Az 1989-1990-es évek sorsfordító jellegűek voltak a közép- és kelet-európai országok történetében, miután lehetővé vált a szocialista társadalmi-gazdasági rendszerek lebontása, az egyes országok szuverenitásának helyreállítása és a demokratikus jogállamok kiépítése. Az egyes országok eltérő utat jártak be ezen a téren, másképpen viszonyultak a Szovjetunió által elindított reformfolyamatokhoz, eltérő időben tettek különböző lépéseket, vagy éppen igyekeztek a rendszerüket teljes erejükkel fenntartani. Lengyelországban az 1988-ban kirobbant sztrájkok a térségben elsőként tárgyalóasztalhoz kényszerítették az uralkodó kommunista pártot,[1] Magyarország is - a szovjet gorbacsovi kezdeményezések folytán - a reformfolyamatok előrevitelén fáradozott, míg az Erich Honecker vezette Kelet-Németország, Miloš Jakeš Csehszlovákiája vagy a Nicolae Ceauşescu Romániája a változtatásokat ellenezve, rendszerük fenntartását tűzte ki célul, a reformokat nem támogatták. (A keletnémet főideológus, Kurt Hager azt nyilatkozta egy alkalommal a gorbacsovi peresztrojkáról, hogy "Nem kell kitapétáznunk a lakást, ha a szomszédban azt teszik.")[2] Egyes országok a felbomlás útjára léptek (Szovjetunió, Csehszlovákia, Jugoszlávia), míg a kelet-német kommunista uralom összeomlása egyúttal elhozta a német egységet is, megszüntetve az 1949. október 7-én kikiáltott Német Demokratikus Köztársaságot (NDK), amelynek tartományai csatlakoztak a nyugatnémet országrészhez 1990. október 3-án.[3]
A rendszerváltások okai, folyamata, elnevezései (a fordulat az NDK-ban, bársonyos forradalom Csehszlovákiában, forradalom Romániában) különbözőek.[4] Egyes államokban békés úton valósult meg, más országokban fegyveres összetűzések hozták el a szabadságot (Románia), de (polgár)hábo-rúhoz is vezetett a korábbi status quo megszűnése (Jugoszlávia).
A tanulmány elsődleges célkitűzése, hogy megvizsgálja azokat a pénzügyi jogi kérdéseket, problémákat és eredményeket, amelyek a rendszerváltásokhoz elvezet(het)tek, illetve azokkal együtt jártak, elsősorban az egykori NDK példájával összehasonlítva a magyar pénzügyi jogi fejlődést és döntéseket. A rendszerváltások szorosan kötődtek a gazdasági, pénzügyi átalakításokhoz, reformokhoz, pénzügyi szükséghelyzetek alakították a folyamatokat. Ennek megfelelően - a magyar és a keletnémet folyamatokat összehasonlító módszer alkalmazásával - áttekintésre kerülnek azok a főbb pénzügyi jogterületek, amelyeken radikális változások mentek végbe a rend-
- 32/33 -
szerváltó országokban, vagy amelyek hatást gyakoroltak a politikai folyamatokra. Ez az összehasonlító módszer azért fontos, mert a keletnémet rendszerváltás egyedülálló volt abból a szempontból, hogy Európa vezető gazdasági hatalma, a Német Szövetségi Köztársaság (NSZK) politikai, jogi és pénzügyi segítségével (támogatásával) valósulhatott meg. Nem cél tehát a rendszerváltások részletes politikai, közjogi vizsgálata, hanem egyes események, jellemzők meghatározásával kíván képet adni a hozzávetőlegesen 30 éve lezajlott (vagy éppen akkor csak kezdődő) folyamatokról jelen tanulmány.
Az államok átalakulásához kapcsolódóan egyes esetekben a politikai (nacionalista) megközelítések mögött is racionális pénzügyi számítások húzódnak meg, ami azt jelenti, hogy egységes országok, szövetségi államok egyes tehetősebb részei az önállóság kivívását azért tűzték célul ("kisországosodás" jelensége), mert nem kívántak közösséget vállalni a náluk szegényebb nemzetekkel, területrészekkel (a redisztribúciónak ilyen módon kívántak gátat szabni). Így például az 1990-es évek elején a gazdagabb, tehetősebb Szlovénia és Horvátország döntött úgy, hogy nem kívánnak az egységes Jugoszlávia részei maradni, míg Csehország Csehszlovákiával szemben lépett fel ugyanilyen okból. Andrew Janos szerint a közvélekedéssel ellentétben a szétválások mögött elsősorban rideg gazdasági érdekek húzódnak: a gazdag tartomány, országrész megszabadulhat a kevésbé fejlett területektől, nem kell osztoznia az adókon és a beruházásokon, nem kell különböző költségeket viselnie (szociális intézmények finanszírozását stb.), valamint lehetőséget nyer arra, hogy a kényszerintegrációt felváltsa egy önkéntes "nagypiaci" integrációval: "A szociális önzés legyűri a birodalmi vagy nagyállami álmokat és patriotizmust."[5]
Vannak azonban olyan helyzetek, amikor a társadalmi, történelmi, politikai és gazdasági körülmények az elmaradottabb ország-(nemzet-)résszel való egyesülést (szolidaritásvállalást) teszik szükségessé (elkerülhetetlenné), függetlenül attól, hogy mekkora pénzügyi áldozatvállalással jár mindez a fejlettebb, gazdagabb ország részéről. Ilyen volt a német újraegyesítés (1990. október 3.), ahol a gazdag nyugati tartományoknak óriási pénzügyi terhet jelentett a keletnémet tartományok felzárkóztatása,[6] George Bush akkori amerikai elnök viszont úgy vélte, hogy Nyugat-Németország "zsebei elég mélyek", és képes megfizetni a szovjet kivonulás árát.[7] Ilyenkor előtérbe kerülhet a szolidaritás, már csak azért is, mert ha kezeletlenül hagyták volna a keletnémet területek pénzügyi, gazdasági problémáit, akkor az a nyugati félre (az egyesített országra) is hátrányt jelentett volna, hiszen a gazdasági, életszínvonalbeli különbségek miatt - a berlini fal 1989. november 9-ei leomlását követően immár szabadon
- 33/34 -
- sokan akartak áttelepülni nyugatra, többszázezren szavaztak a lábukkal. Éppen ezért vált szükségessé már 1990 nyarán a pénzügyi unió megteremtése a két fél között, azaz az NDK-ban is bevezetésre kerülhetett a nyugatnémet márka annak ellenére, hogy a közgazdászok átmeneti időszakot javasoltak. "A pénzügyi unió azon ritka esetek egyike, amikor a politikának a gazdasági szakemberek tanácsaival szemben elsőbbséget kellett élveznie. Az a módszer, ahogy az új pénzt bevezették az NDK-ban, egy kompromisszumot tükrözött: egy kísérletet arra, hogy társadalmi igazságosságot szolgáltassanak úgy, hogy a figyelembe veszik a gazdasági realitásokat is."[8]
A magyar gazdasági helyzetnek megfelelően az 1980-as évek végére a költségvetési tervezés restriktív alapokon nyugodott. A határőrség akkori új vezetője, Székely János már 1988-ban jelezte, hogy Magyarország nyugati határán lévő, az állampolgárok szökését fizikailag akadályozó, összefüggő műszaki határzár ("vasfüggöny") felújítása - amely akkor már elavultsága és ebből következő alacsony hatásossága okán igencsak időszerű volt - hatalmas összegeket és nyugati eszközök importját igényelné. Ezen kívül a pénzügyi kormányzatnak is súlyos aggályai voltak a felújítást illetően, így megkönnyebbüléssel fogadták Németh Miklós miniszterelnök részéről azt a lépést, amikor egyszerűen kihúzta az 1989. évi költségvetés tervezetéből az elektromos jelzőrendszer éves költségvetését. Ebből adódóan megkezdődhetett a mind műszakilag, mind pedig erkölcsileg elavult, illetve a világútlevél 1988-as bevezetése okán feleslegessé is vált a vasfüggöny fizikai - és nemzetközi érdeklődést (sajtóvisszhangot) is kiváltó, látványos - felszámolása 1989 első felében.[9]
A magyar kormányzat e döntéséről tájékoztatta március közepén a többi szocialista ország nagykövetét a Külügyminisztériumban, ahol a külügyminiszterhelyettes teljesítette ezt a feladatot, ami azt jelezte, hogy nem akartak az ügynek nagy jelentőséget tulajdonítani. A lépést szigorúan gazdasági érvekkel indokolták, emberiességi, politikai szempontok nem kerültek szóba, de hozzátették, hogy a határt továbbra is szigorúan fogják őrizni, az nem válik szabadon átjárhatóvá. Az NDK vezetői azonban kezdetben nem érzékelték ennek veszélyét. Miután május 2-án megkezdődött a bontás, május 4-én az NDK védelmi minisztere, Heinz Kessler érkezett Budapestre, ahol a magyar külügyminiszter tájékoztatta a helyzetről, és ismét csak a költséges fenntartást jelölte meg indokként, pedig a keletnémet polgárok számára ez azt jelentette, hogy Magyarországon át könnyen el lehet jutni Ausztriába, majd onnan Nyugat-Németországba. Miután Magyarországon jelentős számú, menekülni szándékozó, ugyanakkor a kockázatok miatt várakozó keletnémet menekült tartózkodott, akik nem akartak hazatérni, de a tiltott határátlépést sem akarták megkísérelni (amit viszont
- 34/35 -
mások sikerrel megtettek), ezért végül - különböző egyeztetéseket követően -1989. szeptember 10-én bejelentették a magyar határ előttük történő megnyitását. (A döntés visszhangja is érdekes volt, hiszen Magyarországot többek között emberkereskedelemmel vádolták: a Neues Deutschland című pártlap szeptember 13-án "Ezüstpénzek Magyarországnak" szalagcímmel jelent meg, amely azért is volt aggályos, mert pont az NDK kormánya kapott több mint 30 ezer kivásárolt politikai fogolyért korábban 3 milliárd nyugatnémet márkát az NSZK kormányától.) Ahogy Helmut Kohl kancellár fogalmazott: "Magyarország verte ki az első követ a berlini falból." Egyébként a kancellár ígéretet tett novemberben Németh Miklósnak, hogy az IMF Magyarországgal folyó hiteltárgyalásaira támogatólag fog hatni, decemberben pedig arra kérte magyarországi látogatásán az Országgyűlést, hogy támogassák a kormányt a költségvetési vitában, ennek elfogadása ugyanis az IMF hitel feltétele volt.[10]
A szocialista rendszerekben korszerű, piacgazdasági követelményeknek megfelelő adórendszer - a tervgazdaság alkalmazása okán - nem létezett, nem létezhetett. Magyarországon azonban már a rendszerváltást megelőző években (1987) megkezdődött piacgazdasági környezethez igazodó reformok bevezetése (adó- és adóigazgatási reform, kétszintű bankrendszerre való átállás). Így bevezetésre került a személyi jövedelemadó, a társasági nyereségadó, valamint a hozzáadottértékadó általános forgalmi adó néven. Ezek gazdasági reformok voltak, politikai, közjogi változások ekkor még egyáltalán nem voltak napirenden a politikai vezetés részéről.
