Bíbor, Miskolc, 2002.
Néhány hónappal ezelőtt szemléletében új tankönyvet jelentettek meg a Miskolci Egyetem Jogelméleti és Jogszociológiai Tanszékének oktatói: a Bódig Mátyás és Győrfi Tamás szerkesztette új államelmélet jegyzetet. Olyan könyvről van szó, amely nemcsak az éppen vizsgára készülő hallgató, hanem az államelmélet tudománya iránt érdeklődő olvasó érdeklődésére is joggal tarthat számot. Az alábbi áttekintésben a tartalmi bemutatás mellett hangsúlyt helyezek a könyv sajátos szemléletének vizsgálatára is.
A könyv első szembetűnő vonása, hogy az a rész is érdemi jelentőségre tesz szert benne, amely sok könyvben egyébként csak formális szerepet kap: a bevezetés. Már terjedelme is árulkodik kitüntetett funkciójáról, hiszen majd hét oldal hosszú, és, ami még szokatlanabb, lábjegyzeteket is tartalmaz. A bevezetést az értékeli fel, hogy itt kap helyet annak a döntésnek az indokolása, miért tér el ez az államelmélet tankönyv a hazai irodalomban eddig megjelent egyetemi jegyzetektől, és hogy miért ragaszkodik egy tematikus szűkítéshez, amikor tárgyát kidolgozza.
A jegyzet nem foglalkozik olyan klasszikus államtani kérdésekkel, mint a terület, a népesség, az állam funkciói vagy éppen az állami közszolgálat. Ezt a választást egyrészt az indokolja, hogy ha a szerzők csak ilyen szempontokra koncentrálnának, az túlságosan szűk fogalmi keretbe szorítaná a tárgy hiteles és alapos feldolgozását. Másrészt pedig az, hogy sok idevágó kérdéssel megfelelő mélységben foglalkoznak más tantárgyak az egyetemi jogi oktatásban (alkotmányjog, közigazgatási
- 157/158 -
jog, nemzetközi közjog), így az államelmélet keretében való oktatásuk csak átfedéseket és felesleges ismétléseket eredményezne.
Nem tárgyal a könyv olyan kérdéseket sem, amelyek az állami intézmények sajátos működésmódját, vagy az abból nyerhető szociológiai tapasztalatokat érintenék. Ennek a témakörnek a mellőzése még egyszerűbben védhető: a politikai szociológia és jogszociológia diszciplínái ezt a feladatot kielégítően elvégzik.
A tematikus szűkítés eredménye az, hogy a könyv kifejezetten politikai filozófiai aspektusból közelíti meg tárgyát, és arra keresi a választ, hogy egyes közjogi intézmények miből nyerik értelmüket, felállításuk mögött milyen filozófiai álláspontok húzódnak meg, valamint hogy létezésük és működésük milyen igazolási kérdéseket vet fel. Ez maga is a könyv módszertani sajátosságai közé tartozik, a legtöbb ismert államelméleti jegyzettel ellentétben itt normatív, nem pedig leíró elemzéseket találhatunk.
A könyvben egy más irányú szűkítés adódik abból, hogy csak az állam egyik sajátos strukturális változatának, a mérsékelt államnak a normatív bemutatásával találkozhatunk benne. Sőt, a mérsékelt államnak is inkább csak azzal a változatával, amelyben az államhatalom intézményes korlátait a törvények jelentik.
A mérsékelt állam értelmét a szerzők elsősorban abban látják, hogy ez az egyedüli államszerkezet, melyben biztosított a politikai szabadság. A politikai szabadság pedig ahhoz szükséges, hogy az ember maga választhassa meg a számára való jó élet útját, maga határozza meg önmagát. Enélkül a szerzők szerint nem lehetséges az emberhez méltó élet. Ennyiben mindenképpen a liberális politikai filozófia alapértékei mellett kötelezik el magukat. Ez azonban természetesen nem pusztán önkényes, ésszerű indokokkal alá nem támasztható szubjektív döntés, hiszen a létező államok alkotmányainak túlnyomó többsége deklarálja a fent jelzett értékek tiszteletben tartásának kötelezettségét. Így a választás azzal az eredménnyel is jár, hogy a könyv alkalmassá válik a magyar közjogi intézményrendszer politikai filozófiai háttérelméletének feltárására is.
