https://doi.org/10.59851/jk.81.07-08.6
Színe, formája, tekintélyes súlya (1,7 kiló) alapján lehetne aranytömb is Kukorelli István és Szoboszlai-Kiss Katalin "Aki a tízparancsolata szerint élt - Bibó István emlékezete" című, a Méry Ratio Kiadó által gondozott, 2024-ben megjelent kötete.[1] Lapjai százgrammos műnyomópapírnak tűnnek. Díszkiadás, jó kötésű, kibírja, ha majd sűrűn forgatjuk. Alapanyaga, a bibói életmű, az újjáépítés fedezete a nemzeti emlékezet trezorjából.
Voltak Bibó-évek, leginkább a nyolcvanas évtized második fele. A nevét már ki-kimondták az ELTE jogi karán, tisztelettel, ám elharapva, mint aki azért még problémás. Nekünk szerencsénk volt, 1987 februárjában egy kellemes orgánumú, rombuszmintás pulóvert viselő, 35 év körüli oktató az első alkotmányjog (nevében még államjog) szemináriumon fénymásolatban kezünkbe nyomta Az államhatalmak elválasztását.[2] E munka olvasása közben világossá vált, hogy a történelmet újra kell tanulni. Mindenben más volt, mint az addigiak. A gondolat: a hatalomkoncentráció veszélye. A szellemi vonulat: Aquinói Szent Tamással, Szent Ágostonnal kezdődő ismeretlen, felfedezendő állambölcselők sora. A látásmód: elméletalkotó hegycsúcsok között könnyedén sikló, hatalmas tudásanyagát finom iróniában, józan derűben feloldó. Lövésünk se lehetett arról, hogy Bibó ebben az írásában ízekre szedte a hatalommegosztás történelmi materialista alapú értelmezését. Ám szellemi iránytű volt, amely - a fiatalon még természetesnek tűnő - szabadabb, észszerűbb horizont felé mutatott.
Tanulmányozását minden bizonnyal ösztönözte, hogy ebben az időszakban a történelem is úgy döntött, újra taníttatja magát. Felgyorsultak az események, egy év sem telt el és a még nem teljes "háromkötetest" szélesebb körben elérhetővé tették. Berobbant a szellemi térbe. Divat lett őt olvasni.
A társadalomtudós többnyire az alkotásain keresztül válik megismerhetővé, az életút inkább a művet értelmezi. Az ő esetében azonban a múltfeltárás sodrában kibontakozó személyes története legalább akkora erővel hatott, mint a tanulmányai. Azok is a tisztelőivé váltak, akik aligha bújták a műveit. Sorsa a szelíd okosság és az emberi tartás történelmi győzelmének példázata lett a megszálló, félreállító hatalom felett. 1990 tavaszán, amikor megkezdődtek a választási gyűlések, vidéki kultúrházakban és főzelékszagú iskolai étkezdékben a szabad, független köztársaság magvetőjeként idézték: "Demokratának lenni..."., "A szabadság kis körei".
A hatalom morális alapjaira rákérdezés kritikus időszakokban, rendszerek megingása, dőlése idején kerül fókuszba. Leginkább akkor válik aktuálissá, amikor úgy tűnik, hogy komoly baj van és az értelmezéshez történelmi távlatban is megálló hitelesség kell.
Nem véletlen, hogy az egykor rombuszmintás pulóvert viselő, ma is kellemes orgánumú Kukorelli István az utóbbi években különösen nagy gondot fordít Bibó István szellemi örökségének ápolására. Legutóbbi, Szoboszlai-Kiss Katalinnal közösen írt könyve is egyfajta értékőrző cselekedet, amelyben a mű első részének tizennégy tanulmányából a szerzők négyet-négyet jegyeznek, hat közös munka, éppen úgy, mint a szerkesztés.
