Még alig tettük le nagyszabású, két éve publikált "A jog kultúrája és etikája " c. monográfiáját, 2016-ban Visegrády Antal, az MTA doktora, a Pécsi Tudományegyetem Állam- és Jogtudományi Kar professzora, a Lódzi Egyetem honoris causa doctora máris új művel jelentkezett.
A tankönyv, amely a Jog- és állambölcselet címet viseli, a korábbi kiadások átdolgozott változata. A mű jelentőségét nagyban növeli, hogy Visegrády professzor a legfrissebb kutatási eredményekre épít, és mindmáig ez az egyetlen olyan tankönyv, amely átfogóan tárgyal jogbölcseleti, illetve állambölcseleti tematikákat. A Jog- és állambölcselet című tankönyv 12 fejezetben foglalja össze a diszciplína legfőbb kérdésköreit.
Az I. fejezet "Az állam- és jogtudományok tárgya és rendszere" címet viseli. Ebben a fejezetben olvasható Szerző álláspontja a jog- és állambölcselet jellegét illetően, amely szerinte elméleti és filozófiai jellegű, általános állam- és jogtudomány. Ezt követően a jogi kultúra fogalmát, elemeit, csoportosítását (külső-belső; regulatív- orientatatív) olvashatjuk. Szerző kifejti, hogy a kultúra és a jog között állandó kölcsönhatás figyelhető meg, amelyet két alaptételben lehet összefoglalni. Egyfelől a jog egyik összetevője az adott társadalom kultúrájának, másfelől pedig nincs olyan jog, vagy jogrendszer, amelyet ne hatna át a társadalom kultúrája.
Szerző ezután Alan Watson ún. jogtranszplantáció elméletével, illetve az európai integráció nemzeti jogi kultúrákra gyakorolt hatásával foglalkozik. Utóbbi körében szót ejt az ún. konvergencia-elmélet Európa-jog területén való alkalmazhatóságáról, az Európai Bíróságról, mint az angolszász és kontinentális jogi kultúrák egyfajta "kohójáról" és hangsúlyozza, hogy az európai integráció nem zárja ki a jogi kultúránk egyediségének megőrzését, hiszen a jogi kultúrának csakis olyan elemeit lehet és kell egységesítenünk, amelynek sine qua non szereppel eszközszerű jelentősége van a mindenképpen megvalósítandó alapcélok szemszögéből. A jövő egyik fő kérdése, hogy a komplex, ám homogén jogrend, hogyan fogadja be a kelet-európai államok jogi hagyományait.
A II. fejezet "A jogbölcselet modern és posztmodern irányzatait" taglalja. Szerző elsőként a neoanalitikai jogtudományt vizsgálja. Itt Herbert Hart jogbölcseletéről, illetve Joseph Raz és Ronald Dworkin jogfilozófiájáról olvashatunk. Ezt követően a jog gazdasági elemzéseit tárgyalja Visegrády professzor. Megtudjuk, hogy a kutatók harminc év után sem alkotnak egységes iskolát, ezért szükséges többes számban beszélni róluk. Főbb képviselői: Guido Calabresi, aki a normatív megközelítés vezéralakja és Richard Posner, aki a pozitív irányzat prófétája. Cento Veljanovski pedig a bűnözésre és a büntetőjogi szabályozásra terjeszti ki a jog gazdasági elemzését.
Harmadikként a jogi moralizmus szerepel az irányzatok között, amelynek Lon Fuller, Deryek Beyleveld és Roger Brownsword a fő képviselői. Ezután a kritikai jogelmélet és benne a feminista irányzat következik. Unger, MacKinnon, Estrich és Gilligan felfogását olvashatjuk. A fejezetben helyet kaptak az igazságosság-elméletek, nevezetesen Friedrich August von Hayek és John Rawls koncepciója. A jog autopoetikus elmélete körében foglalkozik Niklas Luhmann és Günter Teubner jogelméleteivel, valamint a skandináv jogfilozófiával, amelynek fő képviselői Axel Hagerström, Vilhelm Lundstedt, Karl Olivecrona Alf Ross, Aulis Aarnio, és Alexander Peczenik.
