M. Tóth Balázs az új felsőoktatási törvény alkotmányosságát megkérdőjelező elnöki indítványról, valamint az Alkotmánybíróságnak az érettségi reformról szóló határozatáról feji ki véleményét. Álláspontja szerint az új felsőoktatási intézmény-irányító rendszer, az intézményi tanács működése az elnöki indítványban megfogalmazott kifogások alapján nem sérti az intézményi autonómiát, ugyanakkor kétséges, hogy megfelelő jogorvoslati eszközök állnak-e rendelkezésre abban az esetben, ha az intézményi tanács túllépne hatásköreit. Úgy véli, az érettségihatározat olyan új követelményeket fogalmazott meg a jogalkotás rendjére, amelyek nehezen kikényszeríthetők. Az esélyegyenlőség új felfogása pedig kétségessé teszi, hogy a jogalkotó képes lesz-e a határozat követelményeinek megfelelő szabályalkotásra.
Ebben az évben több alkalommal is foglalkozott az Alkotmánybíróság a közoktatás és a felsőoktatás működésének alkotmányosságával.[1] A határozatok közös vonása, hogy mindegyikük mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenességet állapított meg, felhívva a jogalkotót az alkotmányellenes helyzet megszüntetésére. Az Országgyűlés törvényalkotó munkája előreláthatólag nem ér véget a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértések orvoslásával, hiszen a köztársasági elnök az Országgyűlés által - éles viták és hosszú egyeztetések után - elfogadott új felsőoktatási törvény (Ftv.) előzetes normakontrollját kérte az AB-tól.
Jelen írás célja kettős. Az első részben rekonstruálja a köztársasági elnöki indítvány fő támadási pontjával, a felsőoktatási intézmény autonómiájával kapcsolatos ama alkotmányos elveket, melyeket korábbi határozataiban az AB irányadónak tekintett, ezzel segítséget nyújtva az elnöki beadvány érveinek értékeléséhez.
Az írás második része - a téma aktualitására is figyelemmel - felidézi az "érettségihatározat" érdemi elemeit, különös tekintettel arra, hogy a határozat az esélyegyenlőség érvényesítésének hiánya miatt - az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésére tekintettel - állapított meg mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértést. További érdekes vonása a határozatnak a "kellő felkészülési idő" alkotmányos követelményével kapcsolatosan kifejtett álláspont, melyre külön kitérek.
Előrebocsátom, hogy az elmúlt év során az Oktatási Minisztériumban dolgoztam az új felsőoktatási törvény kodifikálása céljából felállított munkacsoport tagjaként, így akár én is érintett lehetnék az elnöki indítvánnyal kapcsolatban. Azonban ez messze nincs így. Az Ftv. koncepcionális jelentőségű tartalmi elemeinek kialakításában semmilyen szerepem nincs (például abban a kérdésben, hogy az intézményirányítás milyen formát öltsön az új rendszerben). Az előismeret viszont annyiban segítségemre lesz, hogy a nyilvánosság előtt eddig nem igazán ismert érveket is meg tudok említeni, melyek segíthetnek felismerni, mi indokolhatja egy olyan intézményvezetési struktúra kialakítását, amely a jelek szerint magában rejtheti az alkotmányellenesség kockázatát.
A köztársasági elnök indítványában négy alkotmányossági kifogást fogalmazott meg. (1) Az Ftv. által létrehozandó irányító testület sérti az Alkotmány 70/G. §-át, mivel több olyan kérdést az új irányító testületek hatáskörébe utal, mely a felsőoktatási intézményeken belül a tudomány és kutatás kérdéseit közvetlenül érinti. A tudományos élet szabadsága ezzel szemben olyan felsőoktatási intézmények létrehozását követeli meg, melyekben a tudomány művelőinek közössége autonóm módon dönthet a tudománnyal, ezen belül különösen a kutatással összefüggő kérdésekben. (2) Az indítvány szerint alkotmányellenes, hogy a kormány hatáskörébe kerül azon tudományágak meghatározása, amelyeken doktori képzés folyhat, mivel ebben a kérdésben csak a tudomány képviselői jogosultak döntést hozni. (3) A köztársasági elnök szerint alkotmányellenes az is, hogy az új törvény egyes miniszteri - mint fenntartói - döntések ellen nem biztosítja a bírói jogorvoslat jogát, ami ellentétes az Alkotmány 57. § (5) bekezdésével. (4) Végül az Ftv. hatályba léptető rendelkezéseit azért tartja alkotmányellenesnek az indítvány, mert a jogállamiság elvéből fakadó jogbiztonság követelményét sértő módon inkoherens a hatálybalépésre vonatkozó bekezdések halmaza, amiből nem nyerhető egyértelmű válasz arra a kérdésre, hogy egyes rendelkezéseket mikortól kell alkalmazni. A következőkben csak a felsőoktatási intézmény autonómiájával kapcsolatos érveket tekintem át, felidézve az AB autonómiára vonatkozó elveit.
Az indítvány szerint az Ftv. rendelkezéseinek hatálybalépése esetén az Alkotmány 70/G. §-a által biztosított tudományos élet tiszteletben tartásának követelménye sérülne, aminek oka a következő. Az Ftv. 23. § (1) bekezdése előírja, hogy az állami fenntartású felsőoktatási intézményekben létre kell hozni egy úgynevezett irányító testületet (it.), amely "a felsőoktatási intézmény feladatainak végrehajtását mega-
- 127/128 -
lapozó, a közpénz és a közvagyon hatékony és felelős használatát szolgáló éves költségvetési, valamint stratégiai döntéseket hozó és végrehajtásukat ellenőrző, a fenntartói feladatok ellátásában közreműködő testület". Az Ftv. 25. § (1) bekezdése szerint az it. hatáskörrel rendelkezik a kutatásfejlesztési-innovációs stratégia elfogadására - az intézményfejlesztési terv részeként. Ebben a stratégiában kell - az Ftv. 5. § (3) bekezdésében adott definíció szerint - megtervezni a kutatási programokat, a pályázati eljárási rendet, a tudományos rendezvényeket, a hazai és nemzetközi együttműködés fejlesztésével kapcsolatos teendőket, a tudományos művek kiadásának, a kutatási tevékenység folytatásának támogatási feltételeit, a tudományos eredmények hasznosításának módját. Az it. összetételére vonatkozóan az Ftv. azt az előírást tartalmazza, hogy tagjai nem állhatnak a felsőoktatási intézménnyel oktatói jogviszonyban. Ez alól kivétel a rektor, aki nemcsak hogy tagja a legfőbb testületnek, hanem ex lege az elnöke is. Attól függően, hogy az it. hét- vagy kilenctagú, a tagok közül kettőt vagy hármat az oktatási miniszter delegál, míg a fennmaradó tagokat a szenátus, a képzési és kutatási feladatokat meghatározó "csúcsszerv" delegálja. A miniszteri delegáltak közül eggyel, a szenátus delegáltjai közül kettővel szemben követelmény, hogy az intézmény oktatási-kutatási tevékenységének megfelelő felsőfokú végzettséggel rendelkezzenek. A tudományos élet szabadságához való jog amiatt sérül, mert olyan személyek válnak jogosulttá a felsőoktatási intézmény oktatási és tudományos (kutatási és publikációs) tevékenységét közvetlenül érintő, legfelső szintű döntéseket hozni, akik a - rektor kivételével - nem állnak jogviszonyban az intézménnyel, vagyis nem tagjai az oktatói testületnek. Ezen túlmenően többségükkel szemben nem előírás, hogy tudományos ismeretekkel, oktatói gyakorlattal rendelkezzenek. Az is aggályos, hogy mindannyiukkal az oktatási miniszter köt megállapodást, így a tiszteletdíjuk fedezetét is az Oktatási Minisztérium biztosítja.
