https://doi.org/10.51783/ajt.2024.1.06
Hiánypótló művet vehet kezébe az olvasó: a nemzetközi légijog elméletének átfogó bemutatása mellett a szerző az International Aviation Law című műben gyakorlatorientáltan jogesetekkel, példákkal, valamint a megértést támogató ábrákkal magyarázza el a nemzetközi polgári légi közlekedés területén felmerülő leggyakoribb problémákat és azok megoldásait. A kötet újdonsága, hogy egyrészt a vonatkozó szakirodalomban példa nélküli az olyan, a nemzetközi légijogot górcső alá vevő könyv, amely annak mind közjogi, mind magánjogi aspektusait egy műben mutatja be és elemzi. Másrészt, a mű vázát a gyakorlatban leginkább előforduló kérdéskörök és problémák jelentik, ami abban is megnyilvánul, hogy a tematika nem feltétlenül követi a vonatkozó nemzetközi egyezmények rendelkezéseinek sorrendjét, hanem a szerző több mint három évtizedes, a polgári és az állami repülésben szerzett szakmai tapasztalataira is alapozva a gyakorlatban legjelentősebb kérdéseket azok fontossági és jogi szempontú jelentőségének, valamint előfordulásuk gyakoriságának sorrendjében vizsgálja.
A szerző saját bevallása alapján a kötetnek három célja van. Tankönyvként szolgál azon jogászok és joghallgatók számára, akiknek még új vagy csak felületesen ismert a jogterület, s most kezdenek elmélyedni benne. Világos és könnyen követhető szerkezete lehetővé teszi azt, hogy iránytűként utat mutasson azok számára, akik az önálló jogág csak bizonyos területeire kíváncsiak, illetve nem egyszerre, hanem külön-külön részletekben szeretnék felfedezni azt. Mindegyik fejezet, ugyanis, önállóan megállja a helyét, nincs szükség arra, hogy az egész könyvet folyamatában, a szerző által megadott sorrendnek megfelelően olvassuk el. Ez a fajta szerkesztésmód kiváló lehetőséget biztosít az olvasóközönség másik célcsoportja, a gyakorlati szakemberek számára is ahhoz, hogy egy adott problémára vagy problémakörre választ keresve forgassák a könyvet, amelyet biztos sikerrel tehetnek meg anélkül, hogy szükségük lenne a többi fejezet átolvasására. Végül, de nem utolsósorban a kötet minden olyan érdeklődőnek is szól, akik laikusként szeretnének bepillantást nyerni a légijogba és ezen keresztül a légi közlekedési iparágba. A könyv olvasmányos, közvetlen magyarázatokat és a légijog nemzetközi szabályozásának értelmezését segítő harmincegy ábrát tartalmaz, stílusa világos, a gyakorlati összefüggésekre közvetlenül rámutat, így könnyedén leköti akár a szakemberek, akár a laikus olvasók figyelmét. Jelen kötet az első, önálló angol nyelvű összefoglalása a szerző légijogi munkásságá-
- 127/128 -
nak, amely nagyban épít a magyar nyelven már három kiadásban[1] is megjelent légijogi könyveire. A korábban megjelent könyvek a mostani megjelenést támogatták azzal, hogy az ott szerzett tapasztalatokat a szerző beépítette, frissítette, és ahol - elsősorban joghallgatók visszajelzéseiből inspirálódva - szükségét érezte, javította és átdolgozta.
A mű a légijog forrásait és fejlődését összefoglalóan bemutató bevezetésen felül három részből áll. Az első részben a légijog nemzetközi közjogi szabályrendszerével ismerkedhetünk meg, míg a második részben a légi közlekedést és a légi fuvarozásra irányadó nemzetközi magánjogi normarendszert mutatja be a szerző. Mindkét részben találhatunk rendkívül érdekes jogesetleírásokat, összesen százat, amelyeken keresztül az elméleti hátteret könnyebben megérthetjük. A harmadik részben a könyv összefoglalóját találhatjuk, amelynek érdekessége, hogy gyakorlati kérdésfeltevéssel írja le a szerző, hogy mely kérdésekre kereste és adta meg a választ a könyv egyes fejezeteiben.
