1. A hazai jogirodalom számtalan tanulmányban foglalkozik a kártérítési jog különböző intézményeivel: a nem vagyoni kár, a veszélyes üzem felelőssége, a járadékok számításának módja, vagy éppen a többes károkozás tárgykörében a jogtudomány igen nagy terjedelemben foglalt állást.
A kártérítési jognak van azonban egy olyan intézménye, amely - bár gyakorlati jelentősége rendkívül nagy - láthatóan kisebb érdeklődésre tart számot, és mind a gyakorlati, mind az elméleti megközelítések egységesnek nem tekinthetőek: azon esetek megítéléséről van szó, amikor a kár bekövetkezésében, növekedésében felróhatóan a károsult is közrehatott.
A magyar jog - hasonlóan a kontinentális jogrendszerek többségéhez - a laikus számára sokkal inkább károkozó-pártinak tűnhet, hiszen a károsultra terheli a bizonyítás döntő részét. Igaz, hogy a Polgári Perrendtartás azon rendelkezéséből, amely szerint a per eldöntéséhez szükséges tényeket általában annak a félnek kell bizonyítani, akinek érdekében áll, hogy azokat a bíróság valónak fogadja el,[1] is levezethető, tekintettel arra, hogy a kártérítési perben a tipikus pozíció a károsult oldalán a felperesé - hogy nemcsak a károkozás tényét, hanem a kár mértékét, a kár bekövetkezése és a károkozói magatartás közötti ok-okozati összefüggést is a károsultnak kell bizonyítania. Az esetek nagy többségében éppen a - szerződésen kívüli - kártérítési jog természete hordozza magában ennek a nehézségeit. Hiszen a károkozásra a károsult gyakran a legkevésbé sem készül fel, így különösen nem arra, hogy a majdani káresemény bizonyítékokkal megfelelően alátámasztható legyen. A sokszor súlyos következményekkel járó káresemény, így egy közlekedési baleset után sem feltétlenül az lesz a károsult elsődleges gondja, hogy a felmerülő költségeit, a kár következményeit igazoló bizonyítékokat gyűjtse - mindez abból is következik, hogy legtöbbször a jogviszonyba akaratán kívül került be. A szerződéses jogviszonyban ezek a problémák általában kisebb mértékben jelentkeznek, hiszen a felek előző szerződéses megállapodása, szerencsés esetben az esetleges negatív következményekre megfelelően felkészülve, a részletes és pontos feltételek kidolgozása már önmagában megkönnyíti a jogellenes magatartás bizonyítását, mint ahogy éppen ez a szerződéses jogviszony teszi lényegesen egyszerűbbé a kár mértékének a pontos meghatározását is. Figyelembe kell venni azt is, hogy a károsult sokszor az adott károsító magatartással életében először találkozik, még amennyiben fel is merül benne a majdani bizonyítási kötelezettség, sem feltétlenül van azzal tisztában, hogy milyen körülményekre kell figyelnie.
Azonban bármennyire is méltánytalannak tűnik, a jogrendszer sajátosságai nem teszik lehetővé a lényegesen eltérő szemléletváltást. A polgári jog alanyai nem kerülhetnek egymáshoz képest egyenlőtlen helyzetbe, a jogalkalmazó - megfelelő bizonyítékok hiányában - pusztán a valószínűsítés alapján nem fogadhat el bizonyítottként tényeket: mindez a jogbiztonság alapvető követelményével lenne ellentétes. Így hiába egyértelmű, hogy valaki egy káresemény részese volt - mert pl. a lába sérült, vagy a gépkocsija gumiabroncsai tönkrementek -, amennyiben a káresemény körülményei tisztázhatatlanok, a bíróság sem állapíthatja meg a kártérítési felelősséget.