Az NDK-ban a nyugati típusú adók bevezetése az NSZK közreműködésével (az NSZK jogához való közelítéssel, illetve annak átvételével) valósult meg. A valuta, gazdasági és szociális unióról szóló, a két német állam által 1990. május 18-án kötött és 1990. július 1-jétől hatályos valuta, gazdasági és szociális uniót (Währungs-, Wirtschafts- und Sozialunion) létrehozó megállapodás (röviden WWSUVtr)[11] külön meghatározta, hogy a nyugatnémet szabályozásnak megfelelően milyen adójogszabályokat kellett megalkotnia a keletnémet félnek. A megállapodás kifejezetten rögzítette, hogy csak akkor térhetett el az NDK jogalkotása a nyugatnémet adójogszabályoktól, ha az indokolt volt, és ha ehhez az NSZK kormánya a hozzájárulását adta. A főbb adónemek, amelyeket meghatároztak: bizonyos termékekre (például egyes alkoholos italokra, dohányra) vonatkozó fogyasztási adók, jövedelemadó, vagyonadó, társasági adó, öröklési és ajándékozási adó, de emellett előírták az adóigazgatási eljárásjogra vonatkozó törvény megalkotását is. Rögzítették a vámjog átvételének kötelezettségét is, megjelölve azt, hogy az Európai Gazdasági Közösség közös szabályai fokozatosan kerülnek bevezetésre az NDK-ban. Az 1990. augusztus 30-án aláírt és augusztus 31-én kihirdetett Egyesülési Szerződés (Einigungsvertrag)[12]
- 35/36 -
is tartalmazott adójogi szempontból releváns rendelkezéseket, így többek között az alkalmazandó adójogszabályokról (azok időbeli hatályáról), az adóalanyok adójogi helyzetének megállapításáról (különböző mérlegek készítéséről) vagy az adóbevételek megosztásáról.
A szocialista tervgazdaságok a privilegizált állami, illetve szövetkezeti tulajdonra épültek, legfeljebb minimális egyéni kezdeményezőkészségen és munkán alapuló magánvállalkozást tűrtek meg (hogy mekkora szabadság érvényesült ezen a téren, az függött az adott ország politikai, jogi környezetétől). Az államosítások folytán előállt állami tulajdoni hegemóniát meg kellett szüntetni, le kellett bontani, ami azt jelentette, hogy a klasszikus üzleti alapú vállalkozásokat magánkézbe kellett adni. Ez a folyamat - ahogy később látható lesz - különböző módokon valósulhatott meg, az egyes volt szocialista országok eltérő utat jártak be ezen a területen is.
Magyarországon a magánosítás folyamata már a '80-as évek végén megindult az ún. "spontán privatizációval": megjelent 1988-ban a gazdasági társaságokról szóló törvény, az ún. átalakulási törvény (1989. évi XIII. törvény), de az állami vagyon kezelésére, védelmére vonatkozó törvények csak az 1990-es évek elejétől kezdve jelentek meg.[13] A spontán privatizáció azt jelentette, hogy hiányzott a magánosításra vonatkozó központi állami döntés, így a vállalatvezetők döntésének eredményeképpen történtek az átszervezések, értékesítések. Az 1988 végéig működő kormányok (Lázár-, majd a Grósz-kormány) nem kívántak privatizálni. A privatizáció gondolata a Németh-kormányban merült fel 1989 tavaszán, de csak a szocialista piacgazdasági koncepció keretében és részlegesen. 1989 nyaráig nem a privatizációt tekintették fő célnak, hanem a pótlólagos tőkebevonást, a fizetésképtelenség elkerülését, a korszerűsítést. A jogszabályi lehetőségeket felhasználva azonban a folyamat megindult (visszaélésekkel terhelve), és csak 1990 végén volt képes leállítani azt az állami vezetés.[14] Ezt követően szabályozott (versenyeztetésen, pályáztatáson alapuló, külön szervezet által felügyelt, illetve bonyolított) értékesítés zajlott a '90-es években. Kovács Árpád szerint a korrupció által átszőtt területről volt szó, hiszen személyes érdekké vált a vagyonhoz jutás: lehetőség nyílt a társadalmi rend felső szintjére való jutásra, az anyagi jólét családon belüli biztosítására generációkra előre (azokon átívelve). Az állami vállalatok értékes elemeit átjátszották,[15] az államnak így az adóssággal terhelt, funkciók nélküli, kiüresített vállalatközpontok maradtak, és az akkor hatályos jogszabályok szerint mindez megtörténhetett (ezt a kezdeti szakaszt nevezték az átlagemberek "spontán privatizációnak", amelyről korábban már történt említés). Hiányoztak azok a jogszabályok - a versenyeztetés, az összeférhetetlenség, a számvitel, a közbeszerzés szabályozása, a korábbi korszerűtlen jogszabályok módosítása -, amelyek folytán az egyes tranzakciók átlátha-
- 36/37 -
tóbbak lettek volna, a biztosítéknak szánt intézmények (könyvvizsgálók, tanácsadók, kirendelt biztosok) pedig nem voltak képesek beváltani a hozzájuk fűzött túlzott reményeket. A privatizáció 1991-től induló, és az évtized közepéig tartó második, központilag (ügynökségi formában) megvalósuló szakaszában már nem a vállalatok, hanem a hozzájuk kapcsolódó piac megszerzése vált elsődlegessé, különösen a külföldi befektetők számára. Ekkor kezdődött meg a települések tulajdonát képező közszolgáltatók privatizációja is. A harmadik szakaszban került sor az energiaszektor és a telekommunikáció, majd a kereskedelmi bankok magánkézbe adására,[16] de ekkor értékesítették a biztosítókat, vegyipari, gyógyszeripari cégeket, szállodaláncokat is. A negyedik szakaszban (19982001) a kisebbségi tulajdonrészeket értékesítették, 2002 és 2007 között (az ötödik szakaszban) pedig lényegében lezárták a folyamatot akként, hogy az állami vagyon mértékét tovább csökkentették.[17] A magyar privatizációhoz kapcsolódóan meg kell említeni a kárpótlás jogintézményét, amelyet az 1991. évi XXV. törvény szabályozott. E törvény értelmében a károsultak (illetve azok leszármazói, túlélő házastársai) jogosultak voltak bizonyítékokkal alátámasztott kérelmet benyújtani. Ennek alapján az elvesztett vagyon értékéhez igazodó értékpapírt (kárpótlási jegyet) kaphattak, amelyet felhasználhattak privatizálásra kerülő vagyontárgyak, illetve földtulajdon megszerzésére (vagyis nem konkrét vagyonelemet kaphattak, hanem csak arányos értékű értékpapírt). A kárpótlás eredménye vitatott volt, hiszen sokan nem tudtak élni a lehetőséggel, és a kapott értékpapírt inkább eladták olyanoknak, akik azzal megfelelő módon tudtak élni (és vagyont szerezni).[18]
A privatizáció kiindulópontjaként említhető a Kornai János által megfogalmazott - elméleti (etikai) kérdés is: kiknek, mikor és milyen feltétek mellett kellett (lehetett) volna a felhalmozott és még megmaradt állami vagyont értékesíteni? A privatizáció lassítása mellett meghatározható érv az elavult üzemek eladása, bezárása, mert az a munkanélküliség megnövekedését eredményezte volna, azaz a privatizáció akkor járt volna kisebb megrázkódtatással, ha az újonnan alakuló gazdasági társaságok átveszik a leépített munkavállalók nagy részét. Egy másik lényeges aspektus, hogy miképpen történhet azok kárpótlása, akiknek a vagyonát elvették? Visszaadható-e a korábban elvett vagyontárgy (amelyen esetleg időközben állami költségen különböző fejlesztéseket, beruházásokat hajtottak végre)? "Az igazságtétel követelménye azt diktálja: akinek a régi rendszer kárt okozott, az kapjon kompenzációt az új rendszertől. De ki fogja megfizetni ezt a kárpótlást? Az állam? Igen, de az államnak nincs 'saját pénze', hanem a mai adófizetők pénzét költi. A ma élő lakosság nem haszonélvezője az egykori rendszer vétkeinek, hanem maga is áldozata annak. Miért fizesse meg a mai állampolgár, köztük sok szegény ember, a maga sovány keresetéből annak árát, hogy több évtizeddel ezelőtt súlyos igazságtalanság történt? Vannak tehát nyomós etikai ellenérvek." További kérdés: lehet-e különleges
- 37/38 -
jogcíme annak a privatizálandó vállalat tulajdonára, aki ott dolgozik? Ha igen, akkor súlyos igazságtalanságok keletkezhetnek, hiszen azok, akik jövedelmezőbb vállalkozás alkalmazottai (mert korábban több és jobb eszközt kaptak, a profiljuk jobban megfelel a piacgazdasági feltételeknek), azok előnyhöz jutnak azokkal szemben, akiknek a vállalata - rajtuk kívül álló okokból - nem (olyan) jövedelmező. Több szocialista országban annak a lehetősége is felmerült, hogy a tulajdonjogokat egyenlő mértékben szét kell osztani az állampolgárok között. A javaslat először Lengyelországban merült fel, majd Csehországban valósították meg az ún. vócserprivatizálást (a vócser az utalvány - kupon). Ezt a sémát átfogóan Csehországban és még Oroszországban valósították meg, de máshol is alkalmazták. Végül megemlítendő még az a stratégia, amely szerint az állami vagyont annak kell adni, aki azért pályázat eredményeképpen a legtöbbet fizet (ilyenkor elviekben az állami vagyon nem vész el ellentételezés nélkül, hanem egyfajta átalakuláson megy át). Az ilyen esetekben azonban gyakori volt a nem megfelelő áron történő értékesítés, a gondatlanság, a vagyon elherdálása, illetve adott esetben különböző korrupciós visszaélések valósultak meg.[19]
