Újabb föltevések szerint az ember kb. 30-50 ezer év óta beszél, innen kezdve tekinthető homo loquensnek. Hogy milyen nyelven vagy milyen nyelveken kezdett beszélni, azt nem tudjuk. A bábeli torony bibliai története szerint eredetileg egy nyelven beszélt, s erre vagy ehhez hasonló következtetésre jutott a nyelveredet számos kutatója is. E kutatók úgy vélik, hogy volt valamilyen ősnyelv, egyesek szerint több ősnyelv, s ebből, illetve ezekből, vagy ezek valamelyikéből alakultak ki azok a nyelvek, amelyeket ma használunk, illetve amelyekről konkrét ismereteink vannak.[1]
Most, a harmadik évezred küszöbén, az élő nyelvek száma 4-5 ezer, más becslések szerint ennél kevesebb, 3 ezer, illetve több, 10 ezer lehet. Ezek a számok a beszélt nyelvekre vonatkoznak, nem tartalmazzák az ún. jelnyelveket, melyek száma úgyszintén ezres nagyságrendű. Az adatok bizonytalansága részint abból fakad, hogy nehéz megvonni a határt a nyelv és a nyelvjárás között. Emellett nem rendelkezünk megbízható és pontos nyelvi statisztikákkal sem: a népszámlások például nem mindig terjednek ki a nyelvre, s ha kiterjednek is, mást és mást kérdeznek. Még manapság is előfordul, hogy új, a nyelvészek előtt eddig ismeretlen nyelveket fedeznek föl.[2]
Az élő nyelvek nagysága, elterjedtsége rendkívül egyenetlen. A tíz legnagyobb nyelv a kínai, az angol, a spanyol, a hindi, az arab, a bengáli, az orosz, a portugál, a japán és a német, ezek mindegyike százmilliónál több embernek az anyanyelve. A huszadik legnagyobb nyelvet, a vietnamit ötvenmillió ember beszéli anyanyelveként. A magyar, amely mintegy tizennégymillió embernek az anyanyelve, a negyvenhat, negyvenkilencedik a nyelvek sorában. Nem éri el a háromszázat azoknak a nyelveknek a száma, amelyeket egymilliónál több ember beszél anyanyelvként. Ez a kevesebb, mint háromszáz nyelv az anyanyelve ugyanakkor a világ összlakossága kb. 95%-ának. Ami azt jelenti, hogy az élő nyelvek 94-97%-át a föld lakosságának csak mintegy 5%-a beszéli anyanyelveként. Második nyelvként és idegen nyelvként az angol a legelterjedtebb, az anyanyelvi nyelvközösséggel együtt hozzávetőleg másfél milliárd ember beszéli, használja.[3]
Az elmúlt ötven év alatt nagymértékben átrendeződött a világ nyelvi szerkezete. Sok nyelv kihalt vagy végveszélybe került, más nyelvek erősödtek, a leglátványosabban az angol. Egy amerikai nyelvész szerint, ha valami közbe nem jön, a világ élő nyelveinek száma 2100-ban 600 körül lesz, azaz a ma élő nyelvek 85-90%-a addigra kihal. Ez a sors természetesen a legkisebb és a legvédtelenebb nyelveket fenyegeti elsősorban, de a veszélyzóna egyre feljebb és feljebb tolódik. A világ orális nyelveinek 20-50%-át már ma sem tanulják meg a gyermekek, ami azt jelenti, hogy az e nyelveket anyanyelvként beszélő nemzedékek kihalásával maguk a nyelvek is kihalnak.[4]
Sokan úgy vélik, a világ nyelvi sokfélesége érték, mert a nyelv maga is érték, következésképpen a világ nyelvi sokfélesége éppúgy megőrzendő, mint a világ biológiai sokfélesége. Mások szerint a nyelvváltozás, a nyelvek térnyerése, illetve térvesztése, esetleg kihalása természetes folyamat, amelybe nem kellene, nem szabadna beavatkozni. Egyes nyelvészek viszont úgy látják, a nyelvek elterjedése, illetve visszaszorulása nem annyira természetes folyamat, mint inkább az ún. "nyelvi imperializmus" eredménye. Nem kis részben ennek tulajdonítható például - mondják e nyelvészek -, hogy az angol ma már több mint hatvan országban hivatalos nyelv. Mások úgy gondolják, számos tényező játszott közre abban, hogy az angol világnyelv lett, ez azonban ma már tény, amelyet el kell fogadni. Vannak aztán, akik a nyelvek pusztulását a globalizációnak tulajdonítják. Sokan osztják ezt a vélekedést annyiban, hogy szükség van, s egyre inkább szükség lesz nemzetközi és globális kommunikációra, ám úgy vélik, az igényt úgy kellene kielégíteni, hogy az ne járjon együtt a nyelvek pusztulásával. Megoldás lehetne, mondják, egy semleges kisegítő nyelv, például az eszperantó bevezetése, vagy a fordító és tolmácsgépek fejlesztése. A legfejlettebb fordítógépek ma már viszonylag jól viszik át az információt az egyik nyelvről a másikra.
Az említett vélekedések és értékítéletek főként nyelvészektől, nyelvszociológusoktól (pl. Tove Skutnabb-Kangas, Robert Phillipson, David Crystal), történészektől (pl. Eric Hobsbawm) és nemzetközi jogászoktól (pl. Herczegh Géza) származnak. Föltűnő ugyanakkor, hogy a filozófusokat mennyire nem ér-
- 7/8 -
dekli a kérdés. Különösen meglepő ez az érdektelenség, ha figyelembe vesszük, hogy a nyelv kitüntetett tárgyává vált a filozófia szinte minden ágának a XX. században, s hogy immár van külön nyelvfilozófia is. Ezenkívül a jogalkotás kiterjed a nyelvekre is, s ez a fajta jogalkotás a legtöbb országban az érzékeny kérdések közé számít - gondoljunk például a szlovák nyelvtörvényre. A nyelvi jogalkotás ilyenformán fontos terrénuma az erkölcsi érvelésnek. Ennek ellenére a politikai filozófia, az erkölcsfilozófia és a jogfilozófia alig fordít rá figyelmet.
A modern államok nyelvi jogalkotása és nyelvi joga szerteágazó, tematikájában és terjedelmében is változó. Az államok rendszerint hivatalos nyelvvé nyilvánítanak egy vagy több nyelvet, elismernek bizonyos kisebbségi nyelvi jogokat, lefektetik az állampolgárság elnyerésének nyelvi feltételeit, meghatározzák az oktatás nyelvét vagy nyelveit, szabályokat alkotnak az idegen nyelvek tanításáról és tanulásáról, nemkülönben az idegen nyelvek használatáról, rendelkeznek a nyelvvizsgákról és elismerésükről, szabályozzák a személynevek és a földrajzi nevek használatának módját, a közterületi feliratok, utcanevek, városnevek stb. nyelvét, kialakítják az új bevándorlókra vonatkozó sajátos nyelvi szabályokat. Voltaképpen ezekre a kérdésekre terjed ki tipikusan a mai állam nyelvi jogalkotása, s az így kialakuló joganyagot nevezhetjük az adott állam nyelvi jogának.
A nyelvre vonatkozó jogalkotás és joganyag persze nem korlátozódik az államokra. Van, létezik - ahogy én nevezném - nemzetközi nyelvi jog is, mely két fő normacsoportot tartalmaz: egyfelől azokat az elveket, normákat, előírásokat, ajánlásokat, amelyek az egyes államok számára fogalmaznak meg követendő, irányadó elveket, előírásokat, illetve kötelezettségeket, másfelől azokat a szabályokat, amelyek a nemzetközi szervezetek nyelvhasználatát rendezik.