Maga a tankönyv két fizikailag is elkülönülő részből áll. Az első kötet az Elmélettörténet alcímet viseli, és tíz fejezetből áll. Ennek a kötetnek az a szerepe, hogy általános áttekintést nyújtson a meghatározó történelmi szerepet játszó politikai filozófiai eszmeáramlatokról, és így mutasson fel kulcsfontosságú érveket a mérsékelt állammal kapcsolatban. Természetesen emellett betölti azt a klasszikus funkciót is, hogy
- 158/159 -
egy egyetemi képzésben részt vevő hallgató számára kielégítő történeti áttekintést adjon az államelméleti problémakör elsajátításához.
A Szabó Miklós által írt első négy fejezet tárgya az ókori és a középkori politikai gondolkodás bemutatása. Ez a rész a jegyzet egészének koncepciójához mérten is önálló elméleti igénnyel lép fel, ugyanis tartalmazza a szerző sajátos felfogását a politikai minták evolúciójáról. Erre a nézetre hárul annak indoklása, hogy miért éppen az ókori görög gondolkodóktól kezdi a könyv a vizsgálódásait a politikai filozófia körében. Hiszen a kezdőpont meghatározása nem annyira egyértelmű, mint azt a tradicionális meggyőződés sugallja: inkább érvekre igényt támasztó, kontingens választás.
A fejezetek többségében magától értetődő módon nem találunk meghökkentő újdonságokat. Egy, a graduális képzés számára készült tankönyvben, ahol csak pár fejezet jut több ezer évnyi fejlődés bemutatására pusztán alapvető ismereteket lehet lefektetni. Így az ókort taglaló fejezetben helyet kap Platón, Arisztotelész és Ciceró politikai filozófiai koncepciójának bemutatása, míg a középkori fejezet esetén - a társadalmi-politikai-ideológiai körülmények leírása mellett - Szt. Ágoston, John of Salisbury, Aquinói Szt. Tamás, Dante és Páduai Marsilius állami léttel kapcsolatos gondolatainak feldolgozása. Mivel a könyv sajátosságát nem ezek a fejezetek adják, áttérünk a következő részekre.
Az ötödik fejezet "Az újkori politikai gondolkodás általános jellemzése" címet kapta, szerzői együttesen maguk a könyv szerkesztői. Itt csak a fejezet két megoldására utalok, mert ezeket didaktikai szempontból hasznosnak találom. Egyrészt az ésszerű pluralizmus fogalmának világos és a két kötetet is figyelembe véve remek helyen történő értelmezésére. Az ésszerű pluralizmus problémája a könyvben mindvégig centrális szerepet játszik, részben még a főbb újkori eszmeáramlatok pozícióját is az határozza meg, hogyan viszonyulnak ehhez a kérdéshez. Másrészt arra a mind módszertani, mind didaktikai szempontból nagyra értékelhető megoldásra utalok, hogy ez a fejezet tartalmazza az uralkodó eszmeáramlatok viszonyát meghatározó alapkérdések tételes áttekintését is. A tankönyv ezáltal ismerteti azokat az alapvető kérdéseket, melyek meghúzzák a demarkációs vonalakat az egyes politikai filozófiai eszmeáramlatok között (milyen antropológiából indul ki?, milyen választ ad az ésszerű pluralizmus tényére?, mi a viszonya a politikai racionalizmushoz?, milyen választ ad a szociális kérdésre?), ezáltal határozottan explikálja a viták alapjánál található álláspontok közötti eltérések alapjait.
