Feltehetően nem igényel különösebb bizonyítási az az állítás, miszerint a kellékszavatosságra és a jótállásra vonatkozó rendelkezések - a gazdasági életben való gyakori alkalmazásuk következtében - megkülönböztetett jelentőségű helyet töltenek be a fogyasztóvédelmi szabályrendszeren belül. Az Európai Közösség jogalkotása azonban mindezidáig érintetlenül hagyta ezt a területet, mivel a szavatosság és a jótállás a klasszikus polgári jog terrénumába tartozik, amely hagyományosan kívül esik a jogharmonizáció hatókörén. Éppen ezért döntő jelentőségű áttörésnek mutatkozik a Tanács és a Parlament 1999/44/EK számú, a fogyasztási javak adásvételéről és az ezekhez kapcsolódó garanciákról szóló irányelvének elfogadása. Az irányelv 2002-es határidővel kötelezi a tagállamokat a vonatkozó szabályozás harmonizálására. Az irányelv nemzeti jogrendszerbe történő beültetése vélhetően a legtöbb uniós tagország esetében a szavatossági rendszer mélyreható átalakítását leszi majd szükségessé.
Nincs ez másként Magyarország cselében sem. hiszen - amint az a tanulmányban részletesen bemutatásra kerül - a hazai rendelkezések számos ponton ütköznek a vonatkozó közösségi normákkal. Márpedig az 1991-ben aláírt Társulási Megállapodás 67-68. cikke - nevesített módon - a fogyasztóvédelem területén is előírja Magyarország számára a jogközelítést, amelynek lehelő legalaposabb elvégzése a magyar EU-csatlakozást közvetlenül megelőző időszakban különös figyelmet érdemel.
Végül, a tanulmányban elemzett kérdések a Ptk. éppen csak megindult rekodifikációja szempontjából sem érdektelenek, hiszen a szavatossági szabályozás átalakítása, valamint a szavatosság és jótállás elhatárolásához kapcsolódó dogmatikai problémák feloldása érdekében bevezetendő új megoldások jelentősen befolyásolhatják az új Ptk. arculatát.
A szavatossági szabályok egységesítése az EK-országok joga tekintetében voltaképpen már az 1975-ös első fogyasztóvédelmi programtól kezdve a kiemelt feladatok között szerepel.[1] Ennek ellenére csak 1996-ban született meg a Bizottság első irányelv-javaslata,[2] amelyet lényeges pontokon megváltoztatott az 1998. ápr. 1-jén előterjeszteti módosított irányelv-javaslat a fogyasztási javak adásvételéről és az ehhez kapcsolódó garanciákról.[3] Ez utóbbi képezte az 1999. május 25-én kibocsátott irányelv[4] szövegének alapját, amely a 98-as irányelv-tervezet szövegét számos ponton módosította, valamint fontos értelmező rendelkezésekkel egészítette ki.
Az irányelv kibocsátásának célja kettős: egyfelől az, hogy a Közösségen belül biztosítsa a szavatossági szabályozás egységes minimális szintjét, javítva ezzel a fo-
- 503/504 -
gyasztók helyzetén és kizárva az eltérő rendelkezések által okozott versenytorzulás fellépésének lehetőségét;[5] másfelől pedig az, hogy az uniformizált szabályozás ösztönzőleg hasson a fogyasztók ún. cross-border - határon átnyúló - vásárlásához, amelyek számának növekedése remélhetőleg az egységes belső piac további növekedése irányába fog hatni.
A magyar Polgári Törvénykönyv a kel lékszavatosságot a kötelmi jog általános szabályain belül helyezi el, a szerződésszegésre vonatkozó rendelkezések között (XXV. Fejezet), hibás teljesítés cím alatt (305-311. §§). A szavatossági normák legújabb módosítására az 1997. évi CXLIX. törvénnyel került sor.
A tanulmány a következő kérdések tekintetében vizsgálja az EK- és a magyar szabályozást:
1. Milyen ügyletekre terjed ki a rendelkezések hatálya?
2. Az áru mely tulajdonságaiért szavatol az eladó, illetve negatív oldalról: a dologszolgáltatás mely hiányosságai alapozzák meg az eladó felelősségét?
3. Mely időpont releváns a hibás teljesítés szempontjából?
4. Kit terhel a bizonyítás?
5. A felelősség fennállása esetén milyen szavatossági igények illetik meg a vevőt?
6. Ezeket milyen határidőn belül érvényesítheti?
7. Kógensek vagy diszpozitívek a szabályok?
A jogközelítéshez kapcsolódó kérdések tárgyalása szempontjából fontos, hogy az irányelv adaptációja kapcsán érvényesül a fogyasztóvédelem területén általánosan alkalmazandó minimum-harmonizáció elve. Ez azt jelenti, hogy a közösségi jogszabályt saját jogrendszerébe beültető állam köteles ugyan a direktíva által megkövetelt fogyasztóvédelmi színvonalat megteremteni, ám ha belső joga valamely rendelkezés tekintetében a fogyasztókra nézve kedvezőbb, úgy ezt a megoldást megtarthatja, továbbá ilyen rendelkezést az irányelv hatályba lépése után is hozhat.
Az irányelv és a Ptk. vonatkozó rendelkezéseit vizsgálva fontos különbség érhető tetten azok alkalmazási területe tekintetében. Míg ugyanis a magyar kódexen belüli elhelyezésből következően a kel lékszavatosság szabályai valamennyi olyan szerződésre nézve irányadók, amelyben dologszolgáltatás vagy mű átadása történik, addig az irányelv rendelkezéseinek alkalmazása kizárólag a fogyasztó által kötött adásvételi szerződésre korlátozódik. A közösségi jogalkotó ilyetén döntése feltehetően abban leli magyarázatát, hogy a fogyasztók által kötött ügyletek legnagyobb része adásvétel, az EK célja pedig a fogyasztói szerződések jogának uniformizálása a versenytorzulások elkerülése és a vásárlói mobilitás előmozdítása érdekében, amely során azonban igyekszik elkerülni a nemzeti polgári jogi kódexek tradicionális szabályrendszerébe való mélyebb beavatkozást.