A nyelvi jogalkotás természetesen kihat az egyes nyelvek helyzetére, presztízsére, s minthogy valamennyi államnak van valamilyen nyelvi joga, mind a 4-5 ezer ma beszélt nyelv ki van téve a nyelvi jog hatásainak. A hatás persze kölcsönös, hiszen a nyelvek jogállása is függ a nyelvek helyzetétől.
Ha például egy többnyelvű országban a törvényhozás a többségi etnikum nyelvét teszi hivatalos nyelvvé, de a kisebbségi etnikum ragaszkodik saját nyelvéhez, akkor a nyelvi kisebbség rendszerint el szeretné érni, hogy a törvényhozás alkosson szabályokat a kisebbségi nyelv használatáról is: tegye hivatalos nyelvvé ezt a nyelvet is országosan vagy helyi érvénnyel, vagy legalább határozza meg, hogy a kisebbségi etnikumhoz tartozó személyeknek hol és mikor van joguk nyelvük használatához, hogy menynyiben van joguk anyanyelvük használatához például a családi és személynevek anyakönyvezésekor, az oktatásban, a helység-, utca- és intézménynevek kiírása és használata során, a kisebbségi sajtóban és könyvkiadásban, az igazságszolgáltatási és a közigazgatási hatóságokkal való kapcsolatban stb.
Ebben az összefüggésben a tényleges nyelvhasználat, illetve ennek igénye gyakorol hatást a törvényhozásra, s ez a hatás aztán vagy meghozza a várt eredményt, a nyelvhasználatra vonatkozó jogszabályok módosítását, illetve kiegészítését, vagy gyengének bizonyul ennek kieszközlésére, s a nyelvhasználat jogi előírásai változatlanok maradnak, netán szigorodnak, az ellenkező irányban változnak.
Másfelől azonban az a jogi helyzet, hogy az országban a hivatalos nyelv a többségi etnikum nyelve, állandó, folyamatos és erős hatást gyakorol a tényleges nyelvhasználatra. E hatás a többségi etnikumhoz tartozó személyek esetében nem szembeszökő, mert csak erősíti a spontán, a természetes nyelvhasználatot. Mérhető, sőt látványos ellenben ez a hatás a kisebbségi etnikumhoz tartozó személyek esetében.
A kisebbséghez tartozó személyek korán kapcsolatba kerülnek a hivatalos nyelvvel, tanulják azt az iskolában, olvassák a feliratokon, az árucikkek ismertetőin, e nyelven (vagy e nyelven is) hat rájuk a sajtó, az irodalom, s persze a rádió, a televízió is. Ennek eredményeként a kisebbséghez tartozó személyek elsajátítják az ország hivatalos nyelvét, a többségi etnikum nyelvét, s használják e nyelvet, amikor a helyzet úgy kívánja. Ezzel együtt azonban életük egyes szféráiból rendszerint kiszorul, úgyszólván kikopik az anyanyelvük, sőt bizonyos körben, főként szakmai területeken már el sem sajátítják ezt a nyelvet. Ha ez a folyamat elér egy kritikus pontot, bekövetkezhet előbb a "felcserélő kétnyelvűség", majd az ún. nyelvcsere, a nyelvi identitás megváltozása is. Ez a nyelvi asszimiláció nem szükségszerű ugyan, de igen jellemző. Azokban az államokban vagy földrajzi térségekben, ahol területi változások miatt a hivatalos nyelvből kisebbségi nyelv vagy fordítva, a kisebbségi nyelvből hivatalos nyelv lett, vagy területi változások nélkül is változott a hivatalos nyelv, vagy változtak a hivatalos nyelvek, általában rövid időn belül jelentős változások következtek be a tényleges nyelvhasználatban is. A tényleges nyelvhasználatra tehát igen nagy hatással van a jog: erejét, jelentőségét és hatékonyságát nem szabad lebecsülni.
A nyelvek tényleges helyzete és a nyelvek jogi helyzete közt ilyenformán igen szoros a kapcsolat:
- 8/9 -
a nyelvek tényleges helyzete hatással van a nyelvek jogállására, s viszont, a nyelvek jogállása erősen befolyásolja a nyelvek tényleges helyzetét. Ez a képlet mindazonáltal - bármennyire evidensnek tűnjék is - félrevezető. Nem azért, mert amit mutat, az hamis, hanem azért, mert hiányzik belőle valami. Hiányzik belőle nevezetesen a jogalkotási korlát és a jogalkotási zsinórmérték: az a norma, amely korlátok közé szorítja az állam jogalkotó tevékenységét és az a zsinórmérték, amely irányt mutat a jogalkotásnak.
A hiány abból a tényből fakad, hogy a modern állam jogalkotásának vannak - s úgyszólván valamennyi lényeges kérdésben vannak - korlátai és iránymutató eszméi. E korlátok és vezérlő eszmék olykor nem is különülnek el élesen egymástól. Így van ez a legismertebb ilyen korlátok és vezérlő eszmék, a "természetes jogok", illetve az "emberi jogok" esetében is. A természetjogi, illetőleg az emberi jogi doktrína szerint a jól berendezett állam sine qua non feltétele, hogy az állam ismerje el, tartsa tiszteletben és részesítse alkotmányos vagy törvényi védelemben a természetes jogokat, illetve az emberi jogokat. A modern állam nem lehet "jól berendezve", ha nem ismeri el, ha nem tartja tiszteletben, ha pozitív joga nem védelmezi a természetes jogokat, illetve az emberi jogokat. A jól berendezett állam jogalkotását ilyenformán korlátozzák, s egyben vezérlik is a természetes jogok, illetve az emberi jogok. Aminek nem mond ellent, hogy az ilyen jogok elismerését, tiszteletben tartását és pozitív jogi védelmét sokan csupán minimális követelménynek tekintik. A kérdéses jogok alkotmányos vagy törvényi védelme eszerint azt jelenti, hogy az állam eleget tesz bizonyos minimális követelményeknek, attól azonban még messze van, hogy igazán jól berendezett, hogy ideálisan berendezett állam legyen.
A mondottak mutatis mutandis vonatkoznak mindazon elméletekre és elméleti hagyományokra, amelyek szerint a jól berendezett államnak vannak kritériumai, eredeztessék e kritériumokat a természeti törvényből, Isten akaratából, az emberi értelemből, az emberi méltóságból, a hasznosság elvéből, az értelmes egyének sajátos helyzetben elért megállapodásából, a szükségletekre reagáló emberi találékonyságból, a hagyományból és a politikai tapasztalatból, a kötelességből stb.
A legtöbb elméleti hagyomány szerint a szóban forgó kritériumok, jogalkotási korlátok és zsinórmértékek közé tartozik például a gondolat, a lelkiismeret és a vallás szabadsága, a kifejezés, a gyülekezés és az egyesülés szabadsága, a rabszolgaság és az önkényes letartóztatás tilalma, a jogegyenlőség elve. Ezek az eszmék mélyen gyökereznek nem csak a jogelméletben és a politikai filozófiában, hanem a közgondolkodásban is.
Nos, a jól berendezett államnak a nyelvi kérdésben nincs ilyen szépen kikristályosodott jogalkotási korlátja, s egyben eszmei iránytűje. Vannak persze - ahogy azt már említettem - olyan nemzetközi dokumentumok, amelyek tartalmaznak bizonyos elvárásokat, kívánalmakat, normákat a nyelvi jogalkotás terén is. Ezek a normák azonban, ahogy én látom, meglehetősen kiforratlanok. Kiforratlanok, mert ellentmondásosak, bonyolultak és nincs kellő súlyuk, elfogadottságuk.
Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata (ENSZ), a legtekintélyesebb emberi jogi dokumentum például tiltja a nyelvi diszkriminációt, miközben egyetlen nyelvi jogot sem ismer el. Kinyilvánítja ugyanakkor, hogy "minden személynek joga van a vélemény és a kifejezés szabadságához, mely magában foglalja azt a jogot, hogy véleménye miatt ne szenvedjen zaklatást, és hogy határokra tekintet nélkül kutathasson, átvihessen és terjeszthessen híreket és eszméket bármilyen kifejezési módon". De vajon milyen nyelven illeti meg az egyes embert a kifejezésnek ez a szabadsága - kérdezhetjük. Anyanyelvén? Az egyes államok hivatalos nyelvén? Bármely nyelven? Nos, ha figyelembe vesszük, hogy a Nyilatkozat tiltja a nyelvi diszkriminációt, de csak az általa kinyilvánított jogok tekintetében - s mint említettük, a Nyilatkozat egyetlen nyelvi jogot sem ismer el -, arra kell következtetnünk, hogy a Nyilatkozat e kérdésben nem korlátozza a kormányzatokat, nem korlátozza az államok jogalkotó hatalmát: az államokat eszerint nem köti semmi abban, hogy meghatározzák, mely nyelven vagy nyelveken illeti meg az egyes embert a kifejezés szabadsága. Ez pedig akár abszurd eredményekhez is vezethet. Egy állam végső soron megteheti - anélkül, hogy megsértené a Nyilatkozatot -, hogy olyan nyelven engedi meg a kifejezés szabadságát, amelyen a joghatósága alá tartozó egyének jelentős része nem is tud beszélni.
A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya feltétlenül előrelépést jelent a Nyilatkozathoz képest, mert már elismer egy nyelvi jogot. Sokat vitatott 27. cikkelyében kimondja nevezetesen, hogy "olyan államokban, ahol etnikai, vallási vagy nyelvi kisebbségek élnek, az ilyen kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni azt a jogot, hogy csoportjuk más tagjaival együttesen saját kultúrájuk legyen, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják, vagy hogy saját nyelvüket használják".[5] Nem látszik azonban kielégítőnek ez a norma, sem a kisebbségi jogok, sem pedig az em-
- 9/10 -
beri jogok kontextusában. Emberi jogi nézőpontból azért problematikus - egyebek közt -, mert partikuláris jellegű. A többséghez tartozó személyeket miért nem illeti meg az a jog, hogy saját nyelvüket használják? - kérdezhetjük. Miért nem azt mondja az Egyezségokmány, mint más jogok esetében, hogy minden személynek joga van ehhez vagy ahhoz? Miért nem azt mondja esetünkben, hogy "minden személynek joga van ahhoz, hogy saját nyelvét használja"? Vagy miért nem mondja ki ezt az univerzális jogot önállóan, s azt megelőzően, hogy a kisebbségi nyelvi jogot megfogalmazná? Úgy, ahogy az a vallás kérdésében történik: a 18. cikkely kimondja a vallás szabadságát, a 27. cikk pedig leszögezi - ebben az emberi jogi kontextusban mintegy a 18. cikkely nyomatékosításaként -, hogy a kisebbségekhez tartozó személyektől nem lehet megtagadni a jogot, hogy saját vallásukat vallják és gyakorolják. Más nemzetközi jogi dokumentumokkal, illetve a bennük található nyelvi normákkal kapcsolatban épp így megfogalmazhatók elméleti jellegű fenntartások, ellenvetések.[6]
Akárhogy is, mindig észben kell tartanunk, hogy a nyelvi jogalkotás terén még szokatlanul nagy a mozgástere a törvényhozásnak, hogy a jogalkotás e téren még túlzottan ki van téve az aktuálpolitika esetlegességeinek, hogy e téren még óriási adósságai vannak a politikai filozófiának, s hogy mindezekkel összhangban e téren még szokatlanul amorf és improvizatív az európai közgondolkodás. (A helyzet iróniája, hogy a mondottak ellenére minden bizonnyal Európa jutott a legmesszebbre a helyes nyelvi jog mércéinek kiérlelésében.)
Kiforrott jogalkotási korlátok és jogalkotási eszmények hiányában az egyes államok nyelvi joga meglehetősen eltérő. A hivatalos nyelv intézménye azonban gyakorlatilag valamennyi országban ismeretes, igaz, különféle formákban. Az USA-ban például szövetségi szinten nincs hivatalos nyelv (a Szovjetunióban sem volt), a tagállamok jelentős részében viszont van (ahogy volt az egykori szovjet tagköztársaságokban is); Belgiumban a föderáció voltaképpen nyelvföderáció, hiszen még a kormány összetétele is nyelvfüggő (a miniszterek fele francia, másik fele flamand ajkú kell legyen, s e szabály alól csak a miniszterelnök lehet kivétel, s ő is csak akkor, ha a kormány létszáma páratlan szám); Spanyolországban az országos hivatalos nyelv mellett vannak regionális hivatalos nyelvek, "társ"-hivatalos nyelvek; Finnországban két hivatalos nyelv van, ugyanakkor valamennyi település "egynyelvű finn", "kétnyelvű", illetőleg "egynyelvű svéd" besorolást kap; Dél-Afrikában a hivatalos nyelvek száma tizenegy, Indiában, ahol több mint 1200 anyanyelvet tartanak számon, az alkotmány eredetileg tizennégy, mára tizennyolc nyelvet ismer el nemzeti irodalmi nyelvnek, a gyakorlatban a két legfontosabb hivatalos nyelv a hindi és az angol; jóllehet a hasonló példák még tovább sorolhatók, a világ legtöbb államának jelenleg egyetlen hivatalos nyelve van.[7]
Vizsgáljuk meg ezekután a hivatalos nyelv intézményét közelebbről is. Vegyünk egy tipikus példát. Két etnikai csoport, két kulturális közösség él egymás mellett évszázadok óta egy képzeletbeli állam jelenlegi területén. A két közösség nyelvében is különbözik egymástól. Az ország alkotmánya kimondja, hogy az állam hivatalos nyelve a nagyobbik közösség nyelve.
A hivatalos nyelv alkotmányos elfogadása, ahogy én látom, implicit módon egy nyelvi jog elismerését is jelenti. Ezt a nem tudatosan és hallgatólagosan elismert nyelvi jogot a következőképpen lehet meghatározni: A nagyobbik kulturális közösségnek alkotmányos joga, hogy saját nyelvét az állam hivatalos nyelveként használja. Természetesen a kisebbik közösséget nem illeti meg ez a jog, azon egyszerű oknál fogva, hogy ennek a közösségnek a nyelvét az alkotmány nem tette hivatalos nyelvvé.
A szóban forgó nyelvi jog kollektív jog, mert alanya egy közösség, egy kollektív entitás, nem pedig az egyén. Ez a jog azonban kifejezhető egyéni jogként is. Eredményként a következő jogot kapjuk: A nagyobbik közösséghez tartozó valamennyi személynek alkotmányos joga, hogy saját anyanyelvét, saját nyelvét az állam hivatalos nyelveként használja. Magától értetődik, hogy a kisebbik közösséghez tartozó személyeket ez a jog nem illeti meg, azon egyszerű oknál fogva, hogy az alkotmány a kisebbik közösség nyelvét nem tette az állam hivatalos nyelvévé.
Tekintettel arra, hogy a szóban forgó nyelvi jog elismerése implicit módon történik, magát a jogot implicit jognak fogom nevezni.[8]
Mint láttuk, a kérdéses implicit nyelvi jog megilleti a nagyobbik közösséget, illetve a nagyobbik közösséghez tartozó személyeket, de nem illeti meg a kisebbik közösséget, illetve a kisebbik közösséghez tartozó személyeket. Ez nyilvánvalóan sérti a jogegyenlőség elvét, s egyszersmind diszkriminál, hátrányos megkülönböztetéssel sújtja a kisebbik közösséget, illetve a kisebbik közösséghez tartozó személyeket.
A jogegyenlőség eszméje és a diszkrimináció tilalma azonban a Nyugat alapvető politikai eszményei közé tartozik. Ezért a hivatalos nyelv intézménye, s a vele együtt járó implicit nyelvi jog erősen veszélyezteti a jól berendezett állam nyugati koncepci-
- 10/11 -
óinak elméleti koherenciáját.
