Ha őszinték vagyunk, el kell ismernünk, hogy az emberi jogokra való hivatkozás sok esetben nem több egyszerű publicisztikai fogásnál.
Nem pusztán arról van szó, hogy a közbeszédben alaptalanul hivatkoznak egyik-másik szabadságjog sérelmére, de - sajnos - sok esetben maguk a jogászok sincsenek tisztában egy-egy alapvető jog lényeges tartalmával. Különösen így van ez, ha nem valamely sok évszázados múltra visszatekintő politikai szabadságjogról van szó, hanem egy viszonylag fiatal, ámde lényeges rendelkezésről, mint a kényszer- vagy kötelező munka tilalma. E tilalom megsértésére régebben a munkaviszony munkáltató kérelmére történő visszaállítása kapcsán hivatkoztak, újabban a munkabüntetések kiszabása, illetve a különböző segélyek munkavégzési kötelezettséghez kötése kapcsán utalnak rá. Talán nem érdektelen tehát az Emberi Jogok Európai Bíróságának e tilalommal kapcsolatos gyakorlatát ismertetni, mert a hivatkozásokból úgy tűnik, mintha e rendelkezés hatálya nem lenne teljesen világos.
A kényszer- vagy kötelező munka tilalmának sérelmével kapcsolatos panaszok az ezredfordulóig viszonylag ritkák voltak az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlatában, és a legutóbbi időkig nem is vezettek eredményre. Ezek az ügyek azonban mégis jelentősek, mert a Bíróság ezek kapcsán a kényszer- és kötelező munka - az Európai Emberi Jogi Egyezmény 4. cikkébe foglalt - tilalmának számos vonatkozását tisztázta.
Az Emberi Jogok Európai Bírósága (továbbiakban: a Bíróság) a kényszer- vagy kötelező munka általános fogalmát mindenekelőtt Van der Musseele Belgium elleni ügye[1] kapcsán, 1983-ban tisztázta. Ebben az ügyben a panaszos - az Európai Emberi Jogi Egyezmény (továbbiakban: Egyezmény) 4. cikke (2) bekezdésének, 14. cikkének és az 1. sz. kiegészítő Jegyzőkönyv 1. cikkének[2] megsértésére hivatkozással - lényegében azt
- 369/370 -
sérelmezte, hogy kirendelt védőként ellenszolgáltatás nélkül kellett munkát végeznie.
Az ügyvédi tevékenység belga szabályozása sok tekintetben hasonlított a jelenleg hatályos magyar szabályozáshoz. Az ország minden egyes igazságszolgáltatási kerületében egy-egy - a végrehajtó hatalomtól független - ügyvédi kamara működött, amelynek tanácsa fellebbezéssel nem támadható határozattal döntött az ügyvédi névjegyzékbe való felvétel és az ügyvédjelöltek belépése tárgyában. A rendesen hároméves jelölti idő az ügyvédi névjegyzékbe való felvétel előfeltétele volt. A kerületi kamara tanácsa határozta meg a jelöltek kötelezettségeit,[3] megállapította, hogy a jelölt teljesítette-e kötelezettségeit, és szükség esetén meg is hosszabbíthatta a jelölti időt. A jelölteket - bizonyos megszorításokkal[4] - az ügyvédekkel azonos jogállás illette meg. A kamara tanácsa fegyelmi jogkört is gyakorolt az ügyvédek és jelöltek fölött, a fegyelmi ügyben hozott határozata ellen volt helye jogorvoslatnak.
Több ponton lényegesen különbözött azonban a szabályozás a kirendelés és a kirendelt ügyvéd díjazása tekintetében. A belga igazságszolgáltatási törvénykönyv az ügyvédi kamara tanácsának kötelezettségévé tette, hogy egy "Jogi Tanácsadó és Védelmi Hivatal" felállítása révén "a megfelelő [anyagi] eszközökkel nem rendelkező személyek segítésére" fogadjon el rendelkezéseket. A büntetőügyekben a belga Be. 184. §-a alapján e Hivatalnak kirendelt ("pro Deo") ügyvédet kellett biztosítania bármely szegény vádlottnak; a kirendelt védő nem volt jogosult sem díjazásra, sem költségei megtérítésére, noha elvben a Hivatal megszabhatott egy összeget, amit a képviselt fél köteles volt megtéríteni. A kirendelt védő kiválasztásának módszere területileg változó volt, de csaknem mindig ügyvédjelölteket rendeltek ki. A jelöltek kötelesek voltak az általuk tett lépésekről beszámolni a Hivatalnak, a kirendelések teljesítése átlagban munkaidejük negyedét foglalta le. A jelöltek kérhették felmentésüket lelkiismereti okból vagy az ügyellátásra való objektív képtelenségre hivatkozva, de ha nem jártak el kellő számú ügyben kirendelt védőként, a kamara elutasíthatta a felvételi kérelmüket, ha pedig alaptalanul utasították vissza a kirendelést, fegyelmi szankciókra (jelölti idő meghosszabbítása, törlés a jelöltek névjegyzékéből, ügyvédi névjegyzékbe való felvétel megtagadása) számíthattak.
