A magyar jogelméletben az 1980-as évek közepétől kezdve bontakozott ki az a kutatási irány, mely a múlt század első felének hazai jogbölcseleti - az akkoriban még "magyar burzsoá jogtudománynak" nevezett - hagyományainak újrafelfedezését és újraértékelését tűzte céljául. Szabadfalvi József, akinek pályakezdése épp erre az időszakra esett, egyike volt azoknak a fiatal kutatóknak, akik elsőként kapcsolódtak be e munkálatokba, s aki mára a kutatási terület - vitán felül - kulcsfigurájává vált. A kezdeti erőfeszítések a korszak kanonizált mesterei - Pulszky Ágost, Pikler Gyula, Somló Bódog és Horváth Barna - recepciójának előkészítésére irányultak, s ehhez kapcsolódóan Szabadfalvi elsőként Moór munkásságának tanulmányozásába kezdett. A következő három évtizedben fokozatosan terjesztette ki vizsgálódásait előbb a korszak többi jeles jogbölcselőjének műveire, majd az előzmények feltárásaként egészen Werbőczyig visszanyúlva kísérelte meg rekonstruálni a hazai jogbölcselet történetét. Az utóbbi időben pedig a korban hozzánk legközelebb eső, s lassanként többé-kevésbé lezártnak tekinthető periódus, a szocializmus jogelméletével is behatóbban foglalkozott. Szabadfalvi az eszmetörténeti kutatások megkerülhetetlen tekintélyévé pedig nem csupán azért vált, mert az ésszerű legszélesebb történelmi horizonton folytatott elmélyült kutatásokat, hanem mert folyamatosan követte és szintetizálta a kutatási terület egyre gazdagodó eredményeit. S itt kell megjegyeznünk, hogy az eszmetörténeti vizsgálódások mezején nem csupán a hazai jogelmélet gyakorlatilag összes kortárs művelője jelent meg hosszabb-rövidebb időre, hanem, hogy maga e terület szorosan illeszkedik a társadalomtudományok más terrénumaihoz, így különösen a filozófia, a szociológia és a politikatudomány eszmetörténetéhez is.
Szabadfalvi nemrégiben megjelent művében voltaképpen visszatér egy általa már korábban intenzíven kutatott eszmetörténeti korszak (1900-1948) vizsgálatához, hogy a közelmúlt újabb eredményeit összefoglalva egy minden eddiginél átfogóbb, részletesebb és letisztultabb képet adjon a magyar jogbölcselet első virágkoráról.
A bemutatott anyag belső tagolása, szerkezeti elrendezése két feladat elé állította a szerzőt: egyrészt, hogy hogyan érzékeltesse a korszak jellegzetes elméleti irányainak - a szociológiai, az új-kanti és a természetjogi megközelítés - egymáshoz képesti pozícióját, időbeli dinamikáját. Másrészt, hogy hogyan kezelje az újabb kutatások - melyekben oroszlán része volt magának a szerzőnek - nyomán a "nagymesterekre" koncentráló korábbi kutatásokhoz képest tetemesen megnövekedett, a kor kisebb
- 144/145 -
jelentőségű alakjaira vonatkozó anyagot. A szerző e két szempont összehangolására tett erőfeszítései nyomán az alábbi szerkezet alakult ki.
A mintegy ötven oldal terjedelmű első fejezet ("A jogbölcselet állapota az elmúlt századfordulón") a pozitivizmus szociológiai ágának térnyerését mutatja be a századfordulótól az 1920-as évek közepéig, egyúttal jelezve a háttérbe szorult természetjogi irány pozícióját is. A kor két kiemelkedő jogbölcselőjét - Pulszkyt és Piklert - tucatnyi kisebb jelentőségű jogtudós körébe helyezve mutatja be a szerző.
Aztán egy rövid fejezet ("Útban a neokantiánus paradigma felé") ékelődik a Somló Bódog munkásságára összpontosító harmadik fejezet elé, melyben azoknak a "kismestereknek" az elméleti műveit tárgyalja a szerző, akik az első fejezetben tárgyalt időszakban az új-kanti - elsősorban a stammleri "helyes jog" kérdésére reflektálva - hatást jelzik a szociológiai és a természetjogi megközelítések mellett.
Az új-kanti irány meghatározóvá válását, a "neokantiánus fordulatot" Somló életművéhez kapcsolja a szerző, melyet immár a kor szellemi közegéből kiemelve, önálló egységként tárgyal a harmadik fejezetben ("A neokantiánus fordulat beteljesedése").