Kérdéses viszont a magyar jogharmonizáció szempontjából, hogy - a fent leírt helyzetet figyelembe véve - milyen megoldással lehetne beépíteni az irányelvi előírásokat a Ptk. rendelkezései közé. Mindenképpen ésszerűnek mutatkozik - miként az a szavatossági határidőkkel kapcsolatban egyoldalú kogenciát bevezető 1997. évi CXLIX. törvény esetében is történt - az új rendelkezések hatályának fogyasztói szerződésekre való szűkítése. Indokoltnak látszik ugyanis, hogy a direktíva által biztosított kedvező bizonyítási és igény választási szabályok által nyújtott előnyök csak a gyengébbik, ezért védelemre szoruló felet, a fogyasztót illessék meg.
Problematikusabb kérdésnek tűnik az, hogy a beépítendő rendelkezések a Ptk.-n belül hol kerüljenek elhelyezésre. Ha ugyanis a szóban forgó szabályok a meglevő kellékszavatossági rendelkezések mellé, a szerződéstani általános részbe kerülnek, abból az következik, hogy azok valamennyi olyan szerződéstípusra nézve alkalmazandók, amelyekkel kapcsolatban a szavatosság értelmezhető. Ebben az esetben a magyar jog a szavatosság terén jóval magasabb fogyasztóvédelmi szintet tudna felmutatni, mint amit a Közösség elvár, hiszen a fogyasztóra nézve oly kedvező szabályok alkalmazási köre kiterjedne pl. a bérleti, vállalkozási, vagy a lízingszerződésre is. Felmerülhet azonban a kérdés, hogy például a lízingszerződés esetében, amelynek karakterisztikus vonása a kockázat minél teljesebb körű áttelepítése a lízingbe vevőre, nem szegné-e a lízingügyletekkel foglalkozó kereskedők üzletkötési kedvét szavatossági felelősségük látványos szigorodása. (Ehelyütt természetesen nem a termelőeszközökre vonatkozó lízingügyletekről van szó. hanem a fogyasztási javak - pl. személygépkocsik - értékesítéséről.) Megfontolandó tehát az a megoldás, miszerint az említett rendelkezések speciális szavatossági normákként az adásvétel szabályai között kerüljenek elhelyezésre, és így azok hatálya csak ez utóbbi szerződésre terjedjen ki.
További nehézségek okozója lehet az irányelv által tartalmazott rendelkezések nagy terjedelme. Az irányelvi szabályozás teljes egészében történő beépítése ugyanis megbillentené a Ptk. szerkezeti egységeinek megszokott arányait, valamint kevésbé lényeges részletszabályokat zsúfolna a kódex szövegébe. Sajnálatos módon azonban az előbbi megoldás alternatívája - a részletszabályok kormányrendeletben való kibocsátása, esetleg a Fogyasztóvédelmi törvényben való elhelyezése - is komoly problémákat vet fel. hiszen így kettéhasadna a szavatosság szabályanyaga, ami rontaná a szavatossági rendszer átláthatóságát, továbbá didaktikai nehézségeket eredményezne.
- 504/505 -
Szembeötlő különbség, hogy az irányelv részletező szabályozásához képest a Ptk. hibás teljesítésre vonatkozó alaprendelkezései igen szófukar szövegezésűek. A 305. § mindössze annyit ír elő, hogy a kötelezett hibásan teljesít, ha a szolgáltatás tárgyát képező dolog a teljesítéskor nem rendelkezik a "törvényes és szerződésben meghatározott tulajdonságokkal". Ezen fordulat pontos értelmét azonban a Ptk. más szakaszai, valamint a joggyakorlat részletekbe menően kialakította, és az így nyert tartalom - véleményünk szerint - csaknem teljesen lefedi a hibás teljesítés irányelv szerinti eseteit, mely utóbbiakat az alábbiakban sorra vesszük:
a) Az irányelv szerint szerződés ellenes, ha az áru nem. egyezik meg a vevő által adott leírással. Ez a magyar jogban is jól ismert aliud-szolgáltatás esete (pl. a vevő fekete öltönyt rendelt és ehelyett grafitszürke zakót kapott), amelynek hibás teljesítésként való felfogását a Ptk.-Kommentár nem tartja jogdogmatikai hibának, de elfogadja azt a nézetet is, amely szerint a teljesítés elmulasztásának sajátos esetéről van szó. A kérdésnek különösebb jelentősége nincs, mivel a jogkövetkezmények egybeesnek: hibás teljesítés esetén kicserélést, szolgáltatás elmulasztása címén pedig teljesítést lehet követelni, a dolog visszaadása mellett.[6]
Az irányelv szerződésellenesnek minősíti, ha az áru nem felel meg az eladó által adott mintának. A Ptk. a minta szerinti vétel szabályairól a 372. §-ban rendelkezik. Ha a dolog nem felel meg a mintának, mert más fajtájú, akkor az aliud-szolgáltatásról fentebb leírtak szerint, ha pedig a mintához képest kellékhiányos, akkor egyértelműen a hibás teljesítés szabályai szerint érvényesíthető igény az eladóval szemben.
b) Az irányelvben szereplő azon megfogalmazás, mely szerint az árunak alkalmasnak kell lennie minden olyan célra, amelyre az azonos fajtájú termékeket szokás szerint használják, egybeesik a magyar terminológia szerinti rendeltetésszerű használatra való alkalmassággal, tehát a Ptk. szabályai ezen a ponton is megállják a helyüket az összehasonlításban.
c) Az irányelv szerint a dolognak alkalmasnak kell lennie a fogyasztó által a szerződés megkötésekor az eladó tudomására hozott célra. A Ptk.-ban szintén találhatók ezen előírásnak megfelelő rendelkezések [277. § (1) bek. utolsó mondata]. Problematikus lehet azonban az igényérvényesítés a teljesítés ilyen hibája alapján, tekintettel arra, hogy a fogyasztási javak adásvételéről tipikusan nem készül írott szerződés (vagy a fogyasztó által megjelölt cél nem kerül be a szerződésbe), így a fogyasztó speciális elvárását rendszerint csak szóban jelöli meg. Ha pedig - kipróbálás után - csalatkoznia kell a termékben, hogyan tudja bizonyítani, hogy ő valóban a vásárlás feltételeként kötötte ki a speciális célra való alkalmasságot?