A Bíróság először a "kényszer- vagy kötelező munka" (forced or compulsory labour) fogalmát vizsgálta meg. Ennek kapcsán megállapította, hogy sem maga az Egyezmény, sem annak előkészítő anyagai nem tartalmazzák a fogalom pontos meghatározását, de nyilvánvaló, hogy a tilalom megfogalmazásakor az Egyezmény szerzői az kényszermunkáról szóló 1930-as ILO-Egyezményre (29. sz.), és a kényszermunka eltörléséről szóló 1957-es ILO-Egyezményre (105. sz.) támaszkodtak. A megfogalmazás hasonlóságára is tekintettel a 29. sz. ILO-Egyezmény 2. cikkének (1) bekezdését tehát kiindulópontként kell használni az Európai Emberi Jogi Egyezmény 4. cikke (2) bekezdésének értelmezésében, ám figyelembe kell venni az Európai Emberi Jogi Egyezmény sajátos vonásait és azt, hogy a demokratikus államokban éppen uralkodó nézetek fényében értelmezendő. Utalt arra is, hogy a 29. sz. ILO-Egyezménnyel szemben az Európai Emberi Jogi Egyezmény 4. cikkének (2) bekezdése - a 4. cikk (3) bekezdésébe foglaltak fenntartásával - a kényszer- vagy kötelező munka általános tilalmát mondja ki.
A kényszer- vagy kötelező munka fogalmának vizsgálata körében először - noha ebben a kérdésben a felek között nem volt vita - azt a kérdést vizsgálta, vajon az ügyvédi tevékenység a "munka" (labour) fogalma alá vonható-e egyáltalán, és - a 29. sz. ILO Egyezmény 2. cikkének (1) bekezdésére és az Európai Emberi Jogi Egyezmény 4. cikke (3) bekezdés d) pontjának megfogalmazására tekintettel - megállapította, hogy a "munka" fogalma semmiképpen sem korlátozható a kétkezi munkára, abba beleértendő bármely munka vagy szolgáltatás ("any work or service") is.
Másodjára a "kényszer" (forced), és a "kötelező" (compulsory) jelzőket vizsgálta meg. A "kényszermunka" fizikai vagy szellemi kényszerítést feltételez, ez az adott esetben azonban fel sem merült. A "kötelező munka" kötelező jellege nem pusztán a törvényi kényszer vagy kötelezettség valamely formájára utal, mert - a 29. sz. ILO-Egyezménnyel 2. cikkének (1) bekezdésére is tekintettel - csak olyan munkáról lehet szó, amelyet úgy követelnek meg "valamely büntetés terhe mellett" (under the menace of any penalty), hogy arra az érintett személy "nem önként vállalkozott" (has not offered himself voluntarily).[5] A Bíróság ennek kapcsán arra is kitért, hogy büntetés (penalty) alatt nem kizárólag büntetőjogi, de bármely hátrányos - az adott esetben fegyelmi - jogkövetkezményt is érteni kell.
- 370/371 -
Harmadjára azt a kérdést vizsgálta meg, hogy vajon egy hivatással kapcsolatos munkavégzési kötelezettség önként vállaltnak tekinthető azon az alapon, hogy az érintett szabadon választotta azt a hivatást, ezzel mintegy előzetesen beleegyezve az azzal járó kötelezettségek elvégzésébe. Ebben a kérdésben a Bíróság úgy foglalt állást, hogy annak eldöntéséhez, vajon a foglalkozás megválasztásában megtestesülő előzetes beleegyezés (prior consent) kiterjedhet-e az adott munkavégzési kötelezettségre is, azt kell mérlegelni, vajon egy hivatás előnyeinek megszerzéséhez megkövetelt szolgáltatás nem jelent e mértéktelen vagy az adott hivatás jövőbeli gyakorlása révén elérhető előnyökhöz képest aránytalan terhet. A mérlegelés szempontjainak vizsgálata kapcsán a Bíróság vizsgálta a 4. cikk (2) és (3) bekezdésének viszonyát. Megállapította, hogy a (3) bekezdésben meghatározott esetek nem a (2) bekezdésben biztosított szabadság megengedett korlátozását jelentik, hanem a kényszer- vagy kötelező munka fogalmát határolják körül, vagyis nem azt határozzák meg, hogy mikor megengedett a kényszer- vagy kötelező munka alkalmazása, hanem azt, hogy egy nem önként vállalt, valamely büntetés mellett megkövetelt munka vagy szolgáltatás mikor nem tekinthető kényszer- vagy kötelező munkának. A (3) bekezdésben foglalt esetkörök kizárását a kényszer- vagy kötelező munka köréből a közérdek, a társadalmi szolidaritás illetve az ügyek rendes, vagy rendszerinti lefolyásába tartozás gondolata vezérli, és e gondolatok egy hivatással együtt járó munkavégzési kötelezettség értékelésére is alkalmasak.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
