A Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kara szervezésében zajlott le Pécsen, 2000. május 5-én és 6-án a Hazai Jogtörténészek Találkozója, mely méltó megemlékezés volt a pécsi jogtörténészek egyik nagy egyénisége, Csizmadia Andor születésének 90. és halálának 15. évfordulója alkalmából. A konferencián elhangzott előadások írásos formában történő közlésének a Tudományos Dialóg 50 oldalas jogtörténeti különszáma adott helyt, mely a Dialóg Campus Könyv-és Lapkiadó gondozásában jelent meg. Az alábbiakban a különszámban megjelent cikkek összefoglaló ismertetésére vállalkozunk.
A beköszöntőben dr. Ivancsics Imre, a PTE Állam-és Jogtudományi Karának dékánja rövid visszatekintésben méltatja a pécsi joghistorikusok kiemelkedő alakjait, akik közül kettő, Kérészy Zoltán és Pázmány Zoltán életpályájával és munkásságával közelebbről dr. Benedek Ferenc professor emeritus ismerteti meg az olvasót. A legendásan "megértő" vizsgáztató hírében állott jogtörténész Kérészy professzor főleg az alkotmány-, a közigazgatás- és az egyházjog-történet terén kutatott, fő műve a négykötetes, katolikus egyházjogot feldolgozó munkája. A római jogász Pázmány Zoltán aktív közéleti tevékenysége mellett élharcosa volt a magánjog római jogi alapokat alapul vevő egységes nemzetközi kodifikációjának, tankönyve, "A rómaijog institutiói" három kiadást is megélt. A professzor az utódok kineveléséről sem feledkezett meg, nála habilitált Személyi Kálmán és Óriás Nándor is.
Rendkívül korlátozott a tengeri zsákmányjogról született és hozzáférhető magyar nyelvű szakmai munka terjedelme, ezért is nevezhető hiánypótló munkának dr. Kajtár István professzor jogtörténeti munkája, mely széles jogi és históriai anyagot feldolgozva e jogintézmény fejlődésének szisztematikus áttekintését adja. A cikk bemutatja azt a hosszú utat, amely az antikvitásban általánosan elismert tengeri kalózkodástól a tengeri zsákmányjog első átfogó nemzetközi szabályozását létrehozó és a krími háborút lezáró 1856-os párizsi konferencián át, majd a hágai egyezményeken és a két világháború közötti nemzetközi megállapodásokon keresztül napjainkig vezetett. A tendenciákat értékelve a szerző rámutat arra, hogy egyrészt az államok nemzetközi hadijogi álláspontját rendszerint stratégiai érdekeik határozták meg, másrészt, hogy ebben a folyamatban is tetten érhető: ha valamely negatív jelenség nem törölhető el, akkor a nemzetközi közösség legalább megpróbálja az adott tevékenységet korlátok közé szorítani. A zsákmányolási manőverek szakaszainak ismertetése, a tárgykörhöz tartozó fogalmak tisztázása, valamint a zsákmányjog gyakorlatából vett érdekes epizódok felvillantása mellett a cikk a zsákmánybíróságok működését is bemutatja.
"Ne veszítsünk el semmit se a múltból", hogy abból tanulva helyesen építsünk jelent és jövőt - hív fel mindannyiunkat Anatole France gondolatához csatlakozva dr. Korsósné dr. Delacasse Krisztina a Degré Alajos jogtörténész-professzor tiszteletére Budapesten 1995-ben kiadott emlékkönyvről írt recenziójában, mely több mint kéttucat tudományos cikk rövid, tartalmas összefoglalását adja.
A római jog egyik sokat tárgyalt intézményét, a tengeri kölcsönt vette nagyító alá a kiadvány következő cikkében dr. Bessenyő András. A szerző rámutat arra, hogy a "hajós kölcsön" tulajdonképpen fokozottabb kockázatvállalás melletti, nagyobb haszonnal kecsegtető befektetési forma volt. A szerződési elemek vonatkozásában a hitelezői veszélyviselés lényeges szerződési elem jellegét hirdetőkkel szemben a cikk annak járulékos természete mellett foglal állást, aláhúzva, hogy ez a kérdés tulajdonképpen a kamatmegállapodás függvénye. A tanulmány ismerteti a szerződésből eredő követelések érvényesítésére szolgáló kereseteket, és felfüggesztő feltételtől (condicio suspensiva) függő jogi aktusnak határozza meg a tengeri kölcsönt. A hitelező veszélyviselésének a kereskedő bármiféle szerződésszegése folytán történő megszűnését illetően a cikk írója rendkívül alapos forráselemzéssel és jogirodalmi kritikával szolgál, és szintén forrásokra támaszkodva cáfolja azt az elméletet, miszerint a tengeri kölcsön az ókor biztosítási szerződése lett volna.