A köztársasági elnök elsősorban az Alkotmány 70/G. § (1) bekezdésére alapozza érvelését, amely szerint "a Magyar Köztársaság tiszteletben tartja és támogatja a tudományos és művészeti élet szabadságát, a tanszabadságot és a tanítás szabadságát".
A felsőoktatási intézmények autonómiáját elsődlegesen meghatározó 34/1994. (VI. 24.) AB határozat a következő megállapításokat tartalmazza a szakasz értelmezésére vonatkozóan: "az Alkotmány 70/G. §-a a tudományos élet szabadságának tiszteletben tartása és támogatása kimondásával, és annak deklarálásával, hogy tudományos igazságok kérdésében állást foglalni csak maga a tudomány lehet kompetens, nemcsak alapvető jogállami és alkotmányos értéket nyilvánít ki, hanem szubjektív jogként fogalmazza meg a tudományos alkotás szabadságát, továbbá a tudományos ismeretek megszerzésének - magának a kutatásnak - és tanításának szabadságát mint az ún. kommunikációs alapjogok egyik aspektusát. A tudományos élet szabadsága tehát magába foglalja a tudományos kutatáshoz és a tudományos igazságok és ismeretek terjesztéséhez való szabadságjogot, amely tágabb értelemben a véleménynyilvánítási szabadsághoz kapcsolódik, egyúttal tartalmazza az államnak azt a kötelezettségét, hogy tartsa tiszteletben és biztosítsa a tudományos élet teljes függetlenségét, a tudomány tisztaságát, elfogulatlanságát és pártatlanságát. A tudományos élet szabadságához fűződő jog elvileg ugyan mindenkit megillet, a szabadságjog tényleges jogosultjai azonban csak a tudomány művelői. Ebben a kérdésben viszont, ti. a tudományos minőség meghatározásában - a tudomány autonómiája folytán - ugyancsak egyedül a tudomány művelői jogosultak dönteni.
Minden tudomány alapvető célja az igazság keresése, a megismerés, a tudomány épülése. Az államnak tudományos igazságok kérdésében semlegesnek kell lennie, viszont alkotmányos követelményként feltétlenül garantálnia kell, hogy a tudomány művelői a tudományos kutatások és a tudományos ismeretek terjesztésének szabadságjogát - alkotmányos keretek között - gyakorolhassák."[2]
A 40/1995. (VI. 15.) AB határozat alapján az intézményi autonómia valósítja meg a tudományos élet szabadságát, valamint a tanszabadságot és a tanulás szabadságát. Ezt az alkotmányos alapjogot konkretizálja a felsőoktatásról szóló 1993. évi LXXX. törvény, amikor kimondja, hogy a felsőoktatási intézmény dönt minden olyan ügyben, amelyet törvény vagy felhatalmazása alapján más jogszabály nem utal állami vagy helyi önkormányzati hatáskörbe.[3]
Az eddigiek alapján megállapítható, hogy az Alkotmány 70/G. §-a tartalmilag 1) a tudományos igazságok megismeréséhez és terjesztéséhez (publikációhoz) fűződő jogot jelenti; 2) a tudományos igazságok kérdésében állást foglalni kizárólag a tudományos közösség tagjai jogosultak; 3) az államra nemcsak negatív kötelezettség hárul, hanem az is, hogy a joggyakorlás objektív, intézményes feltételeit biztosítsa. A fentiek alapján 4) a jog gyakorlásának "funkcionálisan kitüntetett alanya" az autonóm felsőoktatási intézmény, amely lényegileg az intézményes biztosíték megvalósulását jelenti.[4]
- 128/129 -
Tekintve, hogy minden egyes alkotmányos alapjog biztosításának van valamilyen célja, sokat segíthet a szabályozás alkotmányosságának vizsgálata során, ha megnézzük, hogy a tudományos élet szabadságához fűződő jog milyen célt szolgál (érdeket véd), s hogy sérülnek-e a feltárt célok és érdekek az Ftv. szabályai alapján. Azon túl, hogy a szóban forgó alapjog nem más, mint specifikus megnyilvánulása a kommunikációs alapjogoknak, az AB értelmezésében a felsőfokú tanulmányok folytatásához fűződő jog közvetlenül kapcsolódik az emberi méltóság azon összetevőjéhez, amely az önrendelkezési jog és a magánszféra érvényesülésével együtt a személyiség szabad kibontakoztatásához fűződő jogban testesül meg.[5] Ebben a megközelítésben az autonóm felsőoktatási intézmények léte kapcsolatban áll az Alkotmány 70/F. § (2) bekezdésében foglalt állami kötelezettségvállalással és azon keresztül - közvetve - az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési joggal. Végül idézhetjük az elnöki indítványban is említett sorokat, melyek szerint a tudomány szabadságának bármilyen ideológiai alapokon nyugvó korlátozása az egész társadalom fejlődésének béklyójává válik, így a tudományos tételek, megállapítások és igazságok szabad keresése, továbbá a tudományos eszmék és nézetek szabad áramlása az egész társadalom, az emberiség fejlődésének záloga.[6]
Az AB már többször foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy egyes jogszabályi rendelkezések ellentétesek-e az alkotmányi szinten garantált intézményi autonómiával. Ezen esetek áttekintése analógiaként szolgálhat a most tárgyalt alkotmányos kérdés eldöntéséhez is.
