A felperes és másik két diáktársa 1997. május 13-án az alperes iskola egyik pedagógusának felkérésére az iskola udvarán található fémből készült kétkerekű szállítókocsival papírt szállítottak. A felperes ötlete folytán a kiskocsit a gyermekek futva húzták, és iskola bejáratánál bekanyarodva a kocsi egyik kereke gödörbe került és a kocsi húzórúdja a felperes kezét neki nyomta a bejáratnál lévő betonoszlopnak, amelynek következtében a felperes a jobb keze I. ujja alappercének nyílt, darabos törését, roncsolódását szenvedte el, és emiatt az ízületi vonal alatt csonkolást kellett végezni.
A felperes a balesettel összefüggő nem vagyoni kárigényét érvényesítette, az alperes a kereset elutasítását kérte.
Az elsőfokú közbenső ítéletben a bíróság azt állapította meg, hogy a felperest 1997. május 13-án ért balesetben "az alperesi közrehatás mint felelősség mértéke 60%". A közbenső ítélet indokolása szerint a közoktatásról szóló 1993. évi LXXIX. törvény (a továbbiakban: Köot.) 77. §-ának (3) bekezdése alapján a felperest a tanulói jogviszonnyal összefüggésben érte a baleset. A Köot. 121. §-ára alapított alperesi védekezést az elsőfokú bíróság nem fogadta el és közbenső ítélete indokolásában megállapította, hogy ha az alperes iskola felkéri a tanulót egy tevékenységre, akkor azt felügyelnie is kell. A felügyelet hiányosságát mutatja többek között az is, hogy a veszélyes kocsit a tanulók elől nem zárták el. A károsult részéről a fém kocsi szertelen, felróható, rendeltetésellenes használata olyan elháríthatatlan magatartásnak minősül, amelynek értékelésével a bíróság a károsult felperes közrehatását 40%-os mértékben állapította meg.
A felperesnek a teljes kártérítő felelősség megállapítására irányuló fellebbezése és az alperesnek a kereset elutasítása iránti csatlakozó fellebbezése folytán eljárt másodfokú bíróság az elsőfokú közbenső ítéletet helybenhagyta. A másodfokú közbenső ítélet indokolása szerint a kézikocsi rendeltetésellenes használata a károsult részéről nem tekinthető elháríthatatlan magatartásnak, mert az a megfelelő pedagógusi felügyelettel megelőzhető lett volna. A Köot. 77. §-ának (3) bekezdése alapján alkalmazandó Ptk. 345. §-ának (2) bekezdése értelmében azonban nem kell megtéríteni a kárt annyiban, amennyiben az a károsult felróható magatartásából származik. A felperes pedig a kocsi engedély nélküli elvitelével és nem rendeltetésszerű használatával közrehatott a kár bekövetkeztében. A kármegosztás mértéke pedig a másodfokú bíróság szerint nem volt a fellebbezéssel támadott.
A felperes felülvizsgálati kérelme az alperes kizárólagos, teljes kártérítő felelősségét megállapító közbenső ítélet meghozatalára irányult. Azzal érvelt, hogy az adott esetben elsődlegesen a Köot. rendelkezései az irányadóak, ezért az alperes csak annak a kárnak a megtérítése alól mentesül, amelyet a felperes elháríthatatlan - és nem felróható - magatartása okozott. Miután a felperes magatartása nem volt elháríthatatlan, ezért a felperes jogi álláspontja szerint kármegosztásnak nincs helye.
Az alperes a felülvizsgálati kérelmében a jogerős közbenső ítélet megváltoztatását és a keresetet elutasító ítélet meghozatalát kérte. Álláspontja szerint a jogvita elbírálása szempontjából annak van döntő jelentősége, hogy a baleset mikor és hogyan történt, illetőleg a felelősség kimenthető volt-e. Az alperes a közoktatási törvény rendelkezéseire alapítva arra hivatkozott, hogy a baleset idején a tanuló nem állt az iskola felügyelete alatt. Ha a baleset nem a kötelező vagy ún. nem kötelező tanórai foglalkozások, ezek közötti szünet, a tanítás kezdete előtti és étkezés alatti felügyelet, illetőleg nem tanórán kívüli foglalkozás alatt következik be, akkor ezért az oktatási- nevelési intézmény nem tartozik felelősséggel. A perbeli baleset pedig az intézmény területén kívül történt a tanórák után, és kizárólagos oka a fémkocsi nem rendeltetésszerű használata vagyis a felperes felróható és elháríthatatlannak minősülő magatartása volt.
