Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányát egy rabszolgatartó társadalomra szabták. Az eredeti alkotmányszöveg számos ponton Őrzi az államalapítás dicső napjainak lenyomatát. Így például az eredeti szöveg szerint a választókerületek méretének és az adóztatás mértékének megállapításához minden rabszolga háromötöd szabad embernyit ér.[1] A leghíresebb alapító atyákat sorra véve kiderül, hogy egyesek, mint Thomas Jefferson, úgy ellenezték a rabszolgaságot, hogy közben számos rabszolgát tartottak, míg mások, közöttük Benjamin Franklin, a rabszolgaság eltörléséért önmaguk is sokat tettek. A később elnökké is megválasztott John Adams volt az egyetlen olyan alapító atya, aki nemcsak nem tartott rabszolgákat, de még bérmunkásként sem volt hajlandó rabszolgát alkalmazni. A polgárháborút megelőzően, az alkotmány első hetvenkét évében negyvenkilenc éven át rabszolgatartó államok adták az elnököt. A polgárháború eredményeként 1865-ben a tízenharmadik alkotmánykiegészítés kimondta a rabszolgaság eltörlését. Ezt a gesztust az úgynevezett polgárháborús alkotmánykiegészítések (Reconstruction Amendments) sora, majd az első polgárjogi törvény (Civil Rights Act) követte.
A polgárháborús alkotmánykiegészítések közül kiemelkedik a tizennegyedik, amely kimondja, hogy a "törvénykezés során az államok senkitől nem tagadhatják meg a törvények nyújtotta egyenlő jogvédelmet".[2] Ezt a rendelkezést alkalmazta az amerikai Legfelső Bíróság 1896-ban, amikor kimondta a Plessy kontra Ferguson ügyben,[3] hogy "az alkotmánykiegészítés célja kétségtelenül a két faj jog előtti teljes egyenlőségének kikényszerítése volt, a dolgok természetéből következően azonban nem lehetett célja a bőrszínen alapuló megkülönböztetés eltörlése".[4] Ezen az alapon mondta ki a Legfelső Bíróság az "elkülönített, de egyenlő" ("separate but equal") elvet, zöld utat engedve a faji megkülönböztetésnek. Aztán 1954-ben, a Brown kontra Board of Education ügyben[5] a legfelső bírák kimondták az "elkülönített, de egyenlő" elv alkotmányellenességét, elítélve ezzel a faji diszkriminációt.
A polgárháború után egy évszázadnak kellett eltelnie, mire újra korábbi rabszolgatartó államból érkező politikust választottak elnöknek, Lyndon B. Johnson személyében. O'Connor bírónő 1989-ben úgy találta, hogy a Virginia állambeli Richmond, az egykori rabszolgatartó déli államszövetség fővárosának múltjában nem mutathatók ki a faji diszkrimináció olyan jelei, amelyek igazolnák a kisebbségi vállalkozásokat támogató esélyegyenlőség-teremtő rendelkezések alkalmazását az állami építőiparban.[6]
Az események felett 1865-től a Capitohum kupolájának legtetejéből őrködött a szabadság szobra. A szobor eredeti koncepcióját 1856-ban a rabszolgatartó hadügyminiszter, Jefferson Davis buktatta meg. Davis szerint a szabadság szobrán nem éktelenkedhet frígiai sapka, mivel az a felszabadított rabszolgák viselete, és mint ilyen, "nem megfelelő jelkép olyan fehér emberek köztársasága számára, akik önmaguk sohasem voltak rabszolgák."[7] Így kapott a Szabadság-szobor egy sas fejével és indián tollakkal ékesített harci sisakot.
És most eredjünk a történet tanulságának nyomába! íme a rabszolgaság eltörléséért folytatott küzdelem diadalmas históriája. Tanmese arról, hogy a rabszolgatartó fehér emberek politikai közössége képes átalakulni az emberi jogokat tiszteletben tartó alkotmányos demokráciává, Vagy esetleg arról, hogy az egykor befolyásos déli államok hogyan szorultak tartósan a szövetségi politika kispadjára. Érzékelhető, hogy az elbeszélő az amerikai alkotmánytörténetet nagy törések nélkül, egyetlen eseményfolyamként kívánja elbeszélni. Vagy mégis inkább az a célja, hogy bemutassa, idővel a műk kegyetlenségeivel is meg lehet békélni. Esetleg azt kívánja érzékeltetni, hogy semleges krónikásként képes távolságot tartani az egyes történelmi és társadalmi közegek ér-
- 5/6 -
tékrendjének csapdáitól. Vagy épp azt láttuk, milyen egyszerű történelmet írni, a múlt tanulságai mellőzésével S ha meg is állapodunk valamelyik olvasat helyes voltáról, köti-e ez a verzió a bíróságokat a tizennegyedik alkotmánykiegészítés értelmezése és alkalmazása során? És akkor, amikor az Egyesült Államok alkotmányának más rendelkezését alkalmazza?
*
Az alkotmányos normakontrollt végző bíróságok előszeretettel támaszkodnak történelmi érvekre és eszmefuttatásokra. Bár az alkotmányok ritkán kötelezik a bíróságokat a történelemfaggatására, a bírák előszeretettel néznek a múltba, amikor zaklatott vagy kényelmetlen történetű alkotmányok rendelkezéseiről fejtik ki álláspontjukat. A bíróságok történelemolvasatában két elbeszélői magatartás különösen gyakori: az alkotmányértelmezés során az alkotmányos folytonosság (kontinuitás) keresése és a múlt bűneivel való szembenézés (megbékélés) szólamai kiemelt helyen tűnnek fel a bírói döntésekben. Bár első ránézésre az alkotmányos folytonosság fenntartása és a múlt bűneivel való szembenézés nem tűnik összeférhetetlen elképzelésnek, e megközelítések egyidejű megjelenése nemritkán olyan belső feszültséget teremt az alkotmányjogi érvelésben, amely aztán gyakorlati problémákkal és kellemetlen pillanatokkal terhes alkotmányos megoldásokhoz vezet. A dolgozat az alkotmányértelmezés e kínos pillanataiba enged betekintést.[8]
Az alkotmányok nagy többsége nem utalja a társadalmi megbékélés előmozdítását az alkotmánybíróságok hatáskörébe. E tekintetben a dél-afrikai átmeneti alkotmány utószava figyelemre méltó kivétel, Az epilógusban foglalt felhatalmazásnak köszönhetően a dél-afrikai igazságtételi és megbékélési folyamat megindulása óta a megbékélés fogalmát, de legalábbis magát a szót, nehéz elválasztani a demokratikus átmenet folyamataitól.[9] Bár e dolgozat nem kívánja figyelmen kívül hagyni a dél-afrikai Igazságtételi és Megbékélési Bizottság (Truth and Reconciliation Commission; TRC) tanulságait, működésének és hatásának részletes ismertetésére nem tér ki. Ehelyett a bírói érvelésben használt megbékélés panelek működését olyan példákon keresztül szemléltetjük, amelyekben a megbékélés mint bírói program legitimitása meta-alkotmányos és gyakran jogon kívüli igazolásokon nyugszik.
Rövid fogalmi bevezető után a dolgozat először a kanadai bírói gyakorlatból vett példán mutatja be, hogyan sodorja veszélybe a jogbiztonságot a bíróság, amikor szabadon váltogatja a megbékélés és az alkotmányos folytonosság érvelési paneljeit. Ezt a magyar demokratikus átmenet gazdag krónikájából vett illusztráció követi, amely azt példázza, milyen terhet rótt a magyar alkotmányos rendszerre és az elmúlt rendszerekben jogsértéseket elszenvedett áldozatokra az Alkotmánybíróság, amikor úgy próbálta megőrizni az alkotmányos folytonosságot, hogy közben időről időre a megbékélés szolgálatába állt.
A megbékélést célzó bírói próbálkozások elemzése már csak azért is érdekes kihívás, mert a megbékélés, illetve az angol nyelvű szövegekben használatos megfelelője, a reconciliation, képlékeny fogalom, Száraz, technikai olvasatban elsősorban összehangolás, összeegyeztetés, koherenciateremtés értelemben használatos. Ebben a formában azt az eljárást jelöli, melynek során a bíróság megkísérli összehangolni az alkotmányos kánon alkotóelemeit, majd ezen az egységes rendszeren belül igyekszik elhelyezni a felmerülő új igényeket. Ilyenkor a bíróság a jól ismert forgatókönyv szerint emlékeztet, hogy az alkotmány egyes rendelkezéseit nem lehet elszigetelten értelmezni, hanem az alkotmányszöveg egészének egységét kell szem előtt tartani az alkotmányértelmezés során.
Az összhangteremtés igénye áthatja a legtöbb alkotmányértelmezési kísérletet. Az egységes (vagy legalábbis egységességre törekvő) alkotmányértelmezési kánon kialakításának egyik legösszetettebb példája a német szövetségi Alkotmánybíróság gyakorlatában lelhető fel. Egyik legelső döntésében a testület bevezette az alaptörvény strukturális egységének (Einheit der Verfassung) fogalmát.[10] A német alkotmánybírák szerint az alkotmány saját belső egységében az egyes rendelkezések értelme összefonódik; az alkotmány egésze olyan átfogó elveket és alapvető döntéseket tükröz, amelyeknek az egyes rendelkezések alárendelődnek. A német Alkotmánybíróság az alaptörvény strukturális egységének védelmében úgy találta, hogy hatásköre kiterjed az alkotmánymódosítások alkotmányosságának vizsgálatára - bár ilyen hatáskörrel a hatályos jogszabályok nem ruházták fel a bíróságot.[11]
Az alkotmánymódosítások kiválogatása egyértelműen védi az alkotmány egységét, hiszen általa kordában tartható a mégoly szertelen alkotmányozó hatalom (pouvoir constitutant). Bár az alkotmányos normakontrollt végző fórumot valóban nem könnyű elfogadni az alkotmányszöveg végső szerkesztőjeként
- 6/7 -
- hiszen az alkotmánybíráskodást végső soron maga az alkotmányszöveg legitimálja -, a német Alkotmánybírósághoz hasonlóan az indiai Legfelső Bíróság is ellenőrzi az alkotmánymódosítások alkotmányosságát, megőrzendő az indiai alkotmány alapvető szerkezetét (bask structure doctrine). Hasonlóan a német példához, az indiai bírák is kifejezett alkotmányos felhatalmazás nélkül őrködnek az indiai alkotmány alapvető szerkezete felett.[12]
A német alaptörvény strukturális egységét vagy az indiai alkotmány alapvető szerkezetét védelmező bírói alkotmányértelmezési megoldásokat nem pusztán a szövegváltozásokkal szembeni zsigeri ellenállás motiválja: a bírói stratégiák mögött kimutatható a koherenciateremtésre irányuló igény. Az alkotmány egységének védelmében fellépő bíróságok önként felfedik, hogy az alkotmány milyen eszményeket és értékeket testesít meg. Az indiai Sikri bíró szerint az indiai alkotmány alapvető szerkezete az emberi méltóság és szabadság védelmét szolgálja.[13] De a német bírákat is erősen befolyásolta a Weimari Köztársaság bukásának és a Harmadik Birodalom felemelkedésének történelme, amikor a német Alkotmánybíróság az alaptörvény "örök klauzulájára"[14] támaszkodva textuális és strukturális érvek habarcsával erősítette meg az alaptörvény strukturális egységének védvonalait. Ahogyan a német Alkotmánybíróság egy következő döntésében fogalmazott, az "örök klauzula" célja, hogy "megakadályozza a fennálló alkotmányos rend tartalmának vagy alapjainak megsemmisítését [...] valamint hogy az alkotmányt egy totalitárius berendezkedés törvényesítésére használják fel".[15]
A bírói koherenciateremtést keretező értékválasztások elég világosan jelzik, hogy az alkotmány belső összhangjának kialakításán fáradozó bíróságok az alkotmány egységességét nem pusztán száraz, jogi értelemben kívánják megvalósítani, hanem olyan külső szempontok szerint, amelyeket a bírák maguk jelölnek ki. A német ügyekben az egyik ilyen külső szempontot jól érzékelhetően a Harmadik Birodalom működése és holokauszt rémségei jelentik, és az elhatározás, hogy hasonló rémtettek soha nem eshetnek meg. Ezen a ponton hangsúlyozandó, hogy a rettegett múlt fogalma kontextusfüggő. A rettegett múlt félreértése vagy figyelmen kívül hagyása tovább görgetheti a múltban elszenvedett sérelmeket, a politikai közösség legmélyebb szintjein intézményesítve a jogfosztást.
Amint a fenti észrevételek is jelzik, az alkotmányos normakontrollt folytató bíróságok gyakran vállalnak olyan összhangteremtő küldetéseket, amelyek a társadalmi megbékélés elősegítését célozzák. Ebben a szélesebb, nem technikai-jogi értelemben alkalmazva a megbékélés fogalma gyakran a múlt bűneivel való szembenézést jelöli. Ezek a folyamatok a tömeges emberi jogi jogsértések okozta megrázkódtatások, vagy épp a demokratikus átmenet által felszínre hozott sérelmek orvoslásával járó nehézségek miatt foglalkoztatják a jogtudományt. A dolgozat korlátai nem engedik meg a társadalmi megbékélés fogalmának és folyamatainak részletes elemzését. A következő áttekintés a múlttal való szembesülésnek csupán azon vonatkozásaira szorítkozik, amelyek nélkül nem érthető meg, milyen szerepet játszanak a történelmi okfejtések a kényelmetlen eredetmítoszú alkotmányok értelmezésében. Szem előtt tartva, hogy a múltról szóló elbeszélések nem talált tárgyak, hanem gondolati folyamatok termékei, először is azt szükséges megvizsgálni, mi történik pontosan a múlttal, amikor a megbékélési program keretében szembesülnek vele.
A múlttal való szembesülés fogalmát abban az értelemben, ahogy a jelen dolgozat is használja, Theodor Adorno vezette be.[16] Hites esszéjében Adorno megkülönbözteti a "múlt kezelését" (Aufarbeitung der Vergangheit) a "múlt leküzdésétől" (Vergangenheitsbewältigung). Ebben az értelemben a múlt kezelése a náci múlttal és a holokauszttal való (ön)kritikus szembenézést jelenti, számos más, lényeges vonatkozása mellett ellenpontozva a hivatalos retorikát, amely a fájdalmas szembesülés helyett a hallgatással járó normalizációt hangsúlyozta.[17] Épp ebben az értelemben kényszerült szembenézni történelmével a dél-afrikai politikai közösség: a demokrácia sikeres bevezetése ugyanis elsősorban attól függött, képes lesz-e a társadalom feldolgozni az apartheid örökségét.[18]
Ezekben a példákban a múlt súlyos szenvedésekkel és traumákkal terhes. Az alkotmányos normakontrollt folytató bíróságok olyan helyzetekben is szembetalálkoznak a múlttal, amikor a történelem eseményei nem tragikusak, csupán kényelmetlenek vagy zavarók. A kanadai történelemnek a québeci szeparatisták által gyakran felemlegetett kellemetlen pillanatai természetesen nem vethetők össze a XX. század leghírhedtebb elnyomó rendszerei által okozott emberi szenvedéssel, Mégis, a történelemre támaszkodó alkotmányértelmezési stratégiák vizsgálata során szem előtt kell tartani, hogy a történelmi okfejtésekbe bocsátkozó bíróságok hasonló kitartással és elhivatottsággal fonják a múlt megrázó vagy épp kellemetlen eseményeinek kócából a megbékélés rokkáján az alkotmányos folytonosság fonalát. Bár a múltban elszenvedett sérelmek súlya kétségtelenül befolyásolja a bírói érvelést, a döntések motívumrendszerében sok a közös elem.