Az ilyen természetű jogérvényesítési nehézségeket a következő esettel illusztrálhatjuk: a vevő koratavasszal magashegységi túrára készült, s ennek érdekében kifejezetten olyan hálózsákot kívánt vásárolni, ami -20 °C-ig biztosítja a használó testmelegének megtartását. Az eladó javaslatára megvett hálózsák azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Mikor a vevő - felépülve háromhetes tüdőgyulladásából - szavatossági igényt kívánt érvényesíteni a láthatóan használt, a továbbiakban eladhatatlan hálózsákkal kapcsolatban, az eladó "non possumus"-féle választ adott, arra hivatkozva, hogy a hálózsák rendeltetésszerű használatra alkalmas, azt pedig nem állította róla, hogy -20 °C alatt is megállja a helyét (ilyeténképpen "megfeledkezve" korábbi nyilatkozatáról). Az ilyen jellegű szerződésszegésnél tehát a jogi szabályozás önmagában elégtelen, döntő jelentősége a kereskedelmi kultúra szintjének és az eladók önkéntes jogkövetésének van.
d) Jóllehet a magyar gyakorlat is megállapítja a kötelezett szavatossági felelősségét, ha a szolgáltatott dolog nem felel meg az eladó rávonatkozó nyilatkozatainak, az irányelv radikálisan újszerű rendelkezéseihez (melyeket a '98-as módosítás épített be a szövegbe) képest mégis van restanciája. Az EK-jogszabály rendelkezései szerint ugyanis az eladó szavatossági felelősségét megalapozza, ha a termék nem felel meg a minőséggel vagy teljesítménnyel kapcsolatos, reklámban (címkén) róla állított jellemzőknek. A hatályos magyar előírások, alapján az első esetben szavatossági igényérvényesítésre nincs lehetőség, csak a reklámtörvény tartalmaz rendelkezéseket a megtévesztő reklámok ellen. Hasonló magyar szabályozás bevezetése természetesen emelné a fogyasztóvédelem szintjét, valamint felelősségteljesebb hirdetések készítésére sarkallná a reklámcégeket (gondoljunk csak arra, milyen hatással járna, ha a közismert tévéreklámra hivatkozva a vásárlók tömegesen követelnék vissza a mosogatószer vételárát, mivel abból egy csepp mégsem volt elég egy tizenkét-személyes vacsora romjainak eltakarításához).
Az irányelv 3. Cikke értelmében a dolog szerződésszerű teljesítéshez szükséges tulajdonságainak az átadás időpontjában kell fennállniuk, tehát azok meglétét nem a szerződéskötés, hanem a teljesítés időpontjában kell vizsgálni. (A szerződéskötés időpontját tekinti mérvadónak például az angol jog.)[7] Figyelemmel arra, hogy a fogyasztó csak a dolog átadása után kerül abba a helyzetbe, hogy az esetleges hibákat felismerje, nem vitás, hogy a vevőre nézve az utóbbi megoldás a kedvezőbb.[8]
- 505/506 -
A magyar Ptk. az irányelvvel egybevágó szabályozást tartalmaz, a 305. § szerint ugyanis a kötelezeti azért felel, hogy a dologban a teljesítéskor legyenek meg a törvényes és a szerződéses tulajdonságok.
Az európai jogrendszerek hagyományosan arra a félre telepítik a bizonyítási terhet, akinek érdekében áll az adott tény valóként való elfogadása. Ez a szavatosság vonatkozásában azt jelenti, hogy a jogosult kötelessége annak bizonyítása, hogy a dolog átadáskor (szerződéskötéskor) hibás volt. Az irányelvi rendelkezések adaptációja éppen ezért talán e ponton hozta a legnagyobb horderejű változást, mivel a hat hónapon belül fellépő hibák tekintetében megfordítani rendeli a bizonyítási terhet: "A dologátadástól számított hat hónapon belül fellépő szerződésszegés esetében ellenkező bizonyításig az a vélelem érvényesül, hogy a hiba az átadás pillanatában már fennállt, kivéve, ha ez a vélelem a dolog jellemzőivel,[9] illetve a szerződésszegés természetével nem egyeztethető össze." [5. cikk (3)]
Érthető, hogy a bizonyítási teher megfordításának a gondolata a kereskedők és az őket reprezentáló érdekcsoportok erős ellenállását váltotta ki. Az eladási oldal képviselői attól tartanak, hogy a fogyasztók - visszaélve a kedvező bizonyítási szabályokkal - akkor is szavatossági igényt érvényesítenek majd, ha a hibát maguk idézték elő. Megalapozottnak tűnik azonban az a feltevés, hogy az 5. cikk (3) utolsó fordulatában említett két kivétel kizárja ennek lehetőségét, hiszen ezek értelmében a vélelem csak akkor áll fenn, ha
- a dolog olyan jellegű, hogy hat hónapon belüli meghibásodása ésszerűen nem feltételezhető, tehát ha hat hónapon belül hiba lép fel, úgy annak oka, hogy a termék eleve hibás volt.
- ha a hiba jellege miatt nem valószínű, hogy az a jogosultnál keletkezett.[10]
Az irányelv szerinti harmonizáció jelentékeny módosítást tenne szükségessé a bizonyításra vonatkozó magyar szabályokban. Hazánkban ugyanis a szavatossági felelősség tekintetében - egyezően az Európában elterjedt megoldással - minden körülmények között a jogosultat terheli annak bizonyítása, hogy a hiba - illetve annak oka - már a teljesítéskor is megvolt a dologban. A de lege lata magyar szabályozás szerint a bizonyítási teher csak jótállás esetén fordul át a kötelezettre,[11] fontos elhatárolási ismérvet képezve szavatosság és jótállás vonatkozásában. Az irányelvvel egyező de lege ferenda-szabályozás tehát tovább tompítaná a - laikus számára így is nehezen megfogható - elvi különbséget a két jogintézmény között. Az EK-jogszabály által kínált megoldás hazai meghonosítása és a kereskedelmi forgalomban való alkalmazása vélhetően lényeges gyakorlati változásokat idézne elő, és nagymértékben javítaná a fogyasztók pozícióit az esetleges jogvitákban. A szavatossági igényérvényesítés ugyanis a lehető legritkábban torkollik perbe, ahol egyáltalán sor kerülhetne bizonyítási eljárásra. Pontosan ezért van óriási jelentősége az irányelv által felállított vélelemnek, hiszen a - tipikusan az üzlethelységben folyó - vitában a fogyasztó kezébe remek érvet ad: bizonyítsa az eladó, hogy az áru az átadáskor még hibátlan volt.