- 159/160 -
A hatodik fejezet Hegyi Szabolcs munkája, és "A szerződéselméletek közös vonásai" címet viseli. A klasszikus újkori elméletek közül feldolgozza Hobbes, Locke és Rousseau társadalmi szerződéselméletének lényegi fogalmait, valamint alapvető összefüggéseit, a neokontraktualizmus képviselői közül pedig a már életében klasszikussá vált Rawls igazságosságelméletet, s végül áttekintést ad a klasszikus elméletek közös vonásairól.
A fejezetnek sikerült átfogó és árnyalt képet festenie az egyes koncepciókról. Hobbes esetében ez annyira igaz, hogy nem igazán látható, maga a szerző az elmélet melyik értelmezését fogadja el. Ugyanis nem egyértelmű, hogy a fejezet értelmezése szerint a hobbesi szuverén korlátozott, vagy korlátlan hatalommal rendelkezik. Egyrészt találhatunk egy, a szuverén hatalmának korlátait felsoroló bekezdést, amely, úgy hiszem, azt implikálja, hogy a szuverén nem lehet abszolút (144. o.). Máshol azonban a szöveg úgy utal Hobbesra, mint aki az abszolút szuverenitás elméleteinek egyik paradigmatikus képviselője (156. o.). Ezt az ellentmondást talán fel lehet oldani a könyvből kibomló teljes koncepció alapján, ha azt mondjuk, annak ellenére, hogy az önvédelem joga megilleti az alattvalókat a szuverénnel szemben, mégis abszolútnak kell őt tekintenünk, hiszen hatalomgyakorlásának módja nincs normatív korlátok közé szorítva, csupán annak célját, az erőszakos haláltól való védelmet határozza meg a szerződés. Így a hobbesi megoldás azért nem eredményezne mérsékelt államot, mert a törvények által biztosított szabadság nem képezi a társadalmi szerződés tárgyát. Ha ezt a megállapítást kombináljuk azzal az alapvető megjegyzéssel, hogy mérsékelt államról akkor beszélhetünk, ha abban a politikai szabadság valamilyen mértékben normatívan is biztosított, levonható lesz a következtetés, hogy a hobbesi szuverén annak ellenére is abszolút, hogy egyébként az alattvalók élete felett nem diszponál minden vonatkozásban. A későbbi fejezetek alapján az egyértelműen leszögezhető, hogy ha az életük fölött is szabadon rendelkezne, akkor nem abszolút szuverénről, hanem totalitárius államról lenne szó. Ha ez az értelmezés helyes, akkor talán ezt lett volna érdemes egyértelműen lefektetni a fejezetben. Ha nem, akkor is hasznos lenne egy-két pontosító megjegyzés ezzel kapcsolatban.
Az első kötet utolsó négy fejezete elemzi részletesen a 19. és 20. század meghatározó politikai eszmeáramlatait, a republikanizmust (Bódig Mátyás), a liberalizmust (Győrfi Tamás), a konzervativizmust (Szabadfalvi József) és a szocializmust (Szabó Miklós). Itt találhatjuk meg a
- 160/161 -
részletes kifejtését azoknak a kérdéseknek, amelyeket az újkori politikai gondolkodásról szóló fejezet már felvetett. Emellett természetesen az egyes irányzatokon belüli leágazások is szerepet kapnak a fejezetekben. Külön említésre érdemes a leghosszabb, a liberalizmusról szóló fejezet (33 oldal). A liberalizmus tárgyalásának kiemelt szerepe minden bizonnyal annak tudható be, hogy itt szerepel először egy sor olyan elmélet és fogalom (individualizmus, morális egalitarizmus), amely a második kötetben központi szerepet kap. Kilenc liberális szerző politikai filozófiai koncepciója kerül említésre valamilyen szinten, ezek közül Mill, Hayek és Rawls elméletét mutatja be részletesen a könyv.
Mindegyik fejezet annyira alaposnak, kimerítőnek nevezhető, hogy itt nincs elegendő hely részletes elemzésükre. Ezért csak annyit jegyezek meg, hogy minden oktatónak és hallgatónak ajánlom figyelmébe azt a módszertani következetességet, amellyel a négy szerző közösen feldolgozta ezeket az egyes eszmeáramlatokat.