A Legfelsőbb Bíróság a felperes felülvizsgálati kérelmét alaposnak, az alperes felülvizsgálati kérelmét alaptalannak találta. Jogi álláspontját a következőkkel indokolta.
Az alperes kártérítő felelősségének elbírálására - a felelősség fennállása és a mentesülés tekintetében - a Köot. speciális rendelkezései az irányadóak. A Köot. 77. §-ának (3) bekezdése értelmében az iskola a tanulói jogviszonnyal összefüggésben okozott kárért vétkességére tekintet nélkül teljes mértékben felel. A kártérítésre a Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit kell alkalmazni azzal a kiegészítéssel, hogy a nevelési- oktatási intézmény illetve gyakorlati képzés szervezője a felelősség alól csak akkor mentesül, ha bizonyítja, hogy a kárt a működési körén kívül eső elhárítatlan ok idézte elő. Nem kell megtéríteni a kárt, ha azt a károsult elháríthatatlan magatartása okozta.
A bíróság a jogerős közbenső ítéletben a bizonyítékok mérlegelésével helytállóan jutott arra a következtetésre, hogy a felperest a tanulói jogviszonnyal összefüggésben érte a károsodás. Az a tanítás után, iskolai érdekből, a papírgyűjtés miatt végzett szállítási tevékenység, amelynek kezdeményezésében az alperes tanárának szerepe és végrehajtásáról tudomása is volt, a tanulói jogviszonnyal összefüggő és felügyelet alá eső tevékenységnek minősül, függetlenül attól, hogy minderre a tanórák elvégzése után került sor. Az iskolán "kívüli" esemény fogalma nem szűkíthető le az iskola, mint hely elhagyása utáni eseményre, hanem a felügyelet illetve a felelősség szempontjából jelentősége van annak is, hogy a tevékenység az iskolai feladatokkal és érdekekkel függött össze.
A Köot. 77. §-ának (3) bekezdése alapján az alperest olyan objektív, vétkességétől független felelősség terhelte a tanulói jogviszonnyal összefüggésben bekövetkező kárért, amely alól csak akkor tudja magát kimenteni, ha bizonyítja, hogy a kárt működési körén kívül eső elháríthatatlan ok idézte elő. Ilyen ok fennállása azonban a perben nem bizonyított. A kár alapvető oka egyrészt az volt, hogy a felperes a kocsihoz hozzáférhetett, másrészt azt rendeltetésellenesen használta. A kármegosztás tekintetében téves a másodfokú bíróságnak a jogerős közbenső ítélet indokolásában kifejtett álláspontja, amely szerint nem kell megtérítenie az alperesnek a kár azon részét, amely a károsult felróható magatartásából származott. A Köot. 77. §-ának (3) bekezdése ugyanis a Ptk. 345. §-a (2) bekezdésének alkalmazhatóságát nem teszi lehetővé, mert az abban foglaltakat "kiegészítésként", attól eltérően maga szabályozza, ennélfogva az alperesnek a kárnak csak azt a részét nem kell megtérítenie, amelyet a károsult elháríthatatlan - és nem vétkes - magatartása okozott. Miután azonban az alperes magatartása nem volt elháríthatatlan, a kár megosztására nincs jogi lehetőség. A jogerős közbenső ítélet indokolásában a másodfokú bíróság atekintetben helyesen foglalt állást, hogy a felperes magatartása azért nem volt elháríthatatlan, mert megfelelő felügyelettel a kár elkerülhető lett volna. Nem hagyható figyelmen kívül az sem, hogy a veszélyes tevékenység kifejtésére alkalmas kocsi felügyelete kapcsán is mulasztás terheli az alperest, mert olyan módszert kellett volna alkalmaznia, amely mellett kizárt annak lehetősége, hogy a tanulók a kocsit felügyelet nélkül igénybe vegyék és ezáltal lehetőség nyíljon a károkozásra.
