Az idén 21 éve, hogy Az Áruk Nemzetközi Adásvételéről szóló ENSZ Egyezmény (United Nations Convention on Contracts for the International Sale of Goods, CISG, a továbbiakban: Egyezmény) közös szabályanyaga hatályba lépett azokban az országokban - köztük Magyarországon -, melyek elsőként ismerték fel a csatlakozás és a nemzetközi kapcsolatokban érvényesülő egységes jog fontosságát. Az Egyezmény nem csak egy egyszerű jogegységesítési instrumentum, hanem a modern kori jogegységesítési folyamatok legsikeresebb kísérlete, melynek színvonalát és időtállóságát két évtizedes folyamatos alkalmazása, és a részes államok egyre bővülő köre bizonyítja.2
Ezen két évtized több tanulság levonására is elegendő lehet, illetőleg több olyan kérdést is felvet, melyek megválaszolása elsődlegesen a jogtudomány feladata. Mindenekelőtt azt a kérdést célszerű vizsgálni, vajon miben rejlik az Egyezmény sikere, ami miatt - sok egyéb kezdeményezéstől, jogegységesítési próbálkozástól eltérően - nem csak hogy nem üresedett ki az elmúlt 20 évben, de sikere töretlen, és széles körű alkalmazása segíti a gazdasági élet szereplőit, hogy határokon átnyúló szerződéses kapcsolataikat - jogviták előtt és azok során - megfelelő szintű joganyag irányítsa. Másodsorban érdekes lehet vizsgálni, vajon az elmúlt időszak robbanásszerű technikai fejlődése nem igényelné-e az Egyezmény módosítását, más szóval a '70-es évek második felében kidolgozott jogi háttér megfelel-e a XXI. századi gazdasági környezet támasztotta elvárásoknak.
Harmadsorban pedig arra a kérdésre kívánok választ keresni és találni, és ez részben az első kérdésre adott válasz konzekvenciája is, hogy vajon mit üzen Európa számára az Egyezmény. Az elmúlt két és fél évtizedben ugyanis, de főként az utóbbi 10 évben, rendkívüli hangsúlyt kapott Európa-szerte a jogegységesítés, azon belül is a szerződések jogának egységesítése, mint az Egységes Belső Piac rendeltetésszerű működését biztosítani hivatott fontos eszközök egyike. Ezen diskurzus keretében számos komoly, és tucatnyi egyéb normatervezet született, politikai tényezők nyilvánítottak véleményt a kérdésben, Akcióterv3 és útmutatás is készült. Egy dolgot azonban nem sikerült mindeddig elérni: nevezetesen, hogy Európának egységes szerződésjoga legyen. Tanulhatunk-e az Egyezményből, rejt-e valami olyat, amit felhasználhatnak az európai jogegységesítés támogatói? Itt az alábbi alkérdések merülnek fel, melyeket jórészt az Akcióterv vezetett be a jogi diskurzusba: Milyen mértékben lehet az Egyezmény egy esetleges európai szerződésjogi törvénykönyv alapja, mintája? Illetőleg, ha megszületik ez a közös jogszabály, az milyen viszonyban állhat az Egyezménnyel? Jelenthet-e problémát, hogy nem minden EU-tagállam ratifikálta az Egyezményt?
Ezen kérdések megválaszolása az alábbi dolgozat feladata.
A XIX. század végén Európa megunni látszott a töredezett jogi állapotokat. A nemzetállami létből megindult nemzeti jogalkotás ugyan jótékony hatással volt a nemzettudatra, mint ahogy sok esetben ez még ma is megfigyelhető, azonban már akkor is akadályokat jelentett az egyre fejlődő ipari termelés okán keletkező felesleg külföldi piacokon való értékesítését illetően. A jogi sokszínűség a határokon átnyúló gazdasági kapcsolatok tekintetében nem hogy nem előny, de egyenesen hátrány. Minél töredezettebb ugyanis a jog, annál nagyobb nehézséget jelenthet megkötni és teljesíteni egy-egy határokon átnyúló szerződést.
Többek között ezt az összefüggést felismerve indult el először az a törekvés, mely a magánjog és szűkebben értelmezve a szerződések jogának egységesítését tűzte ki céljául. Edouard Lambert, a nagy, francia összehasonlító jogász már a századfordulón hangsúlyozta, hogy a törvényalkotás csak az egyik, talán nem is a legfontosabb módja a nemzetek feletti jog megteremtésé-nek.4 Hogy mennyire igaza volt a francia jogtudósnak, láthatjuk ma is, amikor bátran állíthatjuk, reneszánszát éli a jogegységesítés, számos fórumon és szinten ismerték fel, hogy egységes jog nélkül nehezen lehet továbblépni, már csak társadalmi viszonylatban sem.