Természetesen a probléma nem csupán elméleti vagy esztétikai. Ma, amikor a beszélt nyelvek száma, ahogy már említettük, négy-ötezer lehet, miközben az államok száma kb. 200, gyakorlatilag valamennyi ország heterogén nyelvi szempontból. S mivel gyakorlatilag valamennyi államban van legalább egy hivatalos nyelv, valamennyi államban van legalább egy olyan nyelvközösség, amelynek magának, vagy tagjainak törvény adta joga, hogy saját nyelvét az állam hivatalos nyelveként használja, míg más csoportoknak vagy tagjaiknak a törvény nem adja meg ezt a jogot. A nyelvi jogegyenlőtlenség és a nyelvi diszkrimináció ezért a mai világ valós és tipikus jelensége, mely természetesen ellentmond a Nyugat nagy politikai eszményeinek. A probléma mindazonáltal még nem teljesen tudatosult, épp a normatív megközelítést is alkalmazó elméleti diszciplínák, a politikai filozófia, az erkölcsfilozófia, a jogfilozófia érdektelensége következtében.
Az mindenesetre bizonyos, hogy a kisebbségi nyelvi jogok elismerése közelíti a nyelvi jogot a Nyugat nagy politikai eszméihez, s nem távolítja ezektől az eszméktől, hiszen a kisebbségi jogok voltaképpen csak mérséklik azt a jogegyenlőtlenséget és enyhítik azt a hátrányos megkülönböztetést, amelyet a kisebbségi nyelvközösségek, illetve az ilyen közösségekhez tartozó személyek szenvednek el a többségi nyelvek hivatalos nyelvi státusa, s az ebből a státuszból fakadó implicit nyelvi jogok következtében.
Tekintettel arra, hogy ma még a nyelvi jogalkotás valós problémái sem mondhatók kellően ismertnek, még ezek sem tudatosultak a normatív elméletek művelőinek többségében, meglehetősen kockázatosnak látszik máris a terápiáról értekezni. A problémák azonban valamiképp már mutatják a megoldás lehetséges útjait is, ennyiben tehát a megoldás szinte következik a diagnózisból. Mindezeket megfontolva az alábbiakban a helyes nyelvi jognak csak ilyen, az implicit jogokból és a Nyugat nagy politikai eszményeiből következő elemeire korlátozom mondandómat. Eszerint a helyes nyelvi jognak elemei, irányjelzői lehetnek:
- az állam jogalkotó tevékenységének korlátozása, a korlátozott kormányzat széles körben elfogadott elvének megfelelően. (Ma ugyanis ott tartunk, ahol valamikor vallási ügyekben: Cuius regio eius religio, szólt valamikor a szabály. Cuius regio, eius lingua - lényegében ez van ma.)
- a nyelvre vonatkozó kompetenciák megosztása az állam és az egyén között:
- az egyén joga a nyelvszabadsághoz (ez az eszme igazolható, hasonlóan a vallásszabadsághoz),
- az állam joga a hivatalos nyelv intézményének fenntartásához és a hivatalos nyelv(ek) meghatározásához (a hivatalos nyelv nem látszik nélkülözhetőnek, ugyanakkor a világ országainak jelentős része nyelvileg annyira heterogén, hogy az összes nyelvi közösség nyelvét technikai okoknál fogva sem igen lehet hivatalos nyelvvé tenni),
- a hivatalos nyelv vagy nyelvek kiválasztásáról az államnak kell döntenie, e döntés azonban nem lehet önkényes:
- az ország nagy nyelvközösségeinek nyelvét ajánlatos országosan vagy regionálisan hivatalos nyelvvé tenni,
- a kisebbségi nyelveket ajánlatos legalább regionálisan, helyileg vagy intézmények szerint hivatalossá tenni,
- amennyire csak lehetséges, a kisebbségi nyelvi jogokat el kell ismerni,
- az új bevándorlók nyelvi helyzetét sajátos szabályokkal kell rendezni.
A felsorolt elemek természetesen csak irányjelzők, de olyan irányjelzők, amelyek azért elég markánsan meghatározzák a helyes nyelvi jogalkotás követelményeit, s minden kétséget kizáróan közelítenék a nyelvi jogalkotást a Nyugat nagy politikai eszményeihez: a jogegyenlőség, a diszkrimináció-nélküliség, az egyéni szabadság és a korlátozott kormányzat eszméjéhez. Megjegyzem, a fenti mércék megfogalmazásakor eltekintettem a legvitatottabb, a legérzékenyebb zsinórmértékektől, a kollektív jogoktól, a nyelvi autonómiától és a föderalizmustól, annak érdekében, hogy kitűnjék: a modern állam politikai eszményei miként közelíthetők meg azon intézmények megfelelő elrendezésével, amelyek ma is részét képezik a nemzeti jognak a világ legtöbb államában.
A nyelvi jogalkotás igénye - mint láttuk - nem csak nemzeti, hanem nemzetközi szinten is megjelenik: egyfelől igény mutatkozik arra, hogy a nemzetközi jog adjon iránymutatást a nemzeti jogalkotásnak, hogy fogalmazza meg a nemzeti szintű jogalkotás korlátait és vezérlő eszméit, másfelől valamiképp szabályozni kell a nemzetközi szervezetek nyelvhasználatát. Az alábbiakban ez utóbbi igényről és a nyomában keletkező normákról lesz szó. A nemzetközi szervezetek nyelvhasználatát hivatalos nyelv vagy nyelvek, valamint munkanyelv vagy munkanyelvek meghatározásával szokták szabályozni. Az ENSZ-nek például jelenleg hat hivatalos nyelve van, az angol, a francia, az orosz, a kínai, a spa-
- 11/12 -
nyol és az arab, az Európa Tanácsnak pedig kettő, az angol és a francia. Ez a fajta nemzetközi jogalkotás, ahogy arra egy amerikai politológus rámutatott, sokkal kevésbé függ valamely elvektől, mint a szavazati erőviszonyoktól.[9]
Az első európai integrációs szervezetet, az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés egyetlen nyelven íródott, éspedig franciául. Az alapító államok ekkoriban úgy gondolták, a közösségben egyedül a francia nyelvet fogják hivatalos és egyben munkanyelvként használni. Logikus elgondolásnak tűnt ez, hiszen a francia volt a Hágai Konferencia egyetlen hivatalos nyelve, hiszen hivatalos nyelv volt a francia - az angol mellett - a Nemzetek Szövetségében, s hivatalos nyelv lett a francia az ENSZ-ben is. Történt azonban valami, s ez teljesen új irányt szabott az események folyásának: a flamandok tiltakoztak, mondván, ha a francia lenne az Európai Szén- és Acélközösség (a továbbiakban: ESZAK) hivatalos nyelve és munkanyelve, ez felborítaná a nyelvi egyensúlyt Belgiumban.[10] A kifogás tehát arra a föltevésre épült, hogy az ESZAK nyelvi joga hatással lesz az egyik tagállam, Belgium tényleges nyelvhasználatára, s előidézheti Belgiumban a francia nyelv térnyerését a flamand, illetve a holland nyelv rovására. Voltaképpen ezzel a flamand ellenállással kezdődött el az Európai Unió (a továbbiakban: EU) egyedülálló nyelvi jogának kialakulása.