A 102/B/2002. AB határozat során arról kellett dönteni, hogy ellentétes-e a 70/G. § (1) bekezdésével az az előírás, hogy szakmai alapfeladat ellátására számla ellenében külső személlyel csak a felügyeleti szerv szabályzatában meghatározott feltételek megtartása esetén lehet szerződést kötni. A szabályozás célja nyilván az volt, hogy azt a feladatot, amelyet a rendelkezésre álló humánerőforrás kapacitásának felhasználásával egy költségvetési szerv el tud látni, azt a már meglévő keretek igénybevételével tegye meg. A tárgyban kiadott miniszteri rendelet - a 33/2002. (V. 18.) OM rendelet - előírja, hogy csak akkor lehet oktatói tevékenység ellátására megbízási szerződést kötni, ha megfelelő szakértelemmel rendelkező személyt az intézmény nem foglalkoztat, vagy eseti feladat ellátása szükséges és ehhez megfelelő szakértelemmel bíró alkalmazott nincs az intézményben. A határozat szerint a támadott szabályozás alkotmányos, mivel annak szabályozási tárgya törvény felhatalmazása alapján a költségvetési szervek gazdálkodására vonatkozó korlátozás, nem pedig szakmai tevékenységre vonatkozó előírás, főleg nem oktatói létszám meghatározását megvalósító szabályozás.[7]
A 917/D/2002. AB határozat azt az elvi jelentőségű tételt fogalmazta meg, hogy az oktatási miniszter törvényességi felügyeletét statuáló szabály még akkor sem alkotmányellenes, ha e jogkör gyakorlásával jogszerűen semmisíthet meg olyan döntést, amely kifejezetten az intézmény autonóm döntési kompetenciájába tartozik. Az indokolás szerint amikor törvényességi szempontú felülvizsgálatot végez a miniszter, a döntés nem minősül tudományos igazság kérdésében való állásfoglalásnak. Még abban az esetben sem, ha a döntés a habilitáció visszavonásával jár. A határozat leszögezte, hogy az intézményi autonómia nem korlátlan, az törvénnyel vagy annak felhatalmazása alapján rendelettel korlátozható.[8]
Az 1310/D/1990. AB határozat a tanuláshoz való jog értelmezése során kifejtette: "Az állam feladata, hogy egyensúlyt teremtsen a társadalom alapvető jogon alapuló igényei és az ezek megvalósításához rendelkezésre álló anyagi eszközök között. [...] Ebből következően az állam kötelessége és joga a művelődéshez való jog területén annak meghatározása, hogy a társadalom szempontjából mely képességek fejlesztése szükséges állami eszközökből..." Vagyis az államnak alkotmányos lehetősége (sőt, kötelezettsége!) van arra, hogy a rendelkezésre álló szűkös forrásokból meghatározza, melyek azok az ismeretformák, melyek elsajátításához a közös forrásokból való felhasználás árán hozzájárul.[9] Nyilvánvaló, miért fér össze az eddigiek alapján az, ha az állam szelektálhat, milyen tudományos ismeretek terjesztését támogatja. Amennyiben ezzel nem foglal állást támogatott tudományok, illetőleg tudományos irányzatok igazságértéke kérdésében, akkor nem sérti meg a "tudománysemlegesség" elvét. Azonban nem lehet oly mértékű az egyes tudományterületek, ágak vagy irányzatok támogatása, hogy az kiüresítse a tanulás szabadságából fakadóan meglévő választás jogát, amely szoros kapcsolatban áll az emberi méltóságból fakadó önrendelkezési joggal. Azonban hangsúlyozom, ez utóbbi korlát nem az intézményi autonómia következménye.
Ugyanezen határozatban hangsúlyozza az AB, hogy az intézményi autonómia nem gyakorolható alkotmányosan olyan módon, hogy ezzel az intézmény oktatási feladatának ellentmondó, nem a tanítás színvonalát szem előtt tartó szempontok legyenek az intézményi döntés indokai. A miniszter jogosultsága az állam által a felsőoktatási intézmény rendelkezésére bocsátott eszközök hatékonyságának és jogszerűségé-
- 129/130 -
nek ellenőrzésére az önállósággal való visszaélést akadályozza.[10]
A 870/B/1997. AB határozat arról döntött, sérti-e az autonómiát az, ha az állam a diploma kiadásának előfeltételeként előírja az igazolt nyelvismeretet. Az indokolás megállapította, hogy ez a kógens szabály az autonómia közérdekből történő korlátozásának legitim oka, mivel célja a felsőoktatás egységesítése - az oklevél kibocsátásnak alapjául szolgáló képzés alapkövetelményeinek biztosítása érdekében.[11] Jelenleg a képzési - vagy az újabb elnevezés szerint képesítési és kimeneti - követelmények is előírják, hogy bizonyos szakokon milyen törzstárgyakat kell oktatni, melyek a kötelezően és szabadon választható tárgyak, a diplomához milyen kreditérték rendelhető stb. Azonban ezt - az álláspontom szerint - a felsőoktatási intézmény oktatási tevékenységébe történő direkt beavatkozást eddig senki sem kifogásolta alkotmányos alapon.
Ugyanakkor a 40/1995. (VI. 15.) AB határozat szerint a felsőoktatási intézmény autonómiájának alkotmányellenes korlátozását jelentette a gazdasági stabilizációs intézkedések részét képező 2143/1995. (V. 19.) kormányhatározat azon rendelkezése, mely kötelezővé tette a hallgató-oktató arány 15%-os csökkentését. Az AB ebben a határozatában megállapította, hogy a felsőoktatási intézmények nem minősülnek a kormány által irányított szervnek, ennek következtében az oktató-hallgató létszámarányra vonatkozó előírás az Alkotmány 70/G. § (1) bekezdésébe ütközik.[12]
A köztársasági elnök szerint négy ok együttes fennállása miatt alkotmányellenes az intézményirányítási szabályozás. Most a felsőoktatási autonómia kapcsán összefoglalt négy, indítványbeli kifogás szerint vizsgálnám az elnöki álláspontot. Kezdeném a negyedikkel, mert annak az állításnak a cáfolata, hogy az it. hatásköre a tudományos tevékenységet közvetlenül érintő kérdésekre is kiterjed, értelemszerűen minden további vizsgálatot fölöslegessé tesz.
Az it. intézmény bevezetésének indoka az, hogy a jelenlegi intézményirányítási struktúrában nincsen olyan szerv a felsőoktatási intézményekben, amely érdekelt lenne abban, hogy racionalizálja a működést: fölösleges tanszékeket, népszerűtlen, alig látogatott szakokat megszüntessen, tanszékeket összevonjon. Ennek az az oka, hogy a hatályos szabályozás szerint az egyetemi tanácsok jogosultak ilyen szervezeti-stratégiai kérdésekben is döntést hozni, amelyek tagjai azok az oktatók, akik (vagy akik kollégái) a döntések következtében elvesztenék állásukat. A törvényjavaslat előterjesztőjének álláspontja szerint szervezetszociológiailag kódolt az irracionális forrásfelhasználás. Ezt csak úgy lehetséges megszüntetni, ha az ilyen jellegű döntések meghozatalának jogát olyan testületre ruházzuk, amely nem a létező keretek konzerválásában, hanem a hatékony és sikeres működés megteremtésében és fenntartásában érdekelt. Ez a szerv lenne az it. A fenti megfontolások figyelembevételével a szabályozás semmiképpen sem jelent alkotmányellenes beavatkozást az intézményi autonómiába, különösen, ha a 1310/D/1990. AB határozatból ismertetett elvvel tükröztetjük: akkor legitim autonómiakorlátozási indok az intézmény rendelkezésére bocsátott erőforrások hatékony felhasználására vonatkozó ellenőrzés és beavatkozás, ha az autonómiával történő visszaélés megakadályozását szolgálja.
