Az utóbbi időkben megszokotthoz képest kissé szokatlanul hosszú vajúdás után született meg a 2017. évi XLIX. törvény a Csődtörvény módosításáról, amely a leglényegesebb változásokat a biztosított hitelezők körében, és azok jogai kezelésében vezette be.
A biztosított hitelezői kör helyzetének a módosítására azért volt szükség, mert a Ptk. 2016. július 1-jétől ismét lehetővé teszi - nem fogyasztói szerződések esetén - a biztosítéki célú tulajdonátruházást, biztosítéki célú vételi jog kikötését, illetve a biztosítéki célú engedményezést (Ptk. 6:99. §). Ha azonban ez polgári jogilag megengedett, akkor valamilyen módon kezelni kell az ilyen biztosítékkal rendelkező hitelezők helyzetét a fizetésképtelenségi eljárásokban, hiszen a biztosíték célja pontosan az, hogy a hitelező a bajban levő adóstól is hozzá tudjon jutni a követeléséhez.
A 2017. július 1-jétől közzétett csődökben és felszámolásokban - amennyiben a fiduciárius biztosítékot a hitelbiztosítéki nyilvántartásba, illetve az ingatlan-nyilvántartásba bejegyezték (Cstv. 4/B. §) - az ilyen biztosítékkal rendelkezőnek
- hitelezővé kell válnia (azaz be kell jelentenie a hitelezői igényét a vagyonfelügyelőnek, illetve a felszámolónak és be kell fizetnie a nyilvántartásba vételi díjat),
- ebben az esetben a csődeljárásban a Cstv. 12. § (3) bekezdése, felszámolás esetén a 38. § (5a) bekezdés alapján a zálogjogosultakkal azonos elbírálásban részesül. (A továbbiakban tehát, ha zálogjogosultat említek, akkor az valamennyi biztosított hitelezőre vonatkozik.)
Ha nem válik hitelezővé, akkor sikeres csődeljárás esetén a Cstv. 20. § (3) bekezdésének rendelkezései szerint a követelését az adóssal szemben nem érvényesítheti, felszámolási eljárásban pedig a 180 napos jogvesztő határidő miatt a követelése megszűnik, és a biztosíték tárgyát vissza kell adnia az adósnak.
Nem csak a "zálogjogosult" hitelezők fogalma bővült ki, hanem több módosítás is történt a törvényben, amely befolyásolja a biztosított hitelezők helyzetét.
1. Különbséget tesz az érvényesíthető jogok tekintetében a jogszabály az elsőhelyi, illetve a további ranghelyű zálogjogosultak között, ha a zálogjogosult maga akarja megszerezni a zálogtárgyat.
A polgári jog szabályai szerint a zálogjogosult alapvetően arra jogosult, hogy a zálogtárgyból kielégítést szerezzen, ha a kötelezett nem teljesít (Ptk. 5:86. §). A kielégítési jog megnyílása után van arra lehetősége, hogy írásban felajánlja a zálogkötelezettnek: a zálogtárgy tulajdonjogát elfogadja kielégítés fejében (Ptk. 5:137. §). Ebben az esetben tehát az adóssal szembeni követelését beszámítja a vételártartozásba.
A Cstv. a 2017. július 1-je előtt indult felszámolásokban csak akkor tette lehetővé a zálogjogosult részére a beszámítást, ha kétszeri eredménytelen értékesítési kísérlet után a hitelezők legalább 1/3-a hozzájárult ahhoz, hogy a zálogjogosult szerezze meg ilyen módon a zálogtárgyat. A 2017. július 1-jétől közzétett felszámolásokban az elsőhelyi zálogjogosultaknak a Cstv. 49/D. § (8) bekezdése alapján nem kell megvárniuk a kétszeri sikertelen értékesítési kísérletet, mert ha a pályázaton vagy árverésen ők nyertek - azaz pályázóként vagy árverezőként részt vettek az értékesítésen -, akkor minden további nélkül beszámíthatják a követelésüket a tartozásukba - meghatározott költségek kifizetése esetén. Ez a bekezdés nem tartalmaz arra vonatkozó rendelkezést, hogy a hitelezők legalább 1/3-ának a hozzájárulását be kellene szerezniük, tehát ezt a feltételt sem kell teljesíteni. Felmerülhet, hogy az elsőhelyi zálogjogosultnak is be kell tartania az árverésnél vagy a pályázatnál a zálogjogosultakra kötelező szabályokat [49/A. § (5) bekezdés, 49/B. § (7) bekezdés], ez azonban azért vethető el, mert mind a három helyen külön-külön rendelkezik a törvény arról, hogy milyen jogcímű költségeket kell befizetnie a zálogjogosultnak az adós vagyonába beszámítás esetén. Ha a 49/D. § (8) bekezdése csak az árverésnél, pályázatnál alkalmazott szabályoknak az elsőhelyi zálogjogosultakra alkalmazását kívánta volna megerősíteni, akkor nyilván nem ismételte volna meg - ugyanolyan tartalommal, mint a 49/A. § (5) bekezdésében és a 49/B. § (7) bekezdésében - a kifizetendő költségek felsorolását. A rendelkezések együttes értelmezéséből tehát csak az a következtetés vonható le, hogy a 49/D. § (8) bekezdés egy speciális rendelkezés az elsőhelyi zálogjogosultak számára.