A francia nyelvről persze a flamand tiltakozás után sem akart lemondani az alapítók többsége, s különösképpen nem akart erről lemondani Franciaország. Kitartottak azonban a flamandok is, s a belga nyelvi egyensúly veszélyeztetése miatt nem voltak hajlandók elfogadni a franciát az ESZAK egyetlen hivatalos nyelvének. Kézenfekvő lett volna ebben a helyzetben, ha a francia mellett hivatalos nyelvvé teszik a hollandot is, hiszen ez a megoldás már aligha jelentett volna veszélyt a nyelvi egyensúlyra Belgiumban. Mégiscsak furcsa lett volna azonban, ha az ESZAK-nak két hivatalos nyelve van, a francia és a holland, miközben a legnépesebb tagállam Németország, melynek hivatalos nyelve, a német továbbra sem élvezi a hivatalos nyelv státusát, s nem élvezi ezt a státust az olasz sem, jóllehet Olaszország lakossága is messze meghaladja a holland-flamand nyelvközösség lélekszámát. Így tehát nem látszott más kiút mint az, hogy az ESZAK hivatalos nyelvévé teszik valamennyi tagállam hivatalos nyelvét (illetve a többnyelvű tagállamok valamely hivatalos nyelvét). Az ESZAK nyelvhasználatáról 1952-ben elfogadott jegyzőkönyv szerint így is történt. Az ESZAK-nak nem egy, hanem négy hivatalos nyelve lett: a francia, a holland, a német és az olasz.
Az EGK Tanácsa az EURATOM-ra is kiterjedő hatállyal 1958-ban alkotta meg azt a rendeletet, amely átfogóan szabályozza a közösségek nyelvhasználatát. Ez a rendelet tartalmazza mind a mai napig az Unió nyelvi jogának fő szabályait. Eszerint "a közösség intézményeinek hivatalos nyelvei és munkanyelvei a francia, a holland, a német és az olasz" (1. cikk). "Azok a dokumentumok, amelyeket a tagállamok vagy a tagállamok joghatósága alá tartozó személyek küldenek a közösség intézményeinek, a közösség bármely hivatalos nyelvén megfogalmazhatók. A választ ugyanazon a nyelven kell elkészíteni" (2. cikk). "Azokat a dokumentumokat, amelyeket a közösség intézményei küldenek valamely tagállamnak vagy a joghatósága alá tartozó személynek, az illető állam nyelvén kell elkészíteni" (3. cikk). "A rendeleteket és az általánosan alkalmazandó más dokumentumokat a négy hivatalos nyelven kell megfogalmazni" (4. cikk). "A közösség hivatalos lapját a négy hivatalos nyelven kell megjelentetni" (5. cikk). "A közösség intézményei eljárási szabályzataikban kiköthetik, hogy speciális esetekben mely nyelveket kell használni (6. cikk). "A Bíróság nyelvhasználatának szabályait a Bíróság szabályzatában kell meghatározni" (7. cikk). "Ha egy tagállamnak több hivatalos nyelve van, a nyelvhasználati szabályoknak - a tagállam kérésére - a tagállam jogának általános szabályaihoz kell igazodniuk" (8. cikk).[11]
A fentiek értelmében a képviselők saját nyelvüket használhatják a Parlamentben, s a Tanácsban is szigorú szabály a soknyelvűség: valamennyi dokumentumot le kell fordítani valamennyi hivatalos nyelvre. A Bizottságban az angol és a francia a leggyakrabban használt munkanyelv. A Bíróságnak hivatalos nyelve valamennyi hivatalos nyelv és az ír is. A közösség hivatalos lapja minden hivatalos nyelven megjelenik.
Ez a nyelvi jog a jelek szerint bevált, működőképesnek bizonyult. Szilárdságát ugyanakkor a közösség bővítései mindig próbára tették. Az első bővítési körben három ország, az Egyesült Királyság, Írország és Dánia csatlakozott a közösségekhez, s ekkoriban még olyan aggodalmak is megfogalmazódtak, hogy vajon hivatalos nyelv lesz-e az angol a közösségekben. Az lett, mint ahogy az lett a dán is, csak az ír nem kapta meg teljes körűen ezt a státust (ez is csak azért nem, mert az írek nem ragaszkodtak hozzá). A későbbiekben Spanyolország és Portugália csatlakozásakor hivatalos nyelv lett a spanyol és a portugál, Görögország felvételekor a görög, Svédország, Finnország és Ausztria csatlakozásakor a svéd és a finn. Még az osztrákok is kiharcolták, hogy a közösségi dokumentumok német nyelvű változatában használni kelljen bizonyos ausztricizmusokat, összesen huszonhárom szót.
- 12/13 -
A soknyelvűség ellen a bővítések idején rendszeresen megfogalmazódó ellenérvek lényege, hogy a sok hivatalos nyelv és a sok munkanyelv fenntartása drága - az EU adminisztratív kiadásainak csaknem a felét emészti fel a fordítás és a tolmácsolás, az óriási fordító és tolmács apparátus foglalkoztatása -, s hogy az intézmények soknyelvűsége nehézkessé teszi, lassítja a döntéshozatalt. Ezeknél az érveknél azonban mindeddig erősebbnek bizonyultak azok az érdekek és érvek, amelyek a soknyelvűség mellett szólnak. Mi több, az EU nyelvi joga, mely eleinte kizárólag az érdekek, a szavazati és erőviszonyok és a különféle érzékenységek egyensúlyára, végső soron tehát politikai alkukra épült, az idő előrehaladtával egyre erősebb elvi, elméleti alapokat is kapott: az EU egyre markánsabban nyilvánította ki, hogy Európa kulturális és nyelvi sokféleségének megőrzését elvi jelentőségű célnak tekinti. Mindezek mellett magából az EU nyelvi jogából is kiszűrhetők bizonyos elvek. Kiszűrhető nevezetesen a nyelvi egyenlőség[12] és a nyelvszabadság.
Mind a nyelvi egyenlőség, mind pedig a nyelvszabadság korlátozott. A nyelvi egyenlőség a tagállamokra vonatkozik, amennyiben valamennyi tagállamnak legalább egy hivatalos nyelve az EU-nak is. A nyelvszabadság a kommunikáció nyelvének megválasztására vonatkozik, de nem minden kommunikációra érvényes és a nyelvek választéka az EU hivatalos nyelveire korlátozódik. E jog alanyai természetes személyek, jogi személyek és államok egyaránt lehetnek.
Az EU tagállamaiban természetesen vannak olyan beszélt nyelvek, amelyek nem hivatalos nyelvei az EU-nak. Ezek egy része hivatalos nyelv valamely tagállamban, ilyen a kelta eredetű ír nyelv Írországban és a Luxembourgian Luxembourgban. A legtöbb ilyen nyelv azonban regionális vagy kisebbségi nyelv. 1994-ben, amikor az EU-nak még csak tizenkét tagállama volt, a regionális vagy kisebbségi nyelvek száma több mint negyven volt, s e nyelveket több mint negyvenmillió EU-polgár használta.[13] Azok a nyelvi közösségek, amelyeknek nyelve hivatalos nyelv az EU-ban, saját nyelvüket az EU hivatalos nyelveként használhatják. Az a hozzávetőleg negyven nyelvközösség, melynek nyelve nem hivatalos nyelv az EU-ban, nem élvezi ezt a lehetőséget. Ez természetesen azt jelenti, hogy a hivatalos nyelv intézménye EU-szinten is implicit nyelvi jogok elismeréséhez, s következésképpen nyelvi jogegyenlőtlenséghez és nyelvi diszkriminációhoz vezet.
Voltaképpen ezt a jogegyenlőtlenséget és ezt a diszkriminációt ellensúlyozza valamelyest az, hogy az EU támogatja a kevéssé használt nyelvek megőrzését. A parlament különösen aktív e téren: számos javaslatot és határozatot fogadott el 1979-től kezdve. E kezdeményezések általában nem váltották be teljesen a hozzájuk fűzött reményeket. Mindazonáltal az EU - bár elsősorban gazdasági célokat szolgál - immár csaknem két évtizede támogatja a kevéssé használt nyelvek megőrzését. 1982-ben a támogatás összege százezer ECU volt, ez az összeg később fokozatosan emelkedett és elérte a négymillió ECU-t, illetve Eurót.[14]
Évek óta napirenden van az EU mindeddig legnagyobb bővítésének ügye, melynek keretében összesen tizenhárom állam, köztük Magyarország kíván az EU teljes jogú tagjává válni. A jelöltek közül Észtország, Lettország, Litvánia, Lengyelország, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Románia, Bulgária és Törökország hivatalos nyelve jelenleg nem hivatalos nyelv az EU-ban. Málta egyik hivatalos nyelve, az angol, s a megosztott Ciprus egyik hivatalos nyelve a görög hivatalos nyelv az EU-ban.