A kötet első részéhez az előszót Steven Truxal, a Leiden Egyetem elismert nemzetközi légijogi szakértője, az International Institute of Air and Space Law igazgatója, egyetemi tanár írta. A második részhez pedig John Balfour, a londoni székhelyű Clyde & Co LLP nemzetközi ügyvédi iroda volt partnere, a légijogban nagy tapasztalattal rendelkező ma is gyakorló ügyvéd írt előszót. Mindketten méltatják a mű könnyen érthető és követhető stílusát és gyakorlatiasságát.
A mű bevezetésében legelőször átfogó képet kapunk a légiparról, az emberiség legfiatalabb közlekedési - ideértve mind az utasszállítást, mind az árufuvarozást - iparágáról. Statisztikai adatokon, valamint fejlődéstörténeti leíráson keresztül mutatja be a szerző a légiparnak a közlekedési iparágon belül elfoglalt szerepét, valamint általános társadalmi és gazdasági jelentőségét. Szóba kerül a légipar és az állami kormányzás kapcsolata, a légi közlekedés világgazdaságra és a nemzetközi kereskedelemre, valamint ezáltal az államok pénzügyi helyzetére gyakorolt hatása is. A bevezetőt olvasva világossá válik, hogy a légipar az egyik leghatékonyabb felhasználója az infrastruktúráknak és a természeti erőforrásoknak, valamint hogy nemzetgazdasági szempontból igen fontos értéknövelő tevékenységről van szó. A jövőbe tekintve a szerző felhívja a figyelmet a légipar tudásalapú, technológia- és innováció-intenzív voltára, aminek köszönhetően, véleménye szerint, bármi történik is a jövőben a közlekedés fejlődése következtében, a légipar bizonyosan mindig nagy szerepet fog játszani az emberiség történetében.
A légijogra vonatkozó bevezetésben megismerkedhetünk a nemzetközi légijog forrásaival, a római jogi, a levegőre és légtérre vonatkozó tulajdonjogi szabályoktól kezdve az 1944. évi chicagói konferenciáig tartó fejlődéstörténetével, aminek jelentőségére tekintettel kiemelt figyelmet fordít a szerző.
A kötet a nemzetközi légijog két legalapvetőbb nemzetközi szerződésével, a nemzetközi polgári repülésről szóló
- 128/129 -
1944. évi chicagói egyezménnyel[2] és a nemzetközi légi fuvarozásra vonatkozó szabályok egységesítéséről szóló 1999. évi montreali egyezménnyel[3] foglalkozik bővebben, de annak érdekében, hogy a szerző teljes képet tárjon az olvasó elé a kapcsolódó összes nemzetközi közjogi és magánjogi jogforrásról is említést tesz.
A nemzetközi polgári repüléssel foglalkozó első részt a szerző négy fejezetre osztotta fel, amelyekben külön foglalkozik a már említett chicagói egyezménnyel, a Nemzetközi Polgári Repülési Szervezettel (International Civil Aviation Organization, ICAO), az ICAO szabványokkal és ajánlott gyakorlataival (ICAO Standards and Recommended Practices, SARPs), valamint igazi érdekességként a légiközlekedés biztonságával.
A szerző száztíz oldalon keresztül foglalkozik a légijog egyik legalapvetőbb jogforrásával, a több, mint négyezer oldalas chicagói egyezménnyel és annak függelékeivel. Az egyezmény minden egyes rendelkezését részletesen tárgyalja, s külön gyakorlati példákon keresztül
mutatja be azok jelentőségét. Mivel ezeket szürke hátterű szövegdobozba lettek beszerkesztve, lehetőség nyílik arra, hogy csupán ezeket a szemléletes gyakorlati példákat olvassuk át, amelyek önmagukban is megállják helyüket. Ha azonban bővebben szeretnénk a témáról hallani, hozzáolvashatjuk az adott alfejezetben található jogi rendelkezések bemutatását és elemzését is, amelyek szakmailag mélyebb leírást tartalmaznak.