Jogászberkeken túl a megbékéléssel mint a múlttal való szembesüléssel foglalkozó szakirodalmat az
- 7/8 -
emlékezet, a felejtés, a trauma és az igazságosság fogalmai uralják, miközben a fogalomhasználatot erős morális, etikai, pszichológiai és érzelmi töltés hatja át.[19] Paul Ricoeur nagy ívű monográfiájának árnyékában vakmerő vállalkozás emlékezet és felejtés viszonyáról nyilatkozni.[20] Az alkotmányértelmezésben feltűnő történelmi alapú érvelések vizsgálata során azt mégis fontos kiemelni, hogy a múltról szóló emlékek nem azonosak a múlt eseményeinek történetével. Pierre Nora francia történész szerint a történelem ás az emlékezet (mint a múltról szóló beszámoló) egymás ellentétei: míg a történelem "egy szellemi és szekuláris produktum", az emlékezet állandó újraértékelés és torzulás áldozata.[21] A történelem és az emlékezet közötti éles cezúra megvonását részben tehát az olyan hivatásos történészek reflexei diktálják, akik hisznek abban, hogy a történelem komoly tudományos gyakorlatok és kritikai értékelés tárgya és eredménye, miközben az emlékezetet olyan, a múltról szóló, tévedésekkel gazdagon megtűzdelt, folyamatosan változó elbeszélésekkel és élő hagyományokkal azonosítják, amelyeket messziről elkerül a reflexió.
Bár az iménti megkülönböztetés megfakult a közösségi emlékezet, a kulturális emlékezet és a kulturális trauma háza táján folytatott vizsgálódások eredményeként, a múlt tudományos igényű feltárása és a múltról szóló torzuk, önkényes képek elválasztása figyelmet érdemel. Henry Rousso francia történész megfogalmazása szerint "az emlékezet a múlt olyan szellemi leképezése, amely a múlttal csak részben azonosul. Úgy határozható meg, mint a múlt jelenléte vagy jelene."[22]
Az egyéni és a közösségi emlékezetet számos tényező alakítja. A múlt súlyos igazságtalanságaival való szembenézés vizsgálata során figyelembe kell venni a trauma hatását az emlékezetre, az áldozatok szenvedésének egyik következménye ugyanis épp az emlékezetvesztés.[23] A pszichológia és a pszichoanalízis hosszú ideje ismeri, hogy trauma hatására az emlékezetben megszűnnek a múlt eseményeihez való viszonyulás interperszonális (vagy szociális) dimenziói.[24] A kulturális traumával foglalkozó legújabb szakirodalom kísérletet tesz a traumatizált emlékezet szélesebb körű, a társadalom vagy a kultúra szintjén való vizsgálatára.[25] A kísérlet kritikusai szerint az eljárás nem más, mint a trauma esztétizálására tett kétes kísérlet.[26] A traumatizált emlékezet és a kulturális traumakutatás által felvetett problémákat meghaladóan figyelemmel kell lenni arra a jelenségre, amelyre Peter Burke mutat rá: "Arról van szó, hogy mindannyian csakis saját kultúránk kategóriái és sémái - vagy, ahogy Durkheim mondaná, »kollektív reprezentációi« - segítségével férhetünk hozzá a múlthoz (miként a jelenhez is)."[27] Ráadásul a múlt eseményeire vonatkozó közösségi emlékezetet befolyásolja az idő múlása, a jelen igényei, az elbeszélés narratív struktúrája, az egyének kognitív folyamatai éppúgy, mint a közös(ségi) rítusok.[28]
Az emlékezetet talán a felejtés alakítja a legellentmondásosabb módon. Egyesek szerint a múlt helytálló rekonstrukciója elkerülhetetlen a múltban elszenvedett jogsértések orvoslásához, ezért a felejtésnek minden lehetséges eszközzel elejét kell venni. Ezen a ponton két megjegyzés tűnik helyénvalónak. Nietzsche szerint a felejtés elengedhetetlen a múltról kialakított emberi és emberséges képhez.[29] Másreszt viszont ha a megbékélésre mint a múlt bűneivel való szembesülés jogi eszközére tekintünk, a felejtés nem csupán a múlt eseményeiről fennmaradt egyéni vagy közösségi leltár hiányosságait jelentheti, hanem az előre meghatározott selejtezési forgatókönyveinek követését is. A múlt kényelmetlen vagy kellemetlen eseményeinek hivatalos elfelejtése nem példa nélkül való, és a hivatalos álláspontok sokszor meglepően sikeresen formálják az egyének emlékezetét. A hivatalos felejtés megteremti a hivatalos emlékezet furcsa műfaját, amelyben a gondosan megszerkesztett elbeszélés csattanóira a kitörölt események és feledésre ítélt szereplők hosszú árnyékot vetnek. A cenzúra és a kötelező felejtés természetesen nem alakítja át automatikusan magát a történelmi leltárt; az aktív felejtést szorgalmazó hivatalos álláspont ehelyett az emlékezet folyamataira hagyatkozik. Félrevezető lehet tehát az emlékezetet és a felejtést szöges ellentétbe állítani.
Nem könnyíti meg az alkotmányértelmezési stratégiák elemzését, hogy a jogászok más szakemberektől eltérően sorolják be a múlttal való szembenézés jogi eszköztárának elemeit. A különbséget jól érzékelteti az amnesztia szakirodalombeli megítélése. Az amnesztia az athéni demokrácia fénykora óta a rendszerváltást követő politikai tereprendezés elismert eszköze.[30] Értelmezhető (és elítélhető), mint a hivatalos felejtés jogilag támogatott eszköze, amely "a múltat a látómezőn kívül helyezi".[31] Ez a megközelítés ellentétes a dél-afrikai Alkotmánybíróságnak az AZAPO-ügyben[32] kifejtett álláspontjával. A dél-afrikai igazságtételi és megbékélési folyamatban az amnesztia feltétele a múltban elkövetett bűncselekmények teljes körű bevallása volt, így az amnesztia az igazságkeresés eszközévé vált. A dél-afrikai Alkotmánybíróság annak ellenére sem volt hajlandó a felejtés eszközének tekinteni, hogy az amnesztia szó a görög felejtés (amnesia) szóból származik.[33] A TRC általi meghallgatások folyamán elhangzott tanúvallomások és beismerések nem ítéltettek automatikusan feledésre. A felejtésre érdemesebb tehát nem az em-
- 8/9 -
lékezés ellentétpárjaként, hanem mint az emlékezetet alakító egyik tényezőre tekinteni.[34]
Ez a megközelítés összhangban áll Tzvetan Todorov figyelmeztetésnek is tekinthető megállapításával, mely szerint "az emlékezet soha sem jelenti a múlt teljes helyreállítását, szerves rekonstruálását, és [...] a leletek feltárását nem az emlékezésben visszatérő tárgy határozza meg, hanem az emlékezők személye, akik meghatározott célokat tartanak szem előtt. És amennyiben a múlt rekonstruálása önmagában nem elítélendő, úgy az emlékezet egyes felhasználását nemesebbek, mint mások."[35] Mint látható, Todorov kiemeli az emlékezés célját. A megbékélés mint a múlttal való szembenézés csupán egy cél, amelyet az emlékezés vagy az emlékezet szolgálhat. Az emlékezés felhasználásának erkölcsi és etikai dimenziói súlyosak, és a megbékélés leginkább ezen erkölcsi kötelezettségek hálójában kerül említésre.[36]
Carlos Santiago Nino megállapításai helyesen világítják meg a múlttal való szembesülés számos olyan erkölcsi, morális és gyakorlati kérdését, amelyekkel a jogászoknak szembe kell nézniük. Nino elsősorban arra tesz kísérletet, hogy kibogozza a visszaható hatályú büntetéseket és a megtorló intézkedéseket körülbástyázó ellenvetéseket és fenntartásokat. Álláspontja szerint a tömeges emberi jogi jogsértéseket elkövető autoritárius rendszerek bűneire elsősorban a büntetőeljárás képes megfelelő válaszokkal szolgálni, tudatosítani a politikai közösségben a múlt bűneit és megnyitni a társadalmi nyilvánosság fórumait. A büntetőeljárás képes továbbá az áldozatok érzelmeit és megemlékezéseit olyan módon kezelni, hogy elősegítse "az áldozatok önértékelésének helyreállítását".[37]
Egyes szerzők, mint a filozófus Avishai Margalit szerint a múlt bűneivel való szembenézés (megbékélés) csak akkor tekinthető teljesnek, amikor az áldozatok megbocsátanak a bűnösöknek. Bár megkérdőjelezhető, hogy az áldozatok megbocsátása szükséges előfeltétele-e a megbékélésnek,[38] Margalit álláspontja jól példázza, hogy ebben a morálisan túltelítődött kontextusban az emlékezet, a felejtés és a megbocsátás sok szálon kapcsolódik egymáshoz. Margalit szerint "a teljes megbocsátásból felejtés következik - vagyis inkább kitörlés, mint elfedés. A felejtésre irányuló előzetes döntés azonban emlékezésen alapul, különben a megbocsátás értelmetlenné válik. Egy sérelem »természetes« elfelejtése nem azonos a megbocsátással és nincs morális értéke."[39] Ebben a megközelítésben az áldozatot nem holmi általános megbocsátási kötelezettség indítja el a megbocsátás útján, hanem az, hogy az áldozat "nem kíván a megbánás érzésével és a bosszú vágyával élni".[40] Amennyiben a valódi megbékéléshez szükséges a bosszú vágyának kioltása, Margalit álláspontja megszívlelendő, hiszen érvelése a megbocsátás kérdésein jóval túlmutat.
Egy demokratikus politikai kultúra működéséhez nélkülözhetetlen a múlt emlékezetté való átalakítása. Ebben a megközelítésben az emlékezet eszköz, amelynek segítéségével a múltból megformálhatók a jelen egyes elemei.[41] A jogászok, törvényhozók és bírák fontos szerepet töltenek be az emlékezet és az emlékezés folyamatainak kialakításában. A dél-afrikai TRC egyik leggyakrabban említett erénye, hogy az eljárás során felszínre került, korábban ismeretlen bizonyítékok szerint 1990 és 1994 között többen vesztették életüket erőszakos cselekményekben, mint az azt megelőző harminc évben. Az erőszakos eseményeket az apartheid titkosrendőrsége és biztonsági alakulatai szították, bizonyítandó a nemzetközi közösségnek, hogy az apartheid működtetése nélkül Dél-Afrika kormányozhatatlanná válik. Az apartheidet fenntartó állam által kiváltott erőszakos megnyilvánulások így tették lehetővé az apartheidellenes megmozdulások egyre véresebb állami elnyomását.[42] A TRC archívuma őrzi a beadványokat, a meghallgatások felvételeit és jegyzőkönyveit. Ez az állomány az apartheid történelmének vitathatatlanul gazdag forrásanyaga. Nem szabad azonban figyelmen kívül hagyni, hogy az archívum anyag épp a TRC eljárási és bizonyítási szabályai szerint rendeződik.[43]
A múlt, az emlékezet és a felejtés viszonyának vizsgálata során a maga lenyűgöző technikai egyszerűségében is igen fontos megállapítás, hogy a múlt megismerését alapvetően meghatározzák jogászok által kidolgozott olyan szabályok, mint az államtitok minősítésére vonatkozó rendelkezések vagy épp az állami archívumokhoz (levéltárakhoz) való hozzáférés törvényi szabályai. Ez a megállapítás nem különösebben meglepő egy olyan posztkommunista országban, ahol az egykori állambiztonsági iratok kutathatósága az elmúlt években többször is napi politikai botrányok középpontjába került. A politikai kavalkádban az iratokhoz való hozzáférés korlátozását elsősorban hatalomgyakorlási, illetve zsarolási stratégiák szempontjából illik magyarázni. Még az áldozatok információs önrendelkezési jogánál is kevesebb szó esik azonban arról, hogy az irathozzáférés korlá-
- 9/10 -
tozásával a közelmúlt közjogi történelmének megismerése is komoly veszteségeket szenved.
Ruti Teitel a rendszerváltásról szólva foglalkozik a demokratikus átmenetet végigkísérő történelemgyártással. Hangsúlyozva, hogy "az átmeneti történelem teremtésben a történetnek jól kell végződnie", Teitel azt állítja, hogy az átmenetben a múlt eseményeinek felszínre kerülése azt jelzi, a változás valóban lehetséges.[44] Az eljárás során a múlt felfedezése és megismerése teremt kapcsolatot a politikai közösség múltja és jövője között.[45] Teitel szerint a jogi eljárások ritualizálják a múltról való közös tudás megszerzését. E végletekig szabályozott és rimalizák tanulási folyamat során a jog jelöli ki az identitások határait, amikor száraz definíciókkal elválasztja az áldozatokat a bűnösöktől, a nemes indítékot az alantas szándéktól. Teitel mindeközben figyelmeztet, hogy az idő múlása kétes hatással van az emlékezetre és az átmeneti igazságtételre. Előrehaladva az időben élesebben kirajzolódnak az események kontúrjai, könnyebben hozzáférhetővé válnak az információk, ezáltal bővülnek az igényérvényesítési lehetőségek. Az időmúlásával azonban egyre valószínűbb, hogy a jogorvoslatok jelképessé olvadnak.[46]
Az átmeneti igazságtételi eljárások egyik fontos erényeként szokás említeni, hogy a bírósági tárgyalások és bizottsági meghallgatások igénybe veszik a társadalmi nyilvánosság fórumait és csatornáit.[47] A dél-afrikai TRC társadalmi hatásának vizsgálata során figyelembe kell venni, hogy a meghallgatásokat széles körben közvetítette a média. Csupán így értelmezhetők helyesen a TRC-re vonatkozó elégedettségi mutatók vagy egyes személyeknek a TRC előtti meghallgatásáról vagy épp távolmaradásáról tett szakirodalmi megállapítások.[48] A tárgyalások és bizottsági meghallgatások közvetítése mellett a múlt bűneiről folytatott társadalmi diskurzushoz hozzájárulnak a dokumentum- és játékfilmek éppúgy, mint a különböző televízió- és rádióműsorok vagy a népszerű történelmi kiadványok. Henry Rousso figyelmeztetése szerint "a közvélemény előtt egy, a múltról szóló filmnek, történelemkönyvnek, tévéműsornak vagy újságcikknek azonos pedagógiai hatása van".[49] Az alkotmányos ügyekben történelmi eszmefuttatásokba bocsátkozó bíróságok szavai csak tovább fokozzák a hangzavart.