Nincs okunk kételkedni abban, hogy valamennyi tagjelölt állam szeretné elérni, hogy hivatalos nyelve hivatalos nyelvvé váljon az EU-ban is. Ez annyit jelent, hogy az EU jelenlegi tizenegy hivatalos nyelve mellett legkevesebb tizenegy új nyelv pályázik arra, hogy az EU hivatalos nyelve legyen. Azaz: valamennyi tagjelölt felvétele és nyelvének az EU hivatalos nyelvévé nyilvánítása esetén az EU hivatalos nyelveinek és munkanyelveinek száma minimum megduplázódna. (Megjegyzem, a politikailag jelenleg megosztott Ciprus helyzete nyelvi szempontból is kényes és valamelyest hasonlít az egykori belga helyzethez. Ahogyan annakidején Belgiummal kapcsolatban fölmerült, úgy a jövőben esetleg Ciprussal kapcsolatban merülhet föl a kérdés: vajon milyen hatással lesz sz integrációs szervezet nyelvi joga az ország nyelvhasználatára és nyelvi erőviszonyaira. Egyelőre azonban úgy látszik, Ciprus elnyeri a teljes jogú EU tagságot már politikai egységének helyreállása előtt.)
Mi lesz, mi lehet a megoldás? Az EU egyelőre hallgat a nyelvi ügyről, de bizonyosra vehető, hogy a probléma valamiképpen tárgya lesz az intézményi reformokról már folyó kormányközi konferenciának. Már csak azért is, mert a téma a csatlakozási tárgyalásokon megkerülhetetlen. Ami a fő kérdést
- 13/14 -
illeti, abban elvileg három megoldás képzelhető el:
1. Valamennyi új tagállam hivatalos nyelve, talán a máltai nyelv kivételével, hivatalos nyelv (és munkanyelv) lesz az EU-ban, s ezzel a hivatalos nyelvek száma huszonkettőre emelkedik.
2. Az új tagállamok hivatalos nyelvei az EU-ban csak korlátozott mértékben nyerik el a hivatalos nyelv és/vagy a munkanyelv státusát - elnyerik például a hivatalos nyelv státusát, de nem lesznek munkanyelvek -, az EU jelenlegi hivatalos nyelveinek és munkanyelveinek státusa ugyanakkor változatlan marad. Elképzelhető, hogy a máltai nyelv elnyeri az ír nyelv jelenlegi státusát stb.
3. A jelenlegi és az új tagállamok hivatalos nyelveit egyaránt érintő, egységes és mélyreható nyelvi reformok bevezetésére kerül sor.
A magam részéről úgy vélem, tisztán egyik változat megvalósulása sem valószínű. Az első azért nem, mert egyfelől drágának fogják tartani (ami persze korántsem biztos, ha kiszámoljuk az alternatívák költségeit is és összevetjük a kapott számokat), másfelől pedig figyelembe fogják venni, hogy ez a megoldás nehézkessé teszi az intézmények működését és bizonyosan lassítja a döntéshozatalt. A második változat elfogadása azért valószínűtlen, mert bárhonnan nézzük is, valamiképp diszkriminál, sérti a teljes jogú tagság fogalmát, a jogilag egyenlő státus követelményét. Nem valószínű végül a harmadik változat megvalósulása sem, mert a már idézett 1/58 számú tanácsi rendelet megváltoztatásához a Tanácsban konszenzus szükséges, és nehéz elképzelni, hogy a jelenlegi szabályozás mélyreható reformjának kérdésében ez a konszenzus - az intézményi reformok kimunkálására és elfogadására előirányzott viszonylag rövid idő alatt - kialakítható.
A tét mindenesetre igen nagy. A flamandok félelme, hogy egy nemzetközi szervezet nyelvi joga megbolygathatja egy tagállam nyelvhasználati egyensúlyát, úgy tűnik, nem volt alaptalan. Gondoljuk csak meg, hogy az integráció 1957-ben kiszélesedett, s ezzel látványos fejlődésnek indult a közösségi jog. Ez a sajátságos jog az idő előrehaladtával egyre szorosabb és mélyebb kapcsolatba került a tagállamok nemzeti jogával: a közösségi jog az élet egyre szélesebb dimenzióit fogja át, bizonyos értelemben elsőbbséget élvez a nemzeti joggal szemben, közvetlen hatálya van, végrehajtása alapvetően nemzeti keretek között valósul meg. Ha ez a közösségi jog egynyelvű lenne, akkor a nemzeti jogalkalmazó szervek, mindenekelőtt a nemzeti bíróságok és a végrehajtó hatalom különböző szervei rákényszerülnének a közösségi hivatalos nyelv használatára is. Ami viszont azt jelentené, hogy az egyes tagországokban a nemzeti hivatalos nyelv vagy nyelvek mellett egyre nagyobb teret nyerne a közösségi hivatalos nyelv, s hogy e közösségi hivatalos nyelv - minden további jogalkotási aktus nélkül - gyakorlatilag hivatalos nyelvvé válna valamennyi tagállamban. Mindez természetesen kihatna a tagországok állampolgárainak nyelvhasználatára, a gazdasági, társadalmi, politikai szervezetek nyelvhasználatára, végső soron tehát igen erőteljes hatást gyakorolna az egyes országok nyelvhasználatának egészére. Kivételt ez alól csak az az egy vagy az a néhány tagállam képezne, amelynek egyetlen vagy egyik nemzeti hivatalos nyelve lenne a közösségi hivatalos nyelv.
A kérdést persze a másik oldalról is föl lehetne tenni. Ha a flamand tiltakozás nyomán mégsem alakult volna ki az Európai Közösségek egyedülálló nyelvi joga, vajon nem vált volna-e az egynyelvűség a közösségi jog fejlődésének komoly akadályává? Vajon nem érezték volna-e sérelmesnek az egynyelvűséget a flamandok mellett előbb vagy utóbb mások is, esetleg mindazok, akiknek anyanyelve hivatalos nyelv egy tagállamban, de nem hivatalos nyelv az európai közösségekben? Az egykori flamand tiltakozás azt sejteti, Európában aligha fogadtak volna el egy ilyen megoldást, lett légyen az egyetlen közösségi nyelv a francia, az angol, a német vagy bármely más természetes nyelv, esetleg valamely mesterséges kisegítő nyelv.
A mondottak után úgy vélem, rövid távon valamilyen vegyes megoldás tűnik a legvalószínűbbnek. Egy olyan megoldás, amely nem zárja ki egy komolyabb nyelvi reform későbbi, esetleg több ütemben való kidolgozásának és bevezetésének a lehetőségét sem. Nézetem szerint a bővítés első időszakában marad a jelenlegi szabályozás, azaz valamennyi új tagállam hivatalos nyelve hivatalos nyelv és munkanyelv lesz az EU-ban - így természetesen a magyar is -, ugyanakkor az EU intézményei az eddigieknél föltehetően szélesebb körben élnek majd azzal a lehetőséggel, hogy speciális esetekben eltérjenek a fő szabály szerinti nyelvhasználattól (1/58 számú rendelet, 6. cikk). Akár így lesz, akár nem, a részletekről a kulisszák mögött még komoly viták várhatók, s nem kizárt, hogy e vitákból valami eljut majd a szélesebb nyilvánossághoz is.
