Martin Loughlin Against Constitutionalism című könyve első pillantásra úgy tűnhet, hogy merész kísérletet tesz az alkotmányosság elvének, a modern közjogi gondolkodás egyik alapkövének megkérdőjelezésére. Hamar kiderül azonban, hogy a figyelemfelkeltő címben ostrom alá vett alkotmányosság fogalmát a szerző közjogi ideológiák egy szűkebb körére érti - a fogalomnak ez a szűkítése azonban semmiképpen sem önkényes vagy puszta szójáték Loughlin részéről, hanem egyedülálló eszmetörténeti és közjog-elméleti megközelítés és megalapozás eredménye. Amivel alapvetésként szembesülünk, az az alkotmányosság jelentette korlátok és a demokrácia, vagyis a többség uralma között feszülő közismert eredendő ellentmondás. A jól ismert ellentmondás tekintetében a könyv pozíciója hamar nyilvánvalóvá válik: határozott, radikális kiállással találkozhatunk a demokrácia elve mellett, "az alkotmányosság ellen". Ez azonban legkevésbé sem a közhatalom jogi, alkotmányos korlátai szükségességének tagadása. Amit Loughlin tesz, az az alkotmányosság és az alkotmányos demokrácia szembeállítása. Rögtön érezzük ennek a szembeállításnak a súlyát. Önmagában azt sugallja, hogy valahol a hosszú út során a demokrácia kiveszett az alkotmányosság világszerte dédelgetett fogalmából. Az alkotmányosság a demokratikus közhatalom puszta korlátja, vagy maga az alkotmányosság a közhatalom forrása és legitimáló ereje? Rögtön korunk megkerülhetetlen közjogi kérdései kerülnek előtérbe.
Miután gondosan megkülönböztette egymástól az alkotmányosság és az alkotmányos demokrácia fogalmait, Loughlin a könyvének meghatározó részét annak szenteli, hogy kellően alapos érvekkel és történeti áttekintéssel világítson rá erre az ellentétre. Azt láthatjuk, hogy Loughlin történelmi és közjog-elméleti kontextusba helyezi azt, amit a közjog iránt érdeklődők, ha csak intuitíve is, de már eddig is sejthettek: hogy az alkotmányosság fogalma a modern diskurzusban egyre inkább eltávolodott a demokratikus elvektől és demokratikus legitimációtól, és egy globális hatalom-legitimáló ideológiává nőtte ki magát. Ennek megfelelően magyar fordításban talán találóbb az alkotmányosság eszméjének loughlini percepciójára konstitucionalizmusként hivatkozni, amiért az egy szűkebb eszmerendszert kíván lefedni, mint amit az alkotmányosság elvéhez egyébként társíthatunk.
- 197/198 -
Bár ez a rövid áttekintés természetesen nem adhat teljes képet arról, ahogy Loughlin elénk tárja a konstitucionalizmus történelmi (különösen az Egyesült Államokban) és filozófiai fejlődésének folyamatát, röviden megpróbálom érzékeltetni, hogy miként szálazza szét a konstitucionalizmussal és az alkotmányos demokráciával kapcsolatos fogalmi asszociációinkat. Érvelésének egyik központi tézise, hogy a konstitucionalizmus nem más, mint a felvilágosodás gondolatiságához szorosan kapcsolódó ideológia -éppúgy ideológia, mint a liberalizmus vagy a nacionalizmus.
"A konstitucionalizmus olyan metódus, amellyel hitek és kulturális szimbólumok halmazát formáljuk jelentéssel bíró rendszerré, és ezáltal alkalmassá tesszük a céltudatos cselekvésre. Ebben a tekintetben, akárcsak a liberalizmus és a nacionalizmus, az alkotmányosság ideológia."[1]
De mit ígér ez az ideológia a híveinek Loughlin szerint? Nem kevesebbet, mint az eljövendő jó társadalmat, és azt, hogy az alkotmány lesz a híd a jelenlegi valóság és a szebb jövő között.[2] Eszerint az alkotmányszöveg nem pusztán a közhatalmi cselekvés korlátja és az állampolgárok jogainak garanciája, hanem a kollektív politikai identitás megtestesítője, a társadalmi integráció eszköze, a konstitucionalizmus-ideológia felfogásában pedig civil vallásos imádat tárgya.[3] Ebben az értelmezési keretben a könyv címe tulajdonképpen blaszfémikus, provokatív felhívás a kvázi-vallásos hit ellenében.
