nagyobb mértékben járul hozzá a közösségi célok megvalósulásához[5].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