Érdemes röviden a privatizáció gazdasági eredményeit is megvizsgálni. Fontos, hogy a szovjet blokk összeomlásával az állami vállalatok a korábbi piacaikat elveszítették, immár a nyugati cégekkel kellett versenyre kelniük. A nyugati befektetőket az eladásra kínált vállalkozás nyereségessége érdekelte, amelyik vállalat nem nyereséges, annak az értéke nulla, függetlenül a meglévő eszközöktől, szakemberektől. Márpedig a meglévő vállalatok nagy része veszteséges volt, így a piaci (kapitalista) logika szerint nem is a vevőnek, hanem lényegében az eladónak kell fizetnie az ügyletért. Kelet-Németországban például az NDK utolsó kormánya 1365 milliárd márkára értékelte az állami tulajdonban lévő vagyon értékét, 1994 végén, a privatizáció befejezésekor a befolyt bevétel mindösszesen 65 milliárdot tett ki (és ehhez jött még további 335 milliárd márka kiadás). Ez pontosan az egy huszonegyed része az egykori könyv szerinti értéknek. A vagyonvesztés tehát 1300 milliárd márka volt. Az NSZK profi államapparátusa ennyit tudott kihozni a lehetőségekből, "merthogy ennyire értékelte a legfejlettebb technikával rendelkező szocialista ország gazdaságát - a piac."[20] (A privatizációt egyébként az ottani vagyonügynökség, a Treuhand - teljes nevén Treuhandanstalt - végezte.)[21] Megjegyzendő, hogy Magyarországon is óriási vagyonvesztés ment végbe, hosszú távon meghatározva a magyar társadalom többségének humánreprodukciós folyamatait.[22]
A keletnémet privatizáció főbb jellemzői a következőképpen foglalhatók össze: rövid idő alatt ment végbe, radikális szerkezetátalakítást valósított meg, jelentős nyugatnémet költségvetési forrásokat használhattak fel (pl. lehetőség nyílt a keletnémet vállalatok által felhalmozott korábbi adósságok privatizáció előtti elengedésére, rendezésére), a folyamat a nyugatnémet gazdaság- és intézményrendszer szinte teljes átvé-
- 38/39 -
telével valósult meg. Nagyobb körben volt lehetőség reprivatizálni, mert az állami vállalatokra épülő monolit egységet a megjelenő (a keletnémet piacra belépő) nyugatnémet társaságok rögtön szétbontották, ezért a vállalatok hosszadalmas és kétes vagyonértékelési vitákkal járó egyedi átalakítása helyett (amelyre minden más országban sor került) az automatikus átalakítást választották (automatikusan átalakultak főszabály szerint az állami vállalatok részvénytársasággá, illetve korlátolt felelősségű társasággá, előre megállapított egységes alaptőkével). Társadalompolitikai szempontból kizárólag a munkanélküliség kérdésére fókuszáltak, olyan szempontok, mint például a nyugatnémetekkel szembeni esélyegyenlőség biztosítása, a középosztályosodás támogatása nem játszottak szerepet (ahogy az sem, hogy átmenthessék a keletnémet vezetők a pozícióikat). "A gazdag testvér, a nyugatnémet nagyvállalatok Einstandját jelentette a keletnémet vállalatok felett; azaz a nyugatnémet nagyvállalatok leányvállalataikká tették a keletnémet kombinátokat." Ebből adódóan nem alkalmazták a kuponprivatizációt, nem volt versenyeztetés, közvetlen tárgyalásokkal választották ki rendszerint a vevőket az ún. szakmai befektetők köréből. E sajátosságokból adódóan a keletnémet privatizáció különleges esetnek számított, nem szolgálhatott mintaként a többi volt szocialista ország számára, és hihetetlenül gyorsan, kevesebb, mint 5 év alatt szinte teljes mértékben megvalósult a folyamat.[23]
E gondolatokat összegezve megállapítható, hogy a különböző privatizációs és adott esetben az ehhez kapcsolódó kárpótlási stratégiák különböző gazdasági, etikai kérdéseket is felvethetnek, és e kérdésekre a rendszerváltó országok eltérő válaszokat adtak, igazodva a gazdasági és politikai lehetőségekhez.
A pénzügyi szolgáltatások - és egyúttal a bankrendszer - jellemzőit, korlátozásait alapjaiban határozzák meg a gazdasági-társadalmi rendszer, illetve annak sajátosságai. Magyarországon a rendszerváltást megelőzően például egyszintű, szakosított bankrendszer működött, miután 1947-ben államosították a pénzügyi intézményeket. Az egyszintű bankrendszer jellemzője volt, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) meghatározott ügyfélkörnek kereskedelmi banki szolgáltatásokat is nyújtott (nemcsak a klasszikus jegybanki feladatokat látta el), szoros, állami (kormányzati) felügyelet, irányítás alatt állt, a jegybanki függetlenség nem érvényesült. A többi pénzügyi intézmény számára is elő volt írva, hogy milyen ügyfélkör számára milyen típusú pénzügyi szolgáltatásokat nyújthattak, specializáció jellemezte a rendszert. Így például az MNB látta el a vállalati finanszírozáshoz kapcsolódó feladatokat (korlátozásokat is bevezethetett, ha a gazdálkodó szervezet hitelképessége kétségessé vált), kidolgozta az országos hitelmérleget, ellenőrizte a devizabeszolgáltatási kötelezettség teljesítését, engedélyezte a gazdálkodó szervezetek közötti beszámítást. Az Országos
- 39/40 -
Takarékpénztár gyűjtötte a lakossági megtakarításokat, lakóépületek építtetését és értékesítését végezte, kezelte a tanácsok, intézmények pénzforgalmát, sportfogadást szervezett. Az Állami Fejlesztési Bank végezte például a támogatott vállalati beruházásokkal kapcsolatos banki, lebonyolítási és ellenőrzési feladatokat (ellenőrizte a támogatási feltételek teljesülését, és javaslatot tehetett a támogatás csökkentésére vagy megvonására is), beruházásra vonatkozó jogszabálytervezeteket véleményezett, továbbá kezdeményezhette új vállalatok alapítását, illetve meglévők felszámolását is. A Magyar Külkereskedelmi Bank intézte a vállalati devizakeretekre vonatkozó nyilvántartás vezetését, a tartásdíjak külföldre utalását, a kompenzációk lebonyolítását, a belföldi vállalatoknak a devizahitel nyújtását.[24] Magyarországon 1987-ben vezették be a kétszintű bankrendszert, a tényleges átállás azonban még hosszú éveket vett igénybe, hiszen meg kellett teremteni a jegybanki függetlenség garanciáit, át kellett adni a többi (újonnan alakuló) kereskedelmi banknak az ügyfélkört, továbbá ki kellett vonulnia a jegybanknak a költségvetési szektor finanszírozásából is.[25]
A bankügyletek joga egyébként nem játszott komoly szerepet az egyszintű bankrendszer idején, és évtizedeken át azok szabályozása inkább a közigazgatási jog, mint a polgári jog részét képezte. Ennek az volt az indoka, hogy a tervgazdálkodásban és az egyszintű bankrendszer keretei között a hitelezés a gazdaságirányításnak, a pénzforgalom és a számlavezetés pedig a gazdasági ellenőrzés eszköze volt. A bank és az ügyfél közötti jogviszony noha formálisan szerződésen alapult, nem a felek egyenrangúsága és az önkéntesség jellemezte, a banki szolgáltatások terén nem érvényesült sem a vállalkozás szabadsága, sem pedig a szolgáltatók versenye. Miután 1987-ben bevezetésre került a kétszintű bankrendszer és a bankalapítás szabadsága, egyértelművé vált, hogy a bankok tevékenysége tisztán üzleti szolgáltatás, a bankok egymással versenyeznek az ügyfelekért, a bankok és az ügyfelek között magánjogi jogviszony jön létre. E fejleményt a rendszerváltás teljesítette ki a piacgazdaság kiépítésével. Az 1980-as években megindult az értékpapírok újbóli meghonosítása is.[26] Megjegyzendő azonban, hogy a klasszikus, háború előtti piacgazdasági pénzügyi fogalmakkal kapcsolatos előítéletek még az 1980-as évek közepén is fennálltak Magyarországon. Így például amikor 1984-ben a Magyar Szocialista Munkáspárt Gazdaságpolitikai Bizottságának egyik ülésén döntés született a váltó és a kereskedelmi hitel 1985. január 1-jei ismételt bevezetéséről, a testület úgy foglalt állást a "rossz emlékek" alapján, hogy a politikai nyilatkozatokban és a propagandában a kereskedelmi hitel helyett a "vállalatközi hitel", a váltó helyett a "fizetési kötelezvény", a későbbiekben pedig a leszámítolás és a visszleszámítolás helyett a "vásárlás" és "visszavásárlás" kifejezések használatát írják elő.[27]
Az NDK-ban is egyszintű bankrendszer működött, azonban a fordulatot követően dönteni kellett annak átalakításáról is, ami érintette mind a központi bankot, mind pedig a keres-
- 40/41 -
kedelmi bankokat. A valuta, gazdasági és szociális unió hatályba lépését követően, 1990. július 1-jétől meg is jelentek a nagy nyugati bankok (Deutsche Bank, AG, Commerzbank AG, Dresdner Bank AG) az NDK-ban, amely új piacot is jelentett számukra (az egyik fő kirendeltség is az említett napon, az Alexanderplatzon nyílt meg 0 órakor Kelet-Berlinben). A bankok az NDK-beli jelenlét kérdésével (lehetőségével) már röviddel a Berlini Fal 1989. november 9-ei megnyitását követően el kezdtek foglalkozni, külön munkacsoportok jöttek létre a lehetőségek felderítésére már 1990 elején. Az NDK központi bankját (Staatsbank der DDR) is át kellett alakítani, a kétszintű bankrendszer követelményeinek megfelelően. Megjegyzendő, hogy az NDK központi bankja az említett elnevezéssel 1968-tól működött (a Deutsche Notenbank-ból jött létre); végezte a politikai célkitűzéseknek megfelelően a pénzkibocsátást, a pénzügyi intézmények refinanszírozását, vezette az állami vállalatok és az állam számláit, továbbá ellenőrzési feladatokat is ellátott. A nyugatnémet orientáción alapuló kétszintű bankrendszer 1990. április 1-jétől került bevezetésre, és megalapították a Staatsbank közreműködésével a Deutsche Kreditbankot, felhasználva az irodáit és a munkavállalókat.[28] A jegybanki funkciók gyakorlása 1990. július 1-jétől (a DM mint közös valuta bevezetésétől) kezdve a nyugatnémet félhez került,[29] a WWSUVtr-ben foglalt törvényalkotási kötelezettség (a jegybanki funkciógyakorlás megszüntetésének) előírására tekintettel. A WWSUVtr kifejezetten szabályozta a Bundesbank jogait, amelyet az NDK-nak biztosítani kellett számára a területén (például az NDK szerveinek, különösen a rendőrségnek védenie kellett a Bundesbank kirendeltségeit, biztosítani kellett a szabad közlekedést, iratforgalmat, a szolgálati fegyver viselésének lehetőségét a munkatársai számára).