A különszámban található másik római jogi tárgyú elemzés dr. Pókecz Kovács Attila tollából származik és a munkavégzésre irányuló szerződések tipológiáját tárgyazza. A gazdag forrásanyagot feldolgozó tanulmány a fejlődés ismertetését az archaikus korszak általános kötelemalapító ügyletével, a stipulatioval kezdi, amelyet a jogképességgel nem bíró rabszolgák eskü alatti ígérete, a iurata promissio operarum egészített ki. A klasszikus korban alakult ki formátlan konszenzuális munkaszerződésként a locatio conductio operarum. A munkaszerződésnek a névtelen reálszerződéstől, illetve a megbízástól történő elhatárolását követően tér át a cikk a vállalkozási szerződés valamint a szellemi munka végzésére irányuló megbízás (mandatum) jogintézményének feltárására. A tanulmány annak megállapításával zárul, hogy az alapvetően a típusszabadságot a formakényszerrel, a formaszabadságot a típuskényszerrel kombináló szerződési rendszerrel bíró római jogban csak Jusztiniánusz idejében egészült ki a munkavégzésre irányuló szerződések köre a névtelen reálszerződéssel.
A kiutasítás büntetés történeti fejlődését vázolja fel gazdag jogtörténeti hátteret ismertető tanulmányában dr. Balogh Ágnes. Míg az ókori Hellászban a számkivetés célja kizárólag negatív volt, addig Rómában a büntetés előli kitérést, elmenekülést lehetővé tevő exiliummal szemben a tetőtől, tűztől, víztől való eltiltás (interdictio tecto aqua igni) már közhatalmi aktus volt. A kezdetben kizárólag adminisztratív jellegű relegationak pedig két fajtája alakult ki: a kiutasítás (relegare ex loco) és az internálás (relegare in locum). A kiutasításhoz kapcsolódó középkori intézmények (mint például a békevesztettség, a békéltetési szerződés vagy a zarándok útra kötelezés) mellett a modern államok megoldásait is ismerteti a cikk. Angliában csak 1857-ben szűnt meg transportation, Ausztriában még 1919-ben is rendelkeztek a Habsburg-Lotharingiai ház tagjainak kiutasításáról, Franciaországban a politikai bűntetteseket egyszerű vagy megerősített deportációval sújthatták, míg Oroszországban Szibériára számíthattak az elítéltek főbüntetésként, ahol vagy kényszermunkát végezve (katorga) vagy anélkül kellett élniük.
A magyar nép történetének és nemzeti kultúrájának egyik történelmi jelképét választott tanulmánya tárgyául dr. Béli Gábor, amikor a ló megjelenéseit vizsgálta a Mohács előtti magyar történeti forrásokban. Hangsúlyozza, hogy a magyar nép karakterének kialakulásában erős ráhatással bíró lónak a középkorban is meghatározó volt a szerepe, hiszen a katonáskodási kötelezettség mindenekelőtt lovas katonai szolgálatot jelentett. A témáról a tanulmány bőséges és élvezetes forrásismertetéssel szolgál, felhívva a figyelmet például arra, hogy szigorú szabályok rendelkeztek a lókereskedelemről, a lovak ugyanakkor hagyaték tárgyai is lehettek, és mint dologösszességről is rendelkezhettek azokról. A lovak eltulajdonításával kapcsolatos ún. hatalmaskodási perekben az állat fejére teendő eskü (judicium super caput equi) is szerepet kaphatott mint bizonyítási eszköz. A hatalmi jelképként (státuszszimbólumként) is szolgáló lovak a büntetés-végrehajtás körében is használatosak voltak, bevett kivégzési módot jelentett például a halálra tipratás vagy a lóval való szétszakítás.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