A második kötet az Alapelvek és alapintézmények alcímet viseli, és tizenkét fejezetből áll. Az egész könyvre kiható tartalmi következményei vannak a "Szabadság - Hatalom - Törvény" című fejezetnek (Bódig Mátyás), amely a szabadság fogalmának elemzését adja, és ezzel egyrészt szűkíti, másrészt pontosítja a fogalom jelentéstartalmát abból a célból, hogy azt hozzáigazítsa a politikai filozófiai megközelítés igényeihez. A végkövetkeztetés az, hogy a politikai szabadság nem önérték, hanem nélkülözhetetlen eszköze annak, hogy az ember megtalálhassa a számára jó életet. Ennek az instrumentális szemléletnek a következménye az, hogy a mérsékelt államban csak azok a korlátok nem igazolhatók, melyek ezt a célt hiúsítják meg.
Az autoritás és legitimitás fogalmi körében mozgó második fejezet (Győrfi Tamás - Hegyi Szabolcs) módszertani-szemléleti következményei miatt nevezhető a kötet egyik legjelentősebbikének. A könyv ugyanis egy olyan államfogalom keretei között mozog, amely az államot alapvetően nyilvános autoritatív intézmények rendszerének fogja fel. Így az autoritás-fejezetre hárul a fogalmi megalapozás javarésze. A fejezet az autoritásproblémát egy gyakorlati filozófiai háttérelméletbe ágyazva tárgyalja, azt a tipológiát alapul véve, amelyet Joseph Raz dolgozott ki a gyakorlati indokokról szóló elméletében.
Ebben az elméleti keretben az autoritás döntése nem lesz más, mint specifikus gyakorlati indok, mely sajátosságát abból nyeri, hogy érvényessége fő szabály szerint nem függ tartalmától, továbbá hogy arra tart igényt, hogy minden más gyakorlati indokot megelőzve legyen egy
- 161/162 -
cselekvés elégséges indoka. A "fő szabály szerint" kitétel arra utal, hogy a természetes kötelességek érvényét még az autoritatív indok sem ronthatja le, így összeütközésük esetén egy jogszabály megszegése nem lesz okvetlenül jogellenes. (Bár a könyv nem utal rá, ezzel a fogalmi stratégiával értelmezhető lenne a méltányosság jogintézménye, vagy a büntetőjogban az olyan büntethetőséget kizáró okok, mint a jogos védelem vagy a végszükség.) Az így megnyitott gyakorlati filozófiai horizont teszi értelmessé azt a kérdést is, hogy lehet-e egy legitim autoritással szemben polgári engedetlenséget gyakorolni.
A "Politikai kötelezettség" című fejezet (Győrfi Tamás) arra keresi a választ, hogy milyen indokok alapján tarthat igényt az állam a polgárok engedelmességére az autoritatív indokok tekintetében. A válaszlehetőségeket három csoportra osztva (beleegyezésen alapuló elméletek, fair play elmélet, kommunitárius elméletek) mutatja be, kifejtve az érvek központi magvát, valamint a velük szemben felhozható ellenvetéseket. Nagyon fontos a de facto legitimitás és a politikai kötelezettséget megalapozó beleegyezés megkülönböztetése, bár a kettő közötti különbséget szerintem jobb lett volna az előző fejezetben, még a de iure és a de facto legitimitás fogalmainak bevezetésekor egyértelművé tenni.