Ezen túlmenően a szakosított hitelintézetek (jelzáloghitelintézetek, az ún. Hypothekenbanken) rendszerét is ki kellett alakítani, hiszen a keleti tartományokban óriási igény mutatkozott a hosszú lejáratú finanszírozási konstrukciókra az építőiparban, valamint a modernizációs folyamat során; a jogi és adminisztratív akadályok elhárítását követően az össznémet jelzáloghitelezés létrejötte a (volt) NDK fejlesztéshez jelentős mértékben hozzájárult.[30]
A rendszer sajátosságaiból eredően voltak olyan pénzügyi szolgáltatások, pénzügyi műveletek, amelyek erőteljes korlátozások alá estek. Ebben a körben jellemző példaként említhetők a különböző devizakorlátozások, mégpedig a devizajog szigorú szabályaiból eredően: a devizaértékként meghatározott külföldi fizetőeszközök (valuta, deviza), illetve bizonyos nemesfémek (arany, ezüst, platina) megszerzése, birtoklása hatósági kontroll alatt állt, devizahatósági engedélyhez volt kötött. A kötött devizagazdálkodás nemcsak a szocialista korszak sajátossága[31] volt és nemcsak a kelet-európai országokban alkalmazták (alkalmazzák). A szocialista államokban a devizajog
- 41/42 -
alapja a tervgazdálkodás volt, illetve az része volt a tervgazdálkodásnak. A vonatkozó jogszabályok célja elsősorban a fizetési mérleg tervszerű alakításának biztosítása volt: nemcsak a fogyasztást és a termelést tervezték, hanem a behozatalt és a kivitelt, a külföldön kitermelendő deviza mennyiségét is. Az államot devizamonopólium jellemezte, amely kiegészítette az állami külkereskedelmi és pénzforgalmi monopóliumot: mindez azt jelentette, hogy minden - aranyban és külföldi pénznemben lebonyolítandó - művelet és elszámolás, külföldi valutára vagy devizaértékre szóló ügylet az állam (a devizahatóság) ellenőrzése alatt állt.[32] (Elméleti, ideológiai alapként pedig hivatkoztak a keletnémet szakirodalomban az államok szuverenitására, a "demokratikus centralizmusra" és a "szocialista internacionalizmusra" is.)[33] Értelemszerűen ilyen keretek között a pénzváltás mint pénzügyi szolgáltatás szabadsága nem érvényesült, hiszen szabályozták a devizaértéket megszerző személy speciális kötelezettségeit, így például be kellett jelenteni, fel kellett ajánlani megvételre a jegybanknak (azaz kötelező jelleggel előírhatták a pénzváltási szolgáltatás igénybevételét), korlátozták az adott időszakra megszerezhető külföldi fizetőeszköz mennyiségét (deviza-, illetve valutakeret előírásával), a szabályok megsértőivel szemben pedig szigorú közigazgatási, illetve büntetőjogi eszközökkel is felléptek. Egyes országok arra is felhasználhatták a devizakorlátozásokat, hogy az állampolgárok külföldre utazását befolyásolják, növeljék a kormánytól (a párttól) való függőség mértékét, de a gazdasági lehetőségek is alapjaiban határozták meg a kereteket.[34] A keletnémet rendszer, illetve problémák leírására egy olyan 1988. január 17-ei levélből érdemes idézni kiindulópontként, amelyet egy görlitzi tanár írt a Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottságának: "Az 1988. január 15-én nyilvánosságra hozott, a csehszlovákiai és magyarországi utazások esetében birtokolható valutára vonatkozó közleménnyel egyáltalán nem értek egyet. Csehszlovákia eddig 'pénzügyileg ésszerű' utazási célországnak minősült országunk polgárai számára. Egy csehszlovákiai utazás költségei megfeleltek sok keletnémet polgár jövedelmi szintjének. Mivel az utazási lehetőségek egyébként is korlátozottak, mindezzel egy további utazási korlátozás kerül életbe léptetésre." A tanár által hivatkozott szabályozás 1988-tól korlátozta mind a magyar forint, mind pedig a csehszlovák korona évi megszerezhető mértékét a keletnémet polgárok számára (a forint tekintetében a csökkentés hosszabb múltra tekintett vissza, ugyanis már 1983-ban is létezett maximális mértéket csökkentő rendelkezés, az újdonság az 1988-as szabályozás esetében a csehszlovák valuta tekintetében megállapított további mérséklés volt). A korábbi rendelkezések alapján 1983-ig 4800 Ft-nak megfelelő keletnémet márka volt beváltható forintra egy évben, 1983-ban ezt szállították le 2650 Ft-os értékhatárra. 1988-ban ezt a maximális mértéket csökkentették le 2300 Ft-ra. A csehszlovák koronára vonatkozó korlátozó rendelkezések megnehezítették egy hosszabb csehszlovákiai utazás megvalósítását. A megállapított
- 42/43 -
csekélyebb mértékű keretekből kellett finanszírozni a benzinköltséget, az ajándékvásárlást, az ellátást és a szállást, mindezt úgy, hogy az általános megélhetési költségek mind Magyarországon, mind pedig Csehszlovákiában magasabbak voltak, mint az NDK-ban. Az Állambiztonsági Minisztérium (rövid, bevett nevén a Stasi) számított az új szabályokhoz kapcsolódó lakossági ellenállására, és egy látszólag defenzív stratégiát követett. Nézetük szerint "A meghatározott értékhatárok megfelelnek a népgazdasági lehetőségeinknek. Ezek arra irányulnak, hogy minden érdekelt polgár továbbra is megőrizhesse annak a lehetőségét, hogy egyénileg Csehszlovákiába vagy Magyarországra utazhasson." Ez a magyarázat egyrészt az NDK kormányának állítólagos jóakaratára, másrészt a gazdasági lehetőségek határaira is utal. Ez a védekező álláspont azt is magában foglalta, hogy az NDK kormánya az, aki valójában biztosítja a polgárai számára az utazás lehetőségét. Mindez a keletnémet fogyasztók függését a Német Szocialista Egységpárttól egyértelművé tette.[35]
A devizaforgalomhoz kapcsolódóan további probléma is felmerült: sokkal több keletnémet állampolgár látogatott más keleti országokba és váltott be keletnémet márkát a megfelelő valutára, mint amennyi külföldi polgár és valuta érkezett az NDK-ba. Az egyes országok ezt felhalmozták, különösen Magyarországon és Csehszlovákiában tartottak jelentős mennyiségű átváltatlan keletnémet márkát, mert arra már nem volt elegendő kereslet ezekben az országokban. Minél többen akartak az NDK-ból külföldre utazni, annál nagyobb volt a keletnémet központi bank költsége a szükséges valuta biztosítására. A keletnémet vezetés számára így fontossá vált, hogy ezeket a költségeket csökkentsék, ezért korlátozták 1988-ban a megszerezhető forint és korona mértékét.[36] Magyarország pedig különösen fontos nyaralóhely volt a keletnémetek számára, hiszen a Balatonnál találkozhattak a nyugatnémet családtagokkal. Az 1989-es év eseményei (keletnémet menekültek érkezése Magyarországra) pedig szintén próbára tették a keletnémet devizagazdálkodási rendszert, hiszen a megnövekedett utazási igények és a keletnémet gazdaság által biztosítható devizamennyiség nem állt összhangban.