Egy 2004. októberi német szövetségi alkotmánybírósági határozat szerint - melyben egy lényegileg hasonló intézményirányítási struktúra alkotmányosságáról döntöttek - a forrásfelosztás ki lehet téve a tudománytól idegen szempontoknak is, ez önmagában nem sérti a tudományos élet szabadságát vagy az intézményi autonómiát. Ahhoz, hogy a felsőoktatási intézmények szervezetét tudományos szempontból érintő döntések szakmai szempontból megfelelők legyenek, szükséges a tudományos tevékenységet végzők részvétele, ugyanakkor nem követelmény, hogy a közreműködés a hagyományos önkormányzatiság jegyében történjen. Intézményen kívüli szervezetek is hozzájárulhatnak ahhoz, hogy az állami irányítást a tudomány szabadsága védelmében korlátozzák, másfelől szembeszállhatnak a reformellenes érdekek önkormányzati modellen keresztül történő érvényesülésével.[13] Ezért inkább az a kérdés, hogy ezt a célt az Országgyűlés által elfogadott intézményirányítási megoldás mennyiben valósítja meg, avagy mennyire terjeszkedik túl az igazolt kereteken.
Az it. a felsőoktatási intézmény feladatainak végrehajtását megalapozó, a közpénz és a közvagyon hatékony és felelős használatát szolgáló éves költségvetési, valamint stratégiai döntéseket hozó és végrehajtásukat ellenőrző, a fenntartói feladatok ellátásában közreműködő testület. Ebből fakadóan a legfelső szintű döntések meghozatalára jogosult testület minden döntését két szempont kell hogy meghatározza: a) a hatékony forrásfelhasználás biztosítása; b) hosszú távú stratégiai szempontok. Vagyis az it. döntésének indoka nem lehet az, hogy valamely kutatási programot a kutatási innovációs stratégiában azért nem támogat, mert annak módszertanával nem ért egyet, s nem is támaszthat a tudományos kutatás vagy publikáció feltételéül olyan követelményt, amely tudományos igazságok kérdésében való állásfoglalást valósít meg.
Mindehhez figyelembe kell venni azt is (amit az elnöki beadvány is megemlít, de mint a probléma
- 130/131 -
megítélése szempontjából lényegtelent, nem veszi érdemben figyelembe), hogy a stratégia kidolgozását nem az it., hanem a tudományos tanács irányítja. Mivel a tanácsban kizárólag tudományos fokozattal rendelkező oktatók és doktoranduszok vehetnek részt, a stratégia nem tartalmazhat egyetlen olyan pontot sem, amely nem olyan személyek álláspontját jeleníti meg, akik a felsőoktatási intézmény közösségét reprezentálják. Az elnöki álláspont annyiban megalapozott, hogy ez a funkció csak előkészítő jellegű. A megfogalmazás azonban nem pontos. Ugyanis akár azt is sugallhatja, hogy a törvény alapján megtörténhet: az it. a tudományos tanács irányításával kidolgozottól teljesen eltérő tartalmú stratégiát fogad el. Ez azonban nem lehetséges, hiszen ez esetben sérülne a tudományos tanács irányításhoz fűződő joga. A problémát inkább abban látom, hogy ebben az esetben, vagy akkor, ha az it. obstruálja a tudományos tanács előterjesztésének elfogadását olyan indokból, amely funkciójából fakadóan nem lehet döntésének indoka (vagyis valamely tudományos igazság kérdésében nem ért egyet az it.-vel, de nem erre, hanem valamilyen kreált indokra hivatkozik elutasító döntésének igazolásaként), akkor az Ftv. nem biztosít hatékony jogorvoslati lehetőséget a tudományos tanácsnak. Ugyanis az Ftv. szerint törvényességi felügyeletet az oktatási miniszter csak a nem állami intézmények fenntartói felett gyakorol - ellentétben a hatályos Ftv. 74. §-ának rendelkezésével, amely minden felsőoktatási intézmény (s nem azok fenntartója) fölötti ellenőrzési jogkörrel ruházza fel az oktatási minisztert. S ha lenne is ilyen hatásköre, az sem lenne kielégítő, ugyanis a felügyeleti eljárás megindítására jelenleg sincs kötelezettsége a miniszternek. Így szélsőséges esetben elképzelhető, hogy megbízatásának kereteit túllépve, az it. törvénysértő módon nem fogadja el a tudományos tanács által elkészített kutatásfejlesztési-innovációs stratégiát, ezzel megbénítja az intézmény működését, és ez ellen az intézmény tudományos közössége nem talál jogorvoslati lehetőséget. A továbbiakban a másik három elnöki felvetést vizsgálom.
Az első két elnöki kifogás (az it. tagjai nem lehetnek oktatók, valamint nem mindenkivel szemben támaszt a törvény szakmai elvárásokat, s így nem biztosított az, hogy a tagok a tudományos közösség tagjai legyenek) kétségtelenül megalapozott. Az Ftv. szabályai alapján egyértelmű, hogy a miniszter delegáltjain keresztül nem képes politikai nyomást gyakorolni az it. döntéseire, vagyis a "tudománysemlegesség" elvének politikai alapú sérelme nem lehetséges az it. összetétele miatt. Azonban ezek a szabályok közel sem zárják ki annak a lehetőségét, hogy az előző pontban ismertetett ostromállapot létrejöjjön. Hiszen megtörténhet, hogy az oktatók többségének delegáltjaiból álló testület ellentmondásba kerül a szenátussal, s az a helyzet is előállhat, hogy releváns végzettséggel nem rendelkező személyek kerülnek az it.-be.
Mivel az it.-t hatáskörei nem jogosítják fel tudományos igazságok kérdésében való állásfoglalásra, ezért alkotmányos alapon nem lenne legitim elvárás a tagjaival szemben, hogy tagjai legyenek a tudományos közösségnek - bár szakmailag erős indokok hozhatók fel ezen álláspont védelmében. Hasonló megfontolások miatt az sem várható el, hogy jogviszonyban álljanak az intézménnyel. Ezért a kritika annyiban megalapozott, hogy amennyiben csak az intézménnyel oktatói-kutatói jogviszonyban állók lehetnének az it. tagjai, akkor az antagonisztikus ellentét nem jöhetne létre az it. és a szenátus között. Azonban ebben az összetételben az it. nem tölthetné be a neki szánt funkciót, mivel ugyanazon problémák merülnének fel a működésével kapcsolatban, mint amelyek megszüntetése érdekében létre kívánják hozni. Ezért a két felvetés a jogorvoslat hiányának fényében lesz igazán releváns.