Ahogyan ez a rövid áttekintés is érzékelteti, az emlékezet, a felejtés, a megbocsátás és a megbékélés fogalmának alakításán számos szakma képviselői dolgoznak, és a jogászok gyakran használják fel a mások által előállított szellemi készterméket, A jogszabályok és a jogtudományban használt megközelítések közötti távolság gyakran még a legkiemelkedőbb jogtudósok munkáiban is érzékelhető. Ez már csak azért is sajnálatos, mivel, ahogy Martha Minow megállapítja, "az emlékezet alapvető a jogban, [...] és a jogi megközelítésekben. Miközben magától értetődően a jelen útmutatásai szerint alakítja a múlthoz való hűség kötelezettségét, a jog a legáltalánosabb szinten kell hogy megtanítsa, mi maradhat igaz az emlékezetben élő múltból."[50]
Bár egyes körökben, például az Egyesült Államokon belül, az "íratlan alkotmány" esetleges létezésének a puszta felvetése is képes komoly nyugtalanságot kiváltani,[51] a kanadai Legfelső Bíróság joggyakorlata régóta elismer számos íratlan alkotmányos normát, így például az alkotmányos konvenciókat (constitutional convention[52]) vagy a parlamenti privilégiumot (parliamentary privilege[53]). A Legfelső Bíróságot is megjárt alkotmányos konvenciók legfiatalabbika a kormányülések titkosságának elve.[54] Ezek az íratlan alkotmányos normák egészítik ki a kanadai alkotmány számos, különböző korú alkotmányi státusszal bíró törvényből összeálló testét.[55] A korábban ismert íratlan alkotmányos normák mellett a Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményében a Legfelső Bíróság olyan további, korábban ismeretlen alkotmányos alapelvek létezését állapította meg, mint a föderalizmus, a demokrácia, az alkotmányosság és a jogállamiság, valamint a kisebbségi jogok tiszteletben tartása.[56] Majd ezekből az elvekből új alkotmányos kötelezettséget vezetett le a testület: az elszakadásról való egyeztetés kötelezettségét.[57]
A korábban is elismert alkotmányos normák és a Legfelső Bíróság tanácsadó véleményében kimondott, addig ismeretlen alkotmányos alapelvek egymáshoz való viszonyának vizsgálata betekintést enged a Legfelső Bíróság által alkalmazott történelmi eszmefuttatások alkotmányformáló szerepébe, illetve kimutatja, milyen következményekkel jártak a bíróság megbékélést célzó gesztusai. Amint Mark Waiters rámutat, az íratlan alkotmányos alapelvek alkotmányjogi státuszára irányuló kérdések egyben a kanadai alkotmány mögött álló, az elismerési szabályra (H. L. A. Hart) vonatkozó kérdések.[58] A Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben jól követhető, hogy az íratlan alkotmányos alapelvek okán az elismerési szabályért folytatott bírói felderítő expedíció az alkotmányos folytonosság és a megbékélés érvelési paneljein keresztül milyen hatással volt a kanadai alkotmányos identitás alakulására.[59]
Legegyszerűbben a kanadai alkotmány preambulumának sorsát követve eredhetünk a kanadai alkot-
- 10/11 -
mányos alapelvek nyomába. A kanadai alaptörvény íratlan szabályait ugyanis leggyakrabban az 1867. évi alkotmánytörvény (Constitution Act, 1867) preambulumára szokták visszavezetni, amely kimondja, hogy a Kanadát megalapító tartományok olyan szövetségre lépnek, amelyeket "az Egyesült Királyság alkotmányáéhoz elviekben hasonló alkotmány" alapján kívánnak kormányozni. A Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben a Legfelső Bíróság az alábbiak szerint magyarázta a preambulum célját: "Szem előtt tartva a Kanada és az Egyesült Királyság kormányzata közötti egyértelmű különbségeket, mégis fontos volt hangsúlyozni olyan alkotmányos alapelvek folytonosságát, mint a demokratikus intézményrendszer vagy a jogállamiság."[60]
Az iménti idézet két finom részletére külön is érdemes odafigyelni, mivel jól példázzák, milyen komoly erőfeszítéseket tettek a bírák a kanadai alkotmány egységének megteremtésére. A dolgozat az íratlan alkotmányos alapelvek karrierjének vizsgálata során a továbbiakban ezt a két szálat követi nyomon a kanadai Legfelső Bíróság joggyakorlatában. Az elemzés bemutatja, hogy az alkotmányos alapelvek hogyan alakultak át az alkotmány szöveg értelmezése során időnként feltűnő ártatlan szófordulatokból olyan önálló alkotmányos normákká, amelyek olyan mértékben függetlenedtek az alkotmányszövegtől a bírói gyakorlatban, hogy kifejezett alkotmányi rendelkezés híján is bevethetővé váltak a normakontroll során, Ez az átalakulás jórészt betudható a Legfelső Bíróság joggyakorlatában kimutatható összhangteremtési törekvések változásának.
A fenti idézet olvastán szembetűnő, hogy a bíróság szerint az "alkotmányos alapelvek folytonossága" hivatott biztosítani a kanadai alkotmány folytonosságát. Különös, hogy a bíróság ilyen fontos feladatot bízott az újonnan megállapított alkotmányos alapelvekre, mivel korábban az alkotmányos alapelvek műfaja szinte ismeretlen volt a kanadai joggyakorlatban. A jogállamiságot mint alkotmányos alapelvet említette a Legfelső Bíróság a manitobai nyelvi jogokról szóló tanácsadó véleményben,[61] míg 1997-ben a tartományi bírák függetlenségét fogalmazták meg a legfelső bírák alkotmányos alapelvként a tartományi bírákról szóló tanácsadó véleményben.[62]
Ezekben a korai döntésekben az alkotmányos alapelveket az írott alkotmányszöveg értelmének megvilágításához hívta segítségül a Legfelső Bíróság, megteremtendő az alkotmány belső összhangját. A tartományi bíráktól szóló tanácsadó véleményben például azt kellett meghatároznia a testületnek, hogy mennyiben biztosítja a kanadai alkotmánya tartományi bírák anyagi biztonságát (és ezáltal függetlenségét). Az ügyben az okozott különös nehézséget, hogy a bírói függetlenség alkotmányban rögzített garanciái kifejezetten a szövetségi bírákra vonatkoznak, említést sem téve a tartományi bírákról.[63] A tanácsadó véleményben a Legfelső Bíróság nem terjesztette ki a szövetségi bírákra vonatkozó alkotmányi rendelkezések alkalmazási körét a tartományi bírákra, Ehelyett kimondta, hogy "az alkotmány kifejezett rendelkezéseit úgy kell tekinteni, mint a 1867. évi alkotmánytörvény preambulumában foglalt íratlan államrendi elvek részletezését."[64] Lamer bíró a tanácsadó véleményben úgy nyilatkozott a preambulumról, hogy az "az alkotmány kastélyának díszes előtere," amelyen keresztül az alapvető elvek bebocsáttatást nyernek az alkotmány épületébe.[65] Ahogyan a kanadai alkotmányjog kiemelkedő szakértője, Peter Hogg megjegyezte, ebben az ügyben "az alkotmányos alapelvek obiter dictumban kerültek említésre, mivel a bíróság a [Charter] 11(d). szakaszában egyértelműen rögzített független bírósághoz való jog alapján döntött."[66]
A korábbi példáktól eltérően a Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben az alkotmányos alapelvek az alkotmányszövegtől függetlenedve tűntek fel a színen. A Legfelső Bíróság megállapítása szerint az írott szavak mögött korokon átfutó történelmi szál húzódik, amely elősegíti az alapul szolgáló alkotmányos alapelvek megértését. Ezek az alapelvek hatják át és tartják fenn az alkotmányszöveget: ezek jelenítik meg azt az alapvető, kimondatlan alapfeltevést, amelyen a szöveg nyugszik, [...] Bár ezeket az alapul szolgáló elveket egyetlen rendelkezés sem teszi kifejezetten az alkotmány részévé, eltekintve bizonyos szempontból az 1867. évi alkotmánytörvény preambulumában foglalt burkolt célzástól, alkotmányos rendünk elképzelhetetlen lenne nélkülük [...]. Az elvek határozzák meg az alkotmány legfőbb szerkezeti elemeit és jelentik éltető erejét."[67]
Ezekkel a gondolatokkal a Legfelső Bíróság úgy módosított az alkotmányos alapelveket illető korábbi álláspontján, hogy közben változatlanul szerepet szánt az alkotmány preambulumának, illetve egyes rendelkezéseinek. Ebben a megközelítésben az alkotmányos alapelvek szerepe nem korlátozódik az alkotmány egyes rendelkezéseinek megvilágítására vagy az alkotmányszöveg hézagainak kitöltésére. Úgy tűnik, mintha az íratlan alapelvek irányítanák az írott alkotmány alkalmazását, lehetővé téve az alkotmány létrejöttét, illetve zavartalan hosszú távú működését.[68]
Egy újabb döntésben, az Ell-ügyben, a Legfelső Bíróság úgy tekintett az alkotmány preambulumára, mint "a bírói függetlenség íratlan alkotmányos alapelvének megerősítésére", hozzátéve, hogy "a preambulum elismeri a bírói függetlenséget mint alkot-
- 11/12 -
mányos demokráciánk egyik alappillérét".[69] A Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményt követő döntésekben a Legfelső Bíróság többször is megerősítette a bírói függetlenség alapelvét és az alapelvre hivatkozva mondta ki jogszabályok alkotmányellenességét. A döntések érdekessége, hogy a Legfelső Bíróság a bírói függetlenség alapelvét elszakította az alkotmányszöveg béklyóitól.[70] Az újabb joggyakorlat alakulása összhangban áll a Legfelső Bíróságnak a Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben kifejtett azon álláspontjával, mely szerint "az alapelvek nem egyszerűen leírók, hanem erős normatív elemet hordoznak, és kötelezik mind a bíróságokat, mind a kormányzatot".[71] Ebben az új szerepkörben az alkotmányos alapelvek nem az alkotmányszöveg értelmezésében használatos mankók. Ezen a ponton az alkotmányos összhangteremtés vállalkozása új magasságokba lépett.
A Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben a kanadai Legfelső Bíróság érvelésének középpontjában a québeci és a maradékkanadai (Rest of Canada) történelemolvasatok között fennálló feszültség feloldása állt. Helyenként úgy tűnt, a bírák elérkezettnek látják az időt a kanadai történelem és ezzel együtt a kanadai alkotmány mindenki számára elfogadható verziójának megalkotására.[72] A döntés egy helyén például a Legfelső Bíróság azt fejtegeti, hogy "a föderalizmus azon politikai és kulturális realitásokra adott jogi válasz, amelyek a konföderáció megkötésének idején fennálltak és amelyek mai is fennállnak. [...] A föderalizmus az a politikai megoldás volt, amelynek segítségével a sokféleséget össze lehetett egyeztetni az egységgel."[73] Hasonlóképp, "a föderalizmus elve elősegíti olyan kulturális és vallási kisebbségek közös céljainak megvalósítását, amelyek valamely tartományban többséget alkotnak. Ez történik Québecben is, ahol a lakosság többsége francia ajkú és eltérő a kulturális öröksége."[74]
Az összhangkeresés hangja kihallható a Legfelső Bíróság számos olyan döntéséből, amelyekben a bírák az íratlan alkotmányos alapelveket alkalmazzák. Azokban az ügyekben, amelyekben a bírák a bírói függetlenség alapelvére támaszkodtak, a részletek boncolgatása helyett a Legfelső Bíróság azt hangsúlyozta, hogy a bírói függetlenség elvének kialakításakor az angol alkotmányjog volt hatással a kanadai jogra,[75] olyannyira, hogy Kanada "örökölte" és átalakította[76] vagy éppen megőrizte[77] az angol eredetit, avagy az angol minta "áthatja" a kanadai alkotmányos gyakorlatot.[78] Első ránézésre is szembetűnő, hogy ezek az elnagyolt kijelentések a maguk általánosságában milyen élesen ellenpontozzák a kanadai Legfelső Bíróság azon döntéseit, amelyekben a bírák régi angol törvények vagy éppen az angol bíró alkotta jog álláspontját vizsgálták már-már túlzott részletességgel.[79] Érdemes továbbá megjegyezni, hogy az alkotmányos alapelvek említésekor a Legfelső Bíróság nem pusztán az angol importtal érkező alapelveket azonosít, hanem olyan elveket, amelyek bár külföldi magból sarjadtak, a kanadai alkotmányjog talaján szökkentek szárba,
A kanadai alkotmányos alapelvek átalakulásának ezt az oldalát jó megvilágításba helyezi a kanadai Legfelső Bíróságnak a jelen dolgozat számára kulcsfontosságú megállapítása az alkotmányos alapelvek szerepéről a kanadai alkotmányos folytonosság fenntartásában. A Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleménynek ezen a már idézet pontján a Legfelső Bíróság rámutat az alkotmány preambulumának folytonosságteremtő szerepére Kanada és az Egyesült Királyság között. Valóban nem lenne túl bölcs megnyilvánulás a Kanada és az Egyesült Királyság jogrendje között fennálló kapcsolatot vitatni, hiszen ez a kapcsolat tette lehetővé az 1982. évi alkotmányreformot, amellyel a közjogi hatalom jelentős része átszállt az egykori angol gyarmatra,
Peter Oliver szerint a preambulumban foglalt utalás az Egyesült Királyság jogrendjére értelmezhető úgy, hogy az alkotmány írott szövegét a kezdetektől fogva hivatottak voltak kiegészíteni az alkotmány íratlan szabályai (így például az alkotmányos konvenciók).[80] Amint azt a Legfelső Bíróság maga is kifejtette a tartományi bírákról szóló tanácsadó véleményben, az a felfogás, mely szerint az írott alkotmány csupán szemelvényeket tartalmaz a politikai közösség sokkal átfogóbb és teljesebb íratlan alkotmányából, könnyen összefüggésbe hozható azzal a ténnyel, hogy a kanadai alkotmány "egy olyan alkotmányos rendből származik, amelynek legalapvetőbb szabályait sem rögzítették egy vagy több dokumentumban, [ezért] nem meglepő, hogy a [kanadai] alkotmány Őrzi ennek az örökségnek néhány vonatkozását".[81] Mindezek ellenére nem világos, milyen módon vagy mértékben él tovább a preambulum által jelképezett alkotmányos folytonosság. Rámutatva az angol alkotmány szabályai, illetve az angol alkotmányból levezetett kanadai alkotmányos alapelvek alkalmazása közötti lényeges különbségre Walters azt a meggyőző álláspontot alakította ki, hogy a kanadai alkotmány preambulumán keresztül nem lehet az angol alkotmány szabályaival korlátozni a kanadai törvényhozó hatalmat.[82]
- 12/13 -
Ez utóbbi megjegyzés egy olyan feszültségre hívja fel a figyelmet, amely hosszú távon mélyebb nyomot hagyhat a kanadai alkotmányon, mint Québec elszakadási törekvései. Bár Kanada formálisan csak 1982-ben nyerte el mai önállóságát, a gyarmati jog érvényességéről szóló törvény már 1846-ban megszüntette az angol jog felsőbbrendűségét a kanadai jog felett.[83] A formális kötelék megszűnése ellenére az angol jog (mint a belső jog, mind a birodalmi jog) hatásának feldolgozása még nem fejeződött be: a gyarmat: múlt mindig terítékre kerül, amikor a kanadai alkotmányos intézmények vagy épp az alapjogvédelem háttere áll a figyelem középpontjában. A közjogi hagyományokról folytatott eszmecserét némiképp beárnyékolja Dicey pikírt megjegyzése, mely szerint a kanadai államszervezet ismeretében helytállóbb lett volna, ha a kanadai Alkotmány preambulumában az "Egyesült" szót nem a "Királyság", hanem az "Államok" követi.[84] Bár ezt a megjegyzést számos alkalommal félresöpörték már, legutóbb talán Luc Tremblay.[85] az Egyesült Államok Legfelső Bíróságának joggyakorlata sokszor szolgál modellként vagy épp ellenpéldaképp Kanadában. Így például a kanadai alapjogi Charter előkészítése során tudatosan törekedtek arra, hogy elkerüljék az Egyesült Államokból unalomig ismert, csak "substantive due processként" azonosítható fiaskót, hogy aztán szándékaikat a kanadai Legfelső Bíróság figyelembe se vegye.[86] Az ilyen fordulatok nyomot hagynak a kanadai alkotmányos identitáson.