Mindezekre tekintettel a jogerős közbenső ítélet jogszabálysértő módon állapította meg az alperes kártérítő felelősségének a mértékét, ezért azt a Legfelsőbb Bíróság hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét pedig megváltoztatta és az alperes teljes kártérítő felelősségét állapította meg (Legf. Bír. Pfv. II. 20. 761/2000. szám).
A felperes 1997. szeptember 28-án az alperes által üzemeltetett T. Szálló fürdőjében az öltöző felé vezető vizes kövezeten elcsúszott, és ennek követében farokcsont-törést, bal alkarján zúzódásokat szenvedett. A fürdőben a zuhanyozó, illetőleg az öltöző aljzata márvánnyal burkolt, érdesítve nem volt. A fürdő különböző részein az alperes a csúszásveszélyre figyelmeztető táblákat helyezett el. Az alperes felelősségbiztosítója a felperes kárigényét elutasította arra hivatkozással, hogy a figyelmeztető jelzések elhelyezésével az alperes eleget tett a tőle elvárható kötelezettségének, így a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése szerint mentesül a felelősség alól.
A felperes a keresetében 150 000 forint nem vagyoni és 350 000 forint vagyoni kára megfizetésére kérte az alperes kötelezését.
Az alperes a kereset elutasítását kérte. Azzal érvelt, hogy a kőburkolat minősége technikai megoldása megfelelő, emellett a személyzet folyamatosan törli a burkolatot és csúszásveszélyre figyelmeztető táblákat is elhelyeztek fürdőben, ennélfogva úgy járt el, ahogy az adott helyzetben általában elvárható.
Az elsőfokú bíróság a közbenső ítéletében a T. Szállóban a felperest ért említett káreseménnyel kapcsolatban az alperesnek a felperes felé fennálló kártérítési felelősségét megállapította. Indokolása szerint a felperes azáltal, hogy igénybe vette a fürdő szolgáltatásait, szerződéses kapcsolatba került az alperessel. Az alperes a Ptk. 277. §-ának (2) bekezdésében foglalt együttműködési kötelezettségét azonban megszegte, mert nem olyan megoldást (csúszásgátló burkolat, érdesítés, szőnyeg stb.) alkalmazott, amely a baleset megelőzésére alkalmas. Ezért a Ptk. 318. §-ának (1) bekezdése és a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján felel a bekövetkezett kárért.
Az alperes fellebbezése folytán a másodfokú bíróság a közbenső ítéletében az elsőfokú bíróság közbenső ítéletét részben megváltoztatta és azt állapította meg, hogy az alperest a perbeli balesetből eredő károk megtérítéséért 50%-os arányban terheli a kártérítési felelősség. A másodfokú közbenső ítélet indokolása szerint az alperes a Ptk. 352. §-ának (1) bekezdése alapján felel az épület hiányosságaiból másra háramló kárért, mert a szabvány hiányától függetlenül elvárható volt, hogy a padlóburkolat csúszásának megakadályozására a technika mai fejlettségi szintjén mindent megtegyen, és ez magában foglalja a felület érdesítését és csúszásgátló eszközök elhelyezését. A másodfokú közbenső ítélet indokolása szerint azonban a felperes többször járt az uszodában, így tudomása volt arról, hogy padlóburkolat csúszós, ezért elvárható volt, hogy az uszoda teljes területén fokozott figyelemmel közlekedjen. Ennek figyelembevételével a Ptk. 340. §-ának (1) bekezdése alapján a kár megosztására volt alap, amelynek mértékét a másodfokú bíróság 50-50%-ban határozta meg.