A III. fejezet "A társadalmi normák és a jog" címet viseli. Bevezetésül Visegrády Antal tisztázza a norma fogalmát és típusait. A norma általános jelentése szerint magatartási szabály, amely a lehetséges cselekedetek közül előírja a helyeset, a követendőt. A társadalmi normák rendelkeznek bizonyos közös jellemzőkkel, amelyek a következők: érvényesség, általánosság, ismételtség, hipotetikus szerkezet, normativitás, szankció, reciprocitás, és értékviszony. A normáknak három nélkülözhetetlen lényegi mozzanata van: a magatartás leírása, normatív minősítése és a normasértés következményeinek leírása. Régóta ismert az auto-
- 395/396 -
nóm és heteronóm normákra való felosztás. Ehhez közel áll az elvi és célszerűségi megkülönböztetés. További csoportosítási szempont az anyagi kötelező erő és a formális kötelező erő normái közti elhatárolás. Beszélhetünk továbbá zárt és nyitott, valamint hatékony és hatástalan normákról is. A fejezetben szerepel továbbá a norma funkciójának ismertetése, valamint a jogi normának a társadalmi normákkal való sokrétű kapcsolata is. Külön kiemelést érdemel a jog és erkölcs, valamint a jog és méltányosság közti sokrétű viszonyrendszer. Végezetül pedig a jog történetileg kialakult fő funkcióiról olvashatunk.
A IV. fejezet "A jogforrások" címet kapta. Ebben a jogképződés módjainak, a jogforrás fogalmának, valamint a jogforrások hierarchiájának elemzésére kerül sor. A jogképződés módjainak tárgyalása során elsőként a szokásjog, mint a jogképzés legősibb módja jelenik meg. A szokásjog elemeinek és egyben feltételeinek meghatározását követően a jogirodalomban jogi jellegét tárgyaló elméletek olvashatók, amelyek a következők: a hagyományos (ortodox) felfogás, képviselője Savigny. Az engedélyezési elmélet, amely Binding és Zittelman nevéhez köthető, a harmadik felfogás szerint, pedig a szokásjog csupán bíró alkotta jog (Blackstone). Ezt követően Szerző a bírói jogalkotást taglalja, önálló jogképződési módként ábrázolja, majd, a törvény- és rendeletalkotást tárgyalja.
A jogforrás fogalma és fajai körében az anyagi-alaki, külső-belső, elsődleges-másodlagos, formális-nem formális, írott-nem írott jogforrások közti különbségtétel hangsúlyos. A jogforrások hierarchiája az állami szervek által létrehozott jogforrások alá-fölérendeltségi viszonyát jelenti az adott állam jogforrási rendszerében.
"A jog tagozódása " című V. fejezet első része a jogrendszer fogalmáról valamint annak belső tagozódásáról szól. A jogrendszer nem más, mint az adott állam hatályos jogszabályainak rendezett összessége, amely jelenti a jogszabályok meghatározott elvek szerinti tagozódását is. A fejezetben a jogágakra és a jogrendszerek tipizálására (jogcsaládokra) vonatkozó főbb tudnivalók is helyet kaptak. Visegrády professzor René David francia jogtudós koncepciója nyomán négy jogcsaládot tárgyal, amelyeket Zweigert és Kötz nagyhatású elmélete alapján jogkörökre tagol, és részletesen kifejti jellemzőiket.
Elsőként a római-germán (kontinentális) jogcsaládnak és jogköreinek (a romanista, a germán és az északi jogkör) jellemző vonásait emeli ki. Ezt követi a common law jogcsalád, és az ezen belül kialakult angol, amerikai és ausztrál jogkörök. A szocialista jogcsalád, benne a volt szovjet jogkör, a volt európai szocialista jogkör és az Európán kívüli szocialista jogkör után a vallási és tradicionális jogcsalád, és jogköreinek (muzulmán, hindu, távol-keleti, fekete afrikai) bemutatása következik. Figyelemre méltóak Szerzőnek az angolszász jogcsaláddal kapcsolatos - több évtizedes kutatási eredményeken alapuló - fejtegetései.
