Az elévülési szabályok nemzeti jogi szabályozása az egyes európai országokban is hihetetlenül differenciált. E sokszínűség egyrészről sejteti azt, hogy az elévülés valóban nem természetjogi alakulat, hanem a pozitív jog gyermeke. A jogalkotó belátásától függ tehát a rendszer részletszabályain keresztül a felek közötti konkrét érdekegyensúly megteremtésének mikéntje. Másrészről a minden polgári jogi jogosultságra kiható elévülési szabályokban is megmutatkozik az adott nemzeti jog fejlődési útja és az azt megalapozó magánjogi hagyományok.
A szabályok azonban visszatükrözik azokat a jogpolitikai megfontolásokat is, amelyek egyetemesek. Feltett kérdésünk tehát, hogy a román és a magyar jogi szabályozás eltéréseiből és hasonlóságaiból leszűrhetők-e olyan általános következtetések, amelyek a jogpolitikai megfontolások általános üzenetén túlmenően részletesebb iránymutatást adó elveket képeznek. A tanulmány aktualitását adja az a körülmény is, hogy relatíve frissen elfogadott polgári törvénykönyvek elévülési rendelkezései kerülnek nagyító alá, tehát a jelenlegi társadalmi és gazdasági viszonyok figyelembevétele mellett hozott jogalkotói döntéseket is hordoznak.
A román polgári törvénykönyv, a "Codul civil" (továbbiakban rövidítve: C. civ.) , vagyis a 2009. évi 287. törvény 2011. október 1-jén lépett hatályba, felváltva az 1864-es román polgári törvénykönyvet.
A magyar Polgári Törvénykönyv, a 2013. évi V. törvény 2014. március 15-én lépett hatályba, amely az ötven évig hatályban volt 1959. évi IV. törvényt, a korábbi Polgári Törvénykönyvet váltotta fel.
A C. civ. szerint az anyagi értelemben vett kereseti jog szűnik meg az elévülés következtében, amennyiben azt nem gyakorolták a törvény által megszabott határidőben (C. civ. 2500. cikk). Az anyagi értelemben vett kereseti jog az alanyi jog eleme, annak részét képező jogosultság, vagyis az alanyi jog bírósági érvényesítésének a lehetősége.
Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy ha az alanyi jogból fakadó igényt a törvényben meghatározott időn belül a bírósághoz benyújtott keresettel nem érvényesítik, megszűnik ennek az igénynek a bíróság segítségével való érvényesíthetősége.[1] Ezt nevezzük elévülésnek, vagy még pontosabban keresetelévülésnek. A személy azt a jogát veszíti el, hogy a bíróságtól olyan határozatot nyerjen, amely alapján az adós ellen végrehajtást vezethet. Vagyis az elévült követelés bíróilag nem érvényesíthető.[2] A C. civ. az elévülési szabályokat külön könyvben (VI. könyv - Az elévülésről, a jogvesztésről és a határidők kiszámításáról) és nem a kötelmi jogi könyv részeként szabályozza.
Külön jogintézmény viszont a román Polgári eljárási törvénykönyv (Codul de procedură civilă) által szabályozott elévülés, amely a jogosult javára kibocsátott, marasztaló bírósági (választottbírósági) határozat (vagy más végrehajtható jogcím) végrehajthatóságának elévülésére vonatkozik.[3] A végrehajthatóság elévülésére vonatkozó szabályokat nem az anyagi jogban leljük fel, hanem ezt a kérdéskört a polgári eljárásjog vizsgálja és jelen tanulmánynak nem képezi a részét.
