Kétségtelen, hogy az elmúlt évtizedben egységesebbé vált a magánjog Európában. Ez elsősorban az európai irányelveknek a szerződési jog területén való egyre nagyobb mértékű alkalmazására vezethető vissza. Amint közismert, az EK-szerződés második és harmadik cikke a közös európai piac létrehozását tűzte ki célul, a tagállamok jogának oly mértékű összehangolása útján, amelyet e piac működése megkövetel. Emellett a fogyasztóvédelmet is kifejezetten az EK további céljaként jelölték meg. Így nem meglepő, hogy mára számos olyan irányelvünk van, amely a szerződési jog lényeges részeinek harmonizálásával foglalkozik. Jelenleg éppúgy az európai törvényhozás szabályozza a fogyasztóvédelmet a házaló kereskedelem1, a fogyasztási kölcsön2, a szervezett társas utazások3, a tisztességtelen szerződési feltételek4, a távollevők között létrejött szerződések5 és az árukereskedelem6 területén, mint az önálló kereskedelemi ügynökökre7 vonatkozó előírások, valamely jog gyakorlásának időbeli megosztása8, az elektronikus kereskedelem9 és a kereskedelmi ügyletekhez kapcsolódó késedelmes fizetések elleni küzdelem10 vonatkozásában.
Az EK szerepe azonban nem csak eddig terjed az európai magánjoggal kapcsolatban. 1989-ben11 és 1994-ben12 az Európai Parlament kezdeményezte egy Európai Polgári Törvénykönyv munkálatainak megkezdését. Ezek a kezdeményezések azonban hosszú ideig nem keltettek visszhangot a Bizottságnál és a Tanácsnál. A helyzet csak az 1999-es tamperei európai tanácsüléssel kezdett megváltozni. Ezen tanácsülés Elnöki Döntéseiben13 elrendelték "egy átfogó tanulmány elkészítését arra vonatkozóan, hogy szükséges-e a tagállamok polgári ügyekre vonatkozó törvényhozásának közelítése, a polgári eljárások megfelelő működését akadályozó tényezők kiküszöbölése érdekében". Ettől függetlenül, az Európai Parlament készíttetett egy tanulmányt egy Európai Polgári Törvénykönyvről, amelyet 1999-ben publikáltak14. 2001-ben megjelent egy közlemény az európai szerződési jogra vonatkozóan, amely a tamperei döntések megvalósításának tekinthető15. Ez minden érdekeltet felhív arra, hogy a szerződési jog európai jövőjére vonatkozó véleményüket közölje. Érdekeltnek tekintendők a fogyasztók, a vállalkozások, a szakmai szervezetek, a közigazgatási szervezetek és a tudományos világ. Ez valószínűleg az egységes európai szerződési jog létrehozásának szükségességével és módjával kapcsolatos politikai vitát fog eredményezni.
Az európai magánjog e "központi" része mellett a tudósok részéről is egyre növekvő érdeklődés tapasztalható az európai magánjog iránt. A meggyőződés, hogy lehetséges Európában egy közös jog létrehozása, számos, az összehasonlító joggal foglalkozó tudóst arra késztetett, hogy az európai jogrendszerek "közös magját" keresse16. A Kötzéhez hasonló kézikönyvek mellett17 számos tudományos program indult az elmúlt néhány évben, mint például a Trento Common Core program18, a Casebooks for The Common Law of Europe program19 és az Európai Polgári Törvénykönyvvel foglalkozó kutatócsoport20. Ez a cikk egy további tudományos kezdeményezésről, nevezetesen az európai szerződési jog "alapelveinek" megfogalmazásáról szól. Ez a tevékenység nagy érdeklődést váltott ki az elmúlt években és további vizsgálatokat kíván. Bár a szerződési jog alapelvei eddig három formában jelentek meg21, jelen tanulmányban az Európai Szerződési Jog Alapelveivel (PECL)22 (továbbiakban: Alapelvek - ford. megj.) foglalkozom. A második pontban kritikusan vizsgálom, hogy melyek a szerkesztők szerint az Alapelvek céljai. A harmadik pontban néhány alapelvvel közelebbről is foglakozom, hogy megmagyarázzam fő elgondolásomat, amely szerint nem kellene túlbecsülni az alapelvek alkalmazásának előnyeit.
