A XXI. század eleji Európában mindennapi téma Törökország Európai Unióhoz csatlakozásának kérdése. Törökország 1959-ben nyújtotta be első alkalommal csatlakozási kérelmét az Európai Gazdasági Közösségbe, azonban a teljes jogú tagság bekövetkezése, illetve annak időpontja a mai napig bizonytalan. Azt, hogy a téma rendkívül aktuális, jól mutatja az Unió külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, Federica Mogherini 2017. szeptember 4-ei nyilatkozata, miszerint Törökország és az EU között nehéz tárgyalások zajlanak. Meglátása szerint azonban egy dolog tisztán látszik: a török csatlakozással kapcsolatban a tárgyalások folyamatosan zajlanak, Törökország még mindig a jelölt országok közé tartozik. Az EU-ban a tagság kérdése vitássá vált, de nincs egyöntetű elutasítás ebben a kérdésben. Mogherini azt is mondta: néha elfelejtik azt, hogy Törökország mennyire fontos stratégiai elhelyezkedéssel bír, a Közel-Keleten és a Földközi-tengeren kulcsfontosságú szereplő. Napjainkban mind az EU, mind Törökország a terrorral igyekszik szembeszállni. Az EU és Törökország együtt dolgoznak különféle ügyekben, kötelességük együttműködni a szomszédokkal. Mogherini szerint amennyiben nem tudjuk megváltoztatni a földrajzot, akkor nem tudjuk megváltoztatni a történelmet sem, viszont vannak metódusok arra, hogyan értsük meg egymást. Az EU és Törökország számára is rendkívüli stratégiai fontosságú, hogy a továbbiakban is összefogjanak, és mindenki érdekeit figyelembe véve együtt dolgozzanak.[1]
Ahhoz azonban, hogy napjainkig eljussunk a csatlakozási tárgyalások eseményei kapcsán, és megvizsgáljuk a jelen helyzetet, úgy gondoljuk, hogy vissza kell mennünk a történelemben egészen a Török Köztársaság megalapítójáig és első elnökéig, Atatürkig, hiszen Atatürk számos beszédében és újságokban megjelentett cikkekben is elemezte Törökország és Európa kapcsolatát. A Török Köztársaság első elnöke rengeteg olyan összefüggésre világított rá a maga korában, amelyek mind a mai napig megfontolandóak. Mindig kiállt a nyugat-európai mintájú modernizáció mellett Törökországban: "Azok az eszmeáramlatok, amelyek a világ egyes országait kiszabadították a rabságból és hozzásegítették a szuverenitáshoz, ellenségei azoknak, akik a régi, elavult intézményekben reménykednek, és idejétmúlt irányítási módokhoz ragaszkodnak" - mondta Atatürk.[2]
Ma Erdogan kapcsán sokan használják a populizmus fogalmat. Ám valójában Atatürk politikai rendszeréhez is szervesen hozzátartozott a populizmus, vagyis a "Nép" megkonstruálása. Atatürk a régi oszmán identitás helyett egy új identitást és nemzetfogalmat kívánt megalkotni, amelynek ismérveit az ún. "hat nyíl"-ban jelölte meg. Ezért úgy gondoljuk, hogy Atatürk politikája kapcsán a populizmus fogalom használata indokolt, természetesen nem a médiában alkalmazott negatív, lefokozó, hanem történeti értelemben.
Az első világháború utáni török vereség reményvesztettségében Mustafa Kemál pasa nem adta fel a küzdelmet, és a Törökországot feldaraboló Sevres-i Békeszerződés nyomán elcsatolt török területeket a függetlenségi háborúban visszaszerezte a török nép számára. Érdemeinek köszönhetően került sor a Lausanne-i Békeszerződésre, amely alapján Törökország megtarthatta az Atatürk által vezetett függetlenégi háború során visszafoglalt területeket.
