"Szente Zoltán Érvelés és értelmezés az alkotmányjogban című kötete már címében is tükrözi a mű leíró jellegű alapállását. Ahogy a bevezetőben olvasható, a kötet az alkotmányjogi gondolkodás módszertanával foglalkozik, amelynek során kifejezetten az objektíve létező és nem a helyesnek vélt érvelési és értelmezési módszerek megértésének és rendszerezésének igénye vezérli."
Szente Zoltán: Érvelés és értelmezés az alkotmányjogban, Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2013.
Szente Zoltán Érvelés és értelmezés az alkotmányjogban című kötete már címében is tükrözi a mű leíró jellegű alapállását. Ahogy a bevezetőben olvasható, a kötet az alkotmányjogi gondolkodás módszertanával foglalkozik, amelynek során kifejezetten az objektíve létező és nem a helyesnek vélt érvelési és értelmezési módszerek megértésének és rendszerezésének igénye vezérli.[2] A szerző végig tartja magát azon szándékához, hogy összegyűjtse és rendszerezett formába öntse a jogi, azon belül is leginkább az alkotmányjogi érvelésre vonatkozó elméleti és gyakorlati megközelítéseket, így tehát a könyv nem vállalkozik egy mindenre kiterjedő értelmezési elmélet kidolgozására. Ettől függetlenül a szerző kifejti álláspontját az általa bemutatott érvelési és értelmezési módok helytállóságát illetően is. A mű bemutatása során én is hasonló elvet követek majd, vagyis amellett, hogy ismertetem a könyv legfontosabb megállapításait, azok némelyikével részben vitába is bocsátkozom.
1. A kötet alapvetően két részre oszlik, az Érveléstan című első rész foglalkozik az általános, elméleti kérdésekkel, míg a második, Értelmezéstan című rész annak jogi, azon belül is leginkább alkotmányjogi gyakorlati aspektusaival. Elsőként a jogi érvelés alapvető elméleti kérdésein kívül a helyes, valamint a hibás érvelési típusokkal ismerkedhetünk meg. A szerző célja nem az érvelési módok kimerítő elemzése, hanem az, hogy a leggyakrabban előforduló érvelési típusokat és jellemzőit bemutassa. Szente az alkotmányjogi érvelés és értelmezés vizsgálatát nem szűkíti le kizárólag az alkotmánybírósági határozatokban, különvéleményekben, illetve párhuzamos indokolásokban megjelenő diskurzusra, hanem bátran merít az alkotmányjogi diskurzus tágabb spektrumáról, így az egyes alkotmánymódosítások és törvénykezdeményezések országgyűlési vitáiból is. A parlamenti vita érvelési hibáinak elemzése egyrészt meglehetősen szórakoztatóvá teszi a szöveget, másrészt, ha tágan vesszük az alkotmányjogi diskurzus kereteit, akkor felmerül az egyes jogtudományi, és a témával foglalkozó publicisztikai jellegű írások beemelésének igénye is. A második rész első fele a jogértelmezés és alkotmányértelmezés alapvető elméleti kérdéseivel foglalkozik, majd az egyes értelmezéselméletek, doktrínák, standardok és tesztek - teljességre nem törekvő - számbavétele következik. Tulajdonképpen egy fejezet lóg ki bizonyos értelemben a fenti - rendszerező, ismertető - struktúrából, mégpedig a legutolsó, amely az Alkotmánybíróság 1990-2010 közötti esetjogával foglalkozik.[3] Ez az alfejezet egyrészt abból a szempontból speciális, hogy a könyv utolsó húsz oldalában már nem az érvelési vagy értelmezési elméletek és módszerek elvont elemzését, hanem a korábban ismertetett érveléselemzésnek a magyar Alkotmánybíróság joggyakorlatára vonatkoztatott esettanulmányát olvashatjuk. Másrészt - bár meg kell említeni, hogy a kötetben folyamatosan találhatók az adott érvelési technikát illusztráló példák a hazai és más országok gyakorlatából is - a zárófejezet éppen azért érdekes, mert egy konkrét példán keresztül szemlélteti az egyes értelmezési, érvelési módszerek funkcióját és diszfunkcióját.
