A tiszaeszlári "nagy per" a magyar jogtörténet egyik legelhíresültebb büntetőeljárása: a mai napig megoldatlan kérdések és hiedelmek sora övezi, egyszersmind jelentőséget az ad neki, hogy a maga korában szokatlan, országos figyelem kísérte nemcsak a jogászság, hanem és különösen a közvélemény részéről is. Az eljárásban egy tizenöt éves lány, Solymosi Eszter eltűnése miatt indult nyomozás, s ebből a - kezdetben csak átlagos eltűnésnek látszó - tényállásból nőtte ki magát az ügy, amely lényegében önálló életre kelt, s így az elsőfokú főtárgyalásra a rendelkezésre álló bizonyítékoknak és ellenbizonyítékoknak szinte kibogozhatatlan sokasága keletkezett, miközben maga a közvádló sem hitt az izraelita terheltek bűnösségében. A jogeset oly hírhedt lett, hogy az a Révai Kiadó Nagy Lexikonában évtizedekkel később egy önálló (utaló) szócikket kapott (XVIII. kötet), s a Pallas Nagy Lexikona is lényegében csak erről írt az "Eszlár" szócikkében (VI. kötet).
1. A probléma hátterében az izraeliták előítéletekkel dúsított társadalmi megítélése állt, ugyanis a 19. század közepi Magyarországon két ellentétes folyamat mutatkozott meg: míg a neoabszolutizmus időszakában, 1849 és 1867 között az országban dinamikus gazdasági fellendülés ment végbe jelentős részt osztrák tőke bevonásával, amiben a hazai izraeliták egy része szintén jelentős szerepet vállalt, addig a politikai jogok gyakorlatából a zsidóság ki volt zárva, mivel nem bírt választójoggal az 1848: V. tc. hatálya alatt sem, hiszen az kifejezetten a "bevett vallásokhoz" kötötte a népképviseletet. Az 1848. évi áprilisi törvények megalkotása során konkrét kifogások is elhangzottak a karok és rendek tábláján. Hunkár Antal, Veszprém város követe azzal indokolta az említettekkel szemben mutatkozó ellenszenvet, hogy az izraeliták oly szokásoknak hódoltak, amelyek "kínai falként" álltak köztük és a keresztény vallásúak között. Pest városának követe, Károlyi István és Csongrád vármegye küldötte, Babarczy Antal elvben nem ellenezték a zsidók jogainak rendezését, de - éppen a javaik megóvása érdekében - az addigi állapotot javasolták fenntartani a készülő városi törvényben is. Szeged követei azonban a Mózes vallásúak mellett törtek lándzsát hivatkozva arra, hogy a közrend fenntartása végett alakított szegedi bizottmányba már be is vonták őket. Végül az utolsó diéta egyik vezéregyénisége, Szentkirályi Móric javaslatára oda utasították a megalakulóban lévő felelős minisztériumot (kormányt), hogy a következő országgyűlésre terjesszen elő egy törvényjavaslatot a valláskülönbség nélküli politikai joggyakorlás érdekében; a zsidóságtól pedig addig is két feltételt kellett megkövetelni: részint "a polgári szerkezetre nézve olvadjanak be a köztársaságba", részint "szociális szempontból is beleelegyedhessenek a köztársaságba", ez magával vonta volna a vegyes házasságok (polgári) engedélyezését is ("köztársaságon" e szóhasználatban a társadalmat kellett érteni.) A tábla a normaszövegbe így beillesztette a törvényesen bevett vallásokhoz tartozás feltételét, s ezzel az izraelitákat a városi választójog élvezetéből az alkotmányos időszakban is kirekesztette.[1]
A szabadságharc sodrában a Pestet 1849-ben újra elhagyni kényszerült országgyűlés képviselőháza az utolsó heteiben Aradon elfogadott egy határozatot az izraeliták politikai emancipációjáról, de ebből tényleges törvény akkor nem lett. A kiegyezést követően azonban, még 1867-ben megalkották az erre irányuló egymondatos jogszabályt, miáltal a zsidóság választójogot és esküdtképességet nyert (1867: XVII. tc.). Érdemes itt kiemelni, hogy mindez az országgyűlés első teendői egyikeként történt, rögtön a kiegyezési törvények elfogadása után, megelőzve az olyan halaszthatatlan jogszabályokat, mint például az Erdély vagy Horvát-Szlavónia és Magyarország uniójáról, illetve a nemzetiségek jogairól, a népoktatásról és az
- 444/445 -
új adórendszerről szólók. Az izraelitákkal szembeni közhangulatot az alkotmány helyreállítása után ez inkább fokozta, mint enyhítette volna, amiről több helyen maguk a törvényhatóságok testületei tettek tanúbizonyságot.
