Paradoxonok a kriminológiában - ez a címe Korinek László akadémikus idén megjelent könyvének.[1] A közel húsz tanulmányt tartalmazó kötet a büntetőjog és a büntetőeljárás, a bűnüldözés, a kriminalisztika, az igazságszolgáltatás, a rendészet, a büntetőpolitika, a biztonságpolitika és az áldozattan válogatott kérdéseit tárgyalja. A laikusok - nekik is melegen ajánlom, hogy olvassák a munkát - ezen talán meglepődnek. Mert a közvélemény kriminológia alatt a bűncselekménnyel, az azt kiváltó okokkal és az arra adott reakcióval foglalkozó tudományágat érti. És nem alap nélkül, hiszen maguk a "beavatottak" is elismerik: a kriminológia "hagyományos" szűkebb értelmezése szerinti terrénuma a bűntett és a bűntettes személyiségének empirikus vizsgálata.[2] De Korinek László - ezt korábban megjelent könyvéből tudjuk -, a kriminológiai kutatások körét tágabban vonja meg: a diszciplína nem kizárólag az ismertté vált bűntettek és azok elkövetőit tanulmányozza, hanem az áldozatokat is, ismereteket gyűjt a deviáns magatartásokról, a bűnözéskontrollról és a megelőzésről.[3] Korinek László új könyvében a biztonságpolitika formálásában is szerepet juttat a kriminológiának. Érve, hogy a mai együttélés rendjét döntően befolyásolják a kockázatviselés technikái, ezért "a rizikótársadalomban az egyik legfontosabb kérdés a bűnözéshez való viszony, beleértve a megelőzés problémáit is".[4] A könyv egészén végigvonul a szerző aggodalma: sikerül-e a kockázattársadalom kihívásaira válaszolni úgy, hogy a humanizmus, az igazságosság értékei ne erodálódjanak, hogy kikínlódott emberi jogaink ne sérüljenek visszavonhatatlanul. Azt Korinek is elismeri, hogy a kiemelt kockázatok, a "biztonságiasított" problémák, mint a terrorizmus vagy az illegális migráció az általánostól, akár az alkotmányos rendtől eltérő megoldásokat követelnek. A veszély abban rejlik, hogy a kivételes helyzet megszűnésével a közhatalom nem tér vissza a "normalitáshoz".
A tanulmánykötet a büntető igazságszolgáltatás paradoxonjaira felfűzve végigvezet bennünket a kriminológia történetén, az előfutárok munkásságától egészen a legújabb fejleményekig. Korinek László felmutatja mindazt, ami a diszciplínát előrevitte, és beszámol a zsákutcákról. De, amikor a kudarcokról szól, ezt sohasem a később születettek gőgjével, sohasem a jelen arroganciájával teszi: a kor világképére vetítve, az akkori tudásanyag tükrében értékeli a különféle büntetőjogi és kriminológiai teóriákat. Mai tudásunk alapján (kiemelés B. K.) - írja - Lombroso elmélete a született bűnözőkről maga is társadalomra veszélyesnek tekinthető.[5] Mai tudásunkkal (kiemelés B. K.) - olvashatjuk a könyvet záró tanulmányban - tévesnek tekinthetjük azt a felfogást, amely a testi tulajdonságokban véli felfedezni a bűnözés végső okát. Miközben tudnunk kell - írja Korinek -, hogy a kriminalitás és az öröklött testi jellemzők közti kapcsolat tételét többen vallották a 18. és a 19. század tudósai közül. És - teszi hozzá - egy ilyen összefüggés kategorikusan nem is zárható ki.[6]
Ha van valami igazság az interakcionista kriminológia alaptételében, hogy a hivatalos kriminálstatisztika nem annyira a tényleges bűnözést, annak terjedelmét és struktúráját mutatja, hanem a bűnüldöző szervek szelekciós eljárásáról tanúskodik, akkor még akár Lombroso is "rehabilitálható". Mert a szelekció célpontjai a többség által veszélyesnek ítélt, a hatalmon lévő többségtől eltérő egyének, akikből a bűnüldözés kreálja a "bűnözők osztályát." Nem kizárt, hogy miképp ma a szegények, a kisebbségek, a bevándorlók, a többségtől eltérő bőrszínű egyének a bűnüldözés kiszemeltjei, úgy a 19. században és az azt megelőző korokban azok hívták fel magukra a figyelmet, akik testi jellemzőikben eltértek az átlagtól. Így Lombroso akaratán kívül jelentős adalékkal gazdagította tudásunkat arról, hogy miképp működtek egykoron a szociális kontroll intézményei.