A kérdés természetesen magyar szempontból is kiemelkedő jelentőségű. Magyarország abban érdekelt, hogy a magyar éppúgy hivatalos nyelv és munkanyelv legyen az EU-ban mint például a svéd, a görög vagy a dán. A jelek egyelőre azt mutatják, erre meg is van minden esély. Utalhatunk arra, hogy az Európai Bizottság magyarországi delegációja 1999-
- 14/15 -
ben végrehajtott egy nyelvi váltást: a magyar társadalommal folytatott kommunikációjában a súlypontot az "EU nyelvekről" áttette a magyarra. Még fontosabb azonban, hogy az Igazságügyi Minisztérium koordinálásában gőzerővel folyik a közösségi jog fordítása, pontosabban a közösségi jog magyar nyelvű változatának elkészítése, s hogy ezt a munkát a delegáció nem csupán figyelemmel kíséri, hanem kifejezetten ösztönzi és sürgeti. Ilyenformán a hivatalos nyelvi státus egyik legfontosabb ismérve, hogy ti. a közösségi jognak legyen magyar nyelvű változata, máris létrejövőfélben van.
Annak jelentőségét, hogy a magyar hivatalos nyelv lesz az EU-ban, ma még nem lehet teljesen fölmérni. Az világos, hogy a hivatalos nyelvi státus elnyerésével a magyar nyelv európai szinten is intézményesül. Ez várhatóan erősíteni fogja a magyar nyelv és a magyar kultúra európai ismertségét, presztízsét és beágyazottságát, s egyszersmind a magyar nyelv és a magyar kultúra megmaradásának, jövőjének biztonságát is. Nem kétséges, hogy a hivatalos nyelvi státus hozzájárul majd a magyar nyelv modernizálásához és fejlődéséhez is, azon egyszerű oknál fogva, hogy a közösségi jogszabályok és politikák szakterminológiájának kell legyen magyar változata. A hivatalos nyelvi státus elnyerése következtében a magyar nyelv presztízse valószínűleg nem csak külföldön, hanem Magyarországon is nőni fog. Először is, megállítja talán annak az érzésnek a terjedését, hogy a magyar nyelvvel már nem nagyon lehet boldogulni a globalizálódó világban; emellett ténylegesen is növelheti a magyar nyelv presztízsét, hiszen a magyar még nem volt hivatalos nyelv olyan fontos nemzetközi szervezetben, mint amilyen az Európai Unió; vitalizálhatja végül a nyelvet azért is, mert a teljes jogú tagság, s vele a hivatalos nyelvi státus elnyerése az Európai Unióban közel esik a magyar millennium évéhez.
A jelenlegi és a leendő EU tagállamok közül - az ismert okoknál fogva - talán Magyarországot érinti a leginkább a kisebbségi kérdés. Nos, az EU keleti bővítése, s ami ezzel nagy valószínűséggel együttjár: a hivatalos nyelvek számának növekedése, valamint a magyar nyelv hivatalos nyelvvé válása természetesen nem hagyja érintetlenül Magyarország és a térség kisebbségi viszonyait sem. Mi több, a térség kisebbségi viszonyaira már ma is hatással van az EU nyelvi joga. Ez a hatás egyelőre aszimmetrikus és abból fakad, hogy Ausztria már tagja (Németország pedig alapító tagja) az EU-nak, Magyarország viszont még nem nyerte el a teljes jogú tagságot. Minthogy ez a hatás ez idő szerint nem túl jelentős, forduljunk inkább a térség azon országai felé, amelyek Magyarországgal együtt a teljes jogú EU-tagság várományosai. A nyelvi hatások a térség valamennyi tagjelölt államának taggá válása után várhatóan a következők lesznek:
a magyar nyelv presztízse növekedni fog Romániában, Szlovákiában, Szlovéniában és más országokban is, elsősorban az ezen országokban élő magyarok között, de talán ezen a körön kívül is;
a román, a szlovák és a szlovén nyelv presztízse növekedni fog Magyarországon, s talán nem csak az itt élő románok, szlovákok és szlovének (vendek) körében;
a Romániában, Szlovákiában és Szlovéniában élő magyarok számára hozzáférhető lesz a közösségi jog magyarul, anyanyelven is;
a Magyarországon élő románok, szlovákok és szlovének (vendek) számára hozzáférhető lesz a közösségi jog románul, szlovákul, szlovénül, anyanyelven is;
a romániai, a szlovákiai és a szlovéniai magyarok, minthogy az EU tagállamok állampolgárai az EU bármely hivatalos nyelvén kommunikálhatnak az EU intézményeivel, magyarul, anyanyelvükön is megtehetik ezt;
a magyarországi románok, szlovákok és szlovének (vendek), minthogy az EU tagállamok állampolgárai az EU bármely hivatalos nyelvén kommunikálhatnak az EU intézményeivel, románul, szlovákul vagy szlovénul, anyanyelvükön is megtehetik ezt;
a romániai, a szlovákiai és a szlovéniai magyarok számára nyitva állnak majd azok az EU-források, amelyek a kevéssé használt nyelvek támogatására szolgálnak;
a magyarországi románok, szlovákok és vendek számára nyitva állnak majd azok az EU-források, amelyek a kevéssé használt nyelvek támogatására szolgálnak;
az említetteken túl a térség szóban forgó államainak EU-tagsága föltehetőleg javítani fogja egyes, nyelvi szempontból fontos nemzetközi szerződések, dokumentumok végrehajtásának a feltételeit is (pl. Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya; Regionális vagy Kisebbségi Nyelvek Európai Kartája; a Nemzeti Kisebbségek Védelmének Keretegyezménye; az ún. Hágai és az ún. Oslói Ajánlások; egyes kétoldalú szerződések, például a magyar-román és a magyar-szlovák alapszerződés).
A mondottakból kitűnik, hogy a térség államainak teljes jogú EU-tagsága bizonyosan kedvező hatást gyakorol majd ezen országok hivatalos, illetve többségi nyelvére és többségi kultúrájára, amennyiben intézményesíti, s ezzel megerősíti e nyelvek és kultúrák európai beágyazottságát. Még kedvezőbbnek ítélhetjük azonban a szóban forgó országok majdani EU-tagságát, ha figyelembe vesszük, hogy e tagság - az EU nyelvi jogának jobbára indirekt következményeként - hozzájárulhat a térség nem elhanyagolható kisebbségi problémáinak, illetve kisebbségi nyel-
- 15/16 -
vi problémáinak enyhítéséhez és megoldásához is.
Egészében véve úgy vélem, az angol és néhány további nagy nyelv hosszabb távon tovább intézményesül majd az Európai Unióban anélkül azonban, hogy a nyelvi sokféleség eltűnne Európából. Úgy vélem, a kis nyelvek is túl fogják élni a XXI. századot Európában. Biztosra veszem, hogy segíteni fogja őket ebben a technika, a fordítógépek fejlődése. Remélhetőleg a nyelvi jogalkotás eszményei már jóval korábban kiforrják magukat. Az EU nyelvi joga, ahogy én látom, már ennek a helyes nyelvi jognak valamilyen előképe. Úgy tűnik, hogy a nyelvi kérdés modern jogának érlelésében, csiszolásában Európa, akarva-akaratlanul, visszavette a kezdeményezést a fejlett világ más térségeitől.
Mint láttuk, a jog, a nemzeti és a nemzetközi jog igen jelentős hatást gyakorol a nyelvek helyzetére, nagymértékben meghatározza az egyes nyelvek használatát és presztízsét. Éppen ezért a világ nyelvi sokszínűségének eltűnése vagy fennmaradása nem kis részben attól függ, milyen ma és milyen lesz holnap az egyes államok nyelvi joga, s hogy milyen, illetve milyen lesz a nemzetközi nyelvi jog. Ezzel kapcsolatban a legnagyobb probléma, ahogy én látom, a következő: minthogy a modern államnak és a nemzetközi közösségnek van nyelvi joga, e nyelvi jog mögött azonban nincsenek kiforrott elméletek, nincsenek letisztult jogalkotási korlátok és eszmények, a szóban forgó joganyag egyenetlen, változékony és szokatlan mértékben függ napi politikai megfontolásoktól, aktuális politikai erőviszonyoktól.