A Cstv. 49/A. § (5) bekezdésének, illetve a 49/B. § (7) bekezdésének így a nem elsőhelyi zálogjogosultak számára lesz jelentősége, hiszen
- ha az elsőhelyi zálogjogosult nem vásárolja meg a vagyontárgyat beszámítással,
- és más sem vásárolja meg kétszeri hirdetés után,
a nem elsőhelyi zálogjogosultak - a hitelezők 1/3-ának egyetértésével - vehetik meg, ha az őket megelőző hitelezők igényét és a törvényben írt költségeket kiegyenlítik.
Jóllehet a Cstv. 49/A. § (5) bekezdésénél és a 49/B. § (7) bekezdésénél is az elsőhelyi zálogjogosultakat nevesíti jogosultként a törvény szövege, azonban mind a két helyen azt is tartalmazza a bekezdés, hogy "több igénylő esetén a Ptk. 5:118-5:122. §-ában meghatározott kielégítési sorrend irányadó." Fogalmilag kizárt több elsőhelyi zálogjogosult, és közöttük a Ptk. hivatkozott rendelkezéseit nem is lehetne alkalmazni, ezért csak az a következtetés vonható le, hogy e két helyen valójában minden zálogjogosult - a zálogtárgy értéke erejéig - felléphet vevőként és a szükséges összegek befizetése, valamint a saját követelésének beszámítása után megszerezheti a tulajdonjogot (követelés érvényesítésének a jogát).
- 3/4 -
Az elsőhelyi zálogjogosult tehát nem csak a kielégítési sorrend tekintetében minősül elsőnek - a polgári jogi szabályok szerint -, hanem plusz jogosítványt is kapott a Cstv.-ben a vagyontárgy megszerzése tekintetében.
2. A zálogjogi fajták egyenjogúsítása
A Ptk. hatályba lépése előtt a Cstv. zálogjogosultakra vonatkozó kielégítési szabályai a következőket tartalmazták:
Valamennyi zálogfajtánál egyenként, zálogtárgyanként kellett elszámolni a zálogtárgy értékesítésével, őrzésével, állagának megóvásával kapcsolatos költségeket, a többi bevétel a zálogjogosult(ak) kielégítését szolgálta. Egyetlen kivétel volt: a vagyont terhelő zálogjog jogosultja csak az értékesítési költségekkel csökkentett vételár feléig volt kifizethető azonnal, a zálogtárgyak értékesítéséből befolyt összeg másik felét a felszámolási költségek kielégítésére lehetett fordítani. Ha ezek után még maradt az adósnak pénzeszköze, akkor a vagyont terhelő zálogjogosult - ki nem elégített igénye erejéig, a bevétel keretei között - jogosult volt a Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pontjában kielégítésre.
A Ptk. 2014. március 15-én történt hatályba lépésével a vagyont terhelő zálogjog eltűnt a Cstv. szövegéből, helyette - egyszerű cserével - a "körülírással meghatározott zálogtárgy" kifejezés került, a kielégítési szabályok azonban változatlanok maradtak.
A 2017. július 1-jétől hatályos szabályok nem tesznek különbséget az egyes zálogfajták, illetve biztosítékok között. Mindegyiket ugyanolyan módon kell kezelni: egyforma szabályok szerint előlegezik (viselik) a törvényben meghatározott költségeket, s egyformán jogosultak a felszámolási költségek után kielégítést kapni [Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pont], függetlenül attól, hogy jelzáloggal, kézizáloggal vagy valamilyen fiduciárius biztosítékkal, esetleg végrehajtási joggal biztosították a követelésüket.