A valutakeret rendelkezésre bocsátását tehát alapvetően az adott ország gazdasági helyzete határozta meg, különösen a keményvaluták (dollár, nyugatnémet márka) esetében, így hiába vezették be Magyarországon 1988-ban a világútlevelet, a magánszemélyek által igényelhető valutakeret terjedelmét (annak szűkösségét) és ezáltal az utazási (külföldi vásárlási) lehetőségeket az említett gazdasági lehetőségek szabták meg. Ahogy Grósz Károly (a Magyar Népköztársaság Minisztertanácsának akkori elnöke) fogalmazott a Politikai Bizottságban: az útlevélügy innentől kezdve "nem állambiztonsági, nem biztonságpolitikai és nem is politikai kérdés, hanem teljes egészében pénzügyi, devizális és vámkérdéssé válik." A külföldi (műszaki, háztartási) termékek bevásárlása céljából nyugatra (így például Ausztriába, Nyugat-Németországba) induló családok a számukra rendelkezésre álló valutakeretet egyéb-
- 43/44 -
ként igyekeztek a lehetőségek szerint maximálisan kihasználni, hiszen a szülők és a gyermekek mellett a nagyszülők is kiválthatták a maguk keretét (a határon igazolni kellett a kivinni szándékozott fizetőeszköz forrását).[37] A valuta kiáramlása már olyan méreteket öltött, hogy felmerült, korlátozzák a műszaki cikkek behozatalának lehetőségét, azonban a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetősége nem kívánta ezt felvállalni, inkább elfogadta a valutatartalék tekintetében felmerült hiányt és hitellel próbálta meg azt fedezni, végül azonban 1989 őszén kénytelenek voltak az egy személy által kiváltható valutakeretet 350 dollárról 50 dollárra leszállítani Békesi László pénzügyminiszter kezdeményezésére.[38] Ha kimerült a keret, akkor a bevásárlóturizmus, illetve az utazás lehetőségétől elesett az adott személy lényegében, tehát az utazási szabadság elvben hiába volt biztosított mindenki számára azonos módon, ha a pénzügyi feltételek a teljesüléséhez hiányoztak. Azok azonban, akiknek a szélesebb társadalmi csoportokkal szemben további törvényes (vagy kevésbé törvényes) lehetőségeik voltak kemény valutát szerezni (diplomaták, külkereskedők, vállalati és szövetkezi vezetők, újságírók, művészek, vállalkozók, magas szintű állami tisztviselők stb.), azok számára nagyobb lehetőségek nyíltak meg. Tehát "Formálisan mindenkire kiterjesztettek bizonyos jogokat, de gyakorlatilag a szegények számára nem teremtették meg azt a lehetőséget, hogy éljenek is ezekkel a jogokkal."[39] Összegző megállapításként pedig megfogalmazható, hogy "A szocializmusban nem a pénzen át vezet az út a (fogyasztói) boldogsághoz. Az igazán erős forráselosztási eszköz nem az ár, hanem a behozatali engedély, a devizakeret, az állam beviteli tervébe történő fölvétel (vagy kimaradás), a fölöttes hatóságokkal folytatott alkudozás (a kivételes elbánásért), vagy épp az ellátási/nagykereskedelmi hozzáféréssel kapcsolatos politikai döntés kicsikarása."[40]
Az 1989/1990-es rendszerváltás nem hozta el a liberalizációt Magyarországon a devizajog terén, hiszen a magyar gazdaság továbbra is igényelte e terület felügyeletét, a gazdasági helyzet nem tette lehetővé a korlátozások azonnali megszüntetését, a kötöttségek lebontására csak az ezredfordulót követően (2001-ben) került sor.
Különösen érdekes történelmi példa volt az NDK fizetőeszközének esete 1990-ben, amikor is dönteni kellett arról, hogy az újraegyesülő Németország pénzügyi rendszere miképpen kerüljön kialakításra. Az alapvető probléma az volt, hogy fokozott társadalmi igény mutatkozott a keletnémet állampolgárok részéről arra, hogy az országukban is bevezetésre kerüljön a rendkívül értékes és erős - a jólétet szimbolizáló - nyugatnémet márka. "A nyugatnémet márka az NDK összeomlásában is meghatározó szerepet játszott, mert az NDK polgárainak elszántsága - 'vagy
- 44/45 -
a nyugati márka jön ide, vagy mi megyünk oda' - valósággal kikényszerítette a valutauniót. A nyugati márka tehát, amelynek bevezetése Németország megosztását eredményezte, döntő mértékben járult hozzá az újraegyesüléshez is."[41]
Hogy miért került sor külön pénz bevezetésére a II. világháborút követően, annak folyamata a következőképpen foglalható össze röviden: a háború végére a birodalmi márka (Reichsmark) elinflálódott, árukínálat a pénzzel szemben nem igen volt. A szövetségesek és a németek a háborút követően több, mint 250 tervet dolgoztak ki a pénzreformra. Miután a nyugati győztes hatalmak és a Szovjetunió közötti konfliktusok kiéleződtek, reménytelenné vált, hogy egységes pénz kerüljön bevezetésre a négy megszállási övezetben (Besatzungszonen). A három nyugati kormány 1948. június 18-án törvényben hirdette ki a pénzreformot, és június 20-i hatállyal a birodalmi márkát felváltotta a DM. A Szovjetunió válaszul - Berlint is beleértve - elrendelte a keleti pénzreformot (az ún. Ostmark bevezetésével). Miután június 22-én eredménytelenül végződtek a négy nagyhatalom gazdasági szakértőinek tárgyalásai a közös berlini pénzreformról (az ún. medvecímeres bankjegyekről), a nyugati szövetségesek Berlinben is bevezették a DM-t. A Szovjetunió a nyugati pénznem Berlinre való kiterjesztésére válaszolva elrendelte a város nyugati részének blokádját (ez volt az ún. első berlini válság, 1948-1949).[42] A győztes nagyhatalmak képviselői egyébként 1948. június 22-én még egyszer találkoztak pénzügyi bizottsági ülés keretében, és a szovjet képviselők elutasították a nyugati valuta egész Berlinre történő kiterjesztését, és hangsúlyozták, hogy a berlini szektorok a szovjet övezet pénzügyi rendszerébe tartoznak, az egész városra az általuk meghirdetett pénzügyi reform rendelkezéseit tartják érvényesnek, azonban a nyugati hatalmak ezt a szovjet intézkedést a saját szektoraikban érvénytelenítették, és a nyugati pénzt vették át. Erre válaszképpen június 23-án megkezdődött a nyugati szektorok lezárásával azok blokádja szovjet részről "annak megakadályozására, hogy hatalmas mértékű, értéktelen pénztömegek kerüljenek a szovjet megszállási övezetbe."[43]
A pénzügyi kettészakadást is meg kellett tehát szüntetni, ebből adódóan pedig dönteni kellett arról, hogy miképpen valósítható meg a keletnémet márka megszüntetéséhez kapcsolódóan a két pénznem átváltása, milyen arányban kerülhet erre sor. Az alapvető kiindulási pont - az 1:1 arányban történő átváltás - nyilván akkora pénzügyi terhet rótt volna Nyugat-Németországra, hogy azt csak korlátozott mértékben lehetett megvalósítani, így meg kellett határozni azokat az értékhatárokat, amelyek között ez alkalmazható volt, továbbá azt is, hogy milyen kifizetésekre (fizetésekre, nyugdíjakra), megtakarításokra terjedhetett ez ki. Ezen kívül azt is rögzíteni kellett, hogy milyen más területeken milyen más átváltási arányok alkalmazhatóak.
A nyugatnémet kormány 1990. április 23-án egy összetett megoldás mellett döntött: 1:1 volt az arány a bérek, fizetések, nyugdíjak esetében, valamint készpénz vagy megtakarítás esetében
- 45/46 -
fejenként 4000 keletnémet márka erejéig. Az ezt meghaladó összegekre és a vállalatok adósságaira a 2:1-es árfolyam vonatkozott. Ezek teljesen "politikai árfolyamok" voltak, melyeket tisztán gazdasági okok, tekintettel a keletnémet gazdaság alacsony termelékenységére, nem indokoltak. A keletnémet miniszterelnök, Lothar De Maiziére mégis kijelentette, hogy a megtakarítások esetében a 4000 keletnémet márkás felső határ túl alacsony. Május 2-án egy olyan kompromisszum született, amely az idősebb nemzedéknek kedvezett: a 15 és 59 év közötti személyeknél 4000, a gyerekeknél 2000, az idősebbeknél pedig 6000 keletnémet márka volt a felső határ.[44] Az e szabályokat tartalmazó jogszabály azt is rögzítette, hogy az átváltási szabályok megkerülésére vonatkozó jogügyletek semmisek.[45] Az áremelkedés elkerülése érdekében a pénzmennyiséget is megfelelő módon kellett kezelni; áremelkedés nem következett be, a folyamat megfelelő módon zajlott.[46] Különösen fontos - hanem a legfontosabb - "vívmányként" tekintettek arra a tárgyalások során, hogy az inflációs ráta alacsonyan maradjon, szemben azokkal a szomszédos rendszerváltó országokkal, ahol az rendkívül magas volt.[47] A két német állam 1990. július 1-jétől valuta, gazdasági és szociális uniót (Währungs-, Wirtschafts- und Sozialunion) alkotott, és ennek megfelelően megszűnt a keletnémet márka, az NDK-ban - annak megszűnéséig - a nyugatnémet Deutsche Bundesbank által kibocsátott bankjegyek minősültek törvényes fizetőeszköznek. Átmeneti szabály volt viszont, hogy a keletnémet pfennig-érmék mindaddig forgalomban voltak és törvényes fizetőeszköznek minősültek, amíg azokat nem tudták nyugati (szövetségi) érmékkel pótolni.
Az átváltás tekintetében rögzítették, hogy 1990. július 6-áig volt erre lehetőség az NDK pénzintézeteiben számlára történő befizetéssel, illetve jóváírással. A külföldi természetes és jogi személyek követelése tekintetében további speciális szabályokat (július 13-ai határidőt) állapítottak meg az átváltás lebonyolítására.