A jogszabálytani kérdéseknek szentelt VI. fejezetben Szerző részletesen tárgyalja a jogszabály fogalmát, hangsúlyozva, hogy az nem a jogforrások általános megjelölése, hanem jogi magatartási szabályt jelent. Szerkezeti elemeinek meghatározását követően (hipotézis, diszpozíció, és szankció) a jogszabályok többféle szempont szerinti csoportosítását végzi el (pl. kategorikus és diszpozitív jogszabály, parancsoló, tiltó és megengedő jogszabály stb.) A fejezet a jogszabályok érvényessége és hatályossága témakörének kifejtésével zárul.
A VII. fejezet " A jog érvényesülése " címet kapta. Ebben elsőként a jogkövetésről esik szó, amellyel kapcsolatban Szerző kiemeli a jogtudat szerepét, ami nem más, mint a jogszabályok címzettjeinek a jogi jelenségvilággal szembeni tudati viszonya. A jogkövetés pedig valamely meghatározott jogi norma tudatos, akaratlagos követését jelenti. Különbséget kell tenni az önkéntes és a nem önkéntes jogkövetés között, ez utóbbi körében a szankciós, a tekintélyen alapuló, és racionális megfontoláson alapuló jogkövetés különíthető el.
Ezt követően a jogviszony a fejtegetések tárgya, amely nem más, mint jogilag szabályozott társadalmi viszony. Tartalmának kifejtésekor kerül sor az alanyi jog és az alanyi kötelezettség, valamint a jogviszony tárgyának meghatározására is. Ezt követően a jogi tényekkel, a jogalkalmazás fogalmával, szakaszaival, valamint a bírói gyakorlat jogfejlesztő szerepével ismerteti meg az olvasót.
Visegrády professzor a jogalkalmazást három fő szakaszra osztja. Első a tényállás megállapítása, ezt követi a jogszabály értelmezése,
- 396/397 -
végül a határozat meghozatala. Mindegyik szakasz számos alkérdést rejt magában. A jogalkalmazás jogfejlesztő szerepe körében olvashatunk a jogszabály-értelmező-, konkretizáló-, individualizáló-, a joghézagot analógia útján kitöltő, valamint a méltányosságot statuáló judikatúráról.
A tankönyv gerincét képezi "A jog hatékonysága " című VIII. fejezet. Szerző koncepciójának újszerűségére és korszerűségére vall a témakör külön fejezetben történő, minden eddiginél részletesebb kifejtése. A bevezető részben Szerző utal a téma gyökereire, hangsúlyozva, hogy azok egészen az ókorig nyúlnak vissza. Ezt követően a jog hatékonyságának értelmezési modelljeivel ismerkedhetünk meg. Ez az alcím felöleli az osztrák, német, angolszász, francia, skandináv, kelet-európai teóriákat. Külön alfejezetbe kerültek a jog hatékonyságát befolyásoló társadalmi tényezők, ezzel is hangsúlyozva azok jelentőségét. Itt megismerkedhetünk társadalmi, gazdasági, normatív, kulturális, politikai és pszichológiai faktorokkal egyaránt. "A jog hatékonyságának jogi feltételei " alcímet viselő fejezetrészből megtudjuk, hogy a jog hatékonyságának jogi feltételei is vannak, úgy, mint az optimális jogalkotás, a jogalkalmazás hatékonysága, valamint a jogtudat színvonala. A fejezet végén a jog hatékonyságának mérését, valamint a következtetéseket és javaslatokat fejtegeti a szerző hosszú oldalakon át. Ebben az utolsó részben határozza meg, hogy a hatékonyság célorientált kategória, és a jogszabályok hatékonysága voltaképpen nem más, mint érvényesülésük tényleges eredménye és ama társadalmi célok közti viszony, amelyek elérésére megalkották őket. A könyv további részeiben Szerző állambölcseleti kérdésekkel foglalkozik.
A IX. fejezet a politikai rendszert tárgyalja. A politikai rendszer fogalmának és meghatározását követően Visegrády Antal sokoldalúan mutatja be a politikai pártokat, elemezve azok jellemzőit, fajtáit, valamint a befolyásoló csoportokat, amelyek nem helyettesíthetik, csak kiegészíthetik a pártok tevékenységét. A pártok közjogi helyzetét illetően a szerző részletesen kitér a különböző választási rendszerekre, valamint a pártok és választók viszonyára az Amerikai Egyesült Államokban, Angliában, valamint Ausztráliában.