Ezen a poncon érdemes megvizsgálni a bírói összhangteremtési törekvéseket az alkotmányértelmezés kiszámíthatatlanságának, illetve az alkotmányos normakontroll legitimációs problémáinak közegében. Bár a kanadai alkotmányos alapelvek mögött meghúzódó bírói összhangkeresési elhatározás könnyen kitapintható, nehezen lehetne vitatni, hogy az alkotmányos alapelvek több fontos ponton is csődöt mondtak a kanadai alkotmány finomhangolása során. A Legfelső Bíróság mindeddig nem tisztázta az alkotmányos alapelvek és más alkotmányos normák viszonyát. A Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben a Legfelső Bíróság kimondta, hogy "kényszerítő okok nyomására érdemes ragaszkodni az írott alkotmány elsőbbségéhez. Egy írott alkotmány előmozdítja a jogbiztonságot és a kiszámíthatóságot, alapot és kiindulópontot biztosít az alkotmányos normakontroll számára. Ennek ellenére, amint azt a tartományi bírákról szóló tanácsadó véleményben megállapítottuk, az 1867. évi alkotmánytörvény preambulumának következtében az íratlan alkotmányos alapelvek is beépültek [az alkotmányba]."[87]
A Legfelső Bíróság tehát tisztában van az imént említett nehézségekkel. A bíróság szavai nyomán azonban elképzelhető, hogy az alkotmányos alapelvek megelőzik az alkotmány szövegét, hiszen az alapelvek közvetlenül az alkotmányszöveg alapját képező mögöttes feltételezésekből erednek.[88] Vagyis helytálló lehet az a megállapítás, mely szerint ha az alkotmányos alapelvek nem az alkotmányszövegből, hanem az alkotmány történetéből erednek, akkor az alkotmányos alapelvek megelőzik az írott alkotmányt a jogforrási hierarchiában. Ezt az álláspontot az is alátámasztani látszik, hogy a Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben a Legfelső Bíróság egy olyan alkotmányos követelményt állapított meg, amely ha nem is helyettesíteni, de legalább kiegészíteni látszik a kanadai alkotmány módosításáról szóló rendelkezéseket. A tartományok elszakadásáról a kanadai alkotmány ugyanis nem rendelkezik. A Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben pedig épp azt mondta ki a Legfelső Bíróság, hogy amennyiben egy tartomány el kíván szakadni Kanadától, úgy a feleknek - az alkotmányos alapelvekből következő - alkotmányos kötelezettsége egyeztetni az elszakadás tényéről, illetve mikéntjéről, Mivel az alkotmányos alapelvek alapvető módon befolyásolják a kanadai alkotmány építményét, nem túlzás azt állítani, hogy az alkotmányos alapelvek feltűnése a színen számottevően növeli az alkotmányban rejlő kiszámíthatatlanságot, ezzel együtt az alkotmányt övező bizonytalanságot.
Mindemellett attól sem szerencsés eltekinteni, hogy legalábbis kétes a megítélése annak, ha egy alkotmányos normakontrollt végző bíróság önmaga válogatja össze az alkalmazandó alkotmány elemeit. Ezt a fenntartást LaForest bíró is megfogalmazta a tartományi bírákról szóló tanácsadó véleményhez fűzött különvéleményében, emlékeztetve arra, hogy "az alkotmányos normakontroll [...] politikailag addig legitim, amíg egy hiteles (autoritativ) alkotmányos okmány értelmezésével jár. [...] Ez a legitimitás azonban veszélybe kerül, amikor a bíróságok a hiteles szövegre való hivatkozás nélkül kísérlik meg a törvényhozás hatalmát korlátozni."[89] Ezt a megállapítást nem könnyű hatástalanítani, hiszen éppen azáltal nyer különös jelentőséget, hogy a Legfelső Bíróság által elismert alkotmányos alapelvek közjogi helye tisztázatlan. Az sem sokat segít, hogy a Legfelső Bíróság épp egy olyan történelmi pillanatban, a Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben vetette be megújult formájukban az alkotmányos alapelveket, amikor a bíróság feltűnése a közügyek megvitatásának viharaiban nem aratott osztatlan sikert.
Amikor a kanadai Legfelső Bíróság először vizsgálta, hogy egy bizonyos közjogi gyakorlat alkotmányos konvenciót képez-e, a bírák először is felvázoltak egy tesztet, amely kényelmesen kijelölte a bí-
- 13/14 -
rósági vizsgálódás kereteit.[90] Összehasonlításképp: amikor a Legfelső Bíróság elismerte az alkotmányos alapelvek létezését, nem alkalmazott hasonló tesztet.[91] Ez persze nem azt jelenti, hogy nem mutathatók ki visszatérő motívumok a Legfelső Bíróság érvelésében azokban az ügyekben, amelyekben feltűnnek az alkotmányos alapelvek. A legújabb döntéseket is vizsgálva Marc Cousineau megállapította, hogy - bár nincsenek bevett értékelési kritériumok - az íratlan alkotmányos alapelvek elismerése során a Legfelső Bíróság három irányból vár megerősítést, a történelmi bizonyítékok mellett úgynevezett organikus és funkcionális igazolást keres. Organikus igazolást várva a testület azt vizsgálja, hogy az elismerésre ajánlott alkotmányos alapelv összeegyeztethető-e más alkotmányos értékekkel, míg a funkcionális igazolás arra irányul, hogy a bíróság megállapítsa, mi az alkotmányos alapelv rendeltetése (funkciója) a kanadai közjogi rendszer és a kanadai társadalom értékeinek megőrzésében.[92] Mégis, mind ez idáig a Legfelső Bíróság nem kovácsolt stabil, kiszámítható, általánosan alkalmazható vizsgálati feltételrendszert az egyébként hellyel-közzel konzisztensen alkalmazott igazolási szempontokból.
Az elvárás, hogy egy bíróság alakítson ki egy stabil tesztet a. fenti célra, nem eltúlzott. Egy teszt viszonyítási pontot biztosítana az eltérő megközelítések nagyobb nyilvánosság előtt történő megvitatásához, és egyúttal alkalmat jelenthetne a bíróság álláspontjának jobb megismerésére. Mindaddig, amíg nem jelenik meg egy semleges értékelési kritériumok mentén működő teszt a bírói gyakorlatban, nagyon nehéz figyelmen kívül hagyni azt a hangot, amely azt suttogja, hogy teszt híján az alkotmányos alapelveket a bírák saját értékítéleteiktől vezérelve, önhatalmúlag alakítgatják.[93] Egy mindenki számára hozzáférhető vizsgálati szempontrendszer nélkül az alkotmányos alapelvek annyiban szolgálhatják az összhangteremtés vagy a megbékélés céljait, amikor és amennyiben ez a bíróság kedvére való.
Elképzelhető, hogy ha a megbékélés szándékával szerkesztik újra a kanadai alkotmányos folytonosságot, az angol közjogi hagyomány végül összehangolható tesz az 1982. évi kanadai alkotmányreform vívmányaival a kanadai Legfelső Bíróság által megfontolt szempontok alapján. Nem szabad azonban megfeledkezni arról a fontos apróságról, amelyre a kanadai alkotmányjog-tudomány másik kiemelkedő személyisége, Peter Russell emlékeztet: annak idején az államszövetséget eredményező megállapodást féltve óvták a széles körű társadalmi vita esetleges kellemetlen következményeitől. Ez a döntés viszont azzal járt. hogy a frissen létrejött politikai közösség nem volt tisztában saját alapításának alapelemeivel.[94] Az alkotmányos alapelvek tekinthetők tehát a féltve óvott államalapító megállapodáshoz fűzött posztmodern kommentár darabjainak is.
A társadalmi megbékélés mint a múlttal való szembesülés folyamatai minden esetben valamiféle történelemolvasaton alapulnak, egy bíróság történelemolvasata azonban csak egy a múltról szóló számos lehetséges és legitim változat közül. Amikor a Legfelső Bíróságon számon kérik azoknak, az igazolási kritériumoknak az ismertetését, amelyek mentén a bírák megállapítják, hogy egy bizonyos feltételezés alkotmányos alapelvet képez-e, a békétlenek nem csupán azt morogják, hogy az alkotmányos alapelvek gyenge lábakon állnak vagy hogy a bíróság nem megfelelően járt el az alkotmányos alapelvek megállapítása során. Mivel ezeken az alkotmányos alapelveken nyugszik a Legfelső Bíróságnak az egész kanadai politikai közösségre kiterjedő megbékélési programja,[95] az alkotmányos alapelvek a politikai közösségnek épp azokat a tagjait rekeszthetik ki a legkönnyebben a bíróság által vezényelt megbékélési folyamatokból, akik kérelmeikkel egyébként is nehézkesen jutnak a bíróság vagy épp a társadalmi nyilvánosság színe elé. Az már csak tetézi a kellemetlenségek hosszú sorát, hogy ugyanakkor az alkotmányos alapelvek megbolygatják a kanadai alkotmány integritását és, mintegy mellékesen, kéretlenül is felkavarják az alkotmányos normakontroll legitimitásáról folytatott parttalan diskurzus állóvízét.
A demokratikus átmenet nyitányakor a magyar Alkotmánybíróság nagyon is kényesen igyekezett megőrizni a magyar alkotmány integritását, a jogállami forradalom metaforájának segítségével. Az úgynevezett Zétényi-Takács-döntés jól ismert szavaival élve: "Az Alkotmánybíróság nem hagyhatja figyelmen kívül a történelmet, hiszen saját magának is történelmi feladata van. Az Alkotmánybíróság a »jogállami forradalom« paradoxonának letéteményese."[96] Az Alkotmánybíróság úgy próbálta elismerni a rendszerváltás (politikai szempontból) forradalmi jellegét, hogy közben hangsúlyozta: az átmenet az alkotmányos folytonosság útján, a jogfolytonosság és legalitás alapján ment végbe. A dolgozat a továbbiakban azt vizsgálja, hogyan feszül egymásnak az Alkotmánybíróság joggyakorlatában az alkotmányos folytonosság gondolatvilága és a bírói összhangteremtési érvrendszer.
A magyar alkotmány nem rendelkezik külön az elmúlt rendszerek által elkövetett jogsértések orvos-
- 14/15 -
lásáról. Amikor a Zétényi-Takács-ügyben az Alkotmánybíróság olyan jogszabálytervezet alkotmányosságát vizsgálta, amely a korábbi rendszerek idején elkövetett, de politikai okokból nem üldözött bűncselekményeket rendelte büntetni, az alkotmánybírák egyértelművé tették, hogy nem kívánnak speciális alkotmányossági követelményeket támasztani az elmúlt rendszerek bűneit üldöző jogszabályokkal szemben. Az Alkotmánybíróság ragaszkodott az elűző rendszer és a rendszerváltást követő államberendezkedés folytonosságának megállapításához és fenntartásához, és hangsúlyozta, hogy az elmúlt rendszer idején elkövetett bűncselekményeket büntetni rendelő jogszabályok alkotmányosságát az alkotmány hétköznapi rendelkezései alapján vizsgálja. Amint az Alkotmánybíróság kifejtette: "a rendszerváltás megkövetelte állami intézkedések értékelését nem lehet elválasztani a jogállamiságnak az alkotmányos demokráciákban történelmileg kikristályosodott és az 1989. évi magyar alkotmányrevízió során is alapul vett követelményeitől. [...] Az adott történelmi helyzetet a jogállam keretem belül és annak kiépítése érdekében figyelembe lehet venni. Nem lehet azonban a történelmi helyzetre és a jogállam megkövetelte igazságosságra hivatkozva a jogállam alapvető biztosítékait félretenni."[97]
Ettől az állásponttól jelentősen eltérve a kárpótlási ügyekben az Alkotmánybíróság döntéseit nem a jogállami alkotmányosság szürke mindennapjaiban alkalmazandó hétköznapi szabályok uralják, hanem a megbékélés inspirálta közjogi megoldások. A dolgozat a továbbiakban - a kárpótlási eljárás részletes ismertetése nélkül - az Alkotmánybíróság kárpótlási ügyekben hozott vezető határozatainak vizsgálatával igyekszik feltérképezni az alkotmányos folytonosság megőrzését hangoztató, illetve a megbékélés elősegítését célzó alkotmányértelmezési stratégiák feszült viszonyát.[98]
A rendszerváltás kezdetén az elvesztett vagy épp elvett vagyontárgyakat övező elvárások és igények nehezen átlátható labirintussá fonódtak. Már a terminológia is sokszor pontatlan, mégis, e meglehetősen rugalmas szóhasználat helytállóan képezi le a második világháború után kialakult összetett vagyoni viszonyokat. A háborút követően berendezkedő szocialista állam változatos jogi eszközöket használva igyekezett megszüntetni a magántulajdont, bevetve a büntetőeljárásban elrendelt vagyonelkobzást éppúgy, minta (gyakran erőszakos) szövetkezetesítést vagy a kisajátítást. Az világos volt, hogy a szocialista tulajdoni rend kialakítása során nagyon sokan szenvedtek jogsérelmet.