Az egyezmény preambuluma által megfogalmazott célok és általános elvek közül a szerző méltán emeli ki a világbékét, amelyhez politikai és történelmi hátterű magyarázatot is fűz. A továbbiakban részletesen - jogesetekkel és ábrákkal illusztrálva - ismerteti az egyes államok területe felett elhelyezkedő légtér mint az állam kizárólagos és teljes szuverenitása alá tartozó terület elhatárolásának kérdéskörét, amelyet a horizontális és vertikális kiterjedésének aspektusait vizsgálva ír le. Ezen rendelkezések a chicagói egyezményben egy-egy mondatként szerepelnek, ehhez képest a szerző részletes magyarázattal szolgál a témához. Átfogó képet ad arról, hogy hol helyezkedik el a légtér elhatárolásának problémája a nemzetközi jog rendszerében, mégpedig a többi nemzetközi jogág elhatárolási kérdéseihez viszonyítva, hiszen elemzésébe becsatornázza a tengerjog és a világűrjog vonatkozó szabályrendszerét is. Ennek kapcsán közérthető meghatározásokat olvashatunk olyan alapvető nemzetközi jogi fogalmakról, mint például a res communis omnium usus jogi státusz, vagy mint a békés áthaladás joga. A légtér és a világűr elhatárolása kapcsán be-
- 129/130 -
pillantást kapunk jogtörténeti, fizikai és technológiai érdekességekbe, amelyekből kiderül, miért nincsen még konkrét és pontos jogi megoldás ebben a témában. A szerző elemzi a légi jármű fogalmát, ami azért különösen jelentős alfejezet, mivel maga a chicagói egyezmény sem tartalmaz kifejezett fogalommeghatározást erre vonatkozóan. A szakemberek számára remek fogózkodót nyújt a szerző által bemutatott, a levegőnél könnyebb, illetve a levegőnél nehezebb légi járművekre vonatkozó csoportosítás,[4] ami az Aircraft Nationality and Registration Marks című, a chicagói egyezmény 7. függelékében található fogalommeghatározáson alapul. A légi járművek feletti joghatóságról, illetve lajstromozásukról is átfogó képet kaphatunk ebben az alfejezetben. A szerző beszámol továbbá a nem menetrendszerinti és a menetrendszerinti járatok szabályai közötti különbségekről, végül rátér az egyezmény olyan jelentős gyakorlati témaköreire vonatkozó általános szabályokra, mint például a repülőtéri résidő, a repülőtéri forgalom könnyítése, vagy a betegségek terjedésének megelőzése. Külön szakmai csemegeként üdvözlendő a tranzitforgalom-kedvezmény megemlítése,[5] ami a légi járművek adásvételi szerződése kapcsán kerül szóba és a szabadalom egyik korlátját jelentik, de ahogyan azt helyesen bemutatja, csak viszonosság alapján alkalmazható. Ez az ún. tranzitforgalom-kedvezmény rendelkezés a szellemi alkotások védel-
mére vonatkozó joganyag szempontjából egy fontos és a nemzetközi jogi jogvitákban nagy jelentőséggel bíró szakasz. Véleményem szerint az I. rész legérdekesebb része a laikusok számára is érthetően és könnyen fogyaszthatóan tálalt bemutatása a nemzeti légtérre vonatkozó korlátozásoknak és tiltásoknak, illetve ezen belül a légi személyzet és a földi kiszolgáló személyzet által kommunikációjukban kötelezően alkalmazandó angol fonetikus ábécéről szóló leírás.
A fentieken felül és a chicagói egyezményen túlmutatóan betekinthetünk a kereskedelmi tevékenységekre vonatkozó légi szabadságjogokba is, amelyeket két 1944-es kiegészítő dokumentum, a nemzetközi légijáratok átmenő forgalmáról szóló megállapodás[6] (International Air Services Transit Agreement) és a nemzetközi légi fuvarozási megállapodás (International Air Transport Agreement) biztosít (1944. évi chicagói egyezmény 66 a. cikke).