A magyar Ptk. az elévülés szabályait a kötelmek közös szabályai között helyezi el, és bár kifejti, hogy általában a jogok gyakorlására és a követelések érvényesítésére nyitvaálló határidők vagy jogvesztő vagy elévülési természetűek, mégis egyértelműen a követelések elévüléséről szól (6:22. §). Érdemes ezért visszatekintenünk, vajon a magyar szabályozásnak e sajátossága honnan ered. A régi magyar magánjogban, egészen az 1959. évi IV. tv. (a továbbiakban: régi Ptk.), a Polgári Törvénykönyv megszületéséig, jobbára a keresetelévülés kifejezéssel találkozunk. Kiss Albert kritikai tanulmányában az elévülést keresetelévülésként értelmezte: "a keresetelévülés elnevezése jellemzőbb az elévülés hatályára nézve, mint az igényelévülésé; mert világos kifejezésre juttatja, hogy az elévülés beálltával a kereseti érvényesülés szálai metszenek el, a jog esetleges egyébkénti érvényesíthetésének útja azonban még nyitva marad.".[4] Egri Bónis Pál az elévülést szintén, mint keresetelévülést határozza meg, a korabeli általánosan elfogadott jogdogmatikai alapokból kiindulva. "... elvonja a törvény a keresetet, mint a jog érvényesítésére szolgáló eszközt a jogosulttól - megtagadva tőle a kényszerü megvalósításhoz az állami segélyt."[5] Rudolf Lóránt a régi Ptk. elfogadása után megjelent monográfiájában - elsősorban a jogtudományi előzményekre és a szocialista jogtudomány hatására - az elévülés tárgyának szintén az anyagi kereseti jogot tekinti.[6]
- 373/374 -
A magyar magánjogi irodalom sem egységes az elévülés, kereset-elévülés természetét illetően. Szászy István kifejezetten igényelévülésnek tekinti az elévülést: "az elévülés a követelés igényminőségének, vagy a követelés bírói érvényesíthetőségének megszűnése...".[7] Véleménye szerint ugyanis az elévülés nemcsak a kereseti kérelemmel való érvényesíthetőségre hat ki, hanem kizárja annak lehetőségét, hogy a jogosult bármely más módon (pl. kifogás útján) követelését érvényesítse. Hozzáfűzi viszont, hogy ezen jogi hatás alól vannak kivételek, így pl. az elévült követelés beszámítása.
A hatályos magyar Ptk., a régi Ptk.-val egyezően a követelések elévüléséről rendelkezik.[8] Mindazonáltal a kódex szóhasználata nem igazít el minket az elévülés fogalma és jogi hatása tekintetében. Az új Ptk. rendelkezése, - miszerint: "ha e törvény eltérően nem rendelkezik, az elévült követelést bírósági eljárásban nem lehet érvényesíteni"[9]; továbbá: "Az elévülés a kötelezettnek a szolgáltatás teljesítésére vonatkozó kötelezettségét nem érinti; az elévült követelés alapján teljesített szolgáltatást a követelés elévülésére tekintettel visszakövetelni nem lehet."[10] - nem elegendő az elévülés jogi fogalma egyértelmű meghatározásához. E szakaszokból megítélni nem lehet a magyar magánjogi elévülésnek kereset-elévülés vagy igény-elévülés jellegét.
Érdekességként jegyezzük meg, hogy a román szabályozással szemben, amely a jogerős bírósági határozat végrehajthatóságának elévülésére koncentrálva e kérdést a perjog területén hagyja, a magyar jog a végrehajtható határozatba foglalt követelés elévülésére fókuszál, és arról, mint anyagi jogi kérdésről a Ptk.-ban rendelkezik.
A román és a magyar szabályozást összehasonlítva előtérbe kerül a kérdés, melyik kifejezés használata világít rá pontosabban az elévülés lényegére. A C. civ. az elévülés kérdéskörében olyan anyagi kereseti jogokra is figyelmet fordít (pl. házasság megtámadhatóságának elévülése), amelyek érvényesítésére nyitva álló határidők természetét a magyar jog követelés-elévülés központú megközelítése mellett nehezen lehet meghatározni. Ezzel összefüggésben úgy tűnik, hogy a magyar Ptk.-ban kevesebb helyen szükséges az elévülés alóli kivételt meghatározni, mivel a kérdés elsősorban azon dől el, hogy az érvényesített alanyi jog, igény kötelmi követelés-természetet ölt-e magára. A keresetelévülés vagy igényelévülés közötti különbségtétel további jelentős hatása az elévülés jogi következményeinek feltárásában jelentkezik: a keresetelévülés jogi hatása az anyagi kereseti jog elenyészésében áll, az adott jogosultság érvényesítésének egyéb eszközei viszont továbbra is a jogosult rendelkezésére állnak (kifogások, beszámítás[11], jelzáloggal terhelt vagyontárgyból a kielégítés lehetősége), ezzel szemben a tulajdonképpeni értelemben vett követelés-elévülés nem kizárólag a követelés bírói úton való kikényszeríthetőségét szünteti meg, hanem elviekben a követelés bármely módon való érvényesíthetőségét.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