Az első szabályozási megközelítések a különbözőjogcímeken felmerülő tulajdoni igényeket egy átfogó tulajdonjogi, illetve egy még átfogóbb gazdasági reform keretében próbálták kezelni. Mára már talán elfelejtődött, hogy az elsősorban állami tulajdonon alapuló, központilag irányított tervgazdálkodásról a döntően magántulajdonon alapuló piacgazdaságra történő átállás nagy tervében a tulajdonreform, és ezen belül is a tulajdoni kárpótlás csupán egy kisebb, meglehetősen zavaros momentum volt. A tulajdoni kárpótlási és az elveszített tulajdonért járó kártérítési igények eleinte összemosódtak a privatizációs és reprivatizációs eljárásokkal.[99] Ahogy Sólyom László megjegyezte, "a privatizáció összekapcsolódott azzal az általános társadalmi elvárással, hogy az 1940-es és 1950-es évek »igazságtalan« államosításait felülvizsgálják és visszafordítják, vagy a volt tulajdonosok teljes kártalanításban részesülnek".[100] Az egykori tulajdonosok teljes körű kárpótlása azonban nem tűnt fel a rendszerváltó pártok politikai célkitűzései között.[101]
Az átfogó gazdasági reformnak az a terve, amely egyszerre tartalmazott privatizációs és kárpótlási elemeket, már 1990-ben az Alkotmánybíróság elé került, amikor a miniszterelnök a kormány nevében a terv főbb elemeivel kapcsolatban absztrakt alkotmányértelmezést kért.[102] Az Alkotmánybíróság döntése kijelölte a tulajdoni rendszer átalakítására, illetve a szocialista gazdaságirányítási rendszer átalakítására irányadó alkotmányos alapelveket. A határozat nemcsak a gazdasági rendszerváltás alkotmányos kereteit rögzítette, hanem kimondta azokat az alkotmányos alaptételeket is, amelyek a korábbi rendszerek alatt bekövetkezett tulajdoni sérelmek orvoslására vonatkoznak.[103] Az ügyben az Alkotmánybíróság élesen elhatárolta a (re)privatizációt mint a gazdasági rendszerváltás eszközét az elvesztett tulajdonnal kapcsolatos igények rendezésétől. Az alkotmánybírák szerint az "állam olyan javakat privatizálhat és reprivatizálhat, amelyek tulajdonában vannak. Mind a privatizáció, mind a reprivatizáció tulajdonosi döntés. Az Alkotmány 10. § (2) bekezdéséből következően is az állam privatizálási és reprivatizálási joga
- 15/16 -
elvileg korlátlan, ez a joga tulajdonosi szabadságából, és csakis abból következik."[104]
Arni viszont a magántulajdonban okozott sérelmeket illeti, az Alkotmánybíróság azt hangsúlyozta, hogy a "Kormány által tervezett kártalanítás alapja nemcsak az elvett tulajdon, hanem az elszenvedett sérelmek általában. [...] A Kormány által tervezett részleges kártalanításnak ugyanis kizárólag a méltányosság a jogi alapja: erre a kártalanításra nincs az államnak kötelezettsége, és nincs rá senkinek sem alanyi joga. Ahogy a reprivatizálás nem az államosításból vagy szövetkezetszervezésből következő igény, a kártalanítás sem az, hanem kizárólag a szuverén állami elhatározáson múlik."[105]
Az Alkotmánybíróság által 1990-ben elfogadhatónak ítélt elvek szerint tehát az elmúlt rendszerben elszenvedett tulajdoni sérelmek miatt a kárpótlás nem alanyi jogon, hanem ex gratia történik. Mint ismeretes, a kárpótlási rendszer koncepciója, majd egyes szabályai számos alkalommal megfordultak az Alkotmánybíróság előtt. Az alkotmánybírák a kezdetektől hangsúlyozták, hogy a kormány nagy döntési szabadságot élvez mind a kárpótlás jogalapjának, mint mértékének meghatározásában.[106] Az Alkotmánybíróság szerint alkotmányosan az sem kifogásolható, ha az áldozatok kárpótlása nem egyszerre, hanem az áldozatok egyes csoportjait vagy csak egyes igényeket érintő hullámokban történik.[107] Továbbá, mivel a kárpótlás nem alanyi jogi alapon történik, hanem ex gratia juttatás, az alapjogvédelem eszközei, ideértve az alapjog-korlátozás alkotmányosságának vizsgálatára szolgáló kritériumokat, a kárpótlási ügyekben nem alkalmazhatók. Az alkotmányossági mérce az alapjogi ügyekből ismert szükségesség-arányosság tesztnél jóval alacsonyabb: az egyenlő méltóságú személyként kezelés elve az irányadó.[108] E mérce szerint a törvényhozás mindaddig alkotmányosan elfogadhatóan cselekszik, amíg a jogalanyokat egyenlő méltóságú személyként kezeli, a megkülönböztetésnek van objektív mérlegelés szerinti ésszerű indoka és nem Önkényes.
Az alkotmánybírósági határozatok árnyékában megalkotott kárpótlási törvényeket nem teljesen alaptalanul próbálhatjuk úgy olvasni, mint a törvényhozás (többé-kevésbé őszinte) kísérleteit az Alkotmánybíróság által vázolt követelményrendszernek való megfelelésre. A tulajdoni kárpótlásra alkalmazandó szempontrendszer idővel a nem vagyoni kárpótlásra is irányadóvá vált.[109] Az Alkotmánybíróság nemcsak az 1990-es években meghozott kárpótlási jogszabályokra alkalmazta ezeket a követelményeket, hanem a fő kárpótlási hullám lecsengését követően, a kormány által jóval később elfogadott, a kárpótlásra jogosultaknak jutatott további kiegészítő támogatások vizsgálata során is.[110]
Az Alkotmánybíróság vizsgálta a nem vagyoni kártérítésre jogosult áldozatok egyes csoportjai közötti megkülönböztetés alkotmányosságát, valamint az áldozatok egyes csoportjainak járó kárpótlási összegeket. Azt az alkotmánybírák is elismerték, hogy a kárpótlási jogszabályok vizsgálata során olyan csoportképzési elvek alkotmányosságáról kényszerülnek nyilatkozni, amelyek nem elemezhetők objektív értékelési szempontok mentén.[111] Ennek ellenére, komoly fenntartások mellett, az Alkotmánybíróság több alkalommal is megváltoztatta az áldozatok csoportosítását az 1992. évi kárpótlási törvényben.[112] Így például alkotmányellenesnek találta a testület, hogy a kárpótlási törvényben azonos csoportba tartoznak a német munkatáborokba, illetve haláltáborokba deportált áldozatok, a szovjet munkatáborba deportált áldozatok, valamint a magyar bíróság döntése alapján szabadságvesztést elszenvedett áldozatok.[113] Az alkotmánybírák megsemmisítették a jogszabályhelyet, amely kizárta a nem harcoló alakulatoknál behíváson alapuló munkaszolgálatot (frontszolgálatot) töltött áldozatok kárpótlását. Az ügyben az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy bár a frontszolgálatosokat nem magyar bíróság ítélte el, hanem a katonai hatóságok sorozták be őket, a valóságban olyan körülmények között éltek, amelyek azonosnak tekinthetők a munkatáborokban fennállt állapotokkal.[114]
Az áldozatok csoportosítása és a kárpótlási összegek feletti nézeteltérések nehezen csendesültek el. Az Alkotmánybíróság 2003-ban vizsgált egy kormányhatározatot, amely a korábban kárpótlásban részesített áldozatok egyes (de nem az összes) csoportjának további juttatást adott. Az Alkotmánybíróság elfogadta a kormány álláspontját a juttatás jellegét illetően, vagyis hogy a kifizetések egy sui generis szociális támogatási formában történnek, és nem tekinthetők a kárpótlási rendszer elemének. Ennek következtében amikor a kormány csak az áldozatok egyes csoportjait részesítette kifizetésben, akkor nem a kárpótlási jogszabályok felhatalmazásai alapján járt el, hanem saját jogalkotási hatáskörében. Az Alkotmánybíróság megállapította, hogy a kormány jogosult létrehozni egy olyan sui generis szociális támogatási rendszert, amely a korábban kárpótlásra jogosultak egyes csoportjait részesíti ex gratia juttatásban.[115]
Ezt követően a támogatásra jogosultak körét vizsgálva az Alkotmánybíróságnak feltűnt, hogy abból a csoportból, amelybe azokat az áldozatokat sorolták, akik szovjet hatóságok döntése alapján legalább három évet töltöttek szovjet börtönben vagy szovjet munkatáborban, kimaradtak azok a hadifoglyok, akiket hasonló körülmények között tartottak fogva, Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint pusz-
- 16/17 -
tán azon az alapon, hogy a hadifoglyokat nem szovjet hatóság döntése alapján tartották fogva, nem lehet kizárni ebből a juttatásból, hiszen fogvatartásuk fizikai körülményei és szenvedéseik hasonló mértékűek voltak.[116]
Ezek a döntések arra utalnak, hogy bár az Alkotmánybíróság relatíve alacsony alkotmányossági mércét alkalmaz a kárpótlási ügyekben, és az érintetteket ért jogsérelmek összehasonlításához nem áll rendelkezésre objektív mérce, az alkotmánybírák nem riadtak vissza a kárpótlási rendszer alapvonalainak újratervezésétől. S mégis, az Alkotmánybíróság beavatkozásai ellenére, épp az alacsony alkotmányossági mérce tette lehetővé, hogy az ex gratia kárpótlási, illetve szociális támogatási rendszerben számottevő különbségek maradjanak fenn az áldozatok egyes csoportjai között - tovább fokozva az áldozatok kiábrándultságát.
Az áldozatok besorolása mellett a kárpótlási ügyekben az Alkotmánybíróság időről időre vizsgálta a kárpótlásként kifizetett összegek nagyságát. Az újabb döntésekben az Alkotmánybíróság önmérsékletet tanúsítva mindaddig nem lépett fel, amíg a kárpótlásként kifizetett összegek legalább megközelítőleg hasonlónak mutatkoztak. A törvényhozás mérlegelési szabadságának határait egy viszonylag késői kárpótlási ügyben jelölte ki az Alkotmánybíróság, megállapítva, hogy a deportálásért megállapított 30 000 forintos kárpótlási összeg elfogadhatatlanul alacsony a hasonló sérelmeket elszenvedett más áldozatok számára korábban kifizetett 1 millió forintos kárpótlási összegekhez képest.[117] Az alkotmánybírák azt is kimondták, hogy a valóságban elszenvedett szabadságkorlátozás formájától (munkatábor vagy egyéb szabadságkorlátozás) függetlenül azonos összegű kárpótlásra jogosultak azok az áldozatok., akiket halálra ítéltek, de nem végeztek ki.[118]
Az Alkotmánybíróság ellenvetés nélkül elfogadta a kormány részleges kárpótlást célzó javaslatát.[119] A tulajdoni kárpótlás jogcímét az alkotmánybírák a nováció fogalmával írták le. Az Alkotmánybíróság álláspontja szerint a tulajdoni kárpótlás alapja a kormány azon döntése, hogy felújítja a korábban keletkezett igényeket, ezzel új tulajdoni igényt teremtve.[120] Az Alkotmánybíróság által bevezetett nováció fogalmat, illetve a fogalomhasználat gyakorlati következményeit talán a "volt tulajdonosokként" említett csoport vonatkozásában a legkönnyebb megvilágítatni.[121] A kárpótlási törvény a volt tulajdonosok csoportjába vonta össze a jogosultakat, kihasználva a legkisebb közös többszörös minden előnyét. A volt tulajdonosok csoportjába tartozó jogosultak legfontosabb közös tulajdonsága nem más, mint hogy a múltban a magyar állam mindegyiküket megfosztotta tulajdonuktól. Az Alkotmánybíróság alkotmányosan elfogadhatónak találta, hogy a jogosultakat anélkül sorolták be a volt tulajdonosok homogén csoportjába, hogy különbséget tettek volna közöttük az őket ért tulajdonjogi jogsérelem természete szerint. Így a volt tulajdonosok homogén csoportjába kerültek azok az áldozatok, akik vagyonelkobzás útján veszítették el tulajdonukat, és azok is, akik az államosítás vagy épp kisajátítást eljárások során valamiféle kártalanításban részesültek. Ez az álláspont már csak azért is meglepő, mert az alkotmányos folytonosság logikájából következően azok a jogosultak, akik korábban nem részesültek megfelelő kártalanításban, továbbra is jogosultak maradnak és érvényesíthetik igényeiket az állammal szemben. Ennek ellenére az Alkotmánybíróság - bár korábban igen érzékenyen lépett fel a jogfolytonosság védelmében - nem találta úgy, hogy egyenlőségi problémát jelentene a különböző jogosultak besorolása a "volt tulajdonosok" olvasztótégelyébe, Az Alkotmánybíróság szerint a nováció minden korábbi igényt kiolt, ideértve a korábban fennálló kártalanítási igényeket is, és megnyitja az utat a részleges kárpótlás előtt.[122]
A nováció fogalma leginkább a római jogból vagy a kötelmi jogból lehet ismerős a magyar jogászközönség számára, az Alkotmánybíróság azonban nem a római jogból ismert értelemben használta a fogalmat a kárpótlási döntésekben. Ulpianus szerint az "újítás (novatio) egy előző kötelemnek egy más kötelembe való átöntése vagy átvitele, vagyis amikor egy már meglévő kötelemből úgy létesítenek újat, hogy az addigi [ezáltal] megszűnik'.[123] Vagyis a római jogban a nováció a régi követelés nyomán új igényt keletkeztet. A nováció következtében azonban nem az igény marad fenn, hanem a de facto teljesítés (így például a kifizetést nem áru ellentételezéseként lehet követelni, hanem kölcsönként). A nováció fogalmát ebben a jelentésben vette át a magyar polgári jog.[124] de a kárpótlási ügyekben nem ebben az értelemben használta az Alkotmánybíróság, Ugyanis épp a követelés tárgyát változtatta meg, amikor megengedve a részleges kárpótlást, leszállította a de facto teljesítés mértékét. Ahogyan az Alkotmánybíróság használta, a nováció fogalma elősegítette az elnyomással terhes múlt örök-
- 17/18 -
ságének megszelídítését, anélkül, hogy figyelemmel lett volna az örökül hagyott egyes jószágokra. Az Alkotmánybíróság fogalomhasználata komoly félreértésekhez vezetett, s rövidesen az alkotmánybírák maguk kényszerültek egyértelművé tenni, hogy a nováció fogalmát sajátos - nem a polgári jogban megszokott - értelemben alkalmazták.[125]
A magyar Alkotmánybíróságnak a rendszerváltáshoz kapcsolódó döntéseiben a nováció metaforája kiemelt helyről versenyez az utókor kegyeiért az alkotmányos folytonosság nevében induló jogállamisággal. A küzdelem már akkor is érdeklődésre tarthatna számot, ha megmaradna a jelképek szintjén - a mérkőzés azonban nem dicsőségre, hanem nagyon is pénzre megy. Abban az értelemben ugyanis, ahogyan a nováció fogalmát az Alkotmánybíróság használta, a nováció nem a jogfolytonosság vagy a jogállamiság alapjain nyugszik, A kárpótlást megalapozó nováció, ha a legjobb fényben tüntetik fel, leginkább a múlttal való szembenézés, a megbékélés zálogának mutatkozik, miközben a kárpótlás nem más, mint a tulajdoni rendszer "rendkívüli és egyszeri történelmi" átalakításának eszköze.[126]
Bár a nováció valóban lehetővé teszi az áldozatok igényeinek hatékony kezelését, paradox módon épp a nováció miatt nem érzékeny a kárpótlási eljárás a múltban elszenvedett tényleges (valós) sérelmekre. A múlttal szembeni érzéketlenség eredhet a múlttól való félelemből vagy épp a történelem túlságosan is jó ismeretéből. Utóbbi eshetőségre utal az Alkotmánybíróság egyik megjegyzése is: az alkotmánybírák épp azzal érveltek a nováció mindent beolvasztó hatása mellett, hogy az elmúlt rendszerben épp a jogi szabályozás hiánya miatt volt nehéz a kártalanítási igényeknek érvényt szerezni.[127] Ez a megjegyzés azonban arra is utal, hogy a fennálló, bár szunnyadó (vagyis korábban nem érvényesíthető) teljes kártalanítási vagy kártérítési igényeket épp a magyar kárpótlási törvény csökkentette, részleges kárpótlási igényekké redukálva az eredeti követeléseket. Amennyiben ez az észrevétel helytálló, úgy a múlt könyvének vonatkozó fejezete nem az állam nagylelkű novációs gesztusát megelőzően zárult le, hanem épp a nováció következtében. Mindez pedig azt példázza, hogy a megbékélést kereső állami megnyilvánulások frontálisan ütköznek az alkotmányos folytonosság megőrzését és a jogállamiság fenntartását célzó próbálkozásokkal.
