A Polgári Törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (jelenlegi Ptk., a továbbiakban: Ptk.) kodifikációja során felmerült, hogy indokolt-e a Ptk. 349. §-ának adott szöveggel való hatályban tartása, illetve az állam kártérítési felelősségének szabályozására milyen dogmatikai alapon kerülhet sor. Ez indított arra, hogy áttekintsem, a hazai jogban miként alakult e kártérítési felelősségre vonatkozó joganyag.
Szladits Károly szerint a modern kártérítési jog gyökerei alig nyúlnak vissza az 1848. előtti időkre. Az igazi modern kártérítési jog kialakulása az 1867. utáni időkben történik, s mint kiindulóponthoz, az Osztrák Polgári Törvénykönyvhöz (Opt.) tapad.[1] Kecskés László ehhez kapcsolódóan fejti ki, hogy az állami felelősség megítélésének magyarországi alakulásában az alaphangot az osztrák jog immunitás szemlélete adta, miszerint nemcsak az államot, de még a közhivatalnokokat sem lehetett perelni az állami tevékenység során keletkező károkért. A közhivatalnoki felelősség általános érvényűvé tétele a bírói gyakorlatra maradt.[2]
A Ptk. 1960. május 1-jei hatálybalépését megelőzően a magyar jogban olyan tételes jogszabály, amely a hivatalos eljárás közben okozott károkért való felelősség kérdését az államhatalom és az államigazgatás körében alkalmazott valamennyi személyre kiterjedően általános érvénnyel megállapítaná, nem született. A rendezést főleg eseti jellegű szabályok tartalmazták (1870:XLII. tv. 75. §; 1886:XXI. tv. 89-91. §; 1886:XXII. tv. 86-88. §; 1887:XX. tv.) és azt a bírói gyakorlat fejlesztette tovább. Ezek a szabályok általában nem az állam felelősségéről rendelkeztek, hanem rendszerint csak annak a szervnek a felelősségét állapították meg, amelynek kötelékébe a károkozó tartozott (pl. törvényhatóságok, községek stb.). A bírói gyakorlatban szabállyá vált, hogy az az állami alkalmazott, aki hivatali kötelességének vétkes megszegésével másnak szabályszerű jogorvoslattal el nem hárítható kárt okoz, köteles azt megtéríteni. Hosszú időn át az volt az uralkodó álláspont, hogy a törvényhatóság ellen tisztviselőjének kárt okozó magatartása alapján nem lehet keresetet indítani mindaddig, amíg a kárt okozó tisztviselőjével szemben a kártérítési kötelezettség megállapítást nem nyert, és nyilvánvalóvá nem vált az, hogy a kártérítési összeget rajta nem lehet behajtani. Később a bírói gyakorlat megváltozott, és megengedte a kár okozójának a törvényhatósággal együtt való perlését. Ettől eltérő rendezés érvényesült a bírák és bírósági hivatalnokok kártérítési felelősségére nézve, mégpedig az 1871: VIII. tv.-nek az 1936. III. tv. 62. § (2) bekezdésével hatályban tartott 66.§-a értelmében. E szerint, ha a bíró vagy bírósági hivatalnok hivatalos eljárásban cselekvése vagy mulasztása által valakinek akár szándékosan, akár vétkes gondatlanságból kárt okozott, és ez a törvényben meghatározott perorvoslattal nem volt elhárítható, teljes kártérítéssel tartozik. Ez a felelősségi szabály az 1871:VIII. tv. 67. §-a és a 977. számú Elvi Határozat értelmében nem csak a bírákra és a bírósági közhivatalnokokra, hanem általában mindazokra az alkalmazottakra kiterjedt, akik a peres vagy peren kívüli eljárásra tartozó polgári ügyekben, úgyszintén büntető ügyekben hatósági cselekmények teljesítésére vagy bizonyos meghagyások, illetőleg megkeresések foganatosítására hivataluknál fogva kötelesek.