"Az állam fogalma" címet viselő X. fejezetben olyan fontos kérdések kaptak helyet, mint az állam definíciója, annak alkotóelemei, a keletkezésére vonatkozó főbb elméletek, kialakulásának stádiumai, az állam szuverenitása, valamint az arra vonatkozó nézetek. Az állambölcseletben az állam-fogalom nem egységes, ahány irányzat, annyiféle államra vonatkozó koncepcióval találkozunk. Visegrády professzor szerint az állam olyan szervezet, amely főhatalmat gyakorol egy meghatározott területen élő népesség felett. Alkotóelemei a következők: az államterület, az államalkotó nép és az államhatalom.
Keletkezésére vonatkozó főbb teóriák között a teokratikus felfogás, a patriarchális elmélet, a patrimoniális elmélet, a szerződési elmélet, az ún. organikus elmélet, a pszichológiai elmélet, és a hódítási (erőszak) elmélet kiemelendő. Az állam kialakulásának stádiumai tekintetében Szerző hangsúlyozza, hogy a Föld különböző részein térben és időben is eltérő a fejlődés, vannak azonban alapvető közös pontok, és napjaink kutatásainak fényében mutatja be az egyes stádiumokat. Nevezetesen az anarchikus demokráciát, a törzsi államot, a modern territoriális államot, a pártokba szerveződött és törvényhozó államot, valamint az államok kölcsönös függését egymástól. Az állam szuverenitása tekintetében különbséget tesz Szerző belső és külső szuverenitás, valamint nemzeti és népszuverenitás között. A fejezet végén az állam funkciói kaptak helyet, amelyek között találhatóak valamennyi államalakulatra érvényesek (pl. a társadalom és a természet viszonyának befolyásolása) és vannak csak a modern társadalmak mai feltételei között megjelenők (pl. jogbiztonság).
A XI. fejezet "A főbb államtipológiák" címmel íródott. Ebben Szerző elsőnként vázolja az államok rendszerezésére vonatkozó főbb elméleteket, majd Hérodotoszra, Platónra, valamint Arisztotelészre visszavezethetően részletesen elemzi a monarchia és a zsarnokság, az arisztokrácia és az oligarchia, valamint a demokrácia és az ochlokrácia fogalompárokat. Ezt követően részletesen feltárja az abszolút állam, a liberális állam, a jóléti állam, a totális állam és a jogállam jellemző vonásait.
A XII. fejezet "Az Államforma " címet viseli. Indításként képet kapunk az államformákkal kapcsolatos nézetek fejlődéséről az ókortól egészen napjainkig. Visegrády professzor az államforma fogalmát is tisztázza, miszerint az
- 397/398 -
nem más, mint az államhatalom gyakorlásának módja. Szervezetek, intézmények és kormányzási módszerek bonyolult rendszere, amelyen belül az egyes szervek sajátos együtthatása az állam fő funkcióinak ellátását eredményezi. Itt tér ki Szerző a kormányforma és az államszerkezet fogalmára is. Előbbi a legfelsőbb állami szervek rendszerét, és e szerveknek egymáshoz illetve a lakossághoz való konkrét viszonyát, míg utóbbi az állam, mint egész és részei, valamint az állam egyes részei közötti viszonyok rendszerét jelenti. Végül, de nem utolsó sorban az államformák felosztását végzi el Szerző, világnézeti-politikai értékük, kormányformájuk, valamint szerkezetük alapján.
Összegzésképpen megállapítható, hogy Visegrády professzor gigantikus irodalomra és saját kutatásainak eredményeire támaszkodó műve mind technikailag, mind tartalmilag újszerű alkotás, amely nagymértékben gazdagítja a hazai jog- és állambölcselet tudományát és oktatását. ■
JEGYZETEK
* Menedzser Praxis Szakkiadó és Gazdasági Tanácsadó Kft., Budapest 2016. 229 o. (A/4 formátum)
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD hallgató, PTE ÁJK Doktori Iskola.
Visszaugrás