2. Ebben a recenzióban nem arra törekszem, hogy a könyvben leírt helyes és hibás érvelési módokat, valamint az alkotmányértelmezési módszereket részletesen bemutassam, vagy az azokkal összefüggésben tett megállapításokat kritika alá vegyem; ehelyett inkább az azok mélyén meghúzódó elméleti kérdésekkel foglalkozom. A kötet módszertanilag legizgalmasabb része talán a két nagyobb részt megelőző elméleti bevezető, de főleg az Értelmezéstan előtti részek, amelyek a jogértelmezés fogalmáról és szükségességéről, a non liquet (vagyis a nem világos fogalmak) problematikájáról, a bírói aktivizmusról és ehhez hasonló dilemmákról szólnak. Ennek a végén a szerző számára "valódi kérdésként" azt teszi fel, hogy vajon "... az alkotmányszöveg által tartalmazott »végtelen [számú] jelentések galaxisából« való választás jogköre alkotmányosan hová sorolható: a jogalkotás vagy a jogalkalmazás körébe, esetleg a kettő közötti egyfajta szürke zónába, amit »jogi konstrukcióként«, »bíró-alkotta jogként« vagy valahogy máshogy lehetne nevezni."[4] (126.) A következőkben ezekhez a problémákhoz fűznénk néhány észrevételt.
2.1. Az alkotmányjogi érveléssel kapcsolatos motivációk között Szente rögzíti, hogy egy alkotmányjogi vitában a feleknek több célja is lehet, ezek között szerepelhet a másik fél meggyőzése, a saját érvek, érdekek kifejezése, vagy egyszerűen azok indokolása. A minél több félt kielégítő, helyes megoldás megtalálása tehát közel sem célja minden alkotmányjogi vitának.[5] A felek motivációja alapján különbséget tehetünk együttműködő beszéd és stratégiai beszéd között; az első esetben az együttműködés, a kölcsönös megértésre törekvés és a kommunikáció céljának
- 198/199 -
és tartalmának átláthatósága vezérli a feleket, valamint ezek révén a minél több fél számára kielégítő megoldás megtalálása. A stratégiai beszéd esetén azonban a felek érdekei, céljai eltérnek egymástól. Mivel az eltérő célok taktikai megfontolásokra késztetik a feleket, ez gyakran a beszéd tartalmát is felülírhatja. Ennek eredménye lehet, hogy a beszélő valójában sokkal többet, vagy mást foglalna bele a mondanivalójába, mint amennyire végül kifejezetten képes.[6] A stratégiai beszéd tipikus példája a törvényhozási eljárás, illetve az Országgyűlésben folyó vita, amelyek a szakpolitikai célok mellett nagyrészt a politikai érdekek, célok érvényesítését célozzák. Éppen ezért az országgyűlési vita eredményeként megszülető törvények tekintetében megalapozott kétségek merülhetnek fel a kommunikáció pontos tartalmának meghatározhatóságát illetően, akár szándékosan (például valamilyen kompromisszum elérése érdekében, vagy bizonyos információk eltitkolása miatt), akár szándékon túl.
Ez a probléma átvezet a könyvben tárgyalt mérlegelés, valamint a szövegben meglévő határozatlanság kérdéséhez. Szente kiindulópontja szerint a szövegbeli határozatlanság tisztázására, feloldására a legjobb megoldást egy, az eset körülményeit feltárni és a konkrét esetek eldöntésére is képes szerv találhatja meg. A bíróságok jogértelmező döntéseinek igazolási alapja valóban szorosan összefügg a konkrét helyzet eldöntésének kötelezettségével. A nyelvi meghatározatlanság gyökere azonban már önmagában a jogalkotó által alkotott szövegben keresendő, s egy bonyolult eset csak a már egyébként is jelenlévő nyelvi meghatározatlanság mértékét növeli. A jogalkotó alapvető működési mechanizmusához tartozik ugyanis, hogy sokszor már a szöveg szintjén ütközik a valódi szándék és a szövegbe végül bekerült nyelvi tartalom. A szövegen keresztül érvényesítendő szándék(ok) homályossága és a stratégiai beszéd jellegzetességei miatt a kitaktikázott jogszabályszövegeken végül mindenki a saját érdekének megfelelő tartalom felé hajlítja az arra a nyelvi kommunikáció sajátosságai miatt lehetőséget biztosító szöveget. A jogszabályszöveg tulajdonképpen egy, az adott politikai erőviszonyoknak megfelelően alakuló kompromisszum[7] eredménye, amelyhez születésének körülményei okán sem tapadhat egy(értelmű) szándék. Mindez messze megelőzi azokat a problémákat, amelyek a különböző értelmezési módszerekhez, például az alkotmányozó szándékának feltárásához kapcsolódnak.