Ugyanakkor mind a jogalkotó, mind a jogalkalmazó valamennyire méltányolja a károsult sajátságos pozíciójából eredő nehézségeket. Mindenekelőtt a károsult bizonyítási kötelezettségeit enyhíti az exkulpációs rendszer, amely szerint a károkozó magatartás jogellenességét és felróhatóságát nem kell bizonyítani, hanem a kiindulópont az, hogy minden károkozó magatartás jogellenes és felróható, és ennek ellenkezőjét a károkozónak kell bizonyítania. Mint ahogy Petrik Ferenc fogalmaz: "A polgári jogi kártérítő felelősség sajátossága: az eredményből következtet vissza, hogy a kárral összefüggésben a jogellenesség megvalósult-e."[2] Ugyanez a főszabály a speciális kártérítési felelősségi alakzatok kimentési okainál is - így a károkozó köteles azt bizonyítani a veszélyes üzem körében bekövetkezett káresemény esetén, hogy a kár bekövetkezése a fokozott veszéllyel járó tevékenység körén kívül eső elháríthatatlan ok következménye. De a kár meghatározásában is számos körülmény hivatott a károsult pozícióját könnyíteni: így mindenekelőtt az általános kártérítésé - feltételezve ekkor is, hogy a kár bekövetkezése bizonyos, csak összegszerűen nem határozható meg. De a bírói gyakor-
- 251/252 -
lat is számos esetben egyszerűsíti a kár meghatározásának módját, kiindulva a konkrét, tételes bizonyítás gyakorlati akadályaiból. Így az egészségében károsodott személy gyógyszerköltségeinek esetében a bírói gyakorlat elfogadja kárként az orvosszakértő által indokolt mennyiségű, és adott esetben gyógyszertár által meghatározott értékű gyógyszereket - a konkrét "fogyasztás" bizonyítása nélkül. Amennyiben a káresemény folytán a gépjármű olyan sérüléseket szenvedett, hogy a sérülések gazdaságosan javíthatóak, a kialakult bírói gyakorlat a káreseménykor indokolt javítási költségeket és esetlegesen a szakszerűen elvégzett javítást követően jelentkező értékcsökkenést fogadja el kárként - még akkor is, ha adott esetben ezt követően a károsult nem vagy nem olyan mértékben végezteti el a javítást.[3] A leginkább talán a közös károkozás során alkalmazandó egyetemlegesség védi a károsult érdekeit - a bírói gyakorlat egységes abban, hogy csak rendkívül kivételes esetekben mellőzhető a károkozók egyetemleges felelősségre vonása, és abban is, hogy a közös károkozás fogalmát kiterjesztően kell értelmezni - így még abban az esetben is indokolt a közös károkozás szabályainak az alkalmazása, ha az egyes károkozók magatartásai jól elkülöníthetőek, azonban a kár szempontjából egységet képeznek, vagy abban az esetben is, ha az akarategység a károkozók részéről hiányzik.[4] Érdemes azonban felhívni arra a figyelmet - mint ahogy erre tanulmányában Fézer Tamás[5] rámutat -, hogy az európai jogrendszerek döntő többségében uralkodó "adekvát kauzalitás elmélete" alapján, amely az okfolyamat azon elemei szerint alapozza meg a kártérítési felelősséget, amelyekre a jog eszközeivel hatni lehet, amennyiben az egyes károkozók magatartásai ugyan összességében eredményezik a kár bekövetkezését, azonban az egyik károkozó magatartása a kár meghatározott része vonatkozásában általánosságban valószínűleg nem váltotta volna ki ezen eredményt, úgy az elméletet elfogadó jogalkalmazás szerint az egyetemleges marasztalás feltételei nem állnak fenn.
A károkozó egyik gyakori hivatkozása, hogy a kár megelőzése, elhárítása érdekében a károsult nem úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható. A kármegosztás intézménye azt hivatott meghatározni, hogy a bekövetkezett kár milyen hányada terhelhető a károkozó és milyen hányada a károsult terhére. Az elnevezés azt a látszatot kelti, hogy a két féllel szembeni elvárás azonos mértékű. Hiszen nemcsak az a polgári jog alanyaitól elvárható magatartás, hogy másoknak ne okozzanak kárt, hanem az is, hogy kerüljék el azokat a helyzeteket, amelyek eredménye a kár bekövetkezése, vagy a kár bekövetkezése esetében tanúsítsanak a kár további növekedésének elkerülésére irányuló magatartást.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