1923. október 29-én kikiáltották a köztársaságot, és Mustafa Kemalt választották államfővé.[3] Hatalomra lépése után reformok sorozatával átformálta a törökség kultúráját és mindennapjait. 1924 áprilisában törvényt fogadtak el a kalifátust megszüntetéséről, és az Oszmán-dinasztia tagjait kiutasították az országból. Egy másik törvénnyel megszüntették a vallási ügyek minisztériumát is.[4] 1925-ben betiltották a jellegzetes török fejfedő, a fez viselését, melyet Atatürk a keleti elmaradottság szimbólumának vélt.[5] Atatürk eltörölte az arab írást, és helyette a latin betűs ábécét tette kötelezővé. Ez is jól mutatta, hogy Atatürk a nyugati moderni-
- 32/33 -
zációhoz akart felzárkózni, és ezzel elindította Törökországot már ekkor a későbbi Európai Unió (EU) útján.
Atatürk 1923-ban saját pártot alapított Köztársasági Néppárt néven. Ő írta a párt programját 1931-ben, amely összegezte a legfontosabb célkitűzéseket. Ezeket az elveket összegezve kemalizmusnak nevezték. Az alapelvek között szerepelt a haza, a nemzet, az állam alkotmánya, az állampolgári jogok. A dokumentum deklarálta, hogy a párt nem tesz különbséget férfi és nő között a jogok és kötelezettségek tekintetében. Ebben a dokumentumban jelent meg először a kemalizmus "hat nyila", amit mind a mai napig Atatürk legfőbb alapelveiként tartanak számon. A kemalizmus lényegét összefoglaló hat elv, amelyeket a párt jelvényén hat nyíl alakzatban ábrázoltak, továbbá 1937-ben az alkotmány szövegébe is beépítettek: republikanizmus, szekularizmus, nacionalizmus, popularizmus, etatizmus és forradalmiság (vagy reformizmus).[6] A republikanizmus a köztársasági államforma és identitás iránti lojalitást jelentette, a szekularizmus a vallás száműzését a politikából, a gazdaságból és hadseregből, a nacionalizmus a török nemzet egységét és függetlenségét, a popularizmus azt, hogy a török kormány kizárólag a "Népé", és csak a "Nép" érdekét képviseli (de hogy mi a Nép érdeke, azt a vezető, Atatürk határozta meg). Az etatizmus értelmében az állam volt a gazdasági fejlődés motorja (a köztársaság tehát fékezte a szabad versenyt), a forradalmiság pedig mindezeket a célokat megvalósító eszközt jelentett. A hat nyíl egyetlen cél szolgálatában állt: hogy Törökország és a török nemzet minél előbb nyugatos, európai országgá és nemzetté formálódjon.
Atatürk szavaival élve: "Nyugatiak vagyunk. Ha büszkék vagyunk is világhódító múltunkra, láncait széttörjük, és az elmúlt évszázad kultúrájának útján haladva, azon fáradozunk, hogy ennek szintjét meghaladjuk."[7]
Atatürk jelentős hatást gyakorolt a török jogrendszerre, lefektette a szekularizált állam alapjait, nélküle nem indulhatott volna el Törökország a későbbi EU-hoz való csatlakozás útján. Atatürk reformjai olyan demokratikus alapokat fektettek le a török jogrendben, amely biztos alapot adott a későbbi EU-hoz történő közelítésben. Mustafa Kemal nevéhez fűződik az, hogy 1934-ben eltörölték az eddig használatban lévő olyan rangokat, címeket, mint bej és pasa, és bevezették a mindenkire kötelező érvényű családinév-törvényt, melynek értelmében minden török állampolgárnak vezetéknevet kellett választania. Ezt megelőzően Törökországban nem voltak használatban a vezetéknevek. Férfinak és nőnek egyenlő jogokat biztosítottak a családban, megszüntették a férj kizárólagos akaratából történő válást. Az egyetemek Atatürk reformjainak köszönhetően megnyíltak a női hallgatók előtt is.[8]
A Török Köztársaságban a vallási ügyeket és az állami ügyeket szétválasztották, 1924. április 8-án eltörölték a saria-bíróságokat. 1926. március 1-jén elfogadták az olasz minta alapján megalkotott török Büntető Törvénykönyvet, majd ugyanebben az évben a svájci mintára megalkotott török Polgári Törvénykönyvet. A Büntetőeljárási törvényt Törökországban német mintára alkották meg, az 1929. augusztus 20-án lépett hatályba.[9]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