A különbség csak abból eredhet a zálogjogosultak kielégítése között, hogy ki vásárolja meg a zálogtárgyat, hiszen a felszámolási költségek kifizetéséhez szükséges összeg biztosításának mértéke aszerint különbözik. Ha zálogjogosult (biztosított hitelező) vásárolja meg, akkor a zálogjogosult hitelezőnek kevesebb összeget kell előlegeznie (esetleg viselnie), mint ha egy nem biztosított harmadik személy szerzi meg. Ebben az esetben a vételárból többet kell levonni, mint a zálogjogosultak általi vásárláskor.
3. Költségek elszámolása
A költségek elszámolását és a Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pont szerinti visszaosztását bonyolítja, hogy a Cstv. 26. § (5) bekezdés az adós vagyonából a vezető tisztségviselő által kötelezően tartalékolandó "céltartalékot" - hasonlóan a zálogtárgyból befolyt vételárból levont 1%-hoz - az iratok rendezésére, kezelésére, tárolására, elhelyezésére is felhasználni rendeli - tehát ezt a költséget is fedeznie kell -, és a meg nem képzett céltartalék erejéig a többségi tulajdonos készfizető kezességét írja elő. A 49/D. § (1) bekezdés e) pontjából pedig az következik, hogy mindig le kell vonni az iratokkal kapcsolatos 1%-nyit a nettó vételárból a zálogtárgyak (biztosítéki vagyontárgyak) értékesítésekor, ám ebből - legfeljebb - annyit lehet ezen a jogcímen elszámolni, amennyibe az tényleg került, a többit tehát vissza kell adni. Ha több zálogtárgy is értékesítésre került, akkor követelésarányosan viselik a mindenkitől levont 1% alapján az iratokkal kapcsolatos költségeket.
A Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pontjában tehát elsőként az iratokkal kapcsolatos elszámolást kell elvégezni, és ha maradt az ezen a jogcímen levont összegből valami, azt vissza kell osztani. Technikailag ez úgy néz ki, hogy
◦ ha megvan a 26. § (5) bekezdés szerinti tartalék, vagy a (7) bekezdés szerint a többségi tulajdonos készfizető kezesként azt kifizeti - a felszámoló abból fedezheti az iratanyag rendezésének, őrzésének költségeit. (Megjegyzem, hogy ez nem minden egyes ügyben van így, hiszen nincs mindenütt többségi tulajdonos, illetve nem biztos, hogy a készfizető kezesi felelősségét érvényesíteni lehet.);
◦ ha a zálogtárgyakat értékesítik, a felszámoló a nettó vételár 1%-át levonja és az iratokkal kapcsolatos költségekre felhasználja. Ha korábban a tartalékból (kezes által befizetett összegből) ezt kifizette, úgy a zálogjogosultaktól levont 1%-ot - a felmerült költség összegéig - a felszámolási vagyonban kell figyelembe vennie a tartalék, illetve a készfizető kezes befizetése helyett. (Zálogtárgy hiányában a tartalék, illetve a készfizető kezes befizetése fedezi ezeket a költségeket.);
◦ ha van más vagyontárgy (ideszámítva a készfizető kezes befizetését), és abból a felszámolási költségek teljes mértékben kielégítésre kerülhettek, akkor a Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pontja szerinti hitelezők részére a teljes, általuk finanszírozott költségeket - követelésük erejéig - ki kell fizetni. (Azért írtam, hogy "általuk finanszírozott", hiszen azért nem kapott a zálogjogosult kielégítést, mert a zálogtárgyból levonták a költséget). Ha nincs lehetőség a felszámolási költségek teljes mértékű kielégítésére, akkor a fentiek szerint kell elszámolni az iratőrzésre levont 1%-ok (részleges) felhasználása után megmaradt vagyonnal;
◦ a készfizető kezes a kielégítési rangsorban elfoglalt helye szerint kaphat kielégítést, ha az adós vagyona ezt lehetővé teszi.
A nem zálogjogosult általi vásárlásnál [Cstv. 49/D. § (1)-(2) bekezdés] a vételárból levonható (7,5%), és ebből a felszámolói díj fedezetére fel nem használt 1,69% szabad felhasználású: felhasználható minden felszámolási költségre, jogcímtől függetlenül. Ha ebből, és az adós biztosítékkal meg nem terhelt vagyonából - valamennyi felszámolási költség kiegyenlítése után - még marad, de nem elég valamennyi b) pont szerinti igény kielégítésére, akkor azt a b) pontban írt olyan hitelezők követelésének kiegyenlítésére kell fordítani, akiknek járó összegből a 49/D. § (1) bekezdés f) pontja szerint a 7,5%-ot levonták, az ott írt feltételek szerint. Az így esetleg maradt összegből nem kaphatnak azok a zálogjogosultak, akik maguk vásárolták meg a zálogtárgyat, és beszámítással teljesítették a vételárat, hiszen ők nem járultak hozzá ennek az összegnek az előlegezésé-
- 4/5 -
hez. Ha ők is kapnának, akkor valójában az egyik zálogjogosult (aki nem vásárolt) finanszírozná a másik zálogjogosult (a vásárló) ki nem elégített igényét.