A harmadik elnöki kritikai észrevétel (a miniszterrel kötnek szerződést az it. tagjai, és tiszteletdíjuk fedezetét is az Oktatási Minisztérium biztosítja) könnyen kivédhető. Egyrészt a jelenlegi egyetemi tanácsok (amely testület a jelenlegi rendszerben jogosult meghozni az it. hatáskörébe tartozó döntéseket) tagjai is közalkalmazottak, így fizetésüket jelenleg is az állam biztosítja. Másrészt a miniszter kezében nincs anyagi alapú "motivációs fegyver". A tiszteletdíj mértékét a törvény meghatározza, azt csökkenteni vagy növelni nem lehet azon az alapon, hogy az ágazati irányításért felelős miniszternek tetsző döntéseket hoznak a tagok vagy sem. Sőt, felmondani sem lehet nekik ilyen okból. Tehát ez a kritika nem áll összefüggésben az intézményi autonómia kérdésével.
Álláspontom szerint összességében elmondható, hogy az új Ftv. intézményirányítási rendszere a köztársasági elnöki indítvány által megjelölt okból nem alkotmányellenes. Az AB több, e szövegben is idézett határozatában kimondta, hogy az autonómia gyakorlása alárendelhető költségvetési, hatékonysági, forrásfelhasználás-racionalitási szempontoknak, az it. pedig éppen ilyen megfontolások alapján kerülne be-
- 131/132 -
vezetésre. Az it. nem jogosult olyan kérdésekben döntést hozni, melyek a tudományos közösség autonómiáját sérthetnék, s azon döntéseit, melyek hatással lehetnek arra, milyen kutatási vagy oktatási tevékenységet folytasson egy intézmény, sem alapozhatja olyan indokokra, melyek valamely tudományos igazság kérdésében való állásfoglalásnak minősülnek. Azonban szélsőséges esetben előfordulhat, hogy az it. hatáskörét túllépve teszi lehetetlenné a tudományos tanács (vagy a szenátus) működését. Erre az eshetőségre a törvény nem biztosít hatékony jogorvoslatot, ami felveti a mulasztásban megnyilvánuló alkotmánysértés lehetőségét, tekintettel az Alkotmány 57. § (5) bekezdésében foglalt, jogorvoslati jogot biztosító rendelkezésére.
A 168/B/2005. AB határozat ideiglenesen lezárta az új érettségi és felvételi rendszer alkotmányossága körüli vitát. A szabályozás lényege[14] és a döntés ismertetése mellett írásom e második részében a határozat olyan pontjaira világítanék rá röviden, amelyek nem feltétlenül következtek az AB korábbi gyakorlatából.
Az új érettségi és felvételi rendszer három reform jellegű újítása a következő. Egyrészt, az eddigi évtizedes gyakorlattal szakítva, 2005-től az érettségizők teljesítményét nemcsak érdemjegy formájában értékelik, hanem százalékos rendszerben is. Meghatározott százaléksávokhoz meghatározott érettségi jegy tartozik. Másrészt kétszintűvé vált az érettségi (középszint és emelt szint). Harmadrészt az érettségi kiváltja a felsőoktatási intézmények felvételi vizsgáját is - ebből a szempontból releváns a közép- és az emelt szint megkülönböztetése és a százalékos értékelés is. Ugyanis a felvételi pontszámokat az érettségi vizsgán elért százalékos eredmény alapján kell megállapítani, továbbá az emelt szinten teljesített legalább közepes eredményért a felsőoktatási intézmény hét többletpontot ad (kivéve azt az esetet, amikor az emelt szintű érettségi jelentkezési feltétel). Tekintettel arra, hogy a 2005. évet megelőzően érettségizettek vizsgáját nem értékelték százalékban, ezért a jogalkotó mintegy megdönthetetlen vélelemként olyan átszámítási módot vezetett be, hogy az adott jegyhez a hozzá tarozó százalékok közül a legmagasabbat rendeli, és ez alapján számítja ki a felvételi pontszámot. Az indítványozók a következő indokokból támadták a szabályozási rendszert.
1. Az Alkotmány 70/F. § (1)-(2) bekezdései képességei szerint, de megkülönböztetés nélkül biztosítják valamennyi állampolgár részére az államilag finanszírozott felsőoktatásban való részvétel jogát. Diszkriminatív és sérti a felsőoktatásban való részvételhez fűződő jogot, hogy a régebben érettségizettek teljesítménye előnyösebb módon kerül átszámításra felvételi pontokká, aminek következtében a 2005-től érettségizőknek kevesebb esélyük van a felsőoktatásban való részvételre.
2. Alkotmányellenesnek tartják azt is, hogy az idén érettségizők teljesítménye százalékos formában kerül megállapításra, míg a korábbi tanulóké osztályzat szerinti differenciálást alkalmaz.
3. Az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról szóló 2003. évi CXXV. törvény alapján kérték továbbá a szabályozás felülvizsgálatát, mert a szabályozási rendszer nem biztosít egyenlő esélyeket a különböző évben született gyerekeknek a felsőoktatásba való bekapcsolódásra, és ezzel sérül az Alkotmány 70/A. § (1) bekezdése.
Az érettségizők eredményének százalékban kifejezett megkülönböztetése kétségtelenül alkalmas arra, hogy az egyes felvételizők között képességeik szerint tegyen különbséget, ezáltal a 70/F. § (2) bekezdésében előírt alkotmányos kötelezettségét maradéktalanul teljesíti az állam. (Álláspontom szerint nem állja meg a helyét az a határozat sorai között is megbújó érv, mely szerint azáltal, hogy a rendszer öt helyett száz egységben értékel, jobban képes differenciálni a felvételi során. Ugyanis az előző felvételi rendszerben a "szerzett pontokat" szintén egy százpontos skálán meghatározott eredmény alapján számolták ki.) Azzal, hogy az új rendszerben más módon kerül kiszámításra a felvételi pontszám, senkitől nem vonja meg a jogalkotó azt a jogot, hogy a felsőoktatásban képességei szerint részt vehessen.
Az AB szerint nem merül fel alapjogi sérelem annak következtében sem, hogy "a korábban és az idei évben érettségizett diákok azonos érettségi osztályzatához eltérő számú felvételi szerzett pontot rendelnek - vagyis egy 4-es érdemjegy jelenthet 27 és 24 pontot is. Ennek oka, hogy a felvételi szerzett pontok számításakor nem az érdemjegy, hanem a százalékos teljesítmény a kiindulási alap. Ennek következtében nemcsak a "régi" és az "új" rendszer között áll fenn az a különbség, hogy azonos érdemjegyhez eltérő felvételi pontszámot rendelnek, hanem az azonos évben érettségizőkről is elmondható ugyanez. Azonban ez a különbségtétel semmilyen kapcsolatban nem áll azzal a kötelezettséggel, hogy az állam az azonos képes-
- 132/133 -
ségű állampolgárai számára biztosítsa a felsőoktatásba való bekapcsolódás jogát. Az eltérés legfeljebb annyit eredményez, hogy a bejutott hallgatók azonos érettségi érdemjegye és a felvételi vizsgára átszámított pontjai között eltérés van. Ez azonban soha nem volt másképp.