Az irányelv-javaslat 1998-as módosítása gyökeresen átalakította a szavatossági igények érvényesítésének rendszerét. A korábbi (1996-ban kiadott) szöveg ugyanis - jóllehet az irányelv végül elfogadott szövegéhez hasonlóan a kijavítást, a kicserélést, továbbá az árleszállítást és az elállást jelölte meg szavatossági igényként - a fogyasztó részére korlátozásmentes választási lehetőséget biztosított a négy lehetőség között. A 98-as tervezet kibocsátása viszont kedvező fordulat volt a magyar jogalkotás szempontjából, mert a Ptk. 306. §-a nemcsak az egyes szavatossági igények tekintetében azonos az irányelv-tervezet rendelkezéseivel, hanem az egyes lehetőségek igénybevételének feltételrendszere vonatkozásában is több helyen hasonlóságot mutat. Az irányelv 1999-ben elfogadott végső változata nem hozott igazán jelentős változást az előző verzióhoz képest, azonban fontos értelmező rendelkezésekkel egészítette ki a 98-as szöveget.
A közösségi és a magyar szabályozást összehasonlítva a következő koncepcionális különbséget figyelhetjük meg:
a) az irányelv rendelkezései szerint az elsődlegesen választható szavatossági igény a kijavítás és a csere, és az árleszállításra, valamint az elállásra csak akkor nyílik lehetőség, ha az első kettő az eladóra nézve méltánytalan (lehetetlen vagy aránytalanul magas költségekkel jár), vagy a fogyasztó számára elfogadhatatlanul sérelmes:
b) A Ptk. szerint a jogosultat alapesetben a kijavítás és az árleszállítás közötti választás illeti meg, és kicserélésre, illetve elállásra csak akkor tarthat igényt, ha a kijavítás rövid időn belül, értékcsökkenés ill. egyéb jogosulti érdeksérelem nélkül nem lehetséges.
Az alábbiakban részletesen bemutatjuk, hogy az irányelv és a magyar Ptk. mely feltételek fennállását követeli meg az egyes szavatossági igények választása tekintetében:
1) Kijavítás követelhető:
- az Irányelv szerint, ha az nem lehetetlen vagy aránytalanul hátrányos az eladó számára;
- a Ptk. szerint - a Ptk. nem köti feltételhez; gyakorlat: ha a kijavítás költségei nem aránytalanul nagyok.
- 506/507 -
Jóllehet a magyar törvényi szabályozás eredendően semmiféle feltételhez nem köti a kijavítás választását, a gyakorlat szerint azonban a jogosult nem követelheti azt, ha a javítás csak aránytalanul nagy költséggel lenne elvégezhető, tehát a kijavítás gazdasági szempontból minősül lehetetlennek.[12] Ezzel az eshetőséggel az irányelv is számol: a kijavítás választását kizáró körülmény - vélhetőleg a kereskedői lobbik nyomására - az 1998-as módosítással bekerült a tervezet, majd az irányelv szövegébe.
2) Kicserélés követelhető:
- az irányelv szerint, ha a kicserélés nem lehetetlen és nem is aránytalanul hátrányos az eladó számára;
- a Ptk. szerint, ha a hiba rövid időn belül nem javítható ki, vagy a kijavítás értékcsökkenéssel járna, vagy a kijavítás nem lehetséges a jogosult érdekeinek sérelme nélkül.[13]
A kicserélés mind az irányelvben, mind a Ptk-ban a kijavítással rivalizál (az irányelv esetében azért, mert tipikusan amiatt lehet a kicserélés aránytalanul hátrányos az eladó számára, mert költségei messze felülmúlják a javítás kiadásait). Nem vitás, hogy helyettesíthető dolog szolgáltatása esetén a fogyasztó számára kedvezőbb az azonnali kicserélés, mivel az eredetileg kívánttal azonos, vagy ahhoz hasonló terméket rögtön el is kezdheti használni, míg a kijavítás esetében erre rendszerint napokat kell várnia. Éppen ezért nagy jelentőséggel bír, hogy a jogi szabályozás mennyiben teszi lehetővé a kicserélést a javítás rovására.
Az irányelv-tervezet 98-as szövege véleményünk szerint nem adott pontos eligazítást ebben a kérdésben. Ha az eladónak ki kell cserélnie a hibás terméket, az számára az esetek döntő többségében anyagilag hátrányosabb, mint a kijavítás, hiszen a használt terméket a továbbiakban nem - vagy csak részáron - tudja értékesíteni. Az irányelv-javaslat pedig pontosan abban a kardinális jelentőségű kérdésben nem adott egyértelmű, vagy legalábbis részletesebb iránymutatást, hogy mekkora az a hátrány, ami aránytalan az eladó szemszögéből.
A probléma feltehetően a közösségi jogalkotás számára is nyilvánvalóvá vált, az irányelv végleges szövege ugyanis precízen körülírja azokat a körülményeket, amelyeket az aránytalanság megítélése szempontjából vizsgálni kell. Az irányelv 3. Cikkének (3) bekezdése szerint aránytalan hátrányt okoz a kicserélés (vagy kijavítás), ha azzal kapcsolatban az eladónak méltánytalanul nagy költségei merülnének fel a többi szavatossági igény teljesítéséhez képest, figyelemmel
- arra az értékre, amit a szolgáltatott dolog szerződésszerű teljesítés esetén képvisel;
- a szerződésellenesség jelentőségére;
- arra a kérdésre, hogy valamely alternatív szavatossági igény választása lehetséges-e a fogyasztónak okozott nagyobb kényelmetlenség nélkül.