Egy jogszabály szövegéről, illetve általában a szövegről vallott felfogásunk azonban jóval túlmutat azon, minthogy azt a nyelvtani vagy az alkotmányozó szándéka szerinti értelmezés tárgyalására lehetne szűkíteni. A szöveg[8] mint nyelvi kifejezésmód és mint az értelmezés tárgya és kerete alapvetően meghatározzák mind a lehetséges értelmezési módszerek körét, mind az értelmezés igazolását. John Searle szerint a nyelvhasználat egy komplex, szabályvezérelt viselkedés,[9] amely beszédaktusok végrehajtását jelenti. A konstitutív szabályok által ún. "intézményes tények" hozhatók létre, vagyis olyan tények, amelyek intézményeket (konstitutív szabályrendszereket) feltételeznek, s amelyek révén egy-egy kifejezés megérthetővé válik.[10]
2.2. Hogy mit értünk pontosan értelmezés és érvelés alatt, az a kötet ismertetése és a téma szempontjából is egyaránt kiemelkedően fontos.
Szente álláspontja szerint a döntés legitimitása érdekében az érvelés feladata, hogy igazolja, miért éppen a kiválasztott normát alkalmazták. Az értelmezés pedig a kötet koncepciójában az érvelés gyakorlati alkalmazása, vagyis a jogi érvelés egyik formája. Ebben a felfogásban tehát az értelmezés a jogi érvelés egyik eszköze, amelynek segítségével az adott szabály jelentését feltárva kiválaszthatjuk, hogy melyik szabály alkalmazandó a vita eldöntéséhez. E felfogás szerint tehát elsőként az értelmezés eszközével megadjuk a szabályok jelentését, aztán a helyes érveléssel kiválasztjuk az alkalmazandó szabályt, majd azt a szubszumpció eszközével az adott eset körülményeihez rendeljük, amelyből aztán a döntés következik. Fontos megállapítása a kötetnek, hogy sem az alkalmazandó norma kiválasztása, sem a szubszumpció - vagyis a kiválasztott normának az adott esetre vonatkoztatása - nem tartozik a jogértelmezés körébe sorolható aktusnak, azokat ugyanis önálló jogászi tevékenységnek tekinti. E mögött az a felfogás húzódik, hogy az értelmezés alatt nem a "jog" jelentésének konkrét esetre vonatkoztatott meghatározását érti, mégpedig abból kifolyólag, hogy egy szabály jelentése önmagában nem bővül vagy szűkül egy adott jogvitában való alkalmazástól függően. Szente szerint tehát a jelentés és a jelentésnek egy jogvitában való alkalmazása világosan elválasztható egymástól. Álláspontja szerint emiatt nem tekinthető értelmezésnek a két különböző norma közti ellentét feloldása, vagy a szabályozás joghézagainak kitöltése sem. Ugyanitt Szente azt is kiemeli, hogy az értelmezés nem terjed ki az "értelmezett jelentés jogi érvényességének megállapítására, mert egy jogi szöveg státuszát alkotmányos szabályok határozzák meg."[11] (95.)
A szubszumpció-tan[12] annak a problémának a megoldására született egyik gondolati konstrukció, amelyet az absztrakt norma és a konkrét helyzet közötti feszültség feloldására hoztak létre. A szubszumpció lényege, hogy a konkrét esetet - osztálybasorolás-
- 199/200 -
sal, konkretizálással vagy a teleologikus analógiai módszerrel - az elvont norma alá rendeljük, és a konklúziót, vagyis a döntést deduktív módszerrel, kötelező érvénnyel következtetjük ki a premisszákból. E módszer, illetve az általa kényszerítő erővel kinyert konklúzió mutatkozik a legmegnyugtatóbbnak mindazok számára, akik a bírói döntéshozatali folyamatban esetlegesen felmerülő önkényességi elemek teljes kiiktatását tartanák ideálisnak.