A rendszerváltás keretében rendkívül fontos volt felülvizsgálni az intézményi kereteket, és meg kellett - vagy adott esetben újra kellett - teremteni azokat a jogállami kritériumoknak megfelelően. Magyarországon például 1989-ben döntöttek az eredetileg az 1870. évi XVIII. törvénycikkel létrehozott és az 1949. évi 17. törvényerejű rendelettel megszüntetett Állami Számvevőszék újbóli felállításáról. Az 1948. február 12. napján megtartott országgyűlési beszédben az alábbiakkal indokolták egyébként a megszüntetés igényét: "[s]zervezetében és munkásságában rég elavult ... az állami számvitel mind tágabb területekre terjed ki az államosítások folytán . az elmaradott kamerális számviteli rendszer, amely a legformálisabb ellenőrzési rendszerhez kapcsolódik, már nem felel meg az igényeknek." Működését 1949. december
- 46/47 -
31-én fejezte be, az elnököt, Wensky Károlyt 1948-ban nyugdíjazták, majd ki is telepítették. A megszüntetés folyamatát a korábbi alelnök, Horváth István fejezte be.[48] Ebből adódóan szükséges volt helyreállítani a független, számvevőszéki ellenőrzés jogi kereteit, hiszen az akkori ellenőrzési rendszerben nem létezett csak az Országgyűlésnek alárendelt, a költségvetési források felhasználását folyamatosan ellenőrző szervezet.[49] A Számvevőszék újbóli intézményesítését az 1989. évi XXXVIII. törvény valósította meg Magyarországon: e törvény egyike volt azon hat alapvető törvénynek, amelyek a Nemzeti Kerekasztal-tárgyalásokon megkötött politikai megegyezések alapultak.[50] Magyarországon az államháztartási jog egységes szerkezetű kodifikációjára csak a rendszerváltást követően, 1992-ben került sor (1992. évi XXXVIII. törvény), a rendszerváltás adós maradt e téren is a pénzügyi jogi jogalkotással. Az említett törvény megalkotásáig átmeneti szabályokat alkottak az államháztartás viteléről évről évre, a központi költségvetéssel együtt.[51]
Hasonlóan szükséges volt a közpénzügyi rendszer átalakítása az NDK-ban is, amelyre egyébként az NSZK irányába kötelezettséget is vállaltak. A WWSUVtr 26-34. szakaszaiban, valamint a releváns mellékleteiben rögzítésre kerültek azok a közpénzügyi területek, amelyek tekintetében az NDK-t további jogalkotási feladatok terhelték. Általános célkitűzésként a piacgazdasági rendszerhez igazodó államháztartási (költségvetési) rendszer megvalósítását fogalmazták meg. Ennek megfelelően rögzítették a következő szabályokat, kötelezettségeket az NDK részéről: az államháztartási (költségvetési) szabályok kidolgozása, a többszintű pénzügyi igazgatási struktúra kialakítása, az állami vagyon (az állami vállalatok) nyitómérlegének elkészítése, a Deutsche Bundesbank berlini fióktelepének megnyitása és a vele való együttműködés. A gazdasági unió létrehozása körében nevesítették azokat a jogszabályokat (területeket), amelyeken változtatnia kellett, illetve amelyeket hatályon kívül kellett helyeznie az NDK-nak. Így példaként említhető a külkereskedelmi törvény, mezőgazdasági termelőszövetkezetekre és az állami tulajdonban lévő üzemekre vonatkozó törvény, a devizatörvény, de a magánjogra, a munkajogra, a biztosítási rendszerre és az eljárásjogokra vonatkozó változtatásokat is megállapítottak, egyes területeken a nyugatnémet jogi szabályozást kellett bevezetniük. A WWSUVtr alapján a nyugatnémet fél kötelezettséget vállalt pénzügyi támogatás nyújtására is. Az NDK azonban kénytelen volt a pénzügyi szuverenitásának korlátozására a megállapodás értelmében, hiszen például egyrészt értékbeli korlátozásokat állapítottak meg a hitelfelvételt lehetőségére nézve, másrészt pedig a hitelfelvételt a szövetségi pénzügyminiszter egyetértéséhez kötötték.
Kötelezték továbbá a keletnémet államot, hogy alakítsa ki a független ellenőrzési rendszert és ebből adódóan állítsa fel a számvevőszéket.[52] Megjegyzendő, hogy nem egyedüli eset az állami pénzügyek történetében, hogy nemzetközi megállapodás kötelez egy országot arra, hogy egy szervezetet
- 47/48 -
felállítson fel vagy hogy különböző pénzügyi döntéseket hozzon meg. Így például Magyarország esetében, az I. világháborút követően a Népszövetség közreműködésével megvalósított államközi kölcsönök nyújtására vonatkozó nemzetközi egyezmény XIII. cikke - a jegyzőkönyveket az 1924. évi IV. törvénycikk hirdette ki - tartalmazott arra vonatkozó kötelezettségvállalást is (egyéb, a pénzügyi szuverenitást korlátozó intézkedések bevezetése mellett), hogy a hatálybalépéstől számítva egy hónapon belül törvényjavaslatot fog kidolgozni és a törvényhozás elé terjeszteni a magyar kormány a központi jegybank felállításáról. Ennek megfelelően az 1924. évi V. törvénycikk már a Magyar Nemzeti Bank létesítéséről és szabadalmáról rendelkezett.
Az NDK államháztartási szabályainak megfelelő kialakítását különböző törvények hivatottak biztosítani, amelyeket a keletnémet törvényhozás, a Népi Kamara (Volkskammer) 1990. június 15-én fogadott el, és a valuta, gazdasági és szociális unióval egyidejűleg léptek hatályba július 1-jén. E törvények körében megemlítendő a független Számvevőszék (Rechnungshof der Republik) felállításáról,[53] a pénzügyek alapvető szabályairól és az államháztartásról, továbbá a költségvetési szabályokról szóló törvény. A pénzügyek alapvető szabályairól szóló törvény[54] szabályozta az adójogi jogalkotás alapvető jellemzőit (tartományi és országos adóztatási hatáskörök, illetve adóbevételek elhatárolását), meghatározta a pénzügyi igazgatásra, a költségvetés készítésére és a hitelfelvételre vonatkozó alapvető szabályokat. A harmadikként említett törvény[55] pedig tartalmazta az államháztartási tervezésre, a költségvetési évre, az alapelvekre (takarékosság, gazdaságosság, bruttó elszámolás) és a gazdálkodásra vonatkozó alapvető szabályokat, továbbá kifejezetten rendelkezett a kormány felhatalmazásáról a költségvetésben meghatározott bevételek beszedése és a kiadások teljesítése tekintetében.
A szovjet blokkban a KGST jelentette az egyes országok közötti gazdasági együttműködés intézményi kereteit, azonban soha sem vált szerves gazdasági integrációvá. A szervezetet 1949-ben alapították Magyarország részvételével, az NDK 1950-ben csatlakozott. Nemcsak európai országok, hanem más kontinensek államai is részt vettek benne. A szervezet keretei között szabályozták az egyes szocialista országok közötti kereskedelmet, célja volt az ipar fejlesztése is egyebek mellett, a fizetési forgalomban elszámolási egységként a transzferábilis rubelt használták. A KGST hivatalosan 1991. június 28-án szűnt meg,[56] amely az exportlehetőségek beszűkülését jelentette, így a világgazdasági nyitás egyben a nyugati orientációt, és ezzel magasabb minőségi követelményeket és élesebb versenyt hozott magával a volt szocialista országok számára.[57]
Az NDK helyezte a többi KGST-tag szempontjából annyiban volt speciális,
- 48/49 -
hogy a német egység a KGST hivatalos megszűnését megelőzően létrejött, és az NSZK tagja volt az Európai Közösségeknek. Az NDK-ban ezért már 1990 augusztusában határozattervezet készült a kormánytagok számára, amely döntést javasolt a szervezetből (németül: Rat für Gegenseitige Wirtschaftshilfe, RGW) való kilépésre. A tervezet foglalkozott a kettős tagság kérdésével uniós jogi és gazdasági megközelítésben is, hiszen az egyesült Németország egyszerre lett volna tagja a KGST-nek és az EGK-nak.[58] A különböző megállapodásokból és az NDK megszűnéséből egyértelműen következett, hogy az egyesített Németország katonai, gazdasági és kulturális orientációja megegyezik majd az egykori NSZK-éval,[59] tehát ennek megfelelően kellett felülvizsgálni a szervezeti tagsági kérdéseket.
A két országban a politikai, gazdasági és pénzügyi változások más megközelítésben, más okokból valósultak meg. Az első szembetűnő különbség az időbeli különbség (eltolódás), ami azt jelenti, hogy a magyar pénzügyi reformok -így az adóreform vagy a bankstruktúra átalakítása - a rendszerváltást megelőző években elkezdődött, de a további közjogi feltételeket csak később alakították ki, így például az Állami Számvevőszék felállításáról csak 1989-ben született meg a törvény, a jegybanki függetlenségről pedig csak 1991-ben.
(Természetesen a magánszektor egyéb területeire vonatkozó jogi szabályozások sem kerülték el a jelentős átalakításokat.)[60] Magyar oldalról nézve az egyes korai lépések megtétele azzal is magyarázható, hogy a magyar és a keletnémet vezetés eltérő módon közelített a változtatásokhoz. Ahogyan arról korábban szó volt, az NDK állami és párvezetés elzárkózott a reformoktól, a legvégsőkig igyekezett kitartani, annak ellenére, hogy még Mihail Gorbacsov is azokra buzdította őket, amikor Kelet-Berlinbe látogatott az NDK fennállásának 40. évfordulója alkalmából megrendezett ünnepségekre ("Aki elkésik, [azt] megbünteti az élet..."). Még az NSZK is jelentős gazdasági támogatást adott volna az NDK-nak, ha Honecker hajlandó lett volna reformok meghozatalára, de ő nem tűrte, hogy az NSZK bármilyen feltételt szabjon.[61] És hogy ennek mi lehetett az oka? Otto Reinhold, az egyik pártideológus az NDK állami rádiójának adott interjújában így fogalmazott: "A leglényegesebb kérdés az, mit nevezhetünk az NDK szocialista identitásának. Ebben a kérdésben nyilvánvalóan elvi különbség van az NDK és a többi szocialista ország között. Ők szocialista átalakulásuk előtt már valamennyien léteztek kapitalista vagy félfeudális államként. Államiságuk tehát elsősorban nem társadalmi rendjüktől függött. Az NDK esete más, mert az csak az NSZK antifasiszta, szocialista alternatívájaként képzelhető el. Milyen létjogosultsága lenne a kapitalista NDK-nak a kapitalista NSZK mellett? Természetesen semmilyen."[62] Ebből adódóan nem kizárt, hogy a reformok beindítása a keletnémet párt-
- 49/50 -
vezetés szemében egyet jelentett volna a politikai öngyilkossággal. Az NSZK-val szembeni éles ideológiai, politikai, gazdasági és kulturális elhatárolódás feladása ugyanis alapjaiban kérdőjelezte volna meg az NDK állami létjogosultságát.[63] Magyarország nem küzdött az államiságának alapjait érintő problémákkal, így a reformokkal való kísérletezés a megszűnéséhez vezető kockázatot nem hordozott magában, a piacgazdasági eszközöket korlátozott mértékben bátrabban vezettek be, illetve alkalmaztak, hiszen a gazdasági problémákra (magas államadósság, költségvetési hiány, gazdasági strukturális problémák) valamilyen megoldást kellett találni. Az is fontos, hogy Magyarországon volt már egy reformkísérlet 1968-ban (Új Gazdasági Mechanizmus), tehát nem volt teljesen idegen, ismeretlen az újfajta megközelítések alkalmazása.[64] Ezzel szemben az NDK rezsimje igyekezett kitartani, és végül az óriási társadalmi nyomás hatására omlott össze, "kapitulált". Nem kapitulált a vezetés viszont más országokban, így például Lengyelországban kompromisszumokat kötött az ellenzékkel, Magyarországon pedig választási versenyben próbálta megőrizni korábbi hatalmát és befolyását.[65]
A másik rendkívül fontos különbség, hogy az NDK egy, a német államból mesterségesen kiszakított, a nagyhatalmi konfliktusok fel nem oldásából eredően létrejött ország volt. Alkotmányjogi megközelítésből nézve az NSZK a korábbi Német Birodalommal nemzetközi jogalanyiságát illetően azonos volt, nem utódállama volt annak, bár a területi kiterjedése nem ölelte fel a birodalom korábbi területét. Az NDK pedig ideiglenesen elszakadt területnek számított, sőt a keletnémet állam létét is ideiglenes állapotként értelmezték nyugatnémet részről.[66] Mindebből az következik, hogy létezett egy nyugati "nagytestvér", amely a súlyos társadalmi, gazdasági és pénzügyi válsággal küzdő elszakított nemzetrésznek kész és képes volt gazdasági, pénzügyi és jogi támogatást biztosítani. Az NSZK a menekülőknek (áttelepülőknek) segítséget nyújtott, a rendszerváltó folyamat beindulását követően pedig a változásokhoz pénzügyi és jogi segítséget biztosított, óriási pénzügyi áldozatvállalások árán, viszont hozzájutott újabb piacokhoz is. Az NDK és később a keleti tartományok óriási pénzügyi forrásokhoz jutottak (és jutnak ma is), a nyugatnémet jogrendszer átvétele, bevezetése ("Rechtseinheit")[67] kész jogi megoldásokat biztosított - és ezzel túl is lépett a történelem az NDK jogi reformjain, jogrendszerén -, továbbá az egyesüléssel eleve tagjai lettek az Európai Gazdasági Közösségnek (és a NATO-nak is).