Nagyon lényegre törő és korrekt a fejezetben a politikai kötelezettséget tagadó anarchista álláspont bemutatása. Úgy érzem azonban, a Robert P. Wolff elméletével kapcsolatos kritika némely vonatkozása a szövegből nem következik szükségszerűen. (83. o.) Az egyik anarchista érv ugyanis azért tartja összeegyeztethetetlennek az állam által szolgáltatott autoritatív indokokat az egyéni autonómiával, mert érvényességi igényük tartalomfüggetlen jellege kizárja, hogy tartalmi okokból elfogadhatatlan normákkal jogszerűen szegülhessünk szembe. Győrfi Tamás szerint ez az érv túl sokat bizonyít, kizárja az ígéretek és a szerződések érvényességét is. Az anarchista álláspontból azonban véleményem szerint nem következik az ígéretek vagy a szerződések formális kötelező erejének semmisége, ugyanis az állami autoritatív indokok és az ígéretek, illetve a szerződések között van egy lényeges különbség. Ez a különbség talán abban ragadható meg, hogy a tartalomfüggetlen gyakorlati indokok szolgáltatására irányuló felhatalmazás jövőre irányul (sok olyan kérdésben hoznak döntést a parlamentben, melynek tárgya esetleg nem is létezik abban az időben, amikor egy választási eljárás zajlik) és általános (többszázezer tárgyra vonatkozik). Ezzel szemben az ígéret és a szerződés idődimenziója (ebben az összefüggésben) a jelen (nem a tárgy vagy a tartalom kötelez, de a tárgy a tartalomfüggetlen
- 162/163 -
kötelezettség elvállalásakor már ismert), ebből következően konkrét. Ezek pedig meggyőződésem szerint az autonómia szempontjából releváns különbségek.
A "Szuverenitás és joguralom" című fejezet (Bódig Mátyás) a könyv egyik legtartalmasabb, és ennek következtében a feldolgozás szempontjából legnehezebb része. A szerző a szuverenitást egyfajta elsődleges autoritásként kezeli, amely az általa szolgáltatott gyakorlati indokoknak elsődleges érvényesülést követel a többi autoritatív indokkal szemben. A szuverenitás kérdését pedig úgy veti fel, hogy azt vizsgálja, milyen indokok hozhatók fel a politikai intézmények - mint nyilvános autoritások - ilyen specifikus igénye mellett. A választ két, történetileg nagy karriert befutott indok (szakértelem, transzcendens felhatalmazás) elvetése és a társulási módok elemzése után a morális tagság fogalmának bevezetésével adja meg. A joguralmat a fejezet olyan intézményelméleti megoldásként kezeli, mely a morális tagság követelményeiből levezetett, korlátozott szuverenitás intézményelméleti leképezését valósítja meg.
A fejezettel kapcsolatban két problémára hívom fel a figyelmet. Az egyik, hogy az autoritás és az elsődleges autoritásként felfogott szuverenitás fogalmai néha nincsenek egyértelműen elhatárolva egymástól. A másik, hogy nem egyértelmű, miért gondolja úgy a szerző, hogy a modern mérsékelt államban a szuverenitás jellemzően decízió-alapú. A tiltakozó szavazatok (protest votes) léte, melyekről egyebek közt a politikai szociológia vizsgálódások eredményei adnak számot, egyes esetekben inkább az inspícium-alapú szuverenitás oldalára billentik a mérleget: gyakran nem döntési, hanem inkább ellenőrzési-felülvizsgálati jogokban realizálódik a szuverenitás gyakorlása. A fejezetben található jellemzés korántsem alapvető tévedés, azonban kérdéses, hogy adott esetben a parlamenti választás a szuverenitás gyakorlásának melyik típusát jeleníti meg.