Az ún. Európai Szerződési Jogi Bizottság - az Európai Bizottság pénzügyi támogatásával - 1980 óta dolgozik a Szerződési Jog Európai Alapelveinek létrehozásán23. Az Alapelvek 1995-ben megjelent első, általános rendelkezésekkel, a szerződés tartalmával és nemteljesítésével foglalkozó részét követően a második rész (az első rész korszerűsített változatával együtt) 2000-ben jelent meg. Az Alapelvek 131 cikket tartalmaznak és minden egyes cikkhez magyarázatok és példák tartoznak, valamint összehasonlító jogi információk is. A szerkesztők kifejezett célja az európai "lex mercatoria" írásba foglalása volt a jogrendszerek legmegfelelőbb rendelkezéseinek összegyűjtése útján, sőt olyan megoldások ajánlása, amelyek a hagyományos nemzeti jogrendszerekkel ellentétben "haladó jellegűek". Ezáltal az Alapelvek célja, hogy lefektesse az Európai Unió tagállamainak szerződési jogát. Az Európai Szerződési Jogi Bizottság álláspontja szerint az Alapelveknek négy különböző rendeltetése van24. Hadd tegyek én köztük különbséget oly módon, hogy hármuk azonnali jelentőséggel bír, egy pedig valószínűleg hosszabb időszak múlva fog szerepet játszani.
A szerkesztők szerint az Alapelvek elsődleges célja, hogy a szerződő felek számára biztosítsa annak lehetőségét, hogy szerződésüket semleges alapelvek által szabályozzák25. Így kifejezetten elfogadhatják az Alapelveket, mint szerződésük feltételeit (például azzal a kijelentéssel, hogy "Erre a szerződésre nézve az Európai Szerződési Jog Alapelvei irányadóak"). Természetesen a kötelező nemzeti jog (amely például a nemzetközi magánjog szabályai szerint alkalmazható lenne) továbbra is hatályban marad26. A kérdés az, vajon a szerkesztők ezen elképzelése megvalósítható-e a jogi gyakorlatban. A válasz határozottan igen addig, amíg a felek a nemzeti jogrendszeren belül a szerződésük részeként tudják elfogadni az Alapelvek rendelkezéseit. Választhatják-e azonban a felek alkalmazandó jogként az Alapelveket egy nemzeti jogrendszer helyett? Különböző európai országokból származó felek között létrejött szerződés esetén a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló EK Egyezmény az irányadó27. Ezen Egyezmény 3. cikke (hallgatólagosan) kijelenti, hogy csak egy nemzeti jogrendszer alkalmazható. Azonban több szerző érvel amellett, hogy egy irányadó jogot kijelölő záradékban az Alapelvek is választhatóak28. Csatlakozom hozzájuk azzal a megjegyzéssel, hogy nem tűnik bölcs dolognak egy ilyen jog irányadóvá választása. Jelenleg tisztázatlan, hogy a nemzeti bíróságok hogyan fogják alkalmazni az Alapelveket; az esetjog pedig még hiányzik. Mindez nem erősíti a jogbiztonságot a szerződéses kapcsolatokban.
Figyelemmel az UNIDROIT által 1994-ben kidolgozott Nemzetközi Kereskedelmi Szerződések Alapelveire (UP) (továbbiakban: UNIDROIT Alapelvek - ford. megj.) - az alapelvek egy olyan rendszerére, amely tartalmát illetően nagyon hasonlít az Alapelvekre - Bonell leírta az első tapasztalatokat. Különösen azzal kapcsolatosan, hogy az UNIDROIT Alapelvek, amelyek céljuk szerint a világ bármely részéről származó felek számára jelentőséggel bírnak, irányadónak nyilváníthatóak egy észak-déli vagy egy kelet-nyugati kapcsolat keretében létrejött szerződésnél (így akár egy fejletlen országból és egy gazdaságilag és szociálisan fejlettebb országból származó felek közötti szerződés esetén). Ennélfogva egy "semleges rendszer" használatával a felek előbbi típusai számára elkerülhetővé válna egy jogilag kedvezőtlen rendszer alkalmazása. Bonell felmérése29 szerint valamikor 1995 és 1997 között a válaszadók 27%-a választotta alkalmazandónak az UNIDROIT Alapelveket, de ezeknek 50%-a észak-északi kapcsolatnak minősíthető. Egyelőre arra számítok, hogy az Alapelveket elsősorban emlékeztetőként fogják használni, és nem nyilvánítják közvetlenül alkalmazandónak a szerződésre.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