Az ex gratia kárpótlás és a nováció fogalmát még aprólékosabb vizsgálatnak alávetve kitűnik, hogy ezek a konstrukciók nehezen férnek össze a Zétényi-Takács-döntésben megvilágított jogfolytonosság és jogállamiság fogalommal. Érdekes módon a visszaható hatályú büntető jogalkotás tilalmát megerősítő határozatokban az Alkotmánybíróság kifejtette, hogy szemben a múltban elkövetett és politikai okokból nem üldözött bűncselekmények újbóli büntethetővé tételét célzó jogszabállyal, a kárpótlás a jövőre szól: a kárpótlás jogcímeket teremt, és a kárpótlással kapcsolatos jogkorlátozás mindig a jövőben megszerezhető tulajdonra irányul.[128] Ez a megjegyzés szépen keretezi a nováció fogalmát, és jól példázza a nováció mögött meghúzódó logika lényegét. A megjegyzés azonban azért is érdekes, mert egyértelművé teszi, hogy az Alkotmánybíróság szembeállította a büntető igazságszolgáltatás eszközeit és a tulajdoni jogsérelmek orvoslására szolgáló eszközöket, így a novációt: az Alkotmánybíróság olvasatában ugyanis a kárpótlás a jövőre szól, a visszaható hatályú büntető jogszabályok azonban a múltra irányulnak.
Az a kártalanítási rendszer, amely lehetővé teszi, hogy a pillanatnyi kormány a jogelődje által okozott tulajdoni sérelmekért csak annyit fizessen, amennyit éppen megengedhet magának, és azt is csak azoknak, akiket a pillanatnyi kormány megfelelő áldozatnak tekint, csak annyiban elfogatható egy alkotmányos rendszerben, amennyiben léteznek olyan segéd-elvek, amelyek segítségével kikapcsolhatók a "hétköznapi alkotmányosság" követelményei. A kárpótlási rendszernek az Alkotmánybíróság által jóváhagyott ex gratia jellege felfogható ilyen segédelvként. próbálkozás az alkotmányosság mindennapi szigorának enyhítésére, ezáltal is elősegítendő a múlttal való szembenézést (vagyis a megbékélést).
A nem vagyoni kárpótlásról szóló határozatban, miután az Alkotmánybíróság elismételte a kárpótlás ex gratia természetéről mondottakat, az alkotmánybírák kifejtették, hogy az előző rendszer alatt az állam károkozó magatartása következtében nem vagyoni károkat elszenvedett áldozatok azért nem léphettek fel kártérítésért, mert a demokratikus alkotmány hatálybalépését megelőzően a magyar államnak nem volt kártérítési kötelezettsége ilyen esetekben. Az alkotmánybírák hozzátették, hogy bár a szocializmus alatt az állam elvileg köteles volt kártérítést fizetni, a valóságban a kárt okozó állami cselekményekre épp a szocialista jog adott felhatalmazást, míg a nem vagyoni kártérítés intézménye gyakorlatilag ismeretlen volt a szociálisra rendszerben.[129] Ez
- 18/19 -
utóbbi megjegyzés is jól példázza azt a feszültséget, amelyet nem könnyű feloldani a jogfolytonosság (alkotmányos folytonosság) elvi magaslatain. A jogfolytonosság logikájából ugyanis az következne, hogy kártalanításnak vagy kártérítésnek nincs helye, hiszen a szocialista jogrend legitimálta a károkozó magatartást.[130]
Az Alkotmánybíróság szavaiból tehát úgy tűnik, hogy az alkotmánybírák érzékelték a jogfolytonosság követelményei, valamint a kárpótlást alapelvek között fennálló ellentmondást. Ízlés vagy vérmérséklet kérdése, hogy az Alkotmánybíróság kárpótlási ügyekben tett engedményeit a jogfolytonosság következményei alól tett kivételnek, vagy pedig speciális evetnek tünteti fel az elemző: a megoldás lényege, hogy a hétköznapinál alacsonyabb alkotmányos mérce következtében a kárpótlást rendszer végül kiállta az alkotmányossági próbát. Az Alkotmánybíróság szándéka szerint a kárpótlási ügyekből ismerős megbékélési program az alkotmányos folytonosság keretein belül összeegyeztethető a hétköznapi alkotmányosság követelményeivel. Ruti Teitel szerint "a rendszerváltás során a jogállamiság történetileg és politikailag feltételes, a múlt politikai elnyomására válaszul alakul ki [...] s míg a jogállamiság általában előrelátást kíván meg a jogtól, a rendszerváltás jogállamisága egy időben tekint előre és vissza."[131]
Hasonlóképp a nováció fogalma is rekonstruálható a megbékélési program fogalomhasználatának keretei között, hiszen lehetővé teszi sokféle különböző igény összekapcsolását, amelyek közül sokat nem lehetett érvényesíteni korábban, ezáltal megnyitva a részleges kárpótlás lehelőségét legalább azok előtt az áldozatok előtt, akik jogellenes állami cselekmények következtében szenvedtek tulajdoni jogsérelmet. A nováció mint kárpótlási alapelv sikeressége ellenére érdemes megismerkedni a magyar Legfelső Bíróság gyakorlatából olyan, példákkal, amelyek érzékeltetik, mennyiben volt illuzórikus a teljes kártalanítási igények érvényesítése a rendszerváltás beköszöntével. A Legfelső Bíróság döntései azért is érdekesek, mert az Alkotmánybíróság joggyakorlatát is figyelembe vették a bírák.
A rendszerváltás idején a magyar parlament számos törvényt hozott a korábbi rendszerek alatt jogellenes büntető ítéletekkel elítélt áldoztok rehabilitálásáról (úgynevezett semmisségi törvények).[132] A jogellenes ítéletekkel elítéltek az 1992. évi nem vagyoni kárpótlásról szóló törvény rendelkezései értelmében részleges kárpótlásban részesültek, illetve emelkedett az öregségi nyugdíj számításához szükséges szolgálati éveik száma.[133] Az 1992. évi kárpótlási törvény jóval az első semmiségi törvények hatálybalépését követően jelent meg a színen. A késedelem nem igazán meglepő, hiszen amint már az első kárpótlási törvény indokolásában is olvasható, a tervezett részleges kárpótlást "meghaladó vagyoni reparációt az ország teherbíró képessége nem tesz lehetővé. Az áldozatok részére kárpótlás fizetése azért nem lehetséges, mert ez méltánytalan terhet róna a most élő nemzedékre."[134]
Azokban az ügyekben, amelyek nem tartoztak a semmisségi törvények hatálya alá, a jogellenes ítéletek elítéltjei a büntetőeljárás általános szabályai szerint kérhették az ellenük hozott ítélet megsemmisítését, törvényességi óvással vagy perújítással.[135] Vagyis míg néhány jogellenesen elítélt áldozat a rendszerváltás idején született rehabilitációs rendszer hatálya alá tartozott, a látszólag kevésbé szerencsések a hétköznapi anyagi és eljárási szabályok nyújtotta lehetőségekkel voltak kénytelenek beérni. Az egyik ügyben például, amelyben a kérelmező azt állította, hogy koncepciós per áldozata volt, a Legfelső Bíróság elrendelte a perújítási eljárás lefolytatását, tekintettel a felmerült új tényekre. A Legfelső Bíróság álláspontja szerint az ilyen esetekben azért van helye perújításnak, mert ezt megelőzően nem nyílt lehetőség annak bizonyítására, hogy a pert megrendezték.[136]
A nem vagyoni kárpótlásról szóló törvény hatálybalépése előtt a jogellenesen elítéltek kártalanítást kértek az olyan vagyonelkobzásért, amelyet jogellenes büntető ítélet alapján róttak ki. A Legfelső Bíróság 1991-ben a semmiségi törvény hatálya alá tartozó ítélet által elrendelt vagyonelkobzás visszavonására irányuló keresetet mint megalapozatlant elutasította, mivel a jogellenes ítélet megsemmisítése nem jelentett jogalapot a vagyonelkobzással kapcsolatos vagyoni igény érvényesítésére.[137] Nem sokkal ezt az ítéletet követően az Alkotmánybíróság megállapította a Büntető Törvénykönyv azon rendelkezéseinek alkotmányellenességét, amelyek korlátozták az állam büntetőeljárás körében okozott kárért való állami kártalanítási kötelezettségét.[138] Az Alkotmánybíróság döntésének hatására a Legfelső Bíróság számos esetben elrendelte a károsultak kártalanítását olyan ügyekben, amelyekben olyan büntető ítélet alapján került sor vagyonelkobzásra, amelyet a bíróságok semmisségi eljárásban vagy épp perújítás következtében megsemmisítettek.[139] Ezekben az ügyekben a kártalanítás mértéke nem haladja meg az állam által a vagyonelkobzással okozott kár mértékét, és nem terjed ki a nem vagyoni kárra.[140] Amennyiben az elítélt nem vagyonelkobzás útján veszítette el a tulajdonát, hanem kisajátították, úgy nem kérhet kártalanítást.[141] Az eredeti ítélettel elrendelt vagyonelkobzás mértékének megállapítása az elsőfokú bíróság feladata. A Legfelső Bíróság azt is elren-
- 19/20 -
delte, hogy amennyiben a vagyonelkobzás ingatlant is érintett, a bíróság köteles megvizsgálni, hogy az elkobzott ingatlan természetben visszaszolgáltatható-e (in integrum restitutio).[142] Mindezeknek megfelelően megállapítható, hogy amennyiben egy jogellenes büntető ítéletet azon semmisségi törvények hatálya alatt érvénytelenítettek, amelyek célja a múlttal való szembenézés volt, úgy a jogellenesen elítélt áldozat részleges kárpótláshoz juthatott, Ha azonban a semmisségi és a kárpótlási törvények nem vonatkoztak egy jogellenesen elítélt áldozatra, úgy a büntetőjog és a büntetőeljárás szokásos szabályai szerint az áldozat nagy eséllyel részesülhetett teljes kártalanításban.
A Legfelső Bíróság joggyakorlatát ismerve úgy tűnik tehát, hogy bizonyos esetekben az állam kötelezettsége az elődei által okozott károk megtérítésére mégiscsak fennmaradt, illetve feléledt a hétköznapi alkotmányosság és a közönséges jogállamiság védőszárnyai alatt. Ebben komoly szerepe volt az Alkotmánybíróság döntésének is; igaz, épp egy olyan határozatnak, amelyet az alkotmánybírák nem kárpótlási ügyben hoztak. Az Alkotmánybíróság döntése, amely kizárta a büntetőeljárás során okozott károkért való állami felelősség korlátozását, valóban véletlenül keveredett a kárpótlási ügyek megítélése szempontjából releváns határozatok közé. Mindenesetre az a tény, hogy épp ez az alkotmánybírósági határozat tette lehetővé a korábbi rendszerekben jogellenesen elítélt áldozatok vagyoni kártalanítását bizonyos ügyekben, arra utal, hogy a "volt tulajdonosok" homogén csoportjába számos olyan jogosult keveredhetett, akik legalábbis nem teljesen reménytelenül próbálkozhattak volna a rendszerváltást követően a korábbi rendszerek jogsértő, illetve károkozó magatartása következtében keletkezett igényeik érvényesítésével.
A fenti esetek jól példázzák, hogy a nováció fogalmát a megbékélés keresésének jegyében úgy metszették ki az alkotmányos folytonosság és a jogállamiság szövetéből, hogy a szabómesterek közben épp a sérelmeket és szenvedést okozó múltra nem voltak tekintettel. Az Alkotmánybíróság által elfogadott nováció fogalmával szemben elméleti és gyakorlati kifogásokat is megfogalmazó Sajó András jegyzi meg, hogy mind az alkotmányosság, mind a jogállamiság szempontjából elviselhetőbb lett volna annak rögzítése, hogy a múlt államosításai olyan jogsérelmek, amelyekért nem jár jogorvoslat, csupán jogcím nélküli részleges kárpótlás.[143] Ez a megoldás a demokratikus magyar állam jogelődei által okozott számos tulajdoni jogsérelem reparálására bevethető lett volna, úgy tartva tiszteletben az alkotmányos folytonosság és a jogállamiság követelményeit, hogy alkalmat teremt az állam által okozott múltbéli sérelmekkel történő szembenézésre, és az Alkotmánybíróság számára is lehetővé teszi, hogy távol tartsa magát a kormány költséges gazdasági tárgyú döntéseitől. Ehelyett, ahogy Teitel is megállapította, az Alkotmánybíróság a posztkommunista rendszerváltásokból jól ismert mintát követte: "amikor az állam az ancien regime alatti tulajdonszerzését kijavítja, a múltbeli jogosultságokat arra használják, hogy a pillanatnyi újraelosztás során igazolják a tulajdonszerzést [...] Az ex post facto tulajdoni »jogosultságok«-at annyiban ismerik el és védik meg, amennyiben azok egyébként összeegyeztethetők a gazdasági átalakulással."[144]
A dolgozat azt vizsgálta, hogy az alkotmánybírósági érvelésben hogyan fér meg egymással a megbékélés és az alkotmányos folytonosság logikája. Az elemzés nem a társadalmi megbékélési folyamatok sikerét vagy épp sikertelenségeit célozta. Ehelyett arra volt kíváncsi, milyen következményekre vezetnek a bíróságoknak a megbékélést célzó eszmefuttatásai az alkotmányértelmezésben, illetve hogy a kényelmetlen eredetmítoszokkal terhelt alkotmányok értelmezése során a megbékélés és az alkotmányos elbeszélői eszköztár hogyan fér meg egymással.