A határozat szerint a lényegi különbség az, hogy "a régi rendszer szerint érettségizettek érettségi eredményének és az új, középszinten érettségizettek érettségi eredményének felvételi pontszámmá történő átszámításkor [...] a felvételi pontszám alapját képező, százalékban kifejezett eredmény mögött az első esetben egy átszámított, míg a második esetben egy eredetileg is, ténylegesen százalékban kifejezett teljesítmény áll". A probléma központjába tehát az kerül, hogy a megelőző évfolyamokon érettségizett tanulók szükségszerűen az adott érdemjegyhez tartozó legmagasabb százaléknak megfelelő felvételi pontot kapják, míg az új érettségizők azonos érdemjegye eltérő szerzett pontot takar - holott teljesen életszerűtlen, hogy a megelőző évek folyamán mindenki "jó" érdemjegye 79%-os teljesítményt takarjon. Ennek a különbségtételnek az alkotmányosságát szükséges tehát vizsgálni az Alkotmány 70/F. § (1)-(2) bekezdései, valamint a 70/A. § (1) bekezdése tükrében.
Az oktatáshoz való jog, az Alkotmány 70/F. § (2) bekezdésének sérelme egyszerűen megválaszolható. Mivel az adott alkotmányhelyből nem következik az a jog, hogy mindenki abban az évben vagy abban az intézményben kezdhesse meg tanulmányait, amelyikben szeretné, az, hogy adott évben a bemutatott számítás miatt esetleg valaki nem nyer felvételt, nem jelenti a jog sérelmét.[15] A szabályozással senkitől nem vonták meg azt a jogot, hogy a későbbiekben új felvételi eljárás eredményeképpen felvételt nyerjen valamely felsőoktatási intézménybe.
A diszkriminációs teszt lefolytatásához szükséges, hogy egy, a szabályozás szempontjából azonos - homogén - csoportba tartozó emberek között tegyen különbséget az állam.[16] Ezért először azt kell eldönteni, hogy az azonos és a különböző évben érettségizettek homogén csoportot képeznek-e. Tekintettel arra, hogy a vizsgált rendelkezések célja a felsőoktatási intézmények felvételi eljárásának szabályozása, nem kétséges, hogy az azonos évben, azonos felvételi eljárásban felvételizők között alkotmányjogilag releváns különbség nincs, vagyis beszélhetünk homogén csoportról. Így azt kell megvizsgálni, hogy az alapjogkorlátozásnál használt szükségességi-arányossági teszt alkalmazása indokolt, vagy a más jog, illetve egyéb helyzet szerinti megkülönböztetések alkotmányossági vizsgálatához használt tárgyilagos megítélés szerinti ésszerű indok.
Annak fényében, hogy alapjog gyakorlása között nem tesz különbséget a vizsgált szabályozás, egyértelmű, hogy nem beszélhetünk arról, hogy az állam a jogosultságok elosztása során hátrányos megkülönböztetést alkalmazott volna, hiszen senkitől nem von meg jogot. Az vitathatatlan azonban, hogy az elemzett probléma egyéb helyzet szerinti megkülönböztetést jelent, hiszen valaki élvezi a "megdönthetetlen vélelem" előnyeit, valaki pedig nem, attól függően, hogy melyik évben érettségizett.
Az AB szerint a felvételi sikeressége számos szubjektív tényezőn múlik (felkészültség, az adott évben a versenytársak felkészültsége, a pszichikai állapot, a hozott pontok szempontjából a középiskola "erőssége" stb.), s ebben a körben említendő az is, hogy a pontszám átszámítása valakinek kedvez, valakinek pedig nem. Így az esélyek semmiképpen nem lehetnek egyenlők, azonos képességű tanulók számos kontingens körülménytől függően jutnak be a felsőoktatási intézményekbe. Ezért a kérdés az, hogy az egyéb helyzet szerinti megkülönböztetésnek (a régebben érettségizettek kapnak többletpontot, míg az idén érettségizettek nem, így az előzők nagyobb esélyt kapnak adott évben a felvételre) van-e ésszerű oka.
Mivel a 2005. évi érettségi előtt régen nem létezett ilyen (százalékos) differenciált számítás, ezért a határozat szerint szinte elkerülhetetlen volt ez az eredmény. A pontokat mindenképpen át kell számítani százalékká, hiszen ennek hiányában a régebben érettségizettek vagy nem juthatnak hozzá a felsőoktatáshoz, amivel sérülne a 70/F. § (2) bekezdéséből fakadó joguk, vagy újra érettségit kellene tenniük, ami viszont sokkal aránytalanabb terhet jelentene, mint az, hogy most adott esetben azonos százalékot érő teljesítmények között négypontos különbség jelenik meg. Sőt, bizonyos szempontból a régen érettségizettek kerültek hátrányos helyzetbe, hiszen ha egy intézmény emelt szintű érettségit követel meg, akkor az újonnan érettségizők ennek a követelménynek egyetlen vizsgával eleget tudnak tenni, míg a régiek rákényszerülnek arra, hogy újra vizsgázzanak. Mivel az azonos osztályzatok közötti tényleges különbség nem rekonstruálható, ezért vagy azt választhatta a jogalkotó, hogy nem adja meg az adott jegyhez tartozó maximális pontszámot senkinek sem, vagy mindenkinek megadja. Ennek fényében a jogalkotói döntés egyes régebben érettségizettek számára biztosít a tényleges eredményükhöz képest előnyösebb értékelést azzal a lehetőséggel szemben, hogy egyesek vonatkozásában alacsonyabban határozták volna meg az átszámítási kulcsot. Mindezek alapján a különbségtételnek van a
- 133/134 -
tárgyilagos megítélés szerint ésszerű indoka, a szabályos tehát ebben a tekintetben is alkotmányos.
Itt véget is érhetne a határozat, azonban - számomra teljesen érthetetlen módon -, az erre vonatkozó indítvány hiánya ellenére, az AB az Alkotmány 2. § (1) bekezdésébe foglalt, a jogállamiságból levezetett "kellő felkészülési idő" követelményének elemzésébe kezd. Tekintettel arra, hogy a kellő felkészülési idő hiányára a határozatból is láthatóan egyetlen beadvány sem hivatkozott, a vizsgálatoknak semmi jogkövetkezményük nem lehet, hisz utólagos normakontrollt csak indítvány alapján gyakorolhat az AB. A felkészülési idő vizsgálata azért meglepő számomra, mert az AB ugyan működésének kezdetétől magának vindikálta azt a jogot, hogy - túlterjeszkedve az indítvány keretein - széles körű felülvizsgálatot folytasson le, akkor azonban a megtámadott rendelkezés és a vizsgálatba bevont egyéb szabályozás közötti szoros összefüggésre hivatkozva járt el.[17] Az indítványhoz kötöttség elve teljes negligálásának tűnik az, ha utólagos normakontroll tárgyában olyan szabályozást és olyan indokból vizsgál az AB, amelyet nem támadott egyik indítvány sem.