Ezt a tárgyalásmódot folytatva tér rá a szerző az új-kanti megközelítés uralmának delelőjét jelentő majd' három évtized (1920-1948) két kiváló mestere - Moór és Horváth - életművének egy fejezetben ("Elméletalkotás az "új magyar jogfilozófia" jegyében") összekapcsolt bemutatására. Tekintetbe véve, hogy e két bölcselő került legkorábban Szabadfalvi és egyáltalán a hazai eszmetörténeti kutatások érdeklődési körébe, érthető, hogy a felhalmozódott rendkívül gazdag anyag felsorakoztatása, a maga több mint hetven oldalával, a kötet leghosszabb fejezetét adta.
Külön fejezetet ("Kismesterek teoretikus kísérletei") szentel a szerző a Moór, illetve a Horváth befolyása alatt alkotó kisebb jelentőségű jogtudósok elméleti írásainak elemzésére.
Ezt követően, felvéve az első fejezet végén elejtett szálat, az 1930-as évektől kezdődő szakasz természetjogi ihletettségű elméleteit veszi számba ("A természetjog rehabilitációja").
Végezetül a Moór és Horváth által kidolgozott neokantiánus tézisekből kiinduló, pályafutásukat az 1930-as években kezdő, s főként a Horváth tanítványi köréből kinövő "szegedi iskola" tagjaiból rekrutálódó ifjabb tudósnemzedék - Bibó István, Szabó József, Vas Tibor, Losonczy István, Solt Kornél - teoretikus kísérleteit mutatja be a szerző. E generáció közös vonása egyrészt az új-kanti elmélet megújítására tett erőfeszítés, másrészt, hogy pályájukat egzisztenciálisan (Bibó, Szabó) vagy szellemi értelemben (Vas, Losonczy, Solt) kettétörte a kommunista hatalomátvétel 1948-ban.
A szerző a vizsgált korszak határán túltekintve bepillantást enged a következő periódus kezdeti fejleményeibe a meglehetősen szomorú epilógusban, melyből megtudhatjuk, hogy a szocialista jogelmélet későbbi korifeusai - Szabó Imre, Vas Tibor -hogyan "számoltak le" a hazai "burzsoá jogtudomány" elméleti hagyományával az osztályharcos ideológia jegyében.
A fentiekben ismertetett szerkezet természetesen vitatható. Felvethető például, hogy nem lett volna-e jobb, ha az első fejezetben alkalmazott tárgyalási módot viszi végig a szerző, így egységesebb képet alkotva a nagy- és kismesterek közötti diskurzusról, esetleg kisebb kronológiai egységekre tördelve a korszakot. Mindenesetre a szerző által választott megoldás "működik", amennyiben logikailag követhető - bár
- 145/146 -
talán nem ártott volna az előszóban vagy egy külön bevezetésben ismertetnie a tagolás elveit -, sőt bizonyos esztétikai értéket is rejt magában. A hosszabb és rövidebb fejezetek, valamint az elméleti perspektívák, illetve a nagy- és kismesterek közötti alternálás ugyanis kiválóan alkalmas az esztétikai élmények egyik alapvető összetevője, a "meglepetés" kiváltására. A szerkezet e belső feszültségére, dinamikájára talán szükség is van, mivel maga a textus nagyon "sűrű", a szerző stílusa választékos és emelkedett - amelyen átviláglik a vizsgált kor jogtudományának a napjainkénál sokkal kevésbé bürokratizált és technicizált beszélymódja -, egyenletes.
A szerző az előszóban jelzi, hogy szakítani kíván "mindenfajta ideológiakritikai nézőponttal", s valóban tiszteletre méltó erőfeszítést tesz az elfogulatlan tárgyilagosság fenntartására. Csak egészen ritkán teszi explicitté saját értékelését, s legtöbbször inkább a kortársak méltató vagy bíráló véleményeit idézi fel. Egy vonatkozásban azonban alighanem többet várna az olvasó. A szerző valljon színt, és foglaljon határozottabban állást a címben megjelölt kísérlet sikeréről! Egy ilyesfajta átfogó értékelésnek mindenképpen helye lett volna az utolsó fejezet végén, vagy az epilógus kezdetén. Számomra ennek az átfogó értékelésnek az elmaradása és a tragikus epilógus szerepeltetése egyfajta pesszimista kételyt sugall - persze kérdés, hogy ezt valóban "kiolvasom-e", vagy éppen ellenkezőleg, "beleolvasom" a sorok közzé -, hogy vajon a magyar jogbölcselet eme első virágkora nem az egyetlen is lesz-e egyúttal, amelynek színvonalát belátható időn belül nem fogjuk újra elérni.
