A sértett és a tanúk védelmét biztosító rendelkezések az elmúlt másfél évtizedben mind nagyobb jelentőségre tettek szert. A megújult szabályrendszer egy része hazai döntési körbe, más része az Európai Unió tagállamai által kötelezően alkalmazandó előírásokhoz tartozik. Ennek megfelelően az új büntetőeljárásról szóló törvény a sértett és a tanú védelmére vonatkozó előírásokat is módosította. A következőkben ennek főbb csomópontjait tekintjük át, kitérve arra is, hogy a szabályozás révén alakuló gyakorlat mennyiben járhat a terhelt védekezési szabadságának korlátozásával.
A tanú személyének védelmére vonatkozó érdemi jogszabályi alapokat az 1994. évi XCII. törvény 3. §-a teremtette meg, mely kiegészítette az akkor hatályos büntetőeljárási törvényt. E törvény hatályba léptette ugyanis annak lehetőségét, hogy a tanú adatait - a nevén kívül - zártan kezeljék,[1] és kihallgatása esetén, a hatóság személyazonosságát mindössze az azonosításra alkalmas iratok megtekintésével állapítsa meg.[2] Felismerve a szükségességet a jogalkotó további módosításokat eszközölt a büntetőeljárásban, és még az 1998. évi XIX. törvény hatályba lépését megelőzően, az 1998. évi LXXXVIII. törvénnyel módosította az akkor hatályos eljárási törvényt. A Be. 63. § (5) bekezdése immár - kivételesen indokolt esetben - a tanú nevének zártan kezelését,[3] és személyének védelemben részesítését is lehetővé tette.[4] Az 1998. évi LXXXVIII. törvény az említett intézkedésen túl, a tanú védelmét biztosító számos további rendelkezéssel egészítette ki a Be.-t, biztosítva ezzel a tanú különösen védetté nyilvánításának lehetőségét; a szembesítés mellőzését; a felismerésre bemutatás úgy történő megvalósítását, hogy a felismerésre bemutatott személy a tanút ne észlelhesse; valamint a tanú kihallgatására vonatkozó új szabályokat. Ezeket a rendelkezéseket a hatályba lépő 1998. évi XIX. törvény is átvette, és többnyire összefoglalva, azokat külön cím alatt szabályozta.
Ahogyan azt Kiss Anna is írja, az állam közbeavatkozását megelőzően, a sérelmek megtorlása az egyének ügyességén, és a szemben álló felek erején múlott, a jelenlegi jogrendszerben azonban a sértett szerepe háttérbe szorul.[5] A közvádra üldözendő bűncselekményeknél ugyan az officialitás elve érvényesül, azonban azok jelentős része nem is jutna a hatóságok tudomására, ha a bűncselekmények sértettjei nem tennének feljelentést. A sértett, mint áldozat pedig gyakran fél. Fél a megtorlástól, a következményektől, valamint az ismeretlentől, amit egy eljárás jelent, ezért, további kellemetlenségként tekint a büntetőeljárás lefolytatására. Ezen túlmenően, egy szexuális erőszakot megvalósító bűncselekmény esetén a sértett tart a szükségtelen nyilvánosságtól, az elkövetővel történő ismételt szembesüléstől, vagy csupán nem kíván átesni a tényállás felderítése érdekében szükséges orvosi, illetve pszichológiai vizsgálaton. Miután pedig magánindítvány nélkül az eljárást nem lehet lefolytatni, ezért annak hiányában az állam tehetetlen, és az elkövető büntetlenül marad.