A kötet egyrészt a különböző művészeti ágak között összhangot teremtő, igényes válogatásban mutat be Bibóról fotókat, grafikákat, érméket, plaketteket, verseket. Másrészt ugyancsak többféle, különböző műfajba tartozó erőteljes "próza" mozaikok - rövid tanulmányok, visszaemlékezések - teljes képet adó egymás mellé rendezése.
Az első rész a címnek megfelelően az "1938-40 körül" kelt, A szabadságszerető ember tízparancsolata[3] megírásának körülményeivel kezdődik, majd a rendszerváltás időszakában történt újrafelfedezését mutatja be, illetve az egyes pontok tartalmát elemzi. Utóbbi egyfajta korrajz is, hiszen amellett egy "magyar citoyen" szemszögéből fo-
- 350/351 -
galmazza meg a közügyekben való részvétel elveit, olyan elemi normákat is tartalmaz, melyek a korabeli magyar társadalom jelentős részének helyzetét híven tükrözik: "ruhájáért megkülönböztetett tiszteletet nem ad [...] alázatoskodó köszönés módokat szájára nem vesz".
"A szabadságszerető és az egyenlő emberi méltóság elve alapján álló embertípust szerettük volna ideálként kialakítani - pontokba foglalni, hogy a szabadságszerető ember hogyan nem hajlik meg bizonyos szituációkban" - mondta később a "tízparancsolatban" megjelenő törekvéseiről Bibó.
Érdekes rész az irodalmi, történészi munkák gyűjteménye (Bibó, az író - szépirodalmi tükörben), amely életrajzi elemeket tár fel, illetve értelmez. Így például Hanák Gábor írásából kiderül, hogy Bibó István már a német megszálláskor megpróbált (volna) a gondolat erejével cselekedni: "elkezdtem magamban fogalmazni egy nagy békeajánlatot, amit a magyar munkásság kellene adjon a magyar értelmiségi középosztálynak, amit jól ismertem. [...] A néhány oldalas fogalmazványt szegény feleségem fogvacogva hordozgatta a táskájában, a világon semmi ötletünk nem volt, hogy kinek kellene ezt odaadni, hogy ebből röpirat legyen."
1956 októberének végén is hasonló helyzet alakult ki (ami persze később, az államminiszteri jelölésével jelentősen megváltozott): "a cikk eléggé meg volt írva, de fogalmam se volt, hogy ezt hova kellene vinni. Ez ismétlődő dolog volt, kritikus pillanatban nem tudom, hogy kivel kell a szálakat felvenni."
"Kevés embernek adatik meg életében ilyen példaszerű döntés. S ha megadatik is, kevés ember ismeri fel, hogy ez a döntés órája. Bibó István gesztusában az a szép, hogy feltűnésmentes, szerény, és nem idegen a humor elemétől. A törékeny alak, aki fogalmaz és lekopogja, amit ír [...] Biztos, hogy Bibó akkor számot vetett tettének következményeivel. Tudta, hogy korábban semmiért öltek, itt pedig ő tett valamit." - összegezte a szovjet bevonuláskor tanúsított magatartásának kivételességét Konrád György.[4]
A megtorlás elviselésére történő tudatos felkészülésről Lengyel Balázs sorai tanúskodnak: "Amikor 1957-ben a Fő utcai börtönből kikerültem, Bibó üzenetet küldött, bevitt az Egyetemi Könyvtárba, úgy emlékszem, ott dolgozott és négyszemközt részletesen elmondatta velem, hogy milyen a börtön. [...] van-e fizikai bántalmazás, mi a kihallgatás rendszere [...] Érthető: tudta a sorsát."
A KSH könyvtárában megismert "magas, hajlott hátú, régimódi kerek szemüveget viselő" munkatársról a találkozásuk idején 19 éves Révbíró Tamás villantott fel képeket: "Világoskékre fakult, hosszú raktárosi köpenyében, lassú léptekkel járt-kelt a polcok között, halk, kissé éneklő hangján minden nap elmondta, mi a feladatom"[5]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