Ami a Ptk. rendelkezéseit illeti, a kicserélés egyértelműen a kijavítás mögé szorul, ami a magyar szabályozás elmaradását jelzi az EK-jogszabály fogyasztóvédelmi nívója mögött. Az irányelv kibocsátása tehát sürgeti egy olyan magyar szabályozás elfogadását, ami kicserélést a kijavítással egyenrangú szavatossági igénnyé teszi.
3) A vételár mérséklése követelhető:
- az irányelv szerint: ha a vevő nem követelhet sem kijavítást, sem pedig cserét, vagy ha az eladó nem cserélte vagy javította ki a hibás dolgot megfelelő határidőn belül, vagy ha a csere vagy a kijavítás a vevő lényeges érdeksérelmével jár;
- a Ptk. szerint: bármely esetben.
Felmerülhet a kérdés, hogy a közösségi jogalkotó miért kötötte az árleszállítást a fenti, szigorú feltételekhez, hiszen gyakran ez a szavatossági igény a legelfogadhatóbb a felek számára. Szem előtt kell azonban tartani, hogy a felek közös megegyezéssel minden további feltétel fennállása nélkül megállapodhatnak az árleszállításban. Az irányelv preambuluma (12. pont) ugyanis rögzíti, hogy az eladó a vevővel való békés megegyezésre törekedve bármelyik szavatossági igény teljesítését felajánlhatja, míg a fogyasztónak jogában áll azt elutasítani vagy elfogadni.
Mindezzel együtt is megállapítható azonban, hogy az irányelv rendelkezései ezen a ponton kedvezőtlenebbek a fogyasztókra nézve, mint a magyar szabályozás. A Ptk. szerint ugyanis a jogosult bármely esetben egyoldalúan is követelheti az árleszállítást.
4) az elállás választásának feltétele:
- az irányelv szerint: ha a vevő nem követelhet sem kijavítást, sem cserét, vagy ha az eladó nem cserélte vagy javította ki a hibás dolgot megfelelő határidőn belül, vagy ha a csere vagy a kijavítás a vevő lényeges érdeksérelmével járt. De egyik fenti esetben sem jogosult a vevő elállásra, ha a szerződésellenesség kis mértékű.
- a Ptk. szerint: vevői érdekmúlás, különösen ha a kötelezett nem javítja ki a dolgot, vagy a kijavítás rövid időn belül, a jogosult érdeksérelme nélkül nem lehetséges.
Az elállási jog gyakorlása az esetek nagy részében valamennyi szavatossági igény közül a legkedvezőbb a fogyasztóra nézve, és leghátrányosabb az eladó szemszögéből (vissza kell fizetnie a vételárat, és nála marad egy használt, legfeljebb részáron értékesíthető termék). Az 1996-os tervezet szabad igényválasztási rendszere, mely az elállás választását sem kötötte semmilyen feltételhez, igencsak sértette az eladói oldal érdekeit. Minden valószínűség szerint a kereskedők helyzetének mérlegelése vezette el a Bizottságot korábbi álláspontjának revideálásához. Az irányelv végleges szövege erősen korlátozza az elállás választását, ugyanis erre csak akkor kerülhet sor, ha a kijavítás és a kicserélés lehetetlen vagy túlzot-
- 507/508 -
tan hátrányos az eladóra nézve (így arra a vevő nem támaszthat igényt), vagy ha a javítás (csere) túl hosszú időt igényel, vagy egyéb módon okoz érdeksérelmet, és ezáltal a vevő számára elfogadhatatlan.
Mint láthatjuk, a Ptk. által tartalmazott kritériumok nagyjából egybecsengenek az irányelvben rögzítettekkel. A közösségi jogszabályban megjelenő, ám a Ptk.-ból kimaradt azon rendelkezés, amely kizárja az elállás választását az áru csekélyebb hibája esetén, a jogharmonizáció szempontjából különösebb jelentőséggel nem bír, hiszen ezen előírás hiányában a vevő választási lehetősége adott esetben szélesebb lehet, ily módon a magyar szabályozás ezen a ponton a fogyasztóra nézve kedvezőbb. Tekintettel tehát a minimum-harmonizáció elvére, a fenti eltérés nem igényel változtatást a Ptk.-ban.
A irányelv-javaslat eredeti, 1996-os változata előírta a vevő számára, hogy a hiba felismerésétől, illetve attól az időponttól számítva, amikor azt már fel lehetett volna ismerni, egy hónapon belül be kell azt jelentenie az eladónak (jogvesztés terhe mellett). Az 1998-as tervezet mintegy kompenzálva a szavatossági igények szabad választásának megvonásából fakadó hátrányt - törölte ezt a rendelkezést. A második irányelv-javaslat tehát csak a szavatossági igények érvényesítését kötötte határidőhöz (lásd 1.7.2.).
Köztes álláspontra helyezkedett végül az irányelv elfogadásánál a közösségi jogalkotó, amennyiben a tagállamok által tetszésük szerint beépíthető vagy figyelmen kívül hagyható, opcionális szabályában úgy rendelkezik, hogy a fogyasztó jogvesztés terhe mellett köteles a dolog hibás voltát bejelenteni a szerződésellenesség megállapításától számított két hónapon belül. [5.cikk (2)]
A Ptk. 306. § (4) bek. szerint a jogosult a hiba felfedezése után haladéktalanul köteles kifogását a kötelezettel közölni. Ha azonban elmulasztja ezen kötelezettségét, az nem jár igényvesztéssel, hanem csak a kötelezett késedelemből fakadó kárát kell megtérítenie.
Jóllehet fogyasztói szemszögből az a megoldás a legkedvezőbb, ha a vevőt a bejelentés elmulasztásából kifolyólag semmilyen hátrány nem éri, egyes gyakorlati szempontok mégis amellett szólnak, hogy a vevőt valamilyen módon ösztönözni kell arra, hogy mihelyt lehetséges, közölje a hibát, hiszen az indokolatlan késedelmeskedés adott esetben olyan kárt okoz a kereskedőnek, amely azonnali bejelentés mellett elkerülhető lett volna (pl. adott fajtájú termék néhány nap alatt elfogy, így a kicseréléshez újból hozatni kell belőle).