A jogerős közbenső ítélet ellen az alperes élt felülvizsgálati kérelemmel, amely a keresetet elutasító ítélet meghozatalára irányult. Az alperes a felülvizsgálati kérelmében hivatkozott arra, hogy kártérítő felelősségének elbírálására a Ptk. 352. §-ának (1) bekezdése nem alkalmazható. Utalt arra is, hogy az öltözőben a padlóburkolat hibamentes volt, a nedvesedés ellen padlófűtést biztosított, és ezen kívül a padlóburkolatot rendszeresen felcsiszoltatta, csúszásmentesítette. Az érdesítésre azért nem került sor, mert az botlásveszélyt idézhet elő. A felperes nem csúszásmentes papucsban közlekedett, ezért a baleset bekövetkezéséért kizárólagosan őt terheli a felelősség.
A felperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében az alperes teljes kártérítő felelősségének megállapítását kérte.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet alaptalannak, a felperes csatlakozó felülvizsgálati kérelmét alaposnak találta, a következő indokok szerint.
A felperes a keresetében a balesetével összefüggő kárai megtérítését igényelte. A másodfokú közbenső ítélet a kártérítési felelősséget tévesen alapította a Ptk. 352. §-ának (1) bekezdésére. Az adott esetben nem az épület, illetőleg egyes részeinek hiányosságából származott a kár, hanem abból, hogy a fürdő és kiszolgáló helyiségeinek rendeltetésszerű használata további kötelezettségeket ró az üzemeltetőre annak érdekében, hogy az állandóan nedves felületen a baleset elkerülhető legyen. Ennek megfelelően a bíróságnak a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján azt kellett vizsgálnia, hogy az alperes a fürdő üzemeltetése során a tőle elvárható módon járt-e el a kár elhárítása érdekében.
A másodfokú közbenső ítélet indokolása arra helytállóan utalt, hogy az uszoda és a fürdő üzemeltetőitől a szabvány előírásoktól függetlenül is elvárható, hogy a padlóburkolat csúszásának megakadályozására mindent megtegyen. Az alperes azonban a kövezet érdesítését, illetőleg csúszásgátló eszközök (szőnyeg, rács stb.) alkalmazását annak ellenére elmulasztotta, hogy tudomása volt a felületek csúszósságáról, ezért a kártérítő felelősség alól magát nem mentette ki, erre a figyelmeztető táblák elhelyezése nem alkalmas.
Az alperes alaptalanul hivatkozott arra is, hogy a kár a felperes felróható magatartásának következménye volt. E körben a felperes a csatlakozó felülvizsgálati kérelmében helytállóan sérelmezte a kármegosztás alkalmazását. Az a tény, hogy a felperes az uszodában többször járt és ismerte a körülményeket, illetőleg a figyelmeztető táblákat, nem bizonyítja, hogy a fokozott figyelmet elmulasztva vagy a nem megfelelő papucs használata miatt érte a baleset. A Ptk. 340. §-a (1) bekezdésének alkalmazása tekintetében a károsultnak a kár megelőzése érdekében fennálló kötelezettségének megszegéséből eredő önhibáját a károkozónak kell bizonyítania, ilyen bizonyíték azonban a perben nem merült fel, ezért a jogerős közbenső ítélet megalapozatlanul jutott arra a következtetésre, hogy a károk megtérítéséért az alperest csak 50%-ban terheli a felelősség.
A kifejtettekre figyelemmel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős közbenső ítéletet hatályon kívül helyezte és az elsőfokú közbenső ítéletet helybenhagyta (Legf. Bír. Pfv. III. 21. 059/2000. szám).
A II. r. alperes rendőrkapitányságnál szolgálati viszonyban álló V. B. rendőr főtörzsőrmester 1997. május 10-én szolgálaton kívüli pihenő ideje alatt a tulajdonában álló Parabellum gyártmányú önvédelmi maroklőfegyverét csőre töltve, kibiztosított állapotban helyezte el a könyvespolcon, ahonnan azt az I. r. alperes V. B. engedélyével levette és a leadott lövéssel eltalálta a felperesek gyermekét, aki a sérülései következtében életét vesztette.