Az elmélet előtt ezért nézetem szerint három nagy feladat áll. Az első a nyelvre vonatkozó jelenlegi és múltbéli, nemzeti és nemzetközi jogi normák minél teljesebb körű összegyűjtése, alapos elemzése és összehasonlító vizsgálata; a második a nyelvre vonatkozó nemzeti és nemzetközi jogi normák összevetése korunk politikai és jogi eszményeivel, így a jogegyenlőség, a szabadság, a korlátozott kormányzat stb. eszméivel; a harmadik a helyes nyelvi jog zsinórmértékeinek kimunkálása. Az első két, jobbára analitikus jellegű feladat elvégzése mintegy előtanulmányként szolgál a harmadik, a nehezebb, a normatív jellegű feladat megoldásához. A normatív, az értékválasztó, az etikai munkának kell végső soron válaszolnia arra a kérdésre is, hogy vajon kívánatos, helyes és jó-e a világ nyelvi sokfélesége, avagy kívánatosabb, helyesebb és jobb lenne e nyelvi sokféleség megszűnése, bizonyos értelemben a visszatérés a valamikori ősállapot föltételezett egynyelvűségéhez.
Ami egyelőre örvendetesnek minősíthető, az a nyelvi jogra vonatkozó kutatások föllendülése. Ez az élénkülés mindazonáltal nem látszik elegendőnek ahhoz, hogy a közeljövőben megszülessenek és széles körben elterjedjenek a helyes nyelvi jog értékmérői, a nyelvi jogalkotás korlátozó és vezérlő eszményei. Bár a nyelvpusztulás jelenlegi üteme talán nem gyorsabb az elméleti haladásnál, mire a nyelvi jogalkotás vezérlő eszméi kiforrják magukat és valóban képesek lesznek érdemben, hatékonyan befolyásolni a pozitív nyelvi jogot, alakítani a nemzetközi és nemzeti jog nyelvi normáit, már valószínűleg késő lesz - már amennyiben a kialakuló zsinórmértékek a nyelvi sokféleség fenntartását követelnék. Emlékeztetőül: az Európa Tanács két év alatt nemzetközi szerződésbe foglalta az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának tartalmát - pontosabban annak egy részét -, s további három év kellett csupán ahhoz, hogy az Emberi Jogok és Alapvető Szabadságjogok Európai Egyezménye hatályba lépjen; az ENSZ-nek viszont tizennyolc év alatt sikerült csak az Egyetemes Nyilatkozat tartalmát - igaz, sokkal teljesebben mint ahogy azt korábban az Európa Tanács tette - kötelező egyezményekbe öntenie, s további tíz év kellett a két nagy Egyezségokmány hatályba lépéséhez. A kisebbségi kérdésben ennél is nehezebben, vontatottabban születnek meg a nemzetközi dokumentumok a második világháború után. Figyelemmel a nemzetközi szervezetek e munkaritmusára, úgy tűnik, az emberiség a nyelvi kérdésben máris időzavarban van, ráadásul úgy, hogy még nem is igen tud róla.
Ahhoz, hogy megszűnjék ez az időzavar, ideiglenes, átmeneti szabályozásra lenne szükség. Ennek célja nem lehet más, csak a választás lehetőségének fenntartása: az, hogy időt adjon a helyes nyelvi jog zsinórmértékeinek kialakulásához és beágyazódásához, hogy biztosítsa az emberiségnek a megfontolt, a kiérlelt értékválasztást és ítéletalkotást saját nyelvi örökségéről. A célhoz rendelt eszköz úgyszintén magától kínálkozik: nyelvvédelem, a nyelvi sokféleség jelenlegi állapotának konzerválása, megőrzése, amennyire ez ésszerűen lehetséges. ■
JEGYZETEK
[1] Vö. David Crystal: A nyelv enciklopédiája. Osiris, Budapest, 1998. 365-373. o.
[2] Vö. David Crystal: I.m. 360-364. o. és Tove Skuttnab-Kangas: Linguistic Diversity, Human Rights and the "Free" Market. In: Miklós Kontra, Robert Phillipson, Tove Skuttnab-Kangas, Tibor Várady: Language: A Right and a Resource. CEU Press, Budapest, New York, 1999. 187-188. o.
[3] Vö. David Crystal: I.m. 360-364. o. és 548-566. o., valamint Tove Skuttnab-Kangas: I.m. 187-189. o.
[4] Vö. Michael Krauss: Paper at a conference of the American Association for the Advancement of Science, reported in The Philadelphia Inquirer. 19 February, 1995, A15. - idézi Tove Skuttnab Kangas: I.m. 188. o. Vö. még: Tove Skuttnab-Kangas: I.m. 187-189. o.
- 16/17 -
[5] Megjegyzem, az idézett cikk legismertebb magyar fordításában az "etnikai" jelző helyett "nemzeti" áll; ezt, a szöveghűség kedvéért az angol eredeti alapján kijavítottam. Vö. Kovács István-Szabó Imre (szerk.): Az emberi jogok dokumentumokban. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest, 1980. 410. o.
[6] Erről bővebben l. Andrássy György: Nyelvi jogok. Pécs, 1998. 70-182. o.
[7] Vö. James Crawford: Editor's Introduction. In: James Crawford (szerk.): Language Loyalties. The University of Chicago Press, Chicago and London, 1992. 1. o.; André Alen-Rusen Ergec: A belga államszövetség az 1993. évi negyedik államreform után. A Belga Királyság budapesti nagykövetségének támogatásával, a József Attila Tudományegyetem politológiai tanszékének közreműködésével, Nagy és Trócsányi Ügyvédi Iroda, Budapest, 1994.; Vernon van Dyke: I.m. 16-51. o.; Philip Blair: The Protection of Regional or Minority Languages in Europe. Euroregions 1993: The Territorial Distribution of Power in Europe, V, Université européenne d'été, Fribourg, 1993. 14-33. o.; David Crystal: A nyelv enciklopédiája. 360-364. és 548-566. o.; Makhan L. Tickoo: Kashmiri, a majority-minority language: an exploratory essay. In: Tove Skuttnab-Kangas-Robert Phillipson (szerk.): Linguistic Human Rights. Overcoming Linguistic Discrimination. Mouton de Gruyter, Berlin, New York, 1995. 317-318. o.
[8] Az érvet és az implicit jogok kérdését l. bővebben Andrássy György: Nyelvi Jogok, Pécs, 1998. 31-48. o.
[9] Vö. Vernon van Dyke: Human Rights, Ethnicity and Discrimination. Greenwood Press, Westport, Connecticut, London, England, 1985. 17-21. o.
[10] Dónall Ó Riagáin: Linguistic Rights for Speakers of Lesser Used Languages. International Journal on Minority and Group Rights, Volume 6 No. 3, 1999. 292. o.
[11] A saját fordítás alapja: Regulation No 1, 1958, OJC 6.10.58
[12] Vö. Lisbeth Stevens: The Principle of Linguistic Equality in Judicial Proceedings and in the Interpretation of Plurilingual Legal Instruments: The Régime Linguistique in the Court of Justice of the European Communities. Northwestern University Law Review Vol. 62. No. 5 1967.
[13] Vö. Lesser Used Languages of the European Union. COM (94) 602 final, CB-CO 94-627-EN-C, 1. o.
[14] Vö. Dónall Ó Riagáin: I.m. 294. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző tanszékvezető egyetemi tanár.
Visszaugrás