A felzárkóztatás pénzügyi terhei azonban olyan mértékűek voltak, hogy az már az Európai Közösség irányába teljesítendő kötelezettségeket is behatárolta; Helmut Kohl kancellár is felhívta egy alkalommal a figyelmet arra, hogy Németország a hozzájárulási képességének határához érkezett.[68] Magyarországnak (és más volt szocialista országoknak) az Európai Gazdasági Közösség, illetve az Európai Unió jelenthetett támogatót, orientációs pontot: a társulási megállapodást Magyarország 1991-ben megkötötte (kihirdette
- 50/51 -
az 1994. évi I. törvény), a jogharmonizáció folyamata is megindult, valamint a különböző támogatási programok (pl. a PHARE pénzügyi alap létrehozása) biztosíthattak pénzügyi forrásokat az átalakításhoz. Azonban e támogatások esetében nyilván hiányzik az egyoldalú szolidaritáson alapuló áldozatvállalás, azokat abból a szempontból kell megítélni, hogy azokért cserébe milyen kötelezettségeket kellett vállalnia az egyes országoknak. A teljes jogú uniós tagság nem valósult meg a rendszerváltással egyidejűleg, arra 2004-ig várni kellett.
A harmadik lényeges különbség a reformfolyamatok nemzetközi jogi alapja. A politikai és a pénzügyi rendszerváltás az NDK-ban nemzetközi szerződések által kikövezve valósult meg. Miután a megszálló hatalmak jelen voltak mind a nyugati, mind a keleti országrészben, szükséges volt a politikai feltételek rendezése is, ehhez kapcsolódóan is születtek nemzetközi szerződések, azonban pénzügyi, gazdasági szempontból elsődlegesek voltak azok az egyezmények, amelyeket a két német állam kötött egymással. Ezek csak formálisan tekinthetőek egyenrangú felek között létrejött szerződéseknek, hiszen az NDK-nak egyoldalúan fel kellett adnia a (pénzügyi) szuverenitását annak érdekében, hogy a kívánt vívmányokat (nyugatnémet márka bevezetése, gazdasági jólét) elérhesse, a szükséges támogatásokat megkaphassa és a helyzetét stabilizálhassa. Ezért pedig nem csekély áldozatot is kellett hoznia: például munkanélküliség drasztikus növekedése, a korábbi gazdasági struktúra leépülése, nyugati "gyarmatosítás" említhető ebben a körben (az "Ossie-Wessie" ellentét kialakulása, fennmaradása is lényeges szempont).[69]
Magyarországon a rendszerváltás alapvetően belső indíttatásból valósult meg, a pénzügyi, gazdasági átalakítás már évekkel a rendszerváltást megelőzően elkezdődött, a közjogi folyamat pedig politikai kompromisszumok útján valósult meg (ehhez az egyik fontos keretet a Nemzeti Kerekasztal tárgyalások nyújtották 1989-ben). A későbbiekben történtek nemzetközi jogi kötelezettségvállalások az Európai Unió irányába, a jogharmonizációt illetően az 1990-es években (így például a vámjogi szabályok, közbeszerzési jogi szabályok átvétele terén), de ez a folyamat hosszú éveket vett igénybe, hiszen nemcsak a pénzügyi jog egyes további területeit (adójog, bankjog stb.) kellett átalakítani.
Végül összehasonlítási alapként megemlíthető a pénzügyi, gazdasági szuverenitás kérdése. Egyrészt - ahogyan az előbbiekben említésre került - az NDK a rendszerváltás folyamán a pénzügyi, gazdasági szuverenitásának korlátozása irányába kötelezettséget vállalt (hitelfelvétel korlátozása, nyugat-német jog átvétele), az újraegyesüléssel pedig az EGK tagja lett, e tekintetben pedig a közösségi jogi normák jelentették a szabad mozgástér feladásának jogalapját (immár az össznémet állam esetében). Magyarország is az európai integráció útjára lépett a rendszerváltást követően, a jogharmonizáció és a pénzügyi támogatások a csatlakozási követelményeknek, tárgyalásoknak megfelelően alakultak fokozatosan, a pénzügyi,
- 51/52 -
gazdasági szuverenitás korlátozása hosszabb időt vett igénybe.
A rendszerváltások a volt szocialista európai országokban különbözőféleképpen valósultak meg, azonban mindegyik esetben különösen fontosak voltak a pénzügyi, gazdasági szempontok: a magas államadósság, a devizahiány, a versenyképesség és a vállalkozás szabadságának hiánya, továbbá a felhalmozódott társadalmi problémák végül a kommunista diktatúrák összeomlását hozták el. Volt, ahol ez a folyamat a régi elit által kezdeményezett tárgyalások útján, kompromisszumok megkötésével valósult meg (így például Magyarországon), míg más országokban látványosan, néhány hónap alatt volt kénytelen megadni magát a változtatásokra nem hajlandó politikai vezetés (így például az NDK-ban).
A tanulmány Magyarország és az egykori Kelet-Németország példájának összevetésével kívánt képet adni a rendszerváltások néhány pénzügyi jogi aspektusának bemutatásával. Bár Németország esetében 30 év telt el az újraegyesítés óta, a megosztottság pénzügyi hagyatéka nem tűnt el teljesen amellett, hogy a két országrész gazdasági mutatói (így például a jövedelmek vagy a foglalkoztatottság terén) eltérőek. A kifejezett pénzügyi rendelkezések körében elegendő utalni például az Európai Unió Működéséről szóló Szerződés 107. cikk (2) bekezdésének c) pontjára, amely a Németországi Szövetségi Köztársaság Németország felosztása által érintett egyes területei gazdaságának nyújtott támogatás - amennyiben a támogatásra a felosztásból eredő gazdasági hátrányok ellensúlyozásához szükség van - a belső piaccal összeegyeztethetőnek minősíti, vagy a vitákat kiváltó ún. szolidaritási adó, amelyet a nyugati tartományoknak a keleti országrészek felzárkóztatása érdekében vetettek ki 1991-ben.[70]
Magyarország a többi volt szocialista országhoz hasonlóan a rendszerváltást követően az európai integrációhoz való csatlakozást tűzte ki célul, és ennek megfelelően alakította a jogi, gazdasági környezetét. Szemben más országokkal, az államiság alapvető kérdései nem merültek fel; az NDK a "szocialista identitását" elveszítve a megszűnés útjára is lépett, megszüntetve ezzel a négy évtizedig tartó, a történelmi viharok által létrehozott megosztottságot. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni az átalakításokhoz szükséges tényleges időszükségletet. Ahogy Ralf Dahrendorf fogalmazott, egy jogállami politikai rendszert 6 hónap alatt létre lehet hozni, a piacgazdaság kiépítéséhez 6 év, de egy megfelelő politikai kultúrával és működő civil társadalommal rendelkező környezet kialakításához 60 év szükséges.[71] ■
JEGYZETEK
[1] Tálas Péter: Rendszerváltás és többpártrendszer Lengyelországban I., Társadalmi Szemle 1993/5. 50. o.
[2] Németh István: A Német Demokratikus Köztársaság 1949-1990. Összegzés és dokumentumok. L'Harmattan Kiadó, Budapest 2010. 113-114. o.
[3] A keletnémet és a szovjet kapcsolatokról (Honecker és Gorbacsov viszonyáról, a szovjet be nem avatkozási szándékról) ld. Mai, Klaus-Rüdiger: Mihail Gorbacsov. Gabo Kiadó, Budapest 2006. 288-296. o.
[4] A használatos kifejezések problémájáról ld. Masát Ádám: A keletnémet diktatórikus rendszer összeomlása és a német egyesülés (1989-1990). In: Frank Tibor (szerk.): Németföldről Németországba. Magyar kutatók tanulmányai a német történelemről. Gondolat Kiadó, Budapest 2012. 307. o.
- 52/53 -
[5] Lengyel László: Mozgástér és kényszerpálya. Helikon Kiadó, Budapest 1997. 172-175. o.
[6] Dirk Ehlers: The German Unification: Background and Prospects. Loyola of Los Angeles International and Comparative Law Journal 1993/4. 775. o.
[7] Mary Elise Sarotte: A Broken Promise? What the West Really Told Moscow About NATO Expansion. Forreign Affairs 2014/5. 94. o.
[8] Ehlers: i.m. 775-776. o.
[9] A folyamatról részletesen ld. Németh: i.m. 112117. o.