Az EK-jogszabály a szavatossági igények érvényesítését két éves jogvesztő határidőn belül teszi lehetővé, amely az átadással veszi kezdetét.
A magyar Ptk. 308. §-a szerint a jogosult a teljesítéstől számított hat hónapon belül érvényesíthet szavatossági igényt, kivéve, ha a dolog kötelező alkalmassági ideje ennél rövidebb (ilyenkor a jogérvényesítés határideje ehhez igazodik). Ha azonban a jogosult igényét menthető okból nem tudja ez időn belül érvényesíteni (pl. mert a rejtett hiba hat hónapnál később ütközött ki), úgy a teljesítéstől számított egy éves, tartós használatra rendelt dolog esetén három éves, három évnél hosszabb kötelező alkalmassági idő esetén pedig ennek megfelelő jogvesztő határidő áll rendelkezésére.
Az irányelv leginkább támadható pontját talán az képezi, hogy a legkevésbé sem disztingvál a termékek jellege szerint, így nem tartalmaz speciális rendelkezéseket sem a tartós fogyasztási cikkekre, sem a romlandó árukra nézve. Kifinomultabb megoldást tartalmaz a magyar Ptk. 308. §-ának (1)-(2) bekezdése, hiszen az áruk fajtájától, azok kötelező alkalmassági idejétől függően többféle, egyes esetekben két évnél jóval hosszabb határidőt ír elő. Az EK-jogszabály kibocsátása esetén tehát nagyobb jelentőségű módosításra nem lenne szükség.
Az irányelv szerint 7. cikk (1) semmis az a szerződéses kikötés vagy felek közti, a hiba felmerülését megelőzően rögzített egyéb megállapodás, amely a jogszabályi rendelkezésektől a fogyasztó hátrányára tér el. (Az EK-szabályozás tehát egyoldalúan kógens jellegű.) Természetesen az irányelv nem kívánja korlátozni a felek mozgásterét a mindkettőjük számára legmegfelelőbb szavatossági igény megválasztását illetően, a szerződésellenesség kiütközését követően tehát lehetséges a jogszabályi rendelkezésektől való megegyezéses eltérés.
A Ptk. irányelvhez viszonyított legnagyobb fogyatékossága az egyoldalú kogencia kapcsán ragadható meg, hiszen szavatossági rendelkezései főszabály szerint diszpozitívak. Jóllehet a Ptk.-t módosító 1997. évi CXLIX. részben megszüntette ezt a hiányosságot azáltal, hogy a fogyasztói szerződések körében megtiltotta a törvényben meghatározottnál rövidebb határidők szerződéses kikötését, ám ez a rendelkezés csak az igényérvényesítésre nyitva álló időtartam tekintetében állapít meg sántikáló kogenciát, a Ptk. többi szabálya továbbra is mindkét irányban eltérést enged (kiv.: 314. §).
A jótállás lényegét, valamint a szavatosságtól való elhatárolását illetően a magyar jogtudomány képviselői
- 508/509 -
több, egymásnak részben ellentmondó koncepciót alakítottak ki. Eörsi Gyula szerint a jótállás és a szavatosság azonos tartalmú és jogi alapú intézmény. A jótállás nem hoz létre önálló, a szavatosságtól különböző felelősséget, hanem ahhoz képest csupán felelősségszigorítást jelent, mivel a szankciók szigorúbb feltételek mellett következnek be. A kötelezett helytállása azonban mindkét esetben arra vonatkozik, hogy a szolgáltatás tárgya a törvényben és a szerződésben meghatározott kellékekkel rendelkezzen.[14]
Az osztrák-német jogtudományban általánosan elterjedt felfogás ettől különbözik. Eszerint a jótállás alapján a kötelezett azért felel, hogy a szolgáltatott dolog a jótállás időtartama alatt hibamentes és rendeltetésszerű használatra alkalmas (funktionstüchtig) legyen.[15] A szavatosság így azon a lényeges ponton különbözik a jótállástól, hogy a szavatosság alapján a kötelezett csak azért tartozik felelősséggel, hogy a dolog az átadáskor hibátlan legyen.[16] Ezzel a nézettel azonosítható a magyar jogirodalomban Beck Salamon és Kemenes Béla álláspontja.[17]
Véleményünk szerint az utóbbi distinkció magyar tárgyi jogra figyelemmel problematikus. Mivel a jótállást szabályozó Ptk. 248. § (3) bek. alapján a kötelezett mentesül a felelősség alól, ha bizonyítja, hogy az átadáskor a dolog még hibátlan volt, így végső soron a magyar jog szerint a jótállás esetében is - a szavatossághoz hasonlóan - csak azért áll helyt a kötelezett, hogy a szolgáltatás tárgya a teljesítés pillanatában rendelkezett a törvényes és szerződéses kellékekkel. Éppen ezért a kifejezetten a gyakorlat számára készült kézikönyvek az Eörsi Gyula nevével fémjelzett első álláspontot tették magukévá.[18]
A nyugat-európai országok legtöbbje esetében a két jogintézmény közti különbségtétel különösebb gondot nem okoz: mind a szavatosság, mind a jótállás lényege a hibátlan teljesítésért való helytállás, míg azonban az előbbi alapját törvényi szabályozás képezi, addig az utóbbit szerződés hozza létre. További elhatárolási ismérvet képez pl. az osztrák jog esetében, hogy míg a szavatosság alapján az átadó csak a dolog átadáskor már meglévő hibájáért felel, addig a jótállás esetében azt garantálja, hogy meghatározott időn belül nem fog hiba fellépni, és így a dolog rendeltetésszerű használatra alkalmas lesz.[19]
A magyar szabályozás esetében a fentebb leírtak alapján nem tehetünk különbséget a két jogintézmény között. Jótállási kötelezettséget ugyanis nemcsak szerződés alapíthat, hanem egyes, tartós használatra rendelt termékek vonatkozásában kötelezően írja azt elő a 117/1991. (IX. 10.) Korm. rendelet.[20] Ami pedig a helytállási kötelezettség idődimenzióját illeti, az eladó mindkét esetben azért áll helyt, hogy a dolog a teljesítéskor hibátlan volt, hiszen mind a szavatossági, mind a jótállási felelősség alól mentesül, ha bebizonyosodik, hogy a hiba, illetve annak oka a teljesítést követően keletkezett.[21]
Az első - valóban fontos - különbség ezzel kapcsolatban merül fel: a hatályos magyar szabályozás szerint a szavatosság esetében a jogosult tartozik bizonyítani a dolog átvételkori hibáját, a jótállásnál viszont a bizonyítási teher átfordul a kötelezettre. Ha azonban sor kerül a Ptk. irányelvnek megfelelő módosítására (ami minden valószínűség szerint rövid időn belül be fog következni, hiszen Magyarország eddig is nagy buzgalmat mutatott az irányelvek adaptációjában), úgy szinte eltűnik a bizonyítási teherbeli különbség. Az irányelv ugyanis - amint arról már szó volt - a hat hónapon belül fellépő hibák esetében azt a vélelmet állítja fel, hogy azok - illetve azok okai - már az átadáskor is megvoltak.