Az alkotmányos demokrácia jellemzőinek kifejtése során a leírás nagymértékben támaszkodik Alexis de Tocqueville - a demokratikus despotizmustól tartva az ilyen típusú demokratikus politikai rendszer egyik legjelentősebb európai szószólója - gondolataira.[4] Nehéz azonban megtalálni a helyes egyensúlyt a demokrácia korlátok között tartása során. Loughlin szerint a demokrácia elve mindenképpen strukturális korlátokat szab annak, hogy milyen mértékben rendelhető alá az alkotmányosságnak. A demokrácia lényegéhez tartozik szerinte az állandó diskurzus, a politikai vita és döntéshozatali folyamat arra nézve, hogy mi a helyes és mi a helytelen, mi a jó és mi a rossz - mindezeknek pedig lényeges, sőt, nélkülözhetetlen alkotóeleme az egyet nem értés. A demokrácia akkor tartható fenn, ha alapvető értékeink tartalmának meghatározása demokratikus és elszámoltatható tanácskozási-döntéshozatali folyamatok eredménye.[5] Kiderül tehát, hogy Loughlin könyve egy újabb, egyedi elméleti hátterű és lényeglátó történelemszemléletű kiáltvány a jogállam, a jogforradalom és a jogállam ellen. Hadd idézzem terjedelmében a szerzőt:
- 198/199 -
"Amint egy politikai rendszer az alanyi jogok nyelvén fogalmazódik meg, a jogászok túl könnyedén feltételezik, hogy az egy olyan átfogó keretet tartalmaz, amelyre az igazságszolgáltatásnak kell ügyelnie, a jogalkotási és közigazgatási tevékenység pedig puszta szabályozási tevékenységgé redukálódik, amelyet az alanyi jogra való hivatkozással felül lehet bírálni. Ez túlértékeli az igazságszolgáltatás azon képességét, hogy politikai ítéleteket hozzon erősen vitatható jogigényekről, és alábecsüli a jogalkotó és más tisztviselők döntéseiben benne rejlő ítéletet az alanyi jog tartalmáról. A demokratikus mérlegelés, döntéshozatal és elszámoltathatóság intézményi színtereinek fenntartása a meghatározatlanság alapvető jellemzője. Mindezek megléte alapvető előfeltétel a politikai szabadság Tocqueville-i víziójának fenntartásához."[6] (108.o.)
A konstitucionalizmus általános mintájára épít Loughlin szerint az aspirációs konstitucionalizmus, melyben az alkotmány minden jog forrása és az individuális személy felemelésének eszköze a nagyobb egyenlőség felé tartó úton.[7] Az aspirációs konstitucionalizmus többek között azt a helyzetet vonja magával, hogy a jogot értelmező bíróság feladata is az lesz, hogy lépéseket tegyen az alkotmány által ígért egyenlőség felé. Ennek egyik következménye lehet, hogy az egyenlőséget formálisan deklaráló progresszív bírói ítélet valójában elfedi a szubsztantív egyenlőtlenséget. Arra is utal a szerző, hogy nem helytálló kizárólag a bíróságokra mutogatni, amiért azok felfalják a törvényhozás hatásköreit: ez a szerep a politikai hatalmi ágnak is kényelmes, ugyanis a nehéz kérdéseket át lehet terelni egy demokratikus módon nem számonkérhető fórum elé - azonban Loughlin szerint a társadalmi változások elérésének ez a módszere "azt a veszélyt rejti magában, hogy kiszívja a demokrácia éltető erejét".[8] A aspirációs konstitucionalizmus riválisa Loughlin szerint az ordo-konstitucionalizmus. Ahogy a szerző is leírja, az ordoliberalizmus megalapozása a 20. század során abban a felismerésben rejlett, hogy az áhított ideális piaci körülmények a klasszikus liberális gondolkodás kis kormányzat felfogásával ellentétben nem alakulnak ki spontán módon. A klasszikus liberalizmustól eltérően tehát az ordoliberalizmus amellett teszi le a voksát, hogy a liberális gazdaság hatékony működésének kereteit állami beavatkozással kell megteremteni - a szabadság kereteit az erős, de limitált állam teremtse meg. Ebben a neoliberális elképzelésben az alkotmány feladata az, hogy olyan intézményi konstellációt hozzon létre, amely a nagy kormányzat mellett is garantálni tudja a jól működő piacot.[9] Ez lesz az ordo-konstitucionalizmus: ebben a rendszerben az állam feladata nem a klasszikus liberalizmus semlegessége, hanem hogy nyíltan favorizálja a liberális rendszert. Ennek módszere, hogy az alkotmány kizárja a lehetőségét annak, hogy a rendszert a demokratikus törvényhozás megbolygathassa, teszi mindezt specifikus intézményi garanciák elhelyezésével, így például az alkotmányt és az alapvető jogokat védelmező független bíróság, vagy éppen a független, politikai befolyástól elzárt