De vegyük most sorra az egyes fejezeteket néhány, a részleteket firtató megjegyzés erejéig!
Az első fejezet fő erénye, mint említettük, az újszerű tárgyalási mód, melyben a nagymestereket a pályatársak körében mutatja be a szerző. Az anyag nagyságáról és összetettségéről mindjárt képet kaphatunk, ha pusztán felfejtjük a főbb eszmei vonulatokat, és enumeráljuk az érintett tudósokat. Így Pulszky életművét követően sor kerül követői - Öreg János (akit talán túlzás volt Pulszky-epigonnak nevezni), Oberschall Pál, Ladányi Béla és Fényes Samu - elméleti írásainak felidézésére. Fényes Samu evolucionista teóriája ugyanakkor már átvezet Pikler felfogásához. Pikler nagyhatású szociológiai elmélete a következő "nagyon", Somlón kívül még pályatársak és tanítványok egész sorát ihlette: Pollák Illést, Szirtes Artúrt, és a mester hatásától időben és szemléletben távolodó ifjabbakat - Berinkey Dénest, Meszlényi Artúrt, Ágoston Pétert, Kiss Gézát, Hébelt Edét, Bochkor Mihályt és Zerkowitz Zsigmondot.
Örömmel láttam, hogy a szociológiai elméletek mellett Szabadfalvi felemlíti a kibontakozó népi jogélet kutatás irányát (még ha csupán egy hosszabb lábjegyzet erejéig is), melyet legpregnánsabb módon Tagányi Károly képviselt a korban. Szintén érdekes felfedezés volt számomra, hogy Ágoston Péter évtizedekkel Horváth és a szocializmus korszakának KOL kutatásai előtt felfigyelt a jogismeret és a jogtudat kutatásának fontosságára.
A pozitivizmus másik, normatív ágának kibontakozása kapcsán külön szól a szerző az "új tételes jogbölcsészet" vonulatáról, melynek két legmeghatározóbb alakja, Finkey Ferenc és Szászy-Schwartz Gusztáv mellett terítékre kerülnek Darvai Dénes és Winkler Béla írásai is. E körben viszont némileg hiányoltam Grosschmid Béni - aki Szászy-Schwartz-cal közel azonos tekintélyű polgári jogásza volt a kornak - ha-
- 146/147 -
tásának jobb megvilágítását, hiszen neki lényeges szerepe volt Horváth szociológiai szemléletének alakulásában.
A fejezet utolsó részében pedig a pozitivizmussal szemben védekező pozícióba szorult természetjogi irány képviselőinek munkáit veszi sorra a szerző. S itt a névsor meglepően hosszú: Plopu György, Surányi János, Esterházy Sándor, Demkó György, Notter Antal, Jehlicska Ferenc Rezső. Mint az az elemzésből kiderül, a természetjogászok e csoportja távolról sem valamiféle elavult, dogmatikus álláspont képviselői voltak, hanem élénken reagáltak a pozitivizmus elméleti kihívására, és időnként hatékonyan bírálták például a szociológiai irány túlzó naturalizmusát.
A második fejezetben kapott helyet a szerzők azon csoportja - Kuncz Jenő, Gerőcz Kálmán, Ányos István, Borbély Zoltán és Teghze Gyula -, melynek tagjai a századfordulót követő évtizedekben részben megelőlegezték, részben pedig hatásában felerősítették a Somló által beteljesített új-kanti fordulatot. Érdekes, hogy miközben mindannyian a Rudolf Stammler és Somló által exponált "helyes jog" problémájáról bölcselkedtek, miként igyekeztek elméleteiket összhangba hozni a Pikler-féle szociológiai hagyománnyal.
A kötet következő két fejezete, melyek Somló, illetve Moór és Horváth életművét tárgyalják, természetesen a mű legkiérleltebb részei. Talán egyetlen vonatkozást lehetett volna kissé jobban kidomborítani. A korábbi feldolgozásokhoz képest most Szabadfalvi kisebb súlyt fektetett az életművek történeti, tudományszociológiai hátterének kidolgozására. Noha az előszóban erre utal egy helyen, mégis érdemes lett volna egyértelművé tenni, hogy e nagyszerű tudósaink nem csupán nemzetközi szintre kívánták emelni a hazai jogbölcseletet, hanem minden erejükkel küzdöttek a független és szabad tudomány intézményi kereteinek megteremtéséért. Tisztában lévén azzal, hogy a nemzetközi szintű magyar tudomány feltétele az egyetemi autonómia és a független akadémiai rendszer.