A Nemzetközi Polgári Repülési Szervezetet (ICAO) a chicagói egyezmény II. része, a recenzió tárgyát képező műnek pedig a 3. fejezete tárgyalja. Az egyezmény szabályait a szerző kiegészíti a gyakorlati tapasztalataival is, teheti mindezt bátran, hiszen ő maga is tagja volt az ICAO Tanácsának. Az ICAO az Egyesült Nemzetek Szervezetének a nemzetközi polgári légi közlekedéssel foglalkozó szakosított intézmé-
- 130/131 -
nye, amelynek tevékenysége a tagállamok összefogására épül, és legnagyobb jelentősége a nemzetközi polgári repülés biztonságának és védelemének világszintű érvényre juttatásában rejlik. A szerző az ICAO célkitűzéseinek, szervezeti felépítésének és működésének bemutatásán keresztül bepillantást enged a polgári légi közlekedés nemzetközi és európai intézményrendszerébe. Szóba kerülnek a tagságra, a székhelyre, sőt még az ICAO logóra vonatkozó érdekességek is. Legnagyobb részletességgel természetesen a plenáris szervről, a Közgyűlésről, illetve a fő döntéshozó szervről, a Tanácsról értekezik, bemutatva azok feladatait, működését és szavazási rendjüket. Külön alfejezet foglalkozik még az ICAO fő szervével, a Léginavigációs Bizottsággal, valamint a Jogi, a Klíma és Környezetvédelmi, valamint a Tanácsi Bizottságokkal is.
Az ICAO az egyik legfontosabb tevékenysége körében a légi közlekedés biztonságára, hatékonyságára és rendszerességére vonatkozó nemzetközi szabványokat és ajánlott gyakorlatokat (SARPs) fogad el és tesz közzé, abból a célból, hogy a szabványosítással és a gyakorlat harmonizációjával a légi közlekedés biztonsági kockázatát növelő sokszínűséget csökkentse, illetve adott esetben felszámolja. Fontos megemlíteni, hogy bár ezek a szabványok és ajánlott gyakorlatok jogilag nem bírnak kötelező erővel, a szerző véleménye szerint mind a gyakorlat, mind pedig maga az élet egyértelműen igazolja, hogy követésük, betartásuk indokolt. A szerző bemutatásán keresztül megtudhatjuk, hogy
születnek, illetve módosulnak ezek a szabványok és gyakorlatok, valamint, hogy hogyan kerülnek közzétételre. A mű részletezi továbbá azt is, hogy az egyes tagállamok végrehajtási gyakorlatában milyen különbségek vannak, illetve hogyan lehet eltérni ezektől az előírásoktól, valamint milyen programok voltak és vannak folyamatban a betartásuk ellenőrzése céljából.
A mű ötödik fejezete a légiközlekedésvédelemmel foglalkozik. A szerző hangsúlyozza, hogy annak ellenére, hogy a védelem (security) a biztonság (safety) mellett a második legfontosabb pillére az ICAO tevékenységének, magában a chicagói egyezményben nem találunk erre vonatkozó kifejezett rendelkezéseket. Míg a biztonság a képességek azon rendszerét jelenti, amelyek megelőzik az esetleges baleseteket vagy egyéb, a repülés biztonságát veszélyeztető eseményeket, addig a védelem egy olyan rendszer, amely a földön tartózkodó vagy repülő légi járművek, valamint a fedélzeten vagy a reptereken tartózkodó utasok és személyzet, illetve a földi kiszolgáló személyzet, vagy a földön tartózkodó harmadik személyek biztonságát veszélyeztető jogellenes cselekedetek ellen nyújt védelmet. Az ötödik fejezet ez utóbbi rendszerre vonatkozó nemzetközi joganyagot tárgyalja. Bemutatja az 1963-as tokiói egyezményt, amelyet Magyarországon is kihirdettek a légijárművek fedélzetén elkövetett bűncselekményekről és egyéb cselekményekről szóló Tokióban, az 1963. évi szeptember hó 14. napján kelt Egyezmény kihirdetéséről szóló 1971. évi 24. törvényerejű rendeletben. A tokiói egyezményt olyan
- 131/132 -