- 199/200 -
központi bank felállításával.[10] Az ordo-konstitucionalizmus a globalizációval párhuzamosan azonban arra is igényt tart, hogy nemzetközi szinten szerezzen érvényt magának. Míg nemzetállami szinten eszköze a megkötözött demokrácia, addig nemzetközi szinten egy olyan rezsim, amely képes védelmezni a gazdasági szabadságot a demokratikus törvényhozások beavatkozásától, protekcionista és redisztributív intézkedésektől. Loughlin szerint a globális ordo-konstitucionalizmus működési közege a nemzetközi jog és a belső jog metszéspontján található, ideális terepe pedig az, amikor a nemzetközi bíróságok ítéletei a belső jogban közvetlenül kikényszeríthetők.[11] Az ordo-konstitucionalizmus szintén egy olyan eszmerendszer, amely saját céljainak megvalósításaként eszközül tudja használni a konstitucionalizmus létező mintáját.[12] Az eszmetörténeti áttekintésből kiderül, hogy a konstitucionalizmus nem mindig látszott világsikernek, de jelenlegi globális népszerűsége határtalannak tűnik - Loughlin ezt a népszerűséget sokkal inkább az amerikai alkotmányjog-tudomány dominanciájának tulajdonítja, mint az amerikai példa vonzerejének. Érzékletes beszámolót nyújt arról, hogy hogyan járult ehhez hozzá a modernkori individualizáció: a hierarchiák eróziója, a közügyek/közfeladatok kiszervezése, a kollektív döntéshozatal felváltása az egyéni ítélkezéssel. A nemzetállami kormányok autoritását tehát alulról az individualizáció, a köz- és magánszféra közötti határok elmosódása és az alapvető jogok áradása, felülről pedig a globális szervezetek növekvő dominanciája kérdőjelezi meg.
Az alkotmányértelmezés középpontjában már nem a közhatalmi intézmények által gyakorolható hatalom határai, hanem az individuális alanyi jogok állnak, a közhatalom súlypontja a jogalkotásról a bíróságokra helyeződik át, a kollektív politikai döntéshozatalt pedig a bírói érvelés váltja fel. A határokon átívelő folyamat alkotmányos elvekre és alapjogokra épül, és így az "alkotmányosodás" folyamata Loughlin szerint egy "totális alkotmányban" és a 'nemzeti' és a 'nemzetközi' közötti határok felolvadásában fog tetőzni.
"A jogalkotók által alkotott rendes jog és az alkotmány alapvető törvénye közötti hierarchikus viszony megszűnt. Az új kozmopolita paradigmában már nem az alkotmány rendelkezik a végső tekintéllyel, mivel immár a bírói értelmezés teremtő erejének van alávetve, amely összhangba hozza azt láthatatlan alkotmány elveivel. A szuper-legalitás uralkodik."[13]
Loughlin megjegyzése a globális alkotmányosodásról különösen relevanciával bír például az Európai Unióval összefüggésben. Úgy látja, hogy az alkotmányosodás folyamata, miközben a nemzeti kormányok autoritását aláássa, a nemzetközi szervezetekét ezzel párhuzamosan erősíti. Azok a nemzetközi szervezetek, amelyek nem rendelkeznek a nép alkotmányozó hatalmából fakadó autoritással, Loughlin eszmefuttatása sze-
- 200/201 -