Bár az esettanulmányok nagyon különböző tájakra kalauzolták az olvasót, a különbségek ellenére a dolgozat számos általánosan is érvényes tanulsággal szolgál. A megbékélés vagy épp az összhangteremtés a fenti esetekben sokszor az alkotmányszöveg hiányosságainak megfoldozására vagy épp a jogszabályszöveg kiszínezésére szolgált. A kanadai alkotmány nem rendelkezik a tartományok elszakadásáról, ahogy a magyar alkotmány is bölcsen hallgat az elmúlt rendszerben okozott tulajdoni károk orvoslásáról. A vizsgált ügyekben az alkotmányt értelmező és alkalmazó bíróságok úgy vállalkoztak a múlttal való szembenézésre, hogy erre a nemes, ám felettébb veszélyes kísérletre nem kaptak alkotmányos felhatalmazást. A múlttal való szembesülést maguk a bírák tűzték ki célul a vizsgált ügyekben: a megbékélési program igazolta a konkrét esetekben a bírói beavatkozást a legkritikusabb pillanatokban.
A bíróságok által kitűzött megbékélési program másik sajátossága a vizsgált ügyekben, hogy a megbékélés mint alkotmányértelmezési motívum megjelenésével nem csökkent, hanem épp növekedett az entrópia az alkotmányos normarendszerekben, A Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben a kanadai Legfelső Bíróság úgy kísérelte meg összehangolni a kanadai alkotmány számos, egymással né-
- 20/21 -
hol feszült viszonyban álló elemét, hogy az összhang-teremtés jegyében a kanadai alkotmánytörténetből levezetett négy vadonatúj alkotmányos alapelvet, majd ismertette az ezekből eredő alkotmányos kötelezettségeket. A magyar kárpótlási döntésekben az Alkotmánybíróság a megbékélés jegyében olyan új fogalmakkal operált, mint a kárpótlás ex gratia természete vagy épp a nováció, majd ezen alkotmányos kuriózumok segítségével leszállította a kárpótlási ügyekben alkalmazandó alkotmányossági mércét a hétköznapi alkotmányossági követelményrendszer alá. A megbékélés ürügyén megjelenő új alkotmányos elvek és fogalmak arra utalnak, hogy amikor egy bíróság a megbékélés ösvényére lép, a bíróság legjobb szándéka ellenére az eredmény jó eséllyel csak "gazdagítja", nem pedig egyszerűsíti a fennálló alkotmányos kánont.
Mindez nem is adna okot aggodalomra, ha az egyre hízó és bonyolódó alkotmányos normarendszer a politikai közösség sokféleségét, az igények változatosságát tükrözné. A Québec elszakadásáról szóló tanácsadó véleményben a kanadai Legfelső Bíróság valóban bemutatta a kanadai alkotmánytörténet egy elképzelhető konszenzusos olvasatát. A Legfelső Bíróság történelemolvasata azonban nem egyszerűen egy új történelemolvasat a sok közül, hanem a kanadai történelem azon interpretációja, amelyet a bíróságok a továbbiakban elfogadnak az alkotmány értelmezése, valamint az alkotmány alatt érvényesíthető igények vizsgálata során. Aki kimaradt az elbeszélésből, szomorúan nézheti, amint a bírák által szabályozott alkotmányfolyam a megbékélés nevében elsodorja őseitől örökölt, féltve őrzött jószágait.
A megbékélés a bíróságok szellemi eszköztárának veszélyes kelléke, amely a múlttal való szembenézés ürügyén olyankor szelídíti a történelem zavaros üledékét egységes, jól kezelhető masszává, amikor az alkotmányos folytonosság szűrőrendszere csődöt mond. Sokszor talán maguk a bíróságok sem veszik észre, hogy esetleg épp azok akadnak fenn a rostán, akik nélkül a megbékélési program csupán kiüresített szóvirágokból font koszorú a megtépázott jogállamiság homlokán. ■
JEGYZETEK
* A szöveg a szerző Constitutions, Courts and History: Historical Narratives in Constitutional Adjudication címmel megjelent (Budapest-New York, CEU Press, 2005) könyve 5. fejezetének átdolgozott magyar nyelvű változata. A kézirat 2005 tavaszán került lezárásra. Amennyiben a jegyzetekben nincs feltüntetve más forrás, az idegen nyelvű szövegek fordításai e dolgozat számára készültek.
[1] Amerikai Egyesült Államok alkotmánya, I. cím, 3. cikk, 3. bekezdés. Lásd I. cím, 9. cikk, 1. bekezdés, a Kongresszus rabszolgaimportra vonatkozó szabályozási hatáskörének korlátozásáról.
[2] Emberi joguk, szerk. Halmai Gábor. Tóth Gábor Attila, Budapest, Osiris, 2003 [a továbbiakban: Emberi jogok), 60.
[3] Plessy versus Ferguson, 163 U. S. 537 (1896).
[4] Uo., 537, 544.
[5] Brown versus Board of Education of Topeka. 347 U, S. 483 (1954).
[6] City of Richmond versus J. A. Croson Co., 488 U, S. 649 (1989).
[7] James McPherson: Specimen Days, The New York Review of Books, 16 December 2004, 7. A fenti történelmi adatok is innen származnak.
[8] Munkájuk során a bíróságok természetesen nem kényszerülnek hitet tenni az alkotmányos folytonosság építgetése vagy épp a megbékélés mint alkotmányos program megvalósítása mellett. A bírói érvelés fordulataiban a megbékélés lehetőségeinek keresése könnyen összefonódik az alkotmányos folytonosságot védelmező fordulatokkal. Bár az elemzés igyekszik kitérni a bíróságok megbékélést szorgalmazó döntéseinek a politikai közösség szélesebb nyilvánossága előtt kifejtett hatásaira, a dolgozat nem foglalkozik közvetlenül a bíróságoknak a társadalmi megbékélés előmozdításában játszott szerepével.
[9] Különösen gazdag szakirodalom tárgyalja a dél-afrikai TRC szerepét az apartheid örökségének társadalmi feldolgozásában.
[10] BVerfGE 1, 14. Az idézetek forrása Donald R Kommers: The Constitutional Jurisprudence of the Federal Republic of Germany, Durham-London, Duke University Press, 1997, 63 és köv.
[11] Erről lásd például David P. Currie: The Constitution of the Federal Republic of Germany, Chicago-London, The University of Chicago Press, 1994, 218-219.
[12] India alkotmánya, 368. cikk. Kesevananda Bharati versus State of Kerala állam [1973] 4 SCC 225. A határozat elemzését lásd Mahendra P. Singh: V. N. Shukla's Constitution of India, Lucknow, Eastern Book Company, 19979, 894-899.
[13] Uo., 895.
[14] Német alaptörvény, 79. cikk. Jelentőségéről magyarul lásd Emberi jogok, 116-117.
[15] Klass-ügy, BVerfGE 30, 1. Az idézet forrása Elai Katz: On Amending Constitutions, The Legality and Legitimacy of Constitutional Entrenchment, Columbia Journal of Law and Social Problems, 1996, 251.
[16] Theodor Adorno: Was bedeutet; Aufarbeitung der Vergangenheit? (1959), angolul: Theodor Adorno; What Does Coming to Terms With the Past Mean?, in Bitburg in Moral and Political Perspective, ed. Geoffrey Hartman, Bloomington, Indiana University Press, 1986, 114-129.
[17] Erről lásd például Jeffrey K. Olick: What Does it Mean to Normalize the Past? Official Memory in German Politics since 1989, in States of Memory, cd. Jeffrey K. click. Durham-London, Duke University Press, 2003, 259-288.
- 21/22 -
[18] James L. Gibson: Overcoming Apartheid, Can Truth Reconcile a Divided Nation, New York, Russell Sage Foundation, 2004, 1. fejezet.
[19] Donna Pankhurst: Issues of Justice and Reconciliation in Complex Emergencies, Conceptualising Reconciliation, Justice and Peace, Third World Quarterly, 1999/1, 239-256.
[20] Paul Ricoeur: History, Memory and Forgetting, trans, Katheleen Blamey, Chicago, The University of Chicago Press, 2004. Magyarul lásd: Emlékezet - felejtés - történelem, in Narratívák 3. A kultúra narratívái, szerk. Thomka Beáta, Budapest, Kijárat Kiadó, 1999, 51-67.
[21] Pierre Nora: Between Memory and History, Les Lieux des Mémoires, Representations, 1989 (26), 7-24. Magyarul lásd: Emlékezet és történelem között. A helyek problematikája, Actas, 1999/3, 142-157.
[22] Henry Rousso: The Haunting Past, History, Memory and Justice in Contemporary France, trans, Ralf Schoolcraft, Philadelphia, University of Pennsylvania Press, 2002, 4.
[23] Susan J. Brison: Trauma Narratives and the Remaking of the Self in Acts of Memory, Cultural Recall in the Present, eds. Miele Bal, Jonathan Crewe, Leo Spitzer, Hanover, N. H., University Press of New England, 1999, 39-54, 43; továbbá Michael Humphrey; From Terror to Trauma, Commissioning Truth for National Reconciliation, Social Identities, 2000/1, 7-27, 10 és köv.
[24] A narratív és traumatizák emlékezet viszonyáról lásd Bessel van der Kolk, Onno van der Hart: The Intrusive Past, The Flexibility and the Engraving of Trauma, in Trauma, Explorations in Memory, ed. Cathy Caruth, Baltimore, Johns Hopkins University Press, 1995, 158-182; továbbá Ruth Leys: Trauma, A Genealogy, Chicago, The University of Chicago Press, 2000,
[25] Lásd például Trauma, Explorations in Memory, id. kiad.; Unclaimed Experience; Trauma, Narrative, and History, ed. Cathy Caruth, Baltimore, Johns Hopkins University Press. 19%; Ron Eyerman: Cultural Trauma: Slavery and the Foundation of African American Identity, Cambridge - New York, Cambridge University Press, 2001.
[26] Lásd Wulf Kansteiner: Genealogy of a Category Mistake, A Critical Intellectual History of the Cultural Trauma Metaphor, Rethinkinh History, 2004/2, 193-221. A kritkusok azonban nem tagadják, hogy az áldozatok él menyeiket saját kultúrájuk közegében írják le (úgynevezett betegségnarratívák); erről lásd Arthur Kleinman: Writing at the Margin. Discourse between Anthropology and Medicine, Berkeley, University of California Press, 1995.
[27] Peter Burke: History as Social Memory, in Memory, History, Culture and the Mind, ed. Thomas Butler, Oxford, Blackwell, 1989, 96-113, 99. Magyarul lásd: Történelem és társadalmi emlékezet, Regio. 2001/1, 3-21, 6.
[28] Michael Schudson: Dynamics of Distortion of Collective, Memory, in Memory Distortion. Haw Minds, Brains and Societies Reconstruct the Past, cd. Daniel L. Schachter, Cambridge, Maas. - London, Harvard University Press. 1997, 346-364.
[29] Friedrich Nietzsche: A történelem hasznáról és káráról, in F. N.: Korszerűtlen elmélkedések, Budapest, Atlantisz, 2004, 93-178.
[30] Jon Elster: Coming to Terms with the Past. A Framework for the Study of Justice in Transition to Democracy, European Journal of Sociology, 1996 (1), 7-48.
[31] Lásd például James Booth: Communities of Memory, On Identity, Memory and Debt, American Political Science Review, 1999/62, 249-268.
[32] Azanian People's Oragization (AZAPO) versus The President of the Republic of South Africa, Case CCT 17/96 [1996].
[33] Lásd uo., para, 35
[34] Jacques LeGoff: Passé et présent de la mémoire, in Lieux de mémoire et identités nationales, eds. Pim den Boer, Willem Frijhoff, Amsterdam, Amsterdam University Press, 1993, 34-45, 39. Az átmeneti korszak és az amnesztia kapcsolatáról lásd még Ruti Teitel: Az átmenet büntető igazságszolgáltatása, Fundamentum, 2000/1, 14-17, illetve Alex Boraine: Dél-Afrika Igazságtételi és Megbékélési Bizottsága, Fundamentum 2003/1, 17-20.
[35] Tzvetan Todorov: The Touvier Trial, in The Bousquet and Touvier Affairs, ed. Richard J. Golsan. Dartmouth, University Press of New England, 1996, 169-178, 177 (utólagos kiemelés).
[36] Vö. Waldron elismeri ugyan, hogy a múlt eseményeinek van a jelen számára morális töltése, azonban megkérdőjelezi, hogy a jelen köteles-e a múlt igazságtalanságaival foglalkozni. Jeremy Waldron: Superseding Historic Injustice, Ethics, 1992/7, 4-28,
[37] Carlos Santiago Nino: Radical Evil on Trial, New Haven - London, Yale University Press, 1996, 147.
[38] Erről lásd például Martha Minow: Breaking the Cycles of Hatred, Memory, Law and Repair, ed. Nancy L. Rosenblum, Princeton, Princeton University Press, 2002, 17-18.
[39] Avishai Margalit: The Ethics of Memory, Cambridge, Mass, - London, Harvard University Press, 2002, 205.
[40] Uo., 207.
[41] Robert G. Moeller: What Has Coming to Terms with the Past' Meant in Post-World War II Germany? From History to Memory to 'History of Memory', Central European History 2002/2., 223-256, 226.
[42] Dorothy C. Shea: The South African Truth Commission, Washington, D.C., United States Institute of Peace, 2000, 10.
[43] Erről lásd Brent Harris: 'The Past, the TRC and the Ar-
- 22/23 -
chtveas Depository Memory, http://www.oslo2000.uio.no/program/papers/m3c/m3c-harris.pdf
[44] Ruti Teitel: Transitional Historical Justice, in Justice in Time. Responding to Historical Injustice, ed. Lukas M. Meyer, Baden-Baden, Nomos, 2004, 209-221, 217,
[45] Vö. Humphrey szerint a TRC elválasztotta Dél-Afrika múltját a jelenétől (Humphrey: I. m., 20-22).
[46] Teitel: Transitional Historical Justice, id. kiad., 218-220.