A "Demokrácia" (Bódig Mátyás) és az "Alkotmányosság" (Győrfi Tamás) című fejezetek központi témáját egyrészt a többségi döntés igazolási problémái, másrészt az alkotmányos korlátok létével kapcsolatos kérdések adják. Az egyes fejezetek részletesebb tartalmi bemutatásától terjedelmi korlátok miatt eltekintek, csupán egy következetlenségre mutatnék rá. A Demokrácia fejezetben a morális tagság dworkini koncepciója alapján a tankönyv már egyértelmű választ ad arra a kérdésre, miért van szükség a többségi döntések alkotmányos korlátok közé szorítására. Mivel a többségi döntések igazolásának egyetlen lehet-
- 163/164 -
séges módja a morális tagságra való hivatkozás, ezért az olyan döntések, melyek sértik a részvétel, az érdekeltség vagy a morális függetlenség feltételeit, sehogyan sem igazolhatók. Tehát az alkotmány ebben a tekintetben a közösség politikai moralitásának kodifikációjaként értelmezhető. További válaszra így igazából nincs is szükség, azonban az Alkotmányosság fejezet jelentős részben éppen egy ilyen további választ keres. Ez egyrészt megszakítja a szilárd fogalmi hálót, ennyiben negatívumnak tekinthető. Másrészt alternatív koncepciókat nyújt az alkotmány létének indokolására, ami egy tankönyvben jelentős érdemnek tekinthető. Hogy a mérleg nyelve merre billen, az attól függ, hogy mindez okoz-e megértési problémákat az olvasók számára, vagy sem.
A "Közszféra és a magánszféra" (Bódig Mátyás - Loss Sándor), valamint "A magánszféra elhatárolásának normatív kérdései" (Győrfi Tamás) című fejezetek nem tesznek mást, mint az eddigi eredmények következményeit vonják le a közösségi döntések határaira vonatkozóan. Kiemelésre érdemes, hogy az előbbi elemzi a közszféra és a magánszféra struktúráit és a politikai filozófiában jelentős szerzők idevágó elméleteit, míg az utóbbi a kisebbségek helyzetével kapcsolatos politikai filozófiai kérdéseket. Mindkét fejezet átgondoltan felépített, rengeteg mai és régebbi szerző munkásságának feldolgozásán alapuló munka.
A szociális kérdést taglaló fejezet (Győrfi Tamás) különböző koncepciókat mutat be és elemez (Nozick, Rawls, Hayek és Marx igazságosság-felfogását). Az igazságosság-elméletek ismertetésével lényegében nem tesz mást, mint a magánszféra egyik szeletébe, a piaci szférába való állami beavatkozással kapcsolatos igazolási stratégiákat tárgyalja, míg az intim szférába való beavatkozás elveit az előző fejezet tárgyalja. Ezen kívül bemutatja a jóléti államok történetileg kialakult típusait, a bennük megtalálható újraelosztási csatornákat, valamint a szociális állampolgáriság fogalmának jelentését és két igazolási módját. Mindezzel kapcsolatban annyit jegyzek meg, hogy a marxi elmélet véleményem szerint korántsem cáfolható olyan könnyedén, mint azt a fejezet teszi, azt hiszem, ezt a frankfurti iskola kritikai gondolkodóinak munkássága kellőképpen alátámasztja.
A nemzetállam szerepét bemutató rész (Szabadfalvi József) azt a középkortól egészen napjainkig tartó folyamatot mutatja be, melynek során a politikai közösség integráló tényezőjeként a nemzethez való tartozás került előtérbe. A fejezetnek két, külön kiemelésre méltó erénye van. Az egyik, hogy "A nemzet, mint a közösségi identitás alapja" című alfejezet a kortárs szakirodalom felhasználásával hat lehetséges
- 164/165 -
magyarázatot szolgáltat arra vonatkozóan, hogy a nemzetállami keret kialakulására milyen esetleges, vagy néhány esetben szükségszerű magyarázatok adhatók. A másik kiemelésre méltó erény, hogy a szerzőnek a fejezet végén az egész nemzetállami problematikát sikerül a mérsékelt állam problémakörébe integrálnia azzal, hogy bemutatja, milyen modelleket követve kezelhető több nemzetiség együttélése egy államon belül, és hogy ezek közül melyik, milyen esetben és milyen feltételekkel egyeztethető össze a mérsékelt állam eszméjével.