A kellő felkészülési idő követelményével kapcsolatosan a határozat felidézi a 28/1992. (IV. 30.) és a 8/2003. (III. 14.) AB határozat elvi jellegű megállapításait: a jogalkotó - a jogbiztonság követelményére figyelemmel - köteles elegendő időt hagyni a jogszabályok kihirdetése és hatálybalépése között. Az eddigi gyakorlatból már ismert követelményeken túl (a jogszabály megszerzéséhez, megismeréséhez, alkalmazásához való felkészüléshez szükséges idő biztosítása mind a címzettek, mind a jogalkalmazók számára) azonban a határozat a jövőre nézve további elvi jellegű tartalommal tölti meg a kellő felkészülési idő fogalmát. Kimondja ugyanis, hogy a korábbitól teljesen eltérő, új rendszerekre való áttérés esetén az érintett laikusoknak el kell magyarázni az új rendszer elemeinek lényegét, az ismeretanyag feldolgozásához segítséget kell nyújtani. Ezen túlmenően a rendszer működőképességét hatásvizsgálatokkal kell tesztelni, s különös figyelmet kell arra fordítani, hogy az érintettek megfelelően elsajátították-e már a rendszer alapelveit és részletszabályait. Az AB szerint a jogalkotó az új érettségi-felvételi rendszer bevezetésével a felsorolt követelményeknek nem tett eleget.
Az imént felsorolt új elvek közül egyes követelmények nehezen értelmezhetők. A jövőben a jogalkotónak - a kellő felkészülési idő biztosítása keretében - igazolnia kell, hogy a címzetteken tesztelték a részletszabályok ismeretét, elsajátítását. Hogyan fogja megvizsgálni az AB, hogy a laikusok ismerik-e adott pillanatban a részletszabályokat, ha még nincs is itt az ideje, hogy elsajátítsák azokat (ha az új rendszert bevezető jogszabály kihirdetésének napján támadják meg a kellő felkészülési idő hiányára hivatkozva)? Márpedig az előzőek fényében ezt is vizsgálnia kell majd, praktikusan azonban a vizsgálatot legkorábban a hatálybalépés pillanatában tudná lefolytatni. A vizsgálatnak arra kellene csak kiterjednie, hogy reális esély van-e a hatálybalépésre biztosított idő alatt az új szabályozás megismerésére, de arra már nem, hogy ez valóban megtörtént-e. Normatívalkotmányos szempontok közé ilyen empirikus elemeket beemelni olyan esetben, amikor a támadott rendelkezés alkotmányosságának vizsgálatához nem feltétlenül szükséges, azzal a veszéllyel jár, hogy ténybírósággá válik az AB, ami nehezen egyeztethető össze alkotmányos jogállásával. Ezt az álláspontot igazolja a 10/2001. (IV. 12.) AB határozat is: "A jogszabály kihirdetése és hatálybalépése közötti »kellő idő« mértékét a jogszabálytervezet kidolgozójának, illetve a jogalkotónak esetileg kell vizsgálnia, az adott jogszabály jellegét, valamint a jogszabály végrehajtására való felkészülést befolyásoló egyéb tényezőket alapul véve. Alkotmányossági szempontból az bírálható el, hogy a jogalkotó biztosított-e az érintettek számára legalább minimális felkészülési időt, vagyis lehetőségük volt-e az érintetteknek a jogszabály előzetes megismerésére. Alkotmányellenesség csak a felkészülésre szolgáló időtartam kirívó, a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztető vagy sértő hiánya esetén állapítható meg."[18]
Ami a hatásvizsgálat elvégzésének követelményét illeti, nem egyértelmű, hogy minden új rendszer bevezetése esetén szükséges-e annak megtörténte. Ha a büntetőeljárásban kétfokú rendes jogorvoslatot kíván a jogalkotó bevezetni egy helyett, akkor az új rendszert bevezetése előtt hogyan tesztelje?
A kellő felkészülési idő tesztjének új elemei nem teszik kiszámíthatóbbá az AB gyakorlatát. Márpedig az absztrakt fogalmak tartalma elvek formájában történő kibontásának elsődleges célja a fogalmak jelentésének pontosítása. Az ilyen típusú tesztek empirikus vizsgálatokat igényelnek, amelyek eredménye a vizsgálat időpontjában esetleg nem áll fenn, más esetben a vizsgálat nem végezhető el, vagy éppen a vizsgálatok eredményének értékelése kapcsán kerül majd méltatlan vitába az AB a jogalkotóval.
Az érettségihatározatban az AB csak megintette a jogalkotót, ugyanakkor fenntartotta magának a jogot, hogy megsemmisítse "az olyan, új rendszer bevezetésére irányuló jogszabályokat, amelyek az új rendszerre való átállást, illetve annak tényleges megismerését és megértését - akár az időtényező, akár más egyéb szempont miatt - nem biztosítják megfelelő-
- 134/135 -
en". Mivel az Ftv. legalább olyan radikális változtatásokat hoz majd a felsőoktatásban, mint az érettségifelvételi rendszer reformja a közoktatásban, és a törvény hatálybalépésére adott idő rövidebb, nem lenne meglepő, ha az előzetes normakontroll elutasítása után - utólagos normakontroll-eljárásban - az AB erre hivatkozással semmisítené meg az Ftv.-t.
Az AB - immár jogkövetkezmény alkalmazásával együtt - hivatalból eljárva mulasztásos alkotmánysértést állapított meg, mert a jogalkotó "nem tett eleget az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdéséből fakadó azon kötelezettségének, hogy az esélyegyenlőtlenséget kiküszöbölő intézkedéseket hozzon, hanem ezzel ellentétben olyan szabályokat alkotott, amelyek esélyegyenlőtlenségi helyzetet teremthetnek". Ennek oka az, hogy míg a régebben érettségizettek - már egy érettségi birtokában - kockázat nélkül próbálhatják meg az emelt szintű érettségi letételét, amivel további hét pontot szerezhetnek, addig az újonnan érettségizők a nehezebb érettségi vizsgával járó nagyobb kockázatot kénytelenek felvállalni, ha ugyanezen többletpontokat el kívánják érni.
A következtetés tartalmilag helyes, hiszen nem kétséges, hogy az ismertetett problémák fényében számos okból sérül az esélyegyenlőség a felvételi eljárás során. Néhány kiegészítő megjegyzést azonban szükségesnek tartok.