Az 1871:LI. tv. 20. §-a a bírák és bírósági hivatalnokok vagyoni felelősségére vonatkozó szabályokat kiterjesztette a bírósági végrehajtókra is. Az ún. hivatalos személyek, valamint a bírák, stb. felelőssége tekintetében azonban lényeges különbségek mutatkoztak. Míg a hivatalos személy ellen támasztott kártérítési igény érvényesítése általában nem függött attól, hogy a kárt okozó személy vétkes kötelességét akár büntető, akár fegyelmi bíróság megállapítsa, addig a bíró vagy bírósági hivatalnok ellen a törvény 68. §-a a kártérítési kereset megindítását ilyen feltételhez kötötte. További különbséget jelentett az, hogy amíg a károkozó hivatalos személynek és szervnek a károsulttal szembeni felelősségét bizonyos idő után általában együttesnek és egyetemlegesnek tekintették, addig az 1871:VIII. tv. 19. §-a az állam felelősségét csak azokra a károkra korlátozta, amelyeket a bírák és bírósági hivatalnokok a kezeikhez hivatalos minőségben jutott értékek elsikkasztásával okoztak az állampolgároknak; más cselekvés vagy mulasztás által okozott károkért csak a károkozó bíró (hivatalnok) felelt, az állam nem. A szóban forgó jogszabályok általában csak a szervek felelősségéről
- 294/295 -
rendelkeztek, és magának az államnak a felelőssége kivételes volt. Mindinkább szaporodtak azonban azok a bírói döntések, amelyek gyakorlati követelmények hatására általában kimondták, hogy az állam köteles helytállni a hivatalnokaiért. A jogfejlődés irányát megszabta az a szempont, hogy az állam sem vonhatja ki magát a felelősség alól akkor, amikor - törvényi rendelkezés folytán - a törvényhatóságok és községek is felelnek a tisztviselőikért. A Kúria 1933-ban meghozta az erre vonatkozó 976. számú Elvi Határozatát. Az 1945. utáni joggyakorlat ezt az Elvi Határozatot változott szöveggel, de lényegében változatlan tartalommal fenntartotta.[3]
A Ptk. az államigazgatási jogkörben okozott károkért való polgári jogi felelősséget a munkaviszony keretében harmadik személyeknek okozott károkért való munkáltatói felelősség speciális eseteként szabályozza. Ennek indokát a törvényjavaslathoz fűzött indokolás úgy fogalmazza meg, hogy az állam a maga funkcióit mind az államhatalmi, mind pedig az államigazgatási szervekben alkalmazottaival végezteti. Ezek a személyek feladataik ellátása során az állampolgárok legszélesebb rétegeivel kerülnek érintkezésbe, életviszonyaik legkülönbözőbb területébe avatkoznak be, kényszerítő, szabályozó, szervező, igazgató és rendező tevékenységük a legváltozatosabb skálát mutatja. Az államigazgatás feladatainak sokrétűsége és az állampolgárok mindennapi életére való közvetlen kihatása az ebben a körben működő alkalmazottakkal szemben fokozott követelményeket támaszt. Aki tehát kinevezés, választás vagy megbízás alapján az államigazgatás szerveinél vezető vagy ügyintéző munkakört tölt be, az a hatáskörébe utalt faladatokat a közösség és az állam érdekében teljes odaadással, a jogszabályok pontos betartásával köteles ellátni.
Az az alkalmazott, aki hivatali kötelességét megszegi, fegyelmi vétséget követ el, ezért őt fegyelmi úton vonják felelősségre. Azonban, ha a hivatali kötelesség megsértése valamely állampolgárnak, államnak, vagy jogi személynek okozott kárral is párosul, a fegyelmi felelősség mellett előtérbe lép a kártérítési felelősség is.[4]
A Ptk. egységesen szabályozza az államigazgatási jogkörben okozott felelősség szabályait és ezt - egy utaló norma alkalmazásával - kiterjeszti a bírósági és ügyészségi jogkörben okozott károkért való felelősségre. Hatálybalépésekor az államigazgatási jogkörben okozott kártérítési felelősségi alakzat alkalmazására akkor kerülhetett sor, ha az eljáró állami alkalmazott a kárt hatósági (államigazgatási, ügyészségi, bírói, stb.) jogkörben, hivatali kötelezettségszegéssel és vétkesen okozta, a károsult a rendelkezésre álló rendes jogorvoslati lehetőséget kimerítette, valamint az eljáró tisztviselő felelősségét büntetőbírói vagy fegyelmi határozattal megállapították. A jogalkotó az elévülési időt a Ptk. 349. §-ának (3) bekezdésében egy évben határozta meg, amely a bírósági, illetőleg a fegyelmi határozat jogerőre emelkedésétől kezdődött. A szigorú feltételeket csak annyiban enyhítette, hogy a 349. § (2) bekezdése úgy rendelkezett, ha a büntető vagy a fegyelmi eljárás lefolytatását jogszabályban meghatározott ok kizárja, a kártérítési per bírósága állapítja meg, hogy a felelősség feltételei fennállnak-e. Ezt az általános elévülési időtől eltérő rendelkezést az Alkotmánybíróság az 53/1992. (X. 29.) AB határozattal megsemmisítette.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