A második különbség a szavatosság és a kötelező jótállás között a választható igények, valamint a választás alapját képező feltételek tekintetében mutatkozik meg, melyek ismertetésére a 3. pontban kerül sor.
Végül, a jótállás időtartama nem azonosítható a Ptk. szavatossági jogérvényesítésre vonatkozó elévülési határidejével, ugyanis az előbbi nem igényérvényesítési határidő a jogosult részére, hanem fokozott helytállásra vonatkozó időtartam a kötelezett számára.[22]
A szerződéses jótállás (Garantie, kommerzielle Garantie, commercial guarantie, garantie commercial) a garanciát vállaló személy fokozott - a szavatossághoz képest szigorúbb feltételek melletti - helytállási kötelezettsége a szerződésszerű teljesítésért. Adott termékért gyakran annak gyártója vállal jótállási kötelezettséget, ez esetben a kereskedő szintén garanciát tartozik nyújtani az áruért.
- 509/510 -
Míg az EK-országokban a garanciával kapcsolatos jogok az esetek döntő többségében a gyártótól származó írásos dokumentumon alapulnak (garancianyilatkozat), addig hazánkban ez csak az esetek kisebb részére jellemző, tekintve, hogy a kereskedő és a vevő személyesen is érintkeznek egymással, és így gyakran csak szóban állapodnak meg, megnehezítve a vevő számára a jótállás fennállásának bizonyítását. A Ptk. vonatkozó 248. §-a nem ír elő alakszerűségi követelményt a garanciavállalásra nézve, így annak lényeges tartalmát a gyakorlat szerint pusztán maga a kötelezettségvállalás és a jótállás időtartamának meghatározása képezi.[23]
Az uniós tagállamokban és hazánkban egyaránt precízebb szabályozást tenne szükségessé az irányelv adaptációja. A 6. cikk (2) szövege szerint ugyanis kötelező az írásbeli forma, amelynek tartalmaznia kell
- a jótállás által kínált védelem időtartamát és földrajzi kiterjedését, ezenkívül
- annak a személynek a megjelölését, akivel az érvényesítés érdekében érintkezésbe kell lépni,
- garancia igénybevételének eljárását,
- a garanciavállaló nevét és címét, végül
- figyelmeztetést arra nézve, hogy a garancián kívül a fogyasztó törvényen alapuló szavatossági jogokat is érvényesíthet, amelyek fennállását a jótállás nem érinti.
Az EU-tagállamok döntő többségének jogi szabályozásához képest, amelyek csak a szerződéses alapú garanciát ismerik, sajátos jogintézmény a magyar kötelező jótállás. Hasonló megoldással csak néhány ország tekintetében találkozhatunk, így például Dánia és Írország esetében, amelyek jogában szintén találhatók kötelező szabályok az egyes termékekre vonatkozó garanciát illetően.[24]
A 117/1991. Korm. rendelet egyes, a rendelet mellékletében felsorolt, tartós fogyasztásra rendelt termékek (főként termelőeszközök, háztartási elektromos berendezések, számítástechnikai eszközök, bútorok) esetében a kereskedő részére 12 illetve 24 hónapos jótállási kötelezettséget ír elő. Ha a gyártó ennél hosszabb időre vállal garanciát, úgy ahhoz a kereskedő kötelezettségének időtartama is igazodik. A rendeletben foglaltaktól a fogyasztó hátrányára történő eltérés semmis (egyoldalú kogencia). A vevőt kötelező jótállás esetén megillető - a szavatossági igényekhez igen hasonló - jogok a következők:
- csere - a dolog 72 órán belüli meghibásodása esetén azt a kereskedő köteles kicserélni;
- árleszállítás;[25]
- a vételár visszafizetése, ha a csere nem lehetséges;
- kijavítás 15. ill. kölcsönkészülék biztosítása esetén 30 napon belül.
A kereskedő jótállási kötelezettségét a vevő a jótállási jegy és a fizetési bizonylat felmutatásával köteles bizonyítani, ezek hiányában a fogyasztó elveszíti jótállási jogait.
A magyar fogyasztóvédelem szintjét emeli, hogy a rendelet kötelezi a gyártót és a kereskedőt a kijavítás hátterének kiépítésére. Ezen belül a kötelező jótállásból eredő javítási kötelezettség teljesítése érdekében a gyártó illetve az importőr javítóhálózat létrehozására köteles, vagy valamely szervizzel vevőszolgálati szerződést kötve kell biztosítania a javítások elvégezhetőségét. A javítást teljesítő nevét és székhelyét fel kell tüntetni a jótállási jegyen. Ezen kívül - meghatározott ideig, többnyire hét évig - gondoskodniuk kell a kötelező jótállás alá eső termékek alkatrészellátásáról.