- 282/283 -
Akárcsak a kriminológia vizsgálati tárgyát, a paradoxon fogalmát is kiterjesztően értelmezi Korinek László: példái között találunk valódi ellentmondást, amikor is az egyik állítás igaza kioltja a másikét. Ilyen paradoxon a szerző szerint "a jog nem ismerésére való hivatkozás elutasítása": büntetést szabunk ki, holott az egyén nem igazíthatta viselkedését a normához, hiszen arról nem is volt tudomása.[7] Az ilyen típusú ellentmondás nem egyedülálló a büntetőjogban: így például a tankönyvi definíció szerint a bűncselekmény fogalmi elemei a cselekmény, a büntetni rendeltség, a társadalomra veszélyesség és a bűnösség.[8] Az ittas (vagy bódult) állapotban elkövetett cselekménynél az utóbbi nyilván hiányzik, mégis - leszámítva azt az esetet, amikor a részegség elmebetegségnek minősül - büntetéssel sújtjuk az egyént. A törvényhozás megkísérelheti az ellentmondást enyhíteni azzal, hogy a részegen, beszámíthatatlan állapotban elkövetett jogellenes cselekményt, legyen az bármi is, önálló bűntettként definiálja, de teljességgel feloldani így sem képes azt.[9] Ugyanígy csak részben oldja a feszültséget az a bűnösségi elv megmentését célzó érv, hogy ilyenkor a leittasodást eredményező önhiba képezi a bűntett létrejöttéhez szükséges alanyi oldalt:[10] az egyénnek nem a ténylegesen elkövetett büntetendő cselekmény róható fel, hanem az, hogy önmagát szándékosan vagy gondatlanságból ittas vagy bódult állapotba helyezte. Ám a dogmatikai tisztaságot mindezekben az esetekben "felülírja" az igazolható kriminálpolitikai szándék. Olyan ellentmondás ez, amellyel lehet együtt élni.
Vannak azonban "elviselhetetlen" paradoxonok. Ilyen Korinek szerint a Günther Jakobs nevével fémjelzett ellenség-büntetőjog kiinduló tétele: eszerint létezik a bűnözésnek olyan formája, amely "idegen, az együttélés problémáiból egyáltalán nem következő" jelenség, hanem hadviselés.[11] Ebből (a téves) alapállásból következik, hogy az ilyen kriminalitással szemben a büntetőjog ma már általánosan elfogadott elvei (a magánszféra tisztelete, a tettre reagálás, eljárási garanciák stb.) helyett egy olyan jogrenddel kell felvenni a "küzdelmet", amely "harci eszközként" alkalmas lehet arra, hogy az "ellenséget" ártalmatlanná tegye. Korinek, aki egyébként még az általa tévesnek ítélt és elutasított elméletekben is keresi azok észszerű elemeit, Jakobs "ellenség-büntetőjogát", azt "ordas eszmének" minősítve,[12] kategorikusan elveti, és ezt teszi - írja - a jogalkotás és a jogalkalmazás is.[13] Nagy Ferencnek a könyvben idézett írásaiból megtudjuk, hogy Jakobs gondolatait a jogtudomány is visszautasítja. Főképp Németországban, és jó okkal, mert szörnyű asszociációkat hív elő: 1940-ben kezdték el a nácik a közösséggel szembenálló idegenekről szóló törvény (Gemeinschaftsfremdengesetz) előkészítését: a javaslat szerint a "társadalmilag nem kívánatos személyekkel" szembeni eljárásban védő nem vehet részt; nincs mód a gyanúsított szembesítésére a tanúkkal és a szakértőkkel; tárgyalásra nem kerül sor, mint ahogy a fellebbezés is kizárt; a vádlott nem találkozik a bírájával, sőt azt sem tudhatja meg, hogy ki hozta meg a döntést az ügyében.[14] A javaslat végül is nem lépett hatályba, szemben az elfoglalt keleti területeken alkalmazandó jogról szóló rendelettel. Ez mindösszesen annyit írt elő, hogy a német büntető jogszabályokat a lengyel és a zsidó lakosságra "értelemszerűen" kell alkalmazni. Hogy a különbíróságok gyakorlatában mit jelentett az "értelemszerűen" kitétel, arról a büntető- és eljárásjog elemi elveit megszégyenítő perek tanúskodnak, beleértve a drákói büntetéskiszabási gyakorlatot.[15]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