Az univerzális szintű jogegységesítési törekvések közös jellemzője, hogy rendszerint nemzetközi szervezetek készítik elő azokat a nemzetközi egyezményeket, melyek valamely jogviszony vagy jogintézmény egységes szabályait tartalmazzák.5 Az egyezmény aláírásával, ratifikálásával, illetőleg az ahhoz történő csatlakozással az illető állam az egyezmény részesévé válik. Az természetesen mindenkor a részes állam belső alkotmányjogi előírásaitól függ, hogy miként, mely eljárás eredményeképpen válik a nemzetközi egyezmény az adott állam belső jogrendszerének részévé. Ennek legáltalánosabb módja, hogy az egyezményt törvénnyel vagy egyéb magas szintű jogszabállyal kihirdetik, s ily módon az érintett állami szervek, a bíróságok és maguk a gazdasági élet szereplői az egyezményben foglalt előírásokat, mint az adott állam jogrendszerének integráns részét alkalmazzák.
A jogegységesítés alapvetően az anyagi jog területén mozgott, azonban az első ilyen kezdeményezés éppen a kollíziós jogot vette célba.
Ennek szellemében jött létre 1897-ben a holland kormány kezdeményezésére az első ilyesfajta konferencia, a Hágai Nemzetközi Magánjogi Konferencia (Conference de la Haye de Droit International Privé - Hague Conference on Private International Law), melynek alapítói között Magyarország is megtalálható volt.
A Konferencia, mely 1955-től már, mint nemzetközi szervezet működik, négyévenként tartja üléseit, melyek napirendjén a magánjog, nevezetesen a nemzetközi magánjog egyes problémáira vonatkozó szabályok egységesítése szerepel. Az előterjesztéseket a Konferencia Állandó Hivatala dolgozza ki és készíti elő.6 1955 - az igazi működés megkezdése - óta a Konferencia számos egyezményt fogadott el a legkülönbözőbb kérdésekről. Témánkat tekintve kiemelésre érdemes az 1955-ben elfogadott, az ingó dolgok nemzetközi adásvételére alkalmazandó jogról szóló egyezmény. Lényeges megjegyezni, hogy a Hágai Konferencia elsősorban a kollíziós szabályok egységesítését tűzte ki céljául.
A jogegységesítés zászlóshajója, mely az anyagi magánjog területén halad, a másik jelentős intézmény, a római székhellyel működő Nemzetközi Intézet a Magánjog Egységesítésére (Institut International de L 'Unification de Droit Privé, International Institute for the Unification of Private Law),7 azaz az UNIDROIT. Ezt az intézményt a jogegységesítés nem legiszlatív eszközei iránti érdeklődés hívta életre néhány évvel a világon végigsöprő gazdasági válság előtt.
Az UNIDROIT elévülhetetlen érdemeket szerzett a magánjog egységesítése terén. Keretei között indult meg az a tevékenység, amelynek eredménye hosszabb távon maga a Bécsi Vételi Egyezmény lett. 1930-ban ugyanis az UNIDROIT Igazgatótanácsa bizottságot állított fel a nagy jogrendszerek képviselőiből, annak megvizsgálására, vajon lehetséges-e, és ha igen, szükséges-e az adásvételi szerződés szabályainak világméretű egységesítése.8 A válasz igenlő volt, melyben kiemelkedő szerepe volt a kor nagy német jogtudósának, Ernst Rabelnak, aki a berlini Kaiser-Wilhelm-Institut-ban9 irányította a kutatást. Készült tervezet 1935-ben, majd azt követően 1939-ben is, azonban a világháborús állapotok miatt csak 1951-ben ült össze az első, a kérdéssel komolyabban foglalkozó konferencia Hágában. Ezen a tanácskozáson vált nyilvánvalóvá, hogy az adásvétel egységesítése nemcsak szükséges és lehetséges, hanem egyben közös érdek is.10 Ezután még született két tervezet, majd 1964-ben, Hágában került sor arra a diplomáciai konferenciára, ahol végül elfogadták az Egységes Törvény a Nemzetközi Adásvételre, továbbá Egységes Törvény a Nemzetközi Adásvételi Szerződések Megkötésére11 című instrumentumokat. Ezen egyezmények tekinthetők a Bécsi Vételi Egyezmény alapjának, illetve előtörténetének, azonban kevésbé sikeres mivoltukat az is mutatja, hogy 16 évvel az elfogadásuk és 8 évvel a hatályba lépésük után már új egyezmény elfogadására hívtak össze konferenciát. Az UNIDROIT keretében, ezen túlmenően említésre méltó az 1983-ban, Genfben elfogadott Nemzetközi Adásvételi Képviseletre, és az 1988-ban az Ottawai Nemzetközi Diplomáciai Konferencián elfogadott, a Nemzetközi Pénzügyi Lízingre és a Nemzetközi Faktoringra vonatkozó egyezmények.12
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