[10] Németh: i.m. 113., 124-125. o.
[11] Vertrag über die Schaffung einer Währungs-, Wirtschafts- und Sozialunion zwischen der Bundesrepublik Deutschland und der Deutschen Demokratischen Republik. Ld. Gesetzblatt der Deutschen Demokratischen Republik, Teil I, Nr. 34., 1990. június 25., 331-351. o. vagy https://www.gesetze-im-internet.de/wwsuvtr/WWSUVtr.pdf (2020. 04. 20.)
[12] Einigungsvertrag vom 31. August 1990 (BGBl. 1990 II S. 889)
[13] Az 1995. évi XXXIX. törvény általános indokolása
[14] Sárközy Tamás: Rendszerváltozás és a privatizáció joga. Magyar Tudományos Akadémia, Budapest 1997. 167. o.
[15] E jelenség elleni fellépésről ld. az állam vállalatokra bízott vagyonának védelméről szóló 1990. évi VIII. törvényt.
[16] Kovács Árpád: Pénzügyi ellenőrzés változó erőtérben. Perfekt Gazdasági Tanácsadó, Oktató és Kiadó Részvénytársaság 2003. 304-309. o.
[17] Stark Antal: Rögös úton. Nemzetgazdaságunk rendszerváltás előtti és utáni évtizede. Akadémiai Kiadó, Budapest 2009. 136. o.
[18] A kárpótláshoz kapcsolódó vitáról, annak megítéléséről ld. Bába Iván: Békés Átmenet. Adalékok a kialkudott rendszerváltoztatáshoz. Demokratikus Átalakulásért Intézet, 2007. 204-206. o.
[19] Kornai János: Mit tanulhatunk a posztszocialista átalakulás útjára lépő országok az átamenet eddigi tapasztalataiból? In: Szocializmus, kapitalizmus, demokrácia és rendszerváltás. Akadémiai Kiadó, Budapest, 2011. 150-153. o.
[20] Debreceni József: A miniszterelnök. Osiris Kiadó, Budapest 1998. 250-251. o.
[21] A német jogrendszerben a Treuhand a bizalmi vagyonkezelés sajátos formája, amely leginkább a gazdasági és jogi értelemben vett tulajdon elválásaként határozható meg. Menyhárd Attila: Dologi jog. Osiris Kiadó, Budapest 2007. 477. o. A Treuhandanstaltról és a privatizációról ld. Gesetz zur Privatisierung und Reorganisation des volkseigenen Vermögens (Treuhandgesetz) vom 17. Juni 1990. (GB1. I Nr. 33 S. 300), valamint az Egyesülési Szerződés 25. cikkét.
[22] Bogár László: Magyarország és a globalizáció. Osiris Kiadó, Budapest 2003. 383-384. o.
[23] Sárközy: i.m. 81-84. o.
[24] Szentiványi Iván: A pénzintézetek jogállása. Akadémiai Kiadó, Budapest 1977. 105-110. o.
[25] A monetáris finanszírozásról, illetve annak kivezetéséről ld. Lentner Csaba (szerk.): Bankmenedzsment. Bankszabályozás - pénzügyi fogyasztóvédelem. Fáma Zrt. - Nemzeti Közszolgálati és Tankönyvkiadó, Budapest 2012. 97. o.
[26] Gárdos Péter - Vékás Lajos (szerk.): Kommentár a Polgári Törvénykönyvhöz. Wolters Kluwer Complex Kiadó - Complex Jogtár, XX. cím
[27] Botos János: Pártpolitikai döntések a magyar bankrendszer működéséről 1948-1989. In Rab Virág (szerk.): Válságos idők tegnap és ma. Pro Pannonia Kiadó Alapítvány, Pécs 2009. 82-83. o.
[28] Hasko Hüning - Hildegard Maria Nickel (szerk.): Finanzmetropole Berlin Strategien Betrieblicher Transformation. Springer-Verlag, 2013. 245-247. o.
[29] Holger-René Bruckhoff: Zur Entwicklung der Zentralbanken und der Bankaufsicht in Deutschland und in den Nederlanden. Peter Lang GmbH, Frankfurt am Main 2010. 41-42. o.
[30] Oliver Redenius: Strukturwandel und Konzentrationsprozesse im deutschen Hypothekenbankwesen. Gabler, Wiesbaden 2009. 294. o.
[31] A II. világháborút megelőző időkben is kötött devizagazdálkodás jellemezte Magyarországot, ld. az 1931. évi XXVI. törvénycikket és az 1931. évi XXXIII. törvénycikket.
[32] Meznerics Iván: Pénzügyi jog a szocialista gazdálkodásban és a nemzetközi kapcsolatokban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 1972. 531. o.
[33] Ld. Hans Spiller: Valutamonopol und internationale Finanzbeziehungen. Staatsverlag der Deutschen Demokratischen Republik, Berlin 1963. 120, 134. o.
[34] Claudia Andrea Müller: Teure Touristen. Preise und Kosten der Urlaubsreisen von DDR-Bürgern in die Ostblock-Staaten. Horch und Guck 2009/2. 26. o.
[35] Müller: i.m. 26. o.
[36] Müller: i.m. 26-29. o.
[37] Ripp Zoltán (szerk.): Kérdések és válaszok a rendszerváltásról 1987-1999. Napvilág Kiadó, Budapest 2019. 169-170. o.
- 53/54 -
[38] Ripp: i. m. 184. o.
[39] Hankiss Elemér: A nagy koalíció. Egy új uralkodó osztály kialakulása (1989). In: Hidas Zoltán (szek.): Egy ország arcai. Válogatott szociológiai írások 1977-2012. L'Harmattan Kiadó - Könyvpont Kiadó, Budapest 2012. 176. o.
[40] Csaba László: A fölemelkedő Európa. Akadémiai Kiadó, Budapest 2006. 358. o.
[41] Herfried Münkler: A németek és mítoszaik. Európa Könyvkiadó, Budapest 2012. 369. o.
[42] Horváth Jenő (szerk.): Világpolitikai lexikon 1945-2005. Osiris Kiadó, Budapest 2005. 462. o.
[43] Mezei Géza: Németország és a hidegháború. A szövetséges hatalmak és a német kérdés 1945-1961. Új Mandátum, Budapest 1999. 128. o.
[44] Heinrich August Winker: Németország története a modern korban, II. kötet. Osiris Kiadó, Budapest 2005. 513. o. A részletes jogi szabályokat az 1990. május 18-án a nyugatnémet féllel megkötött, a valuta, gazdasági és szociális unió létrehozásáról szóló nemzetközi szerződés 1. számú melléklet 6. szakasza tartalmazta.
[45] WWSUVtr, Anlage I. 6. szakasz (4) bekezdés
[46] Meir Kohn: Bank- és pénzügyek, pénzügyi piacok. Kiegészítés a magyar kiadáshoz. Osiris Kiadó -Nemzetközi Bankárképző, Budapest 2007. 668. o.
[47] BArch, DC 20 / 6008, pag 77-80. (http://deutsche-einheit-1990.de, 2020. 04. 08.)
[48] Kovács: i.m. 99-101. o.
[49] Az 1989. évi XXXVIII. törvényhez kapcsolódó általános indokolás.
[50] Izsák Lajos: Pártok és politikusok Magyarországon 1944-1994. Napvilág Kiadó, Budapest 2010. 264. o.
[51] Ld. a Magyar Köztársaság 1991. évi állami költségvetéséről és az államháztartás vitelének 1991. évi szabályairól szóló 1990. évi CIV. törvényt.
[52] A IV. számú melléklet III. része
[53] Gesetz über den Rechnungshof der Republik vom 15. Juni 1990
[54] Gesetz über die Grundsätze der Finanzordnung der Deutschen Demokratischen Republik vom 15. Juni 1990
[55] Gesetz über die Haushaltsordnung der Republik vom 15. Juni 1990
[56] Horváth: i.m. 360-361. o.
[57] Janine Brémond - Alain Gélédan: Közgazdasági és társadalomtudományi kisenciklopédia. Napvilág Kiadó, Budapest, 2005. 32. o.
[58] Entwurf des Beschlusses über den Austritt der DDR aus dem RGW, August 1990. (BArch, DP1/20243, https://deutsche-einheit-1990.de/ministerien/ministerium-fuer-finanzen/, 2020. 04. 11.)
[59] Masát: i.m. 323. o.
[60] Ld. Cheryl W. Gray - Rebecca J. Hanson - Michael Heller: Hungarian Legal Reform for the Private Sector. George Washington Journal of International Law and Economics 1992/2. 293-354. o.
[61] Masát: i.m. 312. o.
[62] Németh: i.m. 114. o.
[63] Masát: A keletnémet diktatórikus rendszer összeomlása és a német egyesülés (1989-1990). In: Frank Tibor (szerk.): Németföldről Németországba. Magyar kutatók tanulmányai a német történelemről. Gondolat Kiadó, Budapest 2012. 312. o.
[64] A reformok céljából ld. Nyers Rezső: Beszámoló a Központi Bizottság ülésén 1966. május 25-27. In Gazdaságpolitikánk és a gazdasági mechanizmus reformja. Kossuth Kiadó, Budapest 1968. 185. o. Ld. még David Granick: The Hungarian Economic Reform. World Politics 1973/3. 414-429. o.
[65] Masát: i.m. 310. o.
[66] Masát: i.m. 308. o.
[67] Ld. Rolf Grawert: Rechtseinheit in Deutschland. Der Staat, 1991/2. 209-230. o.
[68] Brigid Laffan - Michael Shackleton: A költségvetés. Studia Europaea, 1999. 103., 117. o.
[69] Masát: i.m. 323-324. o.
[70] Ld. Solidaritätszuschlaggesetz vom 24. Juni 1991 (BGBl. I S. 1318) (SolZG)
[71] Peter Nitschke: Europäische Union und die Integration Ost-Mitteleuropas. In: Karl Graf Ballestrem, Volker Gerhardt, Henning Ottmann, Martyn P. Thompson (szerk.): Politisches Denken. Jahrbuch 1997. Springer-Verlag, Stuttgart 1997. 62. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző adjunktus, PTE ÁJK Pénzügyi Jogi és Gazdasági Jogi Tanszék.
Visszaugrás