Az irányelv-javaslat előzményét képező Zöld Könyv[26] eredetileg foglalkozott a javítási kötelezettség teljesítését elősegítő infrastruktúra kiépítésével, de az erre vonatkozó rendelkezések már a tervezet 1996-os szövegébe sem kerültek be. Az EK-tagállamok joga szinte egyáltalán nem tartalmaz ilyen irányú szabályokat,[27] aminek oka talán abban keresendő, hogy a modern piacgazdaságokban a vállalatok önként, egymással rivalizálva igyekeznek a fogyasztók számára minél vonzóbb feltételeket teremteni, ami együtt jár a szervízszolgáltatások világméretű kiterjesztésével. A kötelező jótállás, mint önálló jogintézmény létjogosultságát a hazai jogtudomány több képviselője is támadja. Érvelésük sarkpontja, hogy a szavatosság és a kötelező jótállás között elvi különbség nem fedezhető fel. Így célszerű lenne az utóbbira vonatkozó szabályozást a szavatosság körébe vonni, és ezzel megszüntetni az indokolatlan dogmatikai kettősséget.[28] Így a jótállás megnevezés - egyezően az európai trenddel - kizárólag a szerződéses garanciára vonatkozna. Emellett a megoldás mellett fontos érvet szolgáltat, hogy az irányelv szabályozásának átvétele nagyrészt elmosná a különbséget a két jogintézmény között.
A leírtakat összefoglalva megállapíthatjuk, hogy az irányelvi rendelkezések szerinti jogharmonizáció számos módosítást tenne szükségessé a Ptk. szabályai körében. Döntő jelentőségű és a fogyasztókra nézve összehason-
- 510/511 -
líthatatlanul kedvezőbb helyzetet eredményező változás lenne az általános egyoldalú kogencia bevezetése, valamint a bizonyítási teher megfordítása. Ez utóbbi jelentőségét az is kiemeli, hogy az irányelvi szabályozás adaptációja esetén jórészt eltűnne a különbség a szavatosság és a - szintén jogszabályon alapuló - kötelező jótállás között, ami megkérdőjelezné az utóbbi, mint önálló jogintézmény létjogosultságát.
A szavatossági igények rendszerét illetően megállapíthatjuk, hogy a jelenlegi magyar szabályozás nagy vonalakban megfeleltethető a közösségi rendelkezéseknek, sőt, némely esetben a hazai jog kedvezőbb a fogyasztók számára. Véleményünk szerint az egyetlen támadható pont az, hogy míg a közösségi jogban a kicserélés és a kijavítás egyenrangú szavatossági igény, addig a Ptk. esetében a csere másodlagos a kijavításhoz képest, így a magyar megoldás vevői szemszögből hátrányosabb, ez pedig a Ptk. rendelkezéseinek módosítását sürgeti.
Fontosságban az előbbiek mögött elmaradó, ám a fogyasztók helyzetét lényegesen javító változtatás lenne továbbá a megtévesztő reklámra alapozott szavatossági felelősség bevezetése, valamint az irányelvi rendelkezések nyomán a garancianyilatkozat alakszerűségi követelményeinek részletes meghatározása, ami elősegíthetné a fogyasztók hatékonyabb informálását, és ezen keresztül megkönnyíthetné az eladóval szembeni jogérvényesítést. ■
JEGYZETEK
[1] Hugh Beule - Fazekas Judit: Szavatossági szabályok az angol, a magyar és az európai jogban, Jogtudományi Közlöny, 1997/december, 520.
[2] COM (95) 520 of 18 June 1996, OJ C 307 of 16. 10. 1996, 8.
[3] GeänderterVorschlag für eine Richtlinie des Ruropaeischen Parlaments und des Rates über den Verbrauchsgüterkauf und -garantien, I. 4. 1998., Abl 98/C 148/11
[4] Richtlinie 1999/44/EG des Ruropaeischen Parlaments und des Rates vom 25.Mai 1999 zu bestimmten Aspekten des Verbrauchsgüterkaufs und der Garantien für Verbrauchsgüter
[5] Irányelv, preambulum
[6] Petrik: Szavatosság, jótállás, fogyasztóvédelem, Bp. 1995 32.
[7] Erről lásd bővebben:Beale-Fazekas Lm. 523.
[8] Beale-Fazekas i.m. 523.
[9] Beschaffenheit der Sache
[10] Beale-Fazekcis: i.m. 524.
[11] Petrik: i.m. 28.
[12] Petrik: i.m. 38.
[13] mivel a fogyasztási javak tipikusan helyettesíthető dolgok, ezért a fajlagos szolgáltatást, mint feltételt nem jelöltük meg
[14] Eörsi Gyula: A jótállásról. Döntőbíráskodás, 1961. 5/6. sz. 181.
[15] Straube: Gewährleistung, Garantie, Schadenersatz, Produkthaftung (Seminar an der TU Wien) 7.
[16] Deixler-Hübner: Reehtspraxis aktuell - Konsumentenschutz Orac, Wien, 1996, 75.
[17] Fazekas: Fogyasztói jogok - fogyasztóvédelem, KJK, Bp 1995, 149.
[18] Petrik: i.m. 147., Kaszainé Mezey: Fogyasztói jogok, HVG Orac, 1998, 232.
[19] Deixler-Hübner: i.m. 75.
[20] Kötelező jótállást ír még elő a javító-karbantartó szolgáltatások minőségvédelméről szóló 16/1976. (I. 4.) MT. rendelet, valamint a lakásépítéssel kapcsolatos kötelező jótállásról szóló 53/1987. (IX.24.) MT. rendelet is, mivel azonban ezek nem fogyasztási javakra vonatkoznak, így kiesnek a tanulmány vizsgálódási köréből.
[21] vö. Petrik: i.m. 28.
[22] Kaszainé Mezey K. : i.m. 233.
[23] Ha a jótállási igények nem kerülnek megjelölésre, úgy a garancia időtartamán belül a szavatossági igények érvényesíthetőek.
[24] Fazekas: i.m. 158.
[25] Jóllehet ezt a kormányrendelet kifejezetten nem tartalmazza. A Ptk. 248. § (2)-(3)-ból azonban kibontható, hogy ha külön jogszabály nem öleli fel valamennyi szavatossági jogot, úgy a törvényes szavatossági igények érvényesítésére kerülhet sor a jótállás időtartama alatt is. [Petrik: i.m. 151.)
[26] COM (93) 509 final Livre Vert sur les garantie des biens de consommation et les services aprés-vente
[27] Beale-Fazekas: i.m. J.K. 529.
[28] Lásd bővebben: Fazekas: i.m. 151., Petrik: i.m. 147.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző doktorandusz, Miskolci Egyetem (Miskolc).
Visszaugrás