Természetesen, ha az adósnak van más vagyona, és a felszámolási költségek már teljesen kiegyenlítésre kerültek, akkor a b) pont alapján a hitelező a teljes árbevétel erejéig kielégítést kaphat (a hitelezői igénye keretei között). Ez valójában azt jelenti, hogy a Cstv. 49/D. § (1) bekezdés a)-e) és f) pontjai alapján történő levonásokat - így az iratokkal kapcsolatos költségeket is - az adós vagyonából kell fizetni.
Egy példán megvilágítva a helyzetet: tegyük fel, hogy az adósnak volt egy 100 értékű ingatlana, és egy 20 értékű autója. Mind a kettő zálogjoggal terhelt volt, amelyeket a felszámoló értékesített harmadik személyek részére. Az ingatlanból befolyt 100-ból levonják a költségeket [Cstv. 49/D. § (1) bekezdés a)-f) pontok], kifizetik a zálogjogosult igényét teljes mértékben, és marad még a költségek és a zálogjogosult kielégítése után 30, amely a Cstv. 57. § (1) bekezdés szerinti hitelezői igények kielégítésére használható fel. Az ingatlanos zálogjogosult igénye tehát teljes mértékben kielégítésre került, mert nem a neki járó összegből kell a költségeket levonni, hanem a befolyt vételárból. Ha az akkora, hogy a költségek kifizetése után még teljes mértékben fedezi is a zálogjogosult igényét, akkor ez a hitelező már nem jelenik meg az 57. § (1) bekezdés b) pontban.
Az autós zálogjogosult igényét nem lehetett teljes mértékben kielégíteni, mert a követelése 25 volt. Csak 20-ig jogosult kielégítésre privilegizáltként (az autó értéke erejéig), de az eladott autóból befolyt 20 vételárból is levontak 2-t a költségekre. Ez az autós zálogjogosult a felszámolás megindulásakor 20-szal lesz Cstv. 49/D. §-ba sorolt, az autó értékesítése után 2-vel lesz 57. § (1) bekezdés b) pontos, és ha mondjuk bank a zálogjogosult, akkor az 5-tel f) pontos hitelezőként kell besorolni.
Az ingatlanos zálogjogosult tehát nem lesz hitelező a b) pontban, jóllehet a költségeket abból a vagyonból is fedezték. Valójában az adott esetben az ingatlannal kapcsolatos költségeket is a felszámolási költségekből fedezték, hiszen ennyivel kevesebbet kaphat a Cstv. 57. § szerinti hitelezői csoport, első helyen a felszámolási költséges hitelezők. Az ingatlanból befolyt vételárból megmaradt 30-ból fedezték tehát a felszámolási költségeket, és ha azok teljes kielégítése után még maradt vagyon, akkor azt a b) pontos - autón zálogjoggal rendelkező - hitelezőnek a 2 hitelezői igényére (valójában az "általa előlegezett" költségek fedezetére) kell kifizetni.
A Cstv. 57. § (1) bekezdés b) pontjával kapcsolatos elszámolás tehát csak akkor érdekes, ha nincs annyi pénz, hogy
- a zálogjogosultak igénye teljes mértékben kielégítésre kerüljön a Cstv. 49/D. § alapján, és
- a felszámolási költségeket teljes mértékben kifizessék.
A fentiek alapján tehát egyértelmű: nem javítgatás, hanem teljes átalakítás történt a biztosított hitelezői körben és a biztosított hitelezők kielégítése tekintetében is. Elegendő vagyon hiányában bizonyos olyan költségeket is viselnek a biztosított hitelezők, amelyek nem kapcsolódnak a biztosíték tárgyaihoz, ha azonban van akkora vagyon, hogy a felszámolási költségek fedezhetők, akkor az ezen felüli vagyonból - ha erre elegendő - a biztosított hitelezők teljes kielégítése történik. A korábbi, a zálogtárgyakhoz kapcsolódó költségek zálogjogosultak (valójában az utolsó helyen álló, még kielégítést kapó zálogjogosult) általi viselése helyett tehát megvalósul a biztosított hitelezők teljes kielégítése. ■
Visszaugrás