Nem világos, hogyan lehetséges az, hogy egy szabályozás nem biztosít egyenlő esélyeket homogén csoportba tartozó egyének számára, azonban a különbségtételnek van ésszerű indoka, és ezzel egyidejűleg a szabályozás alkotmányellenesen sérti az esélyegyenlőséget. Értetlenségem oka az, hogy az AB eddigi gyakorlata a 70/A. § (3) bekezdését államcélként kezelte,[19] ennek megfelelően erre a szakaszra alapozva mulasztást megállapítani csak abban az esetben lett volna lehetőség, ha a tárgykörre vonatkozó szabályozási rendszer nyilvánvalóan lehetetlenné teszi a védett intézmény vagy jog megvalósulását.[20] Ha azonban egy esélyegyenlőtlenséget okozó különbségtételnek ésszerű oka van, akkor problematikus egyidejűleg azt állítani, hogy az államcél megvalósulását a szabályozás nyilvánvalóan lehetetlenné teszi. Maga a határozat is elismeri, hogy a felvételi eljárásban a tényleges esélyegyenlőséget számos kontingens körülmény fennállása miatt lehetetlen biztosítani (ugyanakkor az állam már jelenleg is számos módon próbálja csökkenteni az egyenlőtlen kiindulópontból fakadó hátrányokat).
Emellett kérdéses az is, hogy a homogén csoport mely alcsoportja kerül hátrányos (vagy hátrányosabb) helyzetbe a jelen szituációban. A határozat szerint a szabályozás a régebben érettségizettek számára is hátrányos helyzet idéz elő, hiszen amennyiben az emelt szinthez kapcsolt többletpontokat kívánják megszerezni, nekik újra kell érettségizniük. Azt hiszem, azt senki nem vitatja, hogy a középiskolai tanulmányok befejezését követően egy évvel már kopott a megszerzett tudás, az újbóli vizsgatételi kötelezettség szintén teher. Emellett, emelt szintű vizsgatétel esetén, ha a nehezebb követelmények miatt valaki alacsonyabb százalékot ér el, de az érdemjegye legalább közepes, akkor az alacsonyabb százalékhoz tartozó átszámított felvételi pont további hét pont lehet. Ez megegyezik azzal a felvételi eredménnyel vagy jobb is annál, mint amilyet a középszinten teljesített vizsga esetén elért volna (a megszerzett hét felvételi pont tárgyanként - két vizsgatárgy esetén - 45%-os különbséget jelent, vagyis 55%-os teljesítményhez 23, a 100%-oshoz 30 pontot rendelnek). Így ha valaki emelt szinten 60%-ot teljesít (60% = 24 pont), míg középszinten 100%-ot nyújtana, akkor is megéri a felvételi szempontjából az előbbit választania, mert eggyel több szerzett pontja lesz. Ezért nem biztos, hogy az új érettségizők esetében minden további nélkül indokolt valódi kockázati teherről beszélni.
A másik megjegyzés arra vonatkozik, hogy a határozat egy újabb példa arra, amikor az AB nem különbözteti meg a rossz szabályozást a hiányos szabályozástól. Az AB eddigi gyakorlatában akkor állapított meg mulasztásos alkotmánysértést, ha nem volt az adott tárgykörre vonatkozó, az Alkotmányból következő szabály, vagy az adott szabályozási koncepción belül hiányzott az Alkotmányból levezethető tartalmú jogszabályi rendelkezés. Az érettségi szabályozás azonban nem vonható egyik esetkörbe sem. Nem hiányos a felsőoktatási felvételire vonatkozó szabályrendszer, hanem a rendszer egyes elemei ellentétesek az Alkotmány 70/A. § (3) bekezdésével. Ez nem a mulasztás, hanem az alkotmányellenesen megvalósított szabályozás esete. A "nem cselekvés/rosszul cselekvés" közti elmosódó különbség (aki nem őrzi a tüzet, az rosszul őrzi a tüzet, vagyis hiányosan teljesíti kötelezettségét) kihasználásával az AB-nak lehetősége van indítvány hiányában is érdemben (ha formá-
- 135/136 -
lisan nem is) utólagos normakontrollt gyakorolni.[21] Az esélyegyenlőség sérelmére vagy az utóbb említett (és nem is bizonyosan helytálló) problémára egyik indítvány sem utalt, így utólagos normakontroll keretében nem járhatott volna el az AB. A mulasztás kiterjesztő értelmezésének használata miatt a határozat "aktivistának" nevezhető, annyiban azonban egyidejűleg tartózkodó, hogy a mulasztás megállapításának lehetett az is az oka, hogy ezen a módon volt lehetőség logikai hiba nélkül nem megsemmisíteni a szabályozást, ami az indokolás végét olvasva nem állt szándékában az AB-nak, mert azzal jogbizonytalanságot idézett volna elő.
A probléma azonban a következők szerint továbbra is fennáll: amennyiben igaz az az állítás, hogy a két érettségi-felvételi rendszer között olyan különbség van, amely nem teszi lehetővé az egyenlő esélyek biztosítását, akkor hogyan alkothat a kormány az esélyegyenlőség követelményének megfelelő szabályozást? ■
JEGYZETEK
[1] 13/2005. (IV. 6.) AB határozat, 27/2005. (VI. 29.) AB határozat, 168/B/2005. AB határozat.
[2] ABH 1994, 182-183.
[3] ABH 1995, 172.
[4] Lásd még a 861/B/1996. AB határozatot, ABH 1998, 653-654.
[5] 35/1995. (VI. 2.) AB határozat, 1995, 166.
[6] 34/1994. (VI. 24.) AB határozat, 1994, 182.
[7] ABH 2002, 1589.
[8] ABH 2004, II. kötet, 1686.
[9] ABH 1995, 586. Ugyanezt az elvet ismétli meg a 870/B/1997. AB határozat.
[10] ABH 1995, 586-587.
[11] ABH 1999, 613.
[12] ABH 1995, 172.
[13] BVerfG, 1 BvR 911/00.
[14] 269/2000. (XII. 26.) kormányrendelet 6-9. §-a és 2. számú melléklete, valamint a 100/1997. (VI. 13.) kormányrendelet 41. §-a.
[15] 375/B/2001. AB határozat, ABH 2004, II. kötet, 1530.
[16] 1009/B/1991 AB határozat, ABH 1992, 479-480.
[17] 14/1990. (VI. 27.) AB határozat, 15/1991. (IV. 13.) AB határozat, 32/1990. (XII. 22.) AB határozat.
[18] ABH 2001, 130. (Kiemelés - M.T.B.)
[19] 2100/B/1991/3. AB határozat, 79/1995. (XII. 21.) AB határozat.
[20] 21/1994. (IV. 16.) AB határozat, 28/1994. (V. 20.) AB határozat.
[21] Ahogy Sólyom László fogalmaz: a mulasztásos alkotmánysértés a "bírói aktivizmus észrevétlen melegágya". S. L.: Az alkotmánybíráskodás kezdetet Magyarországon, Budapest, Osiris, 2001, 342.
Visszaugrás