cselekmények elkövetése esetében kell alkalmazni, amelyek büntetőtörvénybe ütköznek, vagy veszélyeztetik, illetve veszélyeztethetik a légijármű, az azon levő személyek vagy vagyontárgyak biztonságát, illetőleg veszélyeztetik a fedélzeti rendet és fegyelmet, tekintet nélkül arra, hogy e cselekmények bűncselekmények-e vagy sem. A szerző részletesen tárgyalja a tokiói egyezmény kapcsán a jogsértés esetén eljárásra jogosult állam joghatóságát, valamint illetékességét, és az ezzel kapcsolatos jogi kérdéseket. Emellett a másik legfontosabb kérdés, amit jelentősége okán a szerző bemutat, az a légijármű parancsnokának hatásköre. A tokiói egyezményen felül a szerző egyéb, a nemzetközi légi közlekedés védelmi kérdéseire vonatkozó, a XX. század végén született nemzetközi szerződéseket is ismertet, majd elemzi annak a modernizációs folyamatnak az eredményét, ami az ICAO égisze alatt egy mintegy húszéves nemzetközi jogalkotási szünetet követően a XXI. század elején megszületett újabb nemzetközi szerződések sora fémjelez. A szerző szerint annak ellenére, hogy a védelmi kérdésekre vonatkozó nemzetközi jogi reform új jogforrásainak gyakorlatba való átültetése esetlegesen kétségeket vonhat maga után, azok megszületése üzenetértékű. A 2010. évi a nemzetközi polgári légi közlekedéshez kapcsolódó jogellenes cselekmények visszaszorításáról szóló pekingi egyezmény és jegyzőkönyve, valamint a tokiói egyezményt kiegészítő - az ICAO égisze alatt elfogadott - 2014. évi montreali jegyzőkönyv üzenete egyértelmű a világ számára: a légiközlekedés biztonságát veszélyeztető cselekmények, bárhol is követték el azokat, minden körülmények között büntetőjogi következményekkel járnak.
A második részben a szerző a közlekedés alapvető felelősségi szabályait, a légifuvarozó által a másik félnek okozott károkért való felelősséget tárgyalja részletesen. A montreali egyezmény alkalmazási körének vizsgálatát követően külön fejezetben mutatja be az utasszállítás és a légifuvarozás felelősségi szabályait, a felelősség alóli kimentés esetköreit, a különböző felelősségi alakzatokat, a kártérítésre vonatkozó szabályokat és gyakorlatot, a földfelszínen harmadik személyeknek okozott károkért való felelősség szabályait, valamint külön fejezetet szentel a mobil eszközökhöz fűződő érdekekkel kapcsolatos felelősségi szabályoknak.
A közlekedés felelősségét általánosan tárgyaló 7. fejezetben a szerző jogtörténeti vizsgálódáson keresztül elemzi a fokozott veszéllyel járó tevékenység végzésének mint jogi kategóriának kialakulását és fejlődését, majd ismerteti az indokait annak, hogy miért kezdte el leválasztani a joggyakorlat a terminológia értelmezését a vasúti, vízi és légi közlekedés vonatkozásában a közúti közlekedésről. A továbbiakban a közlekedésre mint veszélyes üzemre vonatkozó büntetőjogi és polgárjogi felelősség aspektusait elemzi, majd ismerteti a nemzetközi légijog magánjogi jogforrásait. A szerző a nyolcadik fejezetben az 1929. évi varsói egyezmény[7] rendelkezéseit, valamint a modernizációját szolgáló, rendszert képező nemzetközi joganyagot, illetve az azokat egységesítő és a varsói egyezményt felváltó, a nemzetközi légi
- 132/133 -
fuvarozásra vonatkozó szabályok egységesítéséről szóló 1999. évi montreali egyezményt[8] mutatja be. Az 1999. évi montreali egyezmény egységes és homogén magánjogi szabályrendszert hozott létre a légijogban, amely annak ellenére, hogy nem minden, a varsói egyezményt aláíró állam lett a részes fele, a szerző szerint egyértelműen kifejezi és megerősíti a nemzetközi közösség integrációra vonatkozó szándékát. Ennek révén, bár a nemzeti jogszabályok eltéréseiből fakadóan továbbra is számos jogszabályi összeütközéssel találkozhatunk, a montreali egyezmény megalapozta az egységes nemzetközi magánjogi jogalkalmazás lehetőségét a légijogban. A mű további részében, a kilencediktől a tizenharmadik fejezetig, a montreali egyezmény rendelkezésein keresztül elemzi a szerző az egyezmény alkalmazási körét (9. fejezet), személyi és tárgyi hatályát (9. fejezet), a fuvarozó felelősségét (10. és 12. fejezet) és a kártérítés mértékét (13. fejezet), valamint a kimentés esetköreit (11. fejezet). Történeti kitekintést olvashatunk az elektronikus jegyvásárlás bevezetésére, különleges jogesetek bemutatásán keresztül elmélyedhetünk a jogviták során alkalmazandó joghatóság kérdéskörében, vagy megismerkedhetünk a légiutasok csomagjában okozott károkért való felelősség részletes szabályaival és azok alkalmazásának gyakorlati problémáival. A montreali egyezmény lényeges eleme, hogy nemzetközi szintre emelte a légifuvarozót terhelő korlátlan felelősség intézményét baleset (halál vagy testi sérülés) bekövet-
kezésekor. Ez az addigi korlátozott felelősséghez képest sokkal tisztességesebb körülményt és gyorsabb eljárást biztosít adott esetekben. A föld felszínén harmadik személyeknek okozott károkért való felelősséget az 1952. évi római egyezmény, valamint annak módosításai és az 1978. évi montreali jegyzőkönyv szabályozza. A modernizációt pedig a 2009. május 2-án Montreálban tartott Nemzetközi Légijogi Konferencián elfogadott két nemzetközi szerződés jelzi (14. fejezet). A kötet foglalkozik még a mobil berendezésekkel kapcsolatos nemzetközi érdekekről szóló 2001. évi fokvárosi egyezménnyel és annak jegyzőkönyveivel (15. fejezet), így a légi járművel kapcsolatos pénzügyi kérdésekkel is, és ezzel a témával le is zárul a nemzetközi magánjogi rész.
Sipos Attila Magyarország ICAO melletti diplomáciai képviseletének vezetője volt, az ICAO Tanács első magyar tagja (2004), majd választott alelnöke is lett, jelenleg pedig külföldön oktat légijogot. Ilyen háttér mellett, a szerző méltán nyerheti el nemcsak a bemutatott műve, de egész életpályája kapcsán a példamutató jelzőt. Az International Aviation Law kéziratának olvasásakor azt tapasztaltam, hogy mind a betonszilárd elméleti megalapozásra, mind a gyakorlati útmutatásra vonatkozó várakozásaim, ráadásul úgy, hogy ami a szerző stílusát illeti - tőle megszokott módon -, a szakmaiság nem megy az élvezhetőség, valamint a könnyen emészthetőség rovására.
A nemzetközi légijog szakirodalma gazdag és sokrétű. Számos olyan
- 133/134 -
művet találhatunk a nemzetközi piacon, amely a légijog nemzetközi közjogi alapelveit és a legfontosabb nemzetközi szerződéseket mutatja be. Emellett rengeteg, gyakorlati útmutatást kínáló, a légipar magánjogi, illetve kereskedelmi aspektusait tárgyaló könyv is létezik. Egyedülálló azonban az, hogy egyetlen kötetben találhatjuk meg a nemzetközi jogi alapvetést összekötve a légijog magánjog szempontjából releváns aspektusaival, valamint kifejezetten újdonságnak számít, hogy a szerző mind a közjogi, mind a magánjogi elemzést gyakorlati szempontokra építi fel. A kötetet tehát annak gyakorlatorientált és kompakt volta teszi különlegessé a szakirodalmon belül.
Szakemberek számára jegyzem meg, hogy a mű egyik érdekessége, hogy végigköveti a Covid-19 világjárvány következtében kialakult változásokat, kezdve attól, hogy a légifuvarozási üzletág 4-9%-os gazdasági növekedést mutatott 2020-ban, kiemelve azt is, hogy a légi utasszállítás viszont nyilvánvalóan jelentősen visszaesett. Megemlíti továbbá a világjárvány következtében felmerült vagy hangsúlyosabbá vált gyakorlati problémaköröket, és azok megoldásait, így akik kifejezetten e témában keresnek szakirodalmat, azoknak is ajánlom a könyvet. Emellett, ahogy már említettem, a kötetben fellelhető információk és ismeretanyagok az érdeklődő laikusok számára is könnyen emészthetően fejtenek ki olyan nemzetközi légijogi témákat, amelyek aktualitása felkelti a jogász szakmai kíváncsiságát, de ugyanígy az intellektuális beállítottságú hétköznapi emberekben, a globális trendek iránti fogékonyság következtében felmerülő kérdésekre is kritikus elemzéseket, illetve válaszokat kínálnak.