[47] Nino: I. m., 147.
[48] Összefoglalóan lásd Gibson: I. m., 3. fejezet.
[49] Rousso: I. m., 15.
[50] Martha Minow: The Uses of Memory, http://www.harvardmag.com/issucs/ja99/jhj.minow.html.
[51] Erről lásd Thomas Grey: Do We Have an Unwritten Constitution?, Stanford Law Review, 1975, 703.
[52] Lásd például Reference re Resolution to Amend the Constitution (röviden: Patriation reference) [1981] 1 S.C.R. 753; Reference re Objection to Amend the Constitution (röviden: Québec veto reference) [1982] 2 S.C.R. 793.
[53] New Brunswick Broadcasting Co. versus Nova Scotia (Speaker of the House of Assembly) [1993] 1 S.C.R. 319.
[54] Babcock versus Canada [2002] 3 S.C.R. 3, para. 18. Az ügyben a Legfelső Bíróság megerősítette a Strayer bíró által a Singh versus Canada (Attorney General [2000] 3 F.C. 185) ügyben mondottakat.
[55] A kanadai alkotmány legkorosabb eleme az 1867. évi Constitution Act (alkotmánytörvény), korábbi címe szerint British North America Act, legújabb része pedig az 1982. évi Constitution Act, amely többek között tartalmazza az alapjogi Chartert is (Charter of Rights and Freedoms). A kanadai alkotmány írott és íratlan forrásairól részi eresen lásd Peter W, Hogg: Constitutional Las of Canada, Scarborough, Ont., Carswell, 20044,
[56] Reference re Secession of Québec [1998] 2 S.C.R. 217. A továbbiakban: Québec elszakadásáról szóló tanácsadó vélemény. Az alkotmányos elvek keletkezését részletesen elemzi Uitz: I. m., 147-157.
[57] Részletesen lásd Hogg: I. m., 409-410, illetve Jean Leclair: Canada's Unfathomable Unwritten Constitutional Principles, Queen's Law Journal, 2002, 389.
[58] Lásd Mark D. Walters: The Common Law Constitution in Canada, Return of Lex Non Scripta as Fundamental Law, University of Toronto Law Journal, 2001/2, 91,
[59] Stephen Tierney: Constitutional Law and National Pluralism, Oxford, Oxford University Press, 2004, 204.
[60] Reference re Secession of Quebec, para. 44.
[61] Reference re Manitoba language rights [1985] 1 S.C.R. 721.
[62] Reference re Remuneration of Judges of the Provincial Courts of Prince Edward Island (röviden: Provincial judges reference) [1997] 3 S.C.R, 3, a továbbiakban a magyar szövegben mint tartományi bírákról szóló tanácsadó vélemény, Lásd továbbá a Beauregard versus Canada [1986] 2 S.C.R. 56 döntést a szövetségi bírák függetlenségéről.
[63] Lásd az 1867. évi alkotmánytörvény 96-100. cikkeit, amelyek kifejezetten a szövetségi bírákra vonatkoznak.
[64] Provincial judges reference, para 107.
[65] Uo., para 109,
[66] Hogg: I. m., 409.
[67] Reference re Secession of Québec, paras, 49-51
[68] Lásd Reference re Secession of Quebec, para. 53.
[69] Ell versus Alberta [2003] 1 S.C.R. 857, para. 19.
[70] Lásd Therrien (Re) [2001] 2 S.C.R. 3 (bírói kinevezés védelme); Mareau-Berube versus Ness Brunswick (Judicial Council) [2002] 1 S.C.R. Z49 (tartományi bírósági kinevezés védelme); Ell versus Alberta [2003] 1 S.C.R. 857 (békebírák függetlensége), Az alkotmányos alapelv alapján a jogszabályt semmisítették meg a következő ügyekben; Machin versus New Brunswick (Minister of Finance) [2002] 1 S.C.R. 405 és Lalonde versus Ontario, 56 O.r. (3d) 55 (Eng.) (Ontario Court of Appeal).
[71] Reference re Secession of Quebec, para. 54.
[72] Erre nézve részletesen lásd Uitz: I. m., 3. fejezet, különösen 147-157.
[73] Reference re Secession of Quebec, para. 43.
[74] Reference re Secession of Québec, para. 59.
[75] Lásd pl. Beauregard v. Canada, 70-71, az angol bírói rendszernek a kanadai birri: rendszerre kifejtett hatását említi, miközben óvatosan megjegyzi, hogy a kanadai jogrendszer egyszerre gyökerezik az angol és a francia jogban. Lásd még Valente v. The Queen, [1985] 2 S.C.R. 673, para. 24.
[76] Provincial judges reference, para. 106.
[77] Pl. Therrien (Re), para. 60.
[78] Pl. Babock v. Canada, para 18, különös figyelemmel a Report of the Committee of the Privy Council on Ministerial Memoirs (1970)-ra történő hivatkozásra.
[79] Ezeket az ügyeket részletesen ismerteti Uitz: I. m., 2. és 3. fejezet.
[80] Peter Oliver: The 1982 Patriation of the Canadian Constitution, Reflections on Continuity and Change, Revue Juridique 'Themis', 1994, 875.
[81] Provincial judges reference, para. 92.
[82] Az álláspont részletes kifejtésére lásd Walters: I. m.
[83] Lásd Colonial Laws Validity Act, 3. cikk. Megerősítette a Statute of Westminster, 1931, 2(2) cikke, és tartalmazza az 1982. évi kanadai alkotmánytörvény melléklete.
[84] A. V. Dicey: Introduction to the Study of the Law of the Constitution, Indianapolis, Liberty Fund, (1885) 1982, 93-94.
[85] Lásd Luc B. Tremblay: Marbury v. Madison and Canadian Constitutionalism, Rhetoric and Practice, George Washington International Law Review, 2004, 515.
- 23/24 -
[86] Reference re Section 94(2) of the Motor Vehicle Act. [1985] 2 S.C.R. 486.
[87] Reference re Secession of Québec, para. 53. Lásd továbbá Binnie bíró szavait: "az alapelveket lehet és kell is a használni az alkotmány érvényre juttatásához, de [az alapelvek] nem változtathatják meg az egyértelmű szöveg csapásirányát." Eurig Estate (Re), [1998] 2 S.C.R. 565, para. 66.
[88] Ezt a bizonytalanságot nem szünteti meg az a tény, hogy a Québec elszakadásról szóló tanácsadó vélemény e részében a Legfelső Bíróság rendszeresen alapul fekvő (underlying) alkotmányos alapelveket említ.
[89] Provincial judges reference, paras. 315-316.
[90] Patriation reference, paras. 81, 92. Továbbá Hogg: I. m., 19-28.
[91] Tremblay: I. m., 537,
[92] Marc Cousineau: L'Affaire Monfort, Confrontation de la Valeur des Principes Foundamentaux de la Constitution, National Journal of Constitutional Law, 2002, 485, 501-506.
[93] Tremblay: I. m., 537.
[94] Peter H. Russell: Constitutional Odyssey, Can Canadians Become a Sovereign People?, Toronto, Toronto University Press, 1992, 33.
[95] Vö. Reference re Secession of Québec, para. 101, ahol a Legfelső Bíróság azt hangoztatja, hogy az össztársadalmi megbékélés lebonyolítását a bírák a politikai döntéshozókra kívánják hagyni.
[96] 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 82.
[97] Un., 80.
[98] Erről lásd bővebben Ruti Teitel: Transitional Justice, Oxford, Oxford University Press, 2000, 129 és köv.
[99] Jó példa erre az 1991. évi XXV. törvény preambuluma. Lásd még az 1/1995. (II. 8.) AB határozatot.
[100] László Sólyom: Introduction to the Decision of the Constitutional Court of the Republic of Hungary, in Constitutional Judiciary in s New Democracy, eds. László Sólyom, Georg Brunner, Ann Arbor, The University of Michigan Press, 2000, 1-64, 26.
[101] Lásd Ethan Klingsberg: Judicial Review and Hungary's Transition from Communism to Democracy, Brigham Young University Law Review, 1992, 81-85; továbbá Herman Schwartz: The Struggle for Constitutional Justice in Post-Communist Europe, Chicago, The University of Chicago Press, 1999, 104-106.
[102] Az indítvány az Alkotmány 70/A. § (hátrányos megkülönböztetés tilalma), 9. § (tulajdonjog) és 13(1) § [vagy 13. § (1) bekezdés?] (kisajátítás) értelmezését kérte.
[103] 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 73.
[104] Uo., 76. Az Alkotmánybíróság a termőföldek tekintetében komoly korlátot állított a törvényhozás elé, amelyet aztán egy későbbi döntésben is megerősített [28/1991. (VI. 3.) AB határozat. ABH 1991. 91]. Leginkább az egyházi tulajdonú ingatlanok visszajuttatása emlékeztet a reprivatizációra. Lásd 4/1993. (II. 12.) AB határozat, valamint 35/1994. (VI. 24.) AB határozat.
[105] 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 77, A határozat itt nem a kárpótlás, hanem a kártalanítás szót használja.
[106] 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 89.
[107] 16/1991. (IV. 20.) AB határozat, ABH 1991. 59; 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 92.
[108] 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 87; valamint 1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 47.
[109] Meghatározóan 1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 46-47; valamint 46/2000. (XII. 14.) AB határozat; 10/2003. (IV. 3.) AB határozat; 11/2003. (IV. 9.) AB határozat. Ezeket a megoldásokat hívja Teitel politikai kárpótlásnak. Lásd Teitel: I. m., 133 és köv.
[110] Az egyes tartós időtartamú szabadságelvonást elszenvedettek részére járó juttatásról szóló 267/2000. (XII. 26.) Korm. rendelet. Lásd 10/2003. (IV. 3.) AB és 11/2003. (IV. 9.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság hangsúlyozta, hogy a kormányhatározatok nem kárpótlást állapítanak meg, hanem ex gratia jellegű szociális juttatást A kormányhatározat az 1956-os forradalommal kapcsolatban elítélteket részesítette további juttatásban.
[111] 1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 42.
[112] 1992. évi XXXII. törvény az életüktől és szabadságuktól politikai okból jogtalanul megfosztottak kárpótlásáról.
[113] 1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 56-57. A kifogásolt csoportosítást kijavító törvénymódosítást az Alkotmánybíróság jóváhagyta. Lásd 22/1996. (VI. 25.) AB határozat.
[114] 1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 5S-59. A nem harcoló alakulatnál szolgált kérelmezők kárpótlási igényeit a rendesbíróságok az Alkotmánybíróság határozata előtt nem kezelték egységesen.
[115] 10/2003. (IV. 3.) AB határozat.
[116] 11/2003. (IV. 9.) AB határozat. Az Alkotmánybíróság határozatához csatolt függelék szerint a döntés mintegy nyolcszáz jogosultat érintett.
[117] 46/2000. (XII. 14.) AB határozat.
[118] 4/2002. (II. 15.) AB határozat,
[119] 21/1990. (X. 4.) AB határozat, ABH 1990, 76-77.
[120] A nováció fogalmát az Alkotmánybíróság a 16/1991. (IV. 20.) AB határozatban vezette be (ABH 1991, 59). A fogalmat később az alábbi határozatokban alkalmazták: 27/1991. (V. 20.) AB határozat; 28/1991. (VI. 3.) AB határozat; 15/1993. (III. 12.) AB határozat; 16/1993. (III. 12.) AB határozat; 1/1995. (II. 8.) AB határozat, valamint 4/1996. (II. 23.) AB határozat.
[121] 1991. évi XXV. törvény a tulajdonviszony rendezése érdekében, az állam által az állampolgárok tulajdoná-
- 24/25 -
ban igazságtalanul okozott kártik részleges kárpótlásától, 2. § (2) bek.
[122] 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 87-88; 15/1993. (III. 12.) AB határozat, ABH 1993, 118.
[123] D. 42, 2, 1 pr. Forrás: Földi András - Hamza Gábor; A római jog története és institúciói, Budapest, Nemzeti Tankönyvkiadó, 1996, 454 (para. 1451). A tankönyvszerzők a szabály lényegét így foglalták össze: "Csak a kötelem tárgya kell hogy azonos maradjon, minden egyéb változhat."
[124] Lásd az 1928. évi magánjogi törvény tervezetének 1278. szakaszt. Továbbá Szladits Károly: Magyar magánjog, vol. III. Kötelmi jog, Budapest, Grill, 1941, 546-548.
[125] 15/1993. (III. 12.) AB határozat, ABH 1993, 117-118.
[126] Uo., 117. Lásd fent az Alkotmánybíróság szóhasználatát.
[127] 28/1991. (VI. 3.) AB határozat, ABH 1991, 88.
[128] 11/1992. (III. 5.) AB határozat, ABH 1992, 83.
[129] 1/1995. (II. 8.) AB határozat, ABH 1995, 41.
[130] Ez a megállapítás az NDK határőrök ügyében elhíresült dilemmát aktiválja. Lásd Peter Quint: The Imperfect Untoti. Structures of German Unification, Princeton, Princeton University Press, 1997, 196-205 és Teitel: I. m., 16-17.
[131] Teitel: I. m., 210.
[132] 1989. évi XXXVI. törvény az 1956-os népfelkeléssel összefüggő elítélések orvoslatától, 1990. évi XXVI. törvény az 1945 és 1963 közötti törvénysértő elítélések semmissé nyilvánításáról, 1992. évi XI. törvény az 1963 és 1989 között elkövetett egyes állam és közrend elleni bűncselekmények miatt történt elítélések semmissé nyilvánításáról. Megjegyzendő, hogy a nem vagyoni kártérítésre jogosultak köre szélesebb volt, mint a semmisségi törvényeké.
[133] 16/1990. (VII. 11.) AB határozat.
[134] Az indokolást idézi az Alkotmánybíróság; 16/1990. (VII. 11.) AB határozat, ABH 1990, 66-67,
[135] Lásd például BH 1993.348; BH 1993.417; BH 1994.244.
[136] BH 1997.434.
[137] BH 1991.195.
[138] 66/1991. (XII. 21.) AB határozat.
[139] BH 1993.305 (perújítás); BH 1993.417 (semmisségi eljárásban elutasított kártalanítási és visszatérítési igény miatti fellebbezés). A vagyonelkobzásért az elítélt csak személyesen kérhet kártalanítást, az igényt az örökösök nem érvényesíthetik. BH 1995.336. E tekintetben korábban eltérő álláspontot foglaltak el a bíróságok, lásd FBK 1991, 45 és FBK 1992, 35.
[140] BH 1993.417.
[141] BH 1995.336.
[142] BH 1993.418.
[143] András Sajó: Preferred Generations, On Property and Constitutionalism, in Constitutionalism, Identity, Difference and Legitimacy, Theoretical Perspectives, ed. Michel Rosenfeld, Durham-London, Duke University Press, 1994, 383-411.
[144] Teitel: I. m., 131.
Visszaugrás