Az ötödik fejezet a másodikkal állítható párba, s miként az abban szereplő szerzők Somlóhoz, az itt ismertetésre kerülő jogtudósok hasonlóképpen viszonyultak Moór és Horváth meghatározó jelentőségű nézeteihez. Az említettek közül néhányan egyébként csupán a jogbölcseletben voltak "kismesterek", választott tételes jogi területeiken annál elismertebb "nagyok" voltak. Így például Irk Albert - akárcsak Finkey Ferenc a korábbi periódusban - a büntetőjog, Ereky István a közigazgatási jog, míg Nizsalovszky Endre a magánjog szaktekintélyének számított. A többiek -Ruber József, Ottlik László, Dékány István, Horváth R. Károly, Krisztics Sándor, Hände Béla, Csiky János és Zelenka István - sora pedig jelzi, hogy az 1930-as, '40-es évek jogbölcselete milyen szervesen illeszkedett a jogtudomány tágabb közegébe.
Mint láttuk, a természetjogi irány alakulását az első világháború végéig tartó időszakban az első fejezetben ismertette a szerző. A hatodik fejezetben kerít sort a "történet folytatására", áttekintve először Moór és Horváth természetjoghoz való teoretikus viszonyának alakulását, majd a korábban már szintén tárgyalt szerzők -Irk Albert, Csiky János - idevágó gondolatait. A következő jogbölcselő generáció tagjainak - Bibó István, Losonczy István - természetjogi tanokkal foglalkozó eszmefuttatásainak felelevenítése után három eredeti, neotomista gondolkodó - Hegedüs József, Horváth Sándor és Kecskés Pál - munkássága mellett még néhány kisebb jelentőségű reprezentáns - Zemplén Elemér, Brandstein Béla és Schütz Antal - esz-
- 147/148 -
mefuttatásairól is megemlékezik. E fejezettel válik teljessé a múlt század első felében búvópatakként húzódó magyar természetjogi hagyomány tulajdonképpen első rendszerezett feldolgozása.
Közismert, hogy nemrégiben ismét felélénkült a hazai jogbölcselet ifjabb kutatói körében a természetjogi megközelítés iránti érdeklődés. E törekvések centrumában alighanem a PKKE JÁK Jogbölcseleti tanszékén szerveződő Regula iuris kutatócsoport áll, noha más kutatóműhelyekben is felbukkannak hasonló törekvések. Mindannyiuk számára ajánlom tanulmányozásra Szabadfalvi művének e fejezeteit, amelyek kiindulópontul és inspirációul szolgálhatnak további kutatásaikhoz.
Az utolsó, hetedik fejezetben mutatja be a szerző Moór (Szabó József, Solt Kornél), Horváth (Bibó István, Vas Tibor) és Irk (Losonczy István) tanítványainak újszerű elméleti kísérleteit. E fejezet értékét növeli, hogy Szabadfalvi kutatásai során abban a szerencsében részesült, hogy személyes kapcsolatba léphetett Szabó Józseffel és Solt Kornéllal - amiről egyébként az előszóban meleg szavakkal meg is emlékezik -, így a kutatási anyag forrásértékét számos, az említettektől származó személyes közlés is emeli.
A könyv a korszak hazai jogbölcseleti irodalmából válogatott bibliográfiával és névmutatóval zárul.
"Úgy vélem, eljött az az idő, amikor a 'részeredmények' összegzése mellett a magyar jogbölcseleti gondolkodás nagyobb korszakainak monografikus feldolgozására kell, hogy sor kerüljön" - írja a szerező előszavában. Bátran állíthatjuk, hogy e feladatot nagyszerűen teljesítette Szabadfalvi a hazai jogelmélet első virágkora vonatkozásában. Mi több, egyúttal sikerült diszciplínánk eszmetörténet-írását arra szintre emelnie, ami a kultúrtörténet más területein - filozófiatörténet, művészettörténet, irodalomtörténet - már régóta megszokott, s amit eddig talán csak Horváth Barnának sikerült elérnie.
Vigyázat! Csak haladóknak! Nem ajánlom a könyvet oktatási célra, joghallgatók vagy a jogbölcseletben csak kevéssé jártas olvasók számára. Ellenben bizonyos vagyok benne, hogy miként Horváth Angol jogelméletét még napjainkban is haszonnal forgatják a téma iránt érdeklődő kutatók, ugyanígy Szabadfalvi József e műve is hosszú időre megkerülhetetlen alapmű lesz minden kutató számára, aki a 20. század első felének magyar jogbölcseletét kívánja tanulmányozni.■
- 148/149 -
Visszaugrás