Összefoglalva a fentieket tehát Sipos Attila International Aviation Law című újonnan megjelent kötete a légijog nemzetközi szabályrendszerét teljes mértékben áttekinti, és számtalan gyakorlati esetet feldolgozva mutatja be annak a valóságban történő alkalmazását. Az olvasó bepillanthat néhány sajátos kihívásba is, így átfogó képet kaphat arról, hogy a modernkori nemzetközi légi közlekedés milyen jogi környezetben helyezkedik el, és hogy a légijognak milyen, a mindennapi gyakorlatban felmerülő problémákkal kell szembenéznie. A szerző továbbá jövőbe mutató szemlélettel rávilágít a jogi szabályozás esetleges hiányosságaira, gyakorlati megvalósulásának problémáira is, irányt mutatva ezzel a jövőbeli jogalkotási és jogalkalmazási fejlődési lehetőségeknek. Ezáltal az olvasó az elméleti jogi háttér megismerésén túlmutatva kiszélesítheti látókörét a polgári légi közlekedést érintő gyakorlati kérdésekkel. Véleményem szerint a mű a bevezetésben felsorolt céloknak maradéktalanul eleget tesz, ezért bátran ajánlom tehát joghallgatóknak, gyakorlati jogászoknak vagy a légiparban dolgozó egyéb szakembereknek, illetve laikus érdeklődőknek is. ■
JEGYZETEK
[1] Elsőként 2015-ben, a Wolters Kluwer, majd 2018-ban, az ELTE Eötvös, legutóbb pedig 2021-ben, ugyancsak az ELTE Eötvös Kiadó gondozásában.
[2] Magyarországon kihirdette: 1971. évi 25. törvényerejű rendelet a nemzetközi polgári repülésről Chicagóban, az 1944. évi december hó 7. napján aláírt Egyezmény és az annak módosításáról szóló jegyzőkönyvek kihirdetéséről. Mellékleteit kihirdette a nemzetközi polgári repülésről Chicagóban, az 1944. évi december hó 7. napján aláírt Egyezmény függelékeinek kihirdetéséről szóló 20/1997. (X. 21.) KHVM rendelet.
[3] Magyarországon kihirdette: a 2005. évi VII. törvény a Montrealban, 1999. május 28-án kelt, a nemzetközi légi fuvarozásra vonatkozó egyes jogszabályok egységesítéséről szóló Egyezmény kihirdetéséről.
[4] Magyarországon a légijárművek lajstromozásának szabályairól szóló 32/2001. (IX. 28.) KöViM rendelet 3. számú melléklete - az azóta történt változásokra tekintettel csekély mértékben eltérően - tartalmazza ezt a csoportosítást.
[5] Chicagói egyezmény 27. cikk: Mentesség szabadalmi igények címén történő lefoglalás alól.
[6] Magyarországon kihirdette: 1973. évi 15. törvényerejű rendelet a nemzetközi légijáratok átmenő forgalmáról Chicagóban, az 1944. évi december hó 7. napján aláírt egyezmény kihirdetéséről.
[7] Magyarországon kihirdette: 1936. évi XXVIII. törvény a nemzetközi légi fuvarozásra vonatkozó 1929. évi varsói nemzetközi egyezmény becikkelyezéséről.
[8] Magyarországon kihirdette: 2005. évi VII. törvény a Montrealban, 1999. május 28-án kelt, a nemzetközi légi fuvarozásra vonatkozó egyes jogszabályok egységesítéséről szóló Egyezmény kihirdetéséről.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző űrpolitikai tanácsadó, Ludovika NKE Eötvös József Kutatóközpont, Világűrjog és -Politika Kutatóintézet, 1083 Budapest, Ludovika tér 2. E-mail: krisztinatilinger@gmail.com.
Visszaugrás