Felmerül azonban a kérdés, hogy az elvont normának milyen jelentést tulajdonítunk, mi alapján, és mindez meddig tekinthető jogértelmezésnek. Ha ugyanis a szubszumpció tanát vesszük alapul, akkor a norma jelentésének megállapítása után a konklúzió, vagyis az élethelyzetnek a norma alá rendelése már kényszerítő erővel következik. A szerző azonban arra utal, hogy a konkrét élethelyzetnek a norma alá rendelését, vagyis a meghatározott jelentésű norma alkalmazását egy "önálló jogászi tevékenységnek" tekinti. Azzal azonban, hogy pontosan milyen jellegű aktusnak minősül ez a tevékenység, a szerző adós marad.
2.3. A jogértelmezés fogalma azonban álláspontom szerint tágabb, mint ahogy azt a kötet meghatározza, s ebből több, lényeges következtetés is levonható az érvelési és értelmezési technikákra nézve.
A jogértelmezés nem szakítható el attól a konkrét helyzettől, amire az értelmezendő fogalmat vonatkoztatjuk. "Az értelmezés során egy adott jogi norma tartalmát (jelentését) pontosítjuk egy adott eset szempontjából."[13] A jelentés annak következményeként is alakul, hogy milyen helyzetre vonatkozott. John Austin elmélete igazolta, hogy egyrészt a nyelv, tehát a jogi nyelv sem kizárólag leíró, hanem teremtő, alakító jellegű is lehet, másrészt, hogy a nyelv komplex, szabályvezérelt viselkedés.[14] Austin a híres William James előadásokban[15] megkülönböztette a fonetikus, a fatikus és a rétikus aktusokat.[16] A rétikus aktusok végrehajtása olyan cselekedet, amelynek során a fatikus aktusokat meghatározott értelemmel és referenciával használjuk. A jelentés Austin elméletében tehát magában foglalja a szavak értelmét és jelöletét, vagyis a megnevezést és a valamire vonatkoztatást (referencia) is.[17] A szövegből a jelentés, illetve az értelem kinyerése csak a nyelvi szabályokon alapulhat, mindez azonban nem elegendő, mert szükség van a nyelvi szabályokon alapuló, valamint a konkrét helyzet és az értelmező pozícióját is felhasználó gondolati műveletre. Ahogy Szabó Miklós megfogalmazza, "... [a]z értelmezés tehát »radikális értelmezés«, hiszen az értelmet a szöveg nem önmagában hordozza (vagy sok lehetséges ilyen értelmet hordoz), hanem ahhoz a helyzethez képest áll elő, amelyben azt alkalmazták. A szövegnek valaki számára és valamivel kapcsolatban van értelme; értelmezése ezért mindig alkotó, nem csupán passzív művelet. A szöveg mellett részt vesz benne a használt fogalmak elemzése, a helyzet tényeinek sora és mindezek értékelése."[18] Annyiban fontos pontosítani e megállapításokat, hogy pusztán abból kifolyólag, hogy az értelmezés ebben a koncepcióban részben értékelő műveletet feltételez, még nem jelenti, hogy az alkotmánnyal ellentétes lenne.
A jogértelmezés kapcsán tehát alappal merül fel, hogy az magában foglalja a jelentés megállapításán kívül az adott helyzetre alkalmazás aktusát is, hiszen a jelentés tulajdonképpen az adott helyzethez való viszonyban kikristályosodó értelemmel bővül. Ezt támasztja alá az is, hogy amikor egy fogalom jelentését próbáljuk meghatározni (amelyet a szerző is jogértelmezésnek tekint), akkor ezt éppen abból próbáljuk kikövetkeztetni, hogy az adott fogalom korábban milyen esetekre vonatkozott.
Mindez alapvető hatással van arra, hogyan viszonyulunk az "egyetlen helyes válasz" vagy a non liquet problémájához. Ebben a koordinátarendszerben a nyelvi meghatározottság és a nyelvi meghatározatlanság is egyaránt értéket képviselhet. A nyelvi meghatározatlanság tulajdonképpen számos esetben éppen azt szolgálja, hogy a döntési helyzetben lévő szerv az eset összes körülményeit mérlegelve képes legyen egyediesítve érvényesíteni az elvont normát.[19] Marmor a nyelvi meghatározatlanságot egyenesen "hallgatólagosan elismert hiányos döntésnek" tartja ("tacitly acknowledged incomplete decisons"[20]).