Változást, és erre vonatkozó némi segítséget a bűncselekmények áldozatainak jogaira, támogatására és védelmére vonatkozó minimumszabályok megállapításáról és a 2001/220/IB tanácsi kerethatározat felváltásáról szóló 2012/29/EU irányelv hozott, célul kitűzve az áldozatok magasabb szintű védelmét, megfelelő tájékoztatását és támogatását,[6] illetve következményként magával vonva ezzel a bűncselekmények hatékonyabb felderítését. Az irányelv rendelkezései azonban az akkor hatályos Be.-vel nem álltak összhangban, ezért azt a 2015. évi CLI. törvény 8. §-a a sértettre vonatkozó különös rendelkezésekkel egészítette ki,[7] a normaszöveg tartalmává téve ezzel a különleges bánásmódot igénylő sértett fogalmát.[8] Ahogyan azt Kádár Hunor is írja, ehhez három kritériumot kellett vizsgálni: "a sértett személyiségét és életviszonyait jellemző körülményeket", "a bűncselekmény jellegét", valamint "az elkövető körülményeit".[9] A megállapítás feltételeit a 2017. évi XC. törvény (továbbiakban: új Be.) 81. § is fenntartja, jelentősége azonban abban áll, hogy a Kádár Hunor által
- 140/141 -
említett általános megfogalmazást[10] pontosítja, és azokat az Irányelvben foglaltaknak megfelelően tovább részletezi.[11]
Az utóbbi évek szemléletére egyébként is jellemző a sértetti jogok erősítése, mely a hazai jogban többek közt a szabálysértési törvényben rögzített szabálysértési költségben,[12] az új Be.-ben szereplő, sértettet is jelentősen érintő egyezségben, vagy a jelen tanulmányban is részletezett különleges bánásmódot igénylő személy minősítésében is megmutatkozik. Meglátásunk szerint, ezek a változások többnyire a jogrendszert és az állampolgárok érdekeit is szolgálják, hiszen a sértett elsődleges érdeke általában a reparáció, a védelem és az elkövetők felelősségre vonása. Ettől függetlenül, a büntetőeljárás középpontjában továbbra is a terhelt áll. Győre István 2002-es megállapítása óta, az eljárás lényegében nem változott, így a sértett még mindig csak mellékszerepet kap.[13] A sértetti jogok hiányosságára Varga Zs. András is rámutat, kifejtve, hogy a sértettnek nincs önálló perorvoslati joga.[14] Az érdekesség, hogy ez a jog kizárólag a magánvádas eljárások esetén illeti meg őt, így nemhogy a közvádas büntetőeljárásban, de még a szabálysértési eljárás során sem terjeszthet elő az eljárás alá vont személy szabálysértési felelősségéről szóló határozattal szemben kifogást vagy fellebbezést. A sértett jogorvoslati joga tehát (eltekintve a magánfélként érvényesített kárigénytől) mindössze a panasztételre terjed ki, melyet egyes intézkedések, vagy azok elmulasztása miatt nyújthat be.
A jogorvoslatot érintő hiányosságok ellenére ez a mellékszerep azonban így sem elhanyagolható. A sértett feljelentő, magánvádló, pótmagánvádló, magánfél és tanú szerepét is betöltheti, valamint a büntetőeljárási törvény a kötelezettségek mellett, számos joggal is felruházza.
Mindezek ellenére megemlítendő, hogy a mai jogrendszerben a büntető- és a polgári jog eltérő igényt elégít ki. Míg a büntetőjog feladata az emberek közösségi együttélésének a védelme, melyet az állam az állampolgárokkal szemben,[15] alá-fölérendeltségi viszonyban, a jogsértések tiltásával és szankcionálásával lát el, addig a polgári jogban meglévő mellérendeltség során az ügy urai a felek. Tény, hogy a sértettek a saját, illetve mások biztonsága, elégtétel vétele, valamint bosszúállás szándékával kívánják a terhelt felelősségre vonását, azonban anyagilag számukra a polgári jog, valamint a büntetőeljárásban érvényesíthető polgári jogi igény biztosít reparációt. Egyetértünk Békés Ádám következtetésével, mely szerint, a jogalkotó fokozatosan nyit a sértetti jóvátétel irányába, azonban a büntetőeljárásnak továbbra sem a sértett kártérítése a célja.[16] A büntetőügyekben, a törvény által meghatározott esetekben elbírálja a sértetti igényt, ezen túlmenően azonban egyéb törvényes útra utasítja azt. Ezekben az esetekben a sértett nem szenved hátrányt, ugyanis ha az igényének a büntetőeljárás keretében nem tud érvényt szerezni, akkor a magánjogban - ahol már sérelemdíjat is követelhet - mint felperes, már ő lesz az ügy ura.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