rint legitimitásukat "a közgondolkodás sajátos univerzális parancsaira"[14] (194. o.) alapozzák - az alkotmányosodás olyan rendszert legitimál, "amely többé már nem a nép projektje, és már nem áll a nép ellenőrzése alatt".[15] Loughlin ezzel szemben úgy látja: egy alkotmány egy adott területen élő meghatározott ember-csoportnak tulajdoníthatja autoritását, aminek azonban további előfeltétele egy valójában már létező alkotmány, vagyis egy közös politikai kultúra megléte, amely az alkotmányos demokrácia fenntartásának alapját képezi.[16] Így az Európai Unió alkotmányosodásához paradigmaváltásra volt szükség: a szuverén államok nemzetközi jog szerinti interakcióját egy föderatív kozmopolita rendszer váltotta fel, amelyben a köz- és magánszféra, a nemzeti és a nemzetközi között húzódó határok elhomályosodnak, és helyüket az individuális alanyi jogok rendszere veszi át - Loughlin szerint ezáltal biztosítva azt, hogy a nemzeti határok ne legyenek egyúttal a tőke nemzetközi mozgásának akadályai is.[17]
Loughlin bemutatja azoknak a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatoknak széles spektrumát is, amelyek szerinte az alkotmányos demokrácia hanyatlásának hátterében állnak, felvázolva egy átfogó problématérképet, amelyből meglehetősen nehéz kibogozni a hangsúlyokat. Megemlíti a növekvő egyenlőtlenségeket, a gazdasági hatalom politikai hatalommá való transzformálását, azt, hogy "a gazdagok már nem tekintik magukat egy területileg körülhatárolt politikai nemzet részének", valamint a "fejlett demokráciákba" irányuló, korábban nem tapasztalt mértékű bevándorlást - mindezek fellazítják az alkotmányos demokrácia szilárd alapjául szolgáló közös értékek jótékony szorítását.[18]
Mit kapunk végül a könyv egészéből? Erre a kérdésre adott válaszom három részre osztanám. Először is, átfogó történelmi-ideológiai áttekintést kapunk az alkotmányosság, mint eszme vagy ideológia kialakulásáról és fejlődéséről. Másodszor, az elméleti és történelmi alapokra helyezve markáns demokrácia-párti kritikáját láthatjuk a Loughlin által alkotmányosságnak - konstitucionalizmusnak - nevezett jelenleg uralkodó politikai rendszerről vagy politikai ideológiáról, amelyben a bírói jogértelmezés vagy még inkább a bírói jogalkotás a közpolitika meghatározó részét elszívja a demokratikus döntéshozatali folyamatok színteréről, a demokráciát megtestesítő törvényhozást pedig elvont alkotmányos elvek és individuális alanyi jogok puszta végrehajtójává degradálja - ez a jurisztokrácia rendszere, a bírói állam vagy a bírói szupremácia állapota. Harmadszor, egy intenzív és mélyreható társadalomkritikát kapunk, amely amellett érvel, hogy az egészséges alkotmányos demokrácia előfeltételei hiányoznak a modern nyugati társadalomból. Böckenförde szavai (a híres "diktum") juthatnak eszünkbe e sorok olvasásakor: "a szabadelvű, szekularizált állam olyan előfeltételekből meríti életét, amelyeket ő maga sem tud garantálni" - ezt a mondatot maga a szerző sem felejtette el egy ponton felidézni.[19]
- 201/202 -
Loughlin azt sugallja, hogy az elmúlt években sokat problematizált kérdés, a populizmus politikai kategóriájának jelenléte korunkban talán nem is maga a probléma, hanem egy tünet - a konstitucionalizmus globális projektjével szemben keletkezett elkerülhetetlen reakció. A szerző jól érzékelteti, hogy amennyiben diagnózisa helyes, akkor a jelenlegi "kezelések" kudarcra vannak ítélve: a javasolt gyógymód éppen annak a gyógyszernek növeli a dózisát, amely a megszüntetni kívánt tünetek elsődleges okozója - a konstitucionalizmus zászlóvivő intézményeinek megerősítése újból és újból a demokrácia ellenében.[20] ■
JEGYZETEK
[1] Loughlin i. m. 38.
[2] Uo. 192.
[3] Uo. 122.
[4] Uo. 102.
[5] Uo. 108.
[6] Uo.
[7] Uo. 94-95.
[8] Uo. 168.
[9] Uo. 63.
[10] Uo. 74.
[11] Uo. 187.
[12] Uo. 193.
[13] Uo. 200-201.
[14] Uo. 194.
[15] Uo. 201.
[16] Uo. 197.
[17] Uo. 187.
[18] Uo. 198.
[19] Uo. 36.
[20] Uo. 199.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző PhD-hallgató (PPKE JÁK).
Visszaugrás