3. Nem szeretném azonban elkövetni valamelyik tipikus érvelési hibát azzal, hogy olyan állítást tulajdonítok a szerzőnek, amit talán nem vall. A fenti kritikai jellegű észrevételeket nem a szöveghez kapcsolódó jelentés relativizálásának szándéka ihlette, hanem csupán annak hangsúlyozása, hogy a szöveg valójában sokkal több, mint amit e kötet annak tulajdonítani látszik. A bírói döntés önkényességének és a jogalkotói szerep elvonásának jeleként ugyanis leggyakrabban a szövegtől való túlzott elrugaszkodást tartják. A szöveg belső tulajdonságainak, szabályosságainak feltárása nélkül azonban előfordulhat, hogy a jogértelmezéshez szükséges eljárást az önkényesség vádjának elkerülése érdekében hamis igazolásokba kényszerítik. A non liquet valójában nem probléma, hanem olyan adottság, amelyet nem lehet, s talán nem is kell kiiktatni a szövegből.
Ahogy arra Szente is utal, a döntések legitimációját azok igazolása adja, és - s ezt már én teszem hozzá - ez nem önmagában a szövegtől való eltávolodás mértékétől függ. Anélkül, hogy akár csak megkísérelném megválaszolni a kötetben felvetett kérdést a jogértelmezés és jogalkotás határáról, azt fontos kiemelni, hogy a megfelelő igazolás[21] döntő
- 200/201 -
jelentőséggel bír a jogalkalmazói döntés önkényessége elkerülésében. Tulajdonképpen a kötet is éppen ahhoz ad rendkívül hatékony eszközt mindenki kezébe, aki az alkotmányjogi diskurzusban használt érvelést meg kívánja érteni és ahhoz érdemben hozzá kíván szólni, hogy a döntések igazolását a helyes érvelés alkalmazásával próbára tehesse. A jelenlegi magyar alkotmányjogi diskurzusban jelenlévő fogalomhasználat gyakori pontatlanságaira és a jogi valamint a jogon kívüli érvek keveredésére tekintettel a könyv higgadt, rendszerező, leíró stílusa és informatív jellege nagy szolgálatot tesz az alkotmányjogi diskurzus racionalizálása érdekében. ■
JEGYZETEK
[1] Szente Zoltán: Érvelés és értelmezés az alkotmányjogban, Budapest-Pécs, Dialóg Campus, 2013.
[2] Hasonló témában, de eltérő megközelítésmódot érvényesített eddig: Tóth Gábor Attila: Túl a szövegen - Értekezés a magyar alkotmányról, Budapest, Osiris, 2009, valamint Paczolay Péter (szerk.): Alkotmánybíráskodás - Alkotmányértelmezés, Budapest, Rejtjel, 2003.
[3] A szerző ugyanebben a témában írt tanulmányához lásd Zoltán Szente: The Interpretive Practice of the Hungarian Constitutional Court: A Critical View, German Law Journal, 2013/14, elérhető: http://www.germanlawjournal.com/index.php?pageID=11&artID=1568; valamint speciálisan a külföldi esetjog tekintetében Zoltán Szente: Hungary: Unsystematic and Incoherent Borrowing of Law. The Use of Foreign Judicial Precedents in the Jurisprudence of the Constitutional Court, 1999-2010, in Tania GROPPI - Marie-Claire Ponthoreau (eds), The Use of Foreign Precedents by Constitutional Judges, Oxford, Hart Publishing, 2013, 253-272.
[4] Szente az idézett részben a "végtelen [számú] jelentések galaxisa" kifejezés forráshelyéül a következőt jelölte meg: Larry Simon: The Authority of the Constitution and Its Meaning: A Preface to a Theory of Constitutional Interpretation. Southern California Law Review, 1985/58, 604.