2. Ezen előzmények után történt, hogy 1882. április 1-jén délután a keresztények és izraeliták által egyaránt lakott Tisza-parti faluban keresni kezdtek egy festékért a boltba küldött református lányt, akit déltájban láttak utoljára, és élve később sem került elő. Az ebből kibontakozott büntetőügyben a helyi izraelitákra terelődött a gyanú lényegében szerencsétlen véletlenek folytán, ami azután addig példátlan figyelemben részesült a sajtónak köszönhetően, másfél hónappal később pedig már országszerte keresték Solymosi Esztert, míg helyben megkezdődött az előnyomozás, ami a bűnvádi eljárás első szakaszaként elsősorban a tények objektív feltárását szolgálta (ma ez a nyomozati szak része). Az illetékes nyíregyházi törvényszék által kiküldött aljegyző, Bary József (1858-1915) vizsgálóbírói minőségben vett részt az egyik oldalon, míg a védelem részéről egyre inkább a kor közismert jogászpolitikusa és szépírója, Eötvös Károly (1842-1916) vált dominánssá. A politikában az antiszemiták és a proszemiták hamar egymásnak feszültek, s ez a miliő hatotta át végig az eljárást. Később, pályájuk alkonyán mindkét jogászfőszereplő megírta az ügy históriáját a saját szemszögéből nézve; Eötvös háromkötetes könyve 1904-ben, Baryé viszont sajnos csak jóval a halála után, 1933-ban jelent meg nyomtatásban.[2] A későbbi elemzők tulajdonképpen e két mű hatásai alapján indultak el, és szükségképpen az egyik vagy a másik szempontrendszerhez gravitáltak (a vádbarát, a védelembarát s a mérsékelt irányzatok), miáltal rendszerint azt vizsgálták, hogy a saját elvi koncepciójukhoz melyik áll közelebb. Ennek eredménye lett a nagyszámú szakirodalom[3] - a rejtély tényleges megoldása nélkül.
Blutman László, a Szegedi Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának professzora azzal a céllal tette beható elemzés tárgyává a másfél évszázada történteket, hogy pozitivista módszerrel, tisztán az ismert per- és egyéb anyagokból, illetve a korabeli sajtóforrásokból megismerhető adatokra támaszkodva megvizsgálja: mi tartható és mi nem azokból az elképzelésekből, vélt vagy valós igazságokból, amiket a per során, 1882 és 1884 között felhoztak. Szemben az eddigi szakirodalommal, a szerző nem kívánt lándzsát törni egyik irányzat mellett sem, nem választott ki preferálandó személyeket az ügyből, hanem kritikai és jogászi gondolkodással törekedett számba venni, mely fordulatnak mekkora lehet a valóságtartalma, hiszen a valótlan, az eleve hamis, a később módosított és a visszavont vallomásokból, egymással ellenkező szakértői véleményekből, olykor hihetetlennek tetsző feltevésekből és bizarr tényekből nem volt hiány. Az üggyel kapcsolatos zavar kétségkívül a tiszadadai holttest kifogásával vált teljessé, mivel valóságos szakértői tusa indult annak megállapítása végett, hogy a folyóban felfedezett tetem Solymosi Eszteré volt-e, vagy nem, illetve hogyan került oda - nem messze Eszlártól - másfél hónappal a lányka eltűnése után annak ruháiban. Az ügy koronatanúja egy akkor tizennégy éves fiatalember, Scharf Móric volt, akinek (és a gyermekkorú testvérének) a vallomásán állt az ingatag vád, miután a királyi ügyészség egy évvel később annak ellenére is vádat emelt tizenöt gyanúsított ellen, hogy a közvetlen, még kiskorú tanú állításainak jelentős részét egyébként nem tudta - végül már nem is akarta - meggyőzően vagy érdemben bizonyítani, a védelem pedig hatalmas apparátust és pénzt használt föl a felmentés érdekében egy mind bonyolultabb összeesküvés-elméletet kerekítve az események köré.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