A felperesek a keresetükben a gyermekük halálával összefüggő vagyoni és nem vagyoni káruk egyetemleges megtérítésére kérték az I-II. r. alperesek kötelezését.
Az I. r. alperes érdemi ellenkérelmet nem terjesztett elő. A II. r. alperes a kereset elutasítását kérte arra hivatkozással, hogy V. B. károkozása nem állt a munkaviszonyával összefüggésben, ezért munkáltatóját kártérítő felelősség nem terheli.
A bíróság a jogerős ítéletével az I. r. alperest a felperesek vagyoni és nem vagyoni kárának megfizetésére kötelezte, a II. r. alperes kártérítési felelősségét azonban nem állapította meg. Ez utóbbi rendelkezést azzal indokolta, hogy a káresemény nem V. B. szolgálati viszonyával összefüggésben következett be, aki szándékosan, folyamatosan és többszörösen megszegte a kézi lőfegyverekről és lőszerekről, a gáz és riasztó fegyverekről, valamint a légfegyverekről és lőterekről szóló 115/1991. (IX. 10.) Korm. rendelet előírásait. Magatartása a rendőrségi szolgálati viszonnyal nem volt összefüggésbe hozható, és a szolgálaton kívüli magatartásról rendelkező jogszabály sem teremt alapot a Ptk. 348. §-ának alkalmazására. Az I. r. alperes az általa elkövetett jogellenes magatartással okozati összefüggésben keletkezett kárért a Ptk. 339. §-ának (1) bekezdése alapján maga tartozik helytállni.
A felperesek felülvizsgálati kérelme a jogerős ítélet hatályon kívül helyezésére és az alperesek egyetemleges kárfelelősségének megállapítására irányult.
A Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati kérelmet - az alábbi indokok alapján - alaptalannak találta.
Az ítélkezési gyakorlat szerint a Ptk. 348. §-ának (1) bekezdése alapján a munkáltató felelősségét kell megállapítani akkor is, ha az alkalmazott a kárt nem a szoros értelemben vett munkakörében okozta, hanem a munkaköre folytán került olyan helyzetben, hogy a károkozásra lehetőség nyílt. Ebben az esetben is szükséges azonban a károkozó tevékenységnek a munkaviszonnyal való összefüggése. V. B. a munkaköre folytán igényelhetett ugyan olyan önvédelmi fegyvert, amely a saját tulajdonában áll, ennek használata azonban semmilyen tekintetben nem állt összefüggésben az adott esetben a munkaviszonyával. Nem vitatott tény, hogy a károkozás időpontjában szolgálati idején kívüli pihenőidejét töltötte. Nem a munkáltató érdekében járt el és nem a munkaköri kötelezettségét teljesítette; tevékenysége nem a munkájával összefüggő vagy a jogszabályban a munkáltató által meghatározott feladatok teljesítését szolgálta, ennek folytán a Ptk. 348. §-a (1) bekezdésének alkalmazására nem volt jogi lehetőség.
A jogerős ítélet helytállóan utalt arra, hogy a szolgálaton kívüli magatartást szabályozó jogszabály a munkáltató és a hivatalos állomány tagja közötti belső viszony szabályozza és sem ennek a jogszabálynak, sem a lőfegyverek használatáról rendelkező jogszabályi rendelkezéseknek a megszegése nem ad alapot a Ptk. 348. §-a (1) bekezdésének alkalmazására. A II. r. alperes felelőssége szempontjából nincs ezért jelentősége annak, hogy V. B. a lőfegyver használatát szabályozó jogszabály több rendelkezését is megsértette azzal, hogy ittas állapotban a fegyvert jogosulatlan személynek engedte át és ezzel objektív veszélyhelyzetet teremtett és ezzel a szolgálaton kívüli magatartás szabályait megsértette.
Mindezekre tekintettel a Legfelsőbb Bíróság a jogerős ítélet felülvizsgálati kérelemmel támadott rendelkezéseit hatályában fenntartotta (Legf. Bír. Pfv. III. 20. 845/2000. szám). ■
Visszaugrás