[5] Felvethető, hogy azzal, hogy Szente nem szűkíti le a vizsgálódását a bírói, illetve alkotmánybírói alkotmányértelmezésre, lehetővé teszi a bírói értelmezés sajátosságainak figyelmen kívül hagyását. Bár az alkotmányjogi érvelés, értelmezés körének kitágítása egyrészt valóban lehetővé teheti a "helyes jog" keresése kérdésének kikerülését, másrészről azonban azzal, hogy a szerző az országgyűlési vitát is beemeli e körbe, egyszerre számon kérhetőnek tekinti vele szemben is az alkotmányjogi érvelés szabályait és az igazolási kötelezettséget. A szerző egyébként röviden kitér a helyes válasz megtalálásának problematikájára (124-126), de e tekintetben is megmarad a főbb nézetek ismertetésénél.
[6] Andrei Marmor: On Some Pragmatic Aspects of Strategic Speech, in Andrei Marmor - Scott Soames (eds): Philosophical Foundations of Language in the Law, Oxford - New York, Oxford University Press, 2011, 93.
[7] A kompromisszumot illetően nem feltétlenül politikai pártok közötti megegyezésre gondolunk. A jogszabályt illető politikai, gazdasági érdekek attól függetlenül hatnak a szövegre, hogy az Országgyűlésben a kormánypárt támogatottsága miatt mennyire könnyű vagy nehéz átvinni egy törvényjavaslatot. Éppen ezért a stratégiai beszéd velejárói ugyanúgy alkalmasak a minősített többséggel rendelkező országgyűlési jogalkotásra, mint a törvényen kívül eső más jogszabályokra.
[8] A szöveg és az alkotmányértelmezés összefüggéseiről nyelvfilozófiai megközelítésből lásd Fröhlich Johanna: A nyelvfilozófia és az alkotmányértelmezés összefüggései - a szöveg korlátai és lehetőségei, Századvég, 2012/66, 129-153.
[9] John Searle: Beszédaktusok, ford. Bárány Tibor, Budapest, AKTI - Gondolat, 2009, 24.
[10] Uo. 46-55.
[11] A szerző szerint ebből következően például egy alkotmánysértő norma megsemmisítése nem része az alkotmányértelmezésnek, ám attól ez utóbbi elengedhetetlen feltétele marad magának az alkotmányellenesség megállapításának.
[12] Szabó Miklós: A jogdogmatika előkérdéseiről, Miskolc, Bíbor, 1996, 23-29.
[13] Lásd Szabó (9. vj.) 170.
[14] Austin performatív aktusnak nevezte azokat a szavakat, kifejezéseket, amelyek kimondásuk révén nem pusztán leíró jellegűek, hanem cselekvő erővel is rendelkeznek. A performatív aktusok lényege az, hogy e szavak kimondása és az általuk jelölt cselekvés egybeesik (például "ígérem, hogy legközelebb pontos leszek"). John Searle, Austin tanítványa mindezt a beszédaktusok elméletének kidolgozásában részletezi. Searle (9. vj.)
[15] A Harvard Egyetemen 1955-ben tartott előadások nyomtatott verziója John Austin: Tetten ért szavak, ford. Pléh Csaba, Budapest, Akadémiai Kiadó, 1990.
[16] A fonetikus aktusok kizárólag bizonyos zajok hallatása, a fatikus aktusok olyan hangok kibocsátása, amelyek valójában vagy látszólag egy adott szókészletbe tartoznak, s valójában vagy látszólag bizonyos nyelvi szabályoknak engedelmeskednek. Lásd Austin (vj. 12.) 103.
[17] Uo. 104.
[18] Lásd Szabó (9. vj.) 182.
[19] Timothy Edincott: The Value of Vagueness in Marmor-Soames (6. vj.) 19-27. Edincott a norma nyelvi
- 201/202 -
meghatározatlanság értékei kapcsán a bizalomfaktorról, a feladatleosztási funkcióról, valamint a felelősség viselésének értékéről értekezik.
[20] Andrei Marmor: Philosophy of Law, Princeton-Oxford, Princeton University Press, 2011, 154-155.
[21] Szente szerint az igazolás az alkotmányjogban általában nem ténykérdések, hanem jogkérdések tisztázására irányul. Álláspontja szerint az alkotmányjogi jogvitában az igazolásnak, indokolásnak ki kell terjednie a) az alkalmazott szabály érvényességére; b) a szabály jelentésére (értelmezésére); c) ha az az ügy elbírálása szempontjából releváns, a megállapított tényekre (bizonyítás); d) végül az eset jogi következményeire. (26.)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző jogász, Alkotmánybíróság.
Visszaugrás