Az utolsó két fejezet az "Abszolút szuverenitás" (Bódig Mátyás) és a "Totalitarizmus" (Bódig Mátyás) címet viseli. Szerepük az, hogy a két kötet lezárásaként bemutassák a mérsékelt állam koncepcionális alternatívái közül azokat, amelyek a gyakorlatban is megvalósultak. Az elsőként jelzett rész az abszolút szuverenitás történeti gyökereinek felvázolása mellett átfogó képet nyújt annak politikai filozófiai karakteréről is, Bodintől Hobbeson keresztül egészen Hegelig és Carl Schmittig. A totalitarizmus-fejezet pedig rámutat néhány okra, amelyek a totalitárius állam kialakulásához vezettek, vizsgálja, miért éppen a huszadik században következett ez be, melyek a totalitárius államszerkezet alapvető jegyei, s végül azt is, milyen javaslatokat tesz Hannah Arendt, Charles Taylor, Jürgen Habermas annak érdekében, hogy a totalitarizmus kialakulása megelőzhető legyen. A két fejezet legértékesebb része az, hogy kirajzolódik általuk a különbség az olyan fogalmi konstrukciók között, mint az abszolút szuverenitás, a despotizmus és a totalitarizmus. Ez a fejezeteken átívelő fogalmi következetesség rávilágít arra, hogy miért nem használhatunk bizonyos fogalmakat szinonimákként, ezáltal pedig egyfajta precizitásra sarkall.
Általános értékelésként a következőket gondolom kiemelésre méltónak. Egyrészt alapvetően sikeresnek tartom azt a vállalkozást, hogy a könyv a mérsékelt állammal kapcsolatos kérdések kifejtését politikai filozófiai megközelítésben végzi el. Azáltal, hogy az egyes intézmények felállítása vagy éppen ledöntése mellett bemutatja az érveket és ellenérveket, világossá teszi, hogy a közösségi lét keretéül a mérsékelt állam berendezkedését választó politikai közösség milyen értékek mellett kötelezi el magát, és azt is, hogy ennek érdekében miért dönt a lehetséges intézményelméleti megoldások közül a törvények uralma, a demokrácia és az alkotmányosság mellett. Ezáltal élesen kirajzolódik a mai államok közjogi intézményei között fennálló szoros fogalmi összefüggés. Másrészt az autoritáselméleti kiindulópont olyan fogalmi stratégia vázlatát nyújtja, mely megnyit egy sokat ígérő gyakorlati filozófiai hori-
- 165/166 -
zontot. A gyakorlati indokok elmélete részint alkalmas arra, hogy megvilágítsa: mi magának az autoritás fogalmának a jelentése és értelme, részint lehetővé teszi annak logikai következetlenségektől mentes kifejtését, hogy az így bevezetett autoritásfogalommal miért nem áll kizáró ellentétben annak lehetősége, hogy egy autoritatív indokot igazoltan ne vegyünk figyelembe különleges esetben. Ez teszi lehetővé azt is, hogy a szuverenitás fogalmát a jegyzet igazolási kérdésként tárgyalja, és így a népszuverenitás fogalmából analitikusan levezesse - a morális tagság fogalmával összekapcsolva - a szuverenitás korlátozottságának szükségszerűségét. S végül az autoritáselméleti problémakör jogelméleti következtetések levonását is kínálja, hiszen legalább annyi következménye van, hogy - ha a természetjog-jogpozitivizmus vitát nem is dönti el végérvényesen - ez alapján a pozitivizmus csak normatív pozitivizmus lehet: a jogi normák kibocsátójának valamilyen igazolt autoritással kell rendelkeznie ahhoz, hogy aktusait érvényes autoritatív indoknak, s ne kényszerparancsnak tekinthessük.
Mindezek miatt minden érdeklődőnek nagy bizalommal ajánlom figyelmébe a kétkötetes munkát. Meggyőződésem, hogy elsajátítása után a témában nem jártas olvasó minőségileg új ismeretanyagra tesz szert, és ezért a feldolgozása nemcsak a sikeres egyetemi vizsga érdekében éri meg az erőfeszítést.■
- 166 -
Visszaugrás
