Charles de Montesquieu klasszikussá érett munkájában a bírákat a "törvény szájá"-nak nevezte.1 Ezt a metaforát kifejtve adódik a kérdés: fújhat-e ugyanaz a száj egyszerre hideget és meleget? Az egységes jogértelmezés mind a jog, mind a bíróság tekintélyének megalapozója. Az Alkotmány 47. § (2) bekezdése a Legfelsőbb Bíróság alkotmányos kötelességévé teszi, hogy biztosítsa a bíróságok jogalkalmazásának egységét. Jogállamban "a törvények alkalmazásának összehangolt biztosítása" nemcsak, hogy nem sérti a bírói függetlenséget, hanem a jogbiztonság érvényre juttatása érdekében kifejezetten kívánatos.2
Ennek hangsúlyozása már jelez egy lehetséges ellentmondást a bírói gyakorlat egyöntetűsége - valamint a törvény előtti egyenlőség - és a bírói függetlenség között.3 A jog egységét a bírói függetlenség mellett más értékekkel, így például a jog szempontjából alapvetően fontos rugalmassággal és dinamikával is egyensúlyba kell hozni. A jogállami berendezkedésnek ezeket az elveket - egyformán értékes voltuk miatt - egymásra tekintettel és egyszerre kell garantálnia, hogy intézményi közvetítettséggel sajátos szerepüket betölthessék.
A jogegységi intézmények elemzésének aktualitását a bírósági szervezet négyszintűvé alakulásának tapasztalatai, ezzel összefüggésben a Legfelsőbb Bíróság törvényi lehetőségeinek újragondolása (1), a bírói gyakorlat egyöntetűsége, alkotmányossága és a bírói működés átláthatósága együttes kívánalma (2), valamint a bírói magatartás szakmai-etikai követelményei kikristályosodásának elkezdődött folyamata (3) adják.
Azok a jogi eszközök, melyekkel a történelmi korok a jogegység megteremtését el kívánták érni, nagy változatosságot mutatnak. A jelenkori szabályozás megértését és elemzését nagymértékben segítheti a korábbi megoldások kiindulópontjainak és gyakorlatának feltérképezése. A történeti szempontú megközelítés azonban nem válhat kizárólagossá, hanem az optimális jogi megoldás megtalálását kell szolgálnia: választott eszközeink vajon az idő előrehaladtával, az időközben megvalósított reformok gyakorlati tapasztalatai nyomán nem szorulnak-e sürgős felülvizsgálatra? A változtatás igényének esetleges megfogalmazódása az, ami valójában igényli a működőképes alternatívák felkutatását.
Az "igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása" célját a magyar jogban elsőként a polgári törvénykezési rendtartásról szóló 1868:LIV. törvénycikk módosítása tárgyában született 1881. évi LIX. törvénycikk fogalmazta meg4, és a polgári ügyekben felvetődő, vitás kérdések eldöntésére a magyar királyi Kúria polgári tanácsainak teljes ülését hatalmazta fel. A teljes ülésre akkor kerülhetett sor, ha valamely ügy elintézése alkalmával vitás elvi kérdés merült fel, és a tanács többsége vagy a tanács elnöke a vitás elvi kérdést az ügy elintézése előtt, a teljes ülés elé terjesztette, vagy a Kúria elnöke ellentétes elvi alapokon nyugvó határozatokról nyert tudomást, és a vitás elvi kérdés eldöntése végett, a teljes ülést egybehívta. A teljes ülés ún. elvi megállapodásokat hozott, melyek csak a Kúriára nézve voltak kötelezők. A büntetőjogban a 3274/1881. I.M.E. számú rendelet - az ún. Büntető Ügyviteli Szabályok - 33. §-a rendelkezett arról, hogy elvi kérdés felmerülése esetén a Kúria büntető tanácsainak elnökeiből és bíráiból álló teljes ülése határozzon, a teljes ülés elvi megállapodásait külön döntvénykönyvbe kell bevezetni.
Bővítette az elvi megállapodások körét és bevonta a jogegység kimunkálásába az ítélőtáblákat a kir. ítélőtáblák és kir. főügyészségek szervezéséről szóló 1890. évi XXV. törvénycikk5, mely lehetővé tette, hogy az ítélőtáblák teljes ülései elvi megállapodásokat hozzanak létre azokban az ügyekben, melyekben mint "utolsó fokú" bíróság járnak el, és vitás elvi jelentőségű jogkérdéseket döntenek el. A teljes ülés elvi megállapodását - annak megváltoztatásáig - az illető ítélőtábla tanácsainak követniük kellett. A törvénycikk megteremtette az egyes bírósági szintek közötti jogegységi információáramlást is: az ítélőtáblák az elvi megállapodást közlik a többi ítélőtáblával, és felterjesztik - az igazságügy-miniszter mellett - a Kúria elnökéhez, akik az egyes ítélőtáblák ellentétes elvi jelentőségű megállapodásai esetén intézkednek, hogy a felmerült kérdés a Kúria teljes ülése elé kerüljön. A Kúria teljes ülési megállapodásai kötelezővé váltak az ítélőtáblákra, egyúttal - az "egyirányúsítás" ellensúlyozására - bármelyik ítélőtábla teljes ülése - kétharmados többséggel - a Kúria teljes ülési megállapodásának megváltoztatása iránt felterjesztést tehetett, mely esetben a Kúria teljes ülésének a kérdést újra kellett tárgyalnia. A korszak szabályozásának fő jellemvonása a jogintézmény elnevezésében rejlik: a jogegység megvalósítása a bírák közötti megállapodás formáját ölti. (A magánjogi szerződés-analógia összefügghet az intézmény polgári ügyszakban történt zászlóbontásával.) A megállapodás csak az abban részes feleket kötelezi -a Kúria teljes ülésének elvi megállapodása a Kúriát (később ugyan az ítélőtáblákat is, de a változtatás iránti felterjesztés jogával); az ítélőtábla teljes ülésének elvi megállapodása az ítélőtábla tanácsait. Nevezhető ez a jogegység ún. finomhangolásos módszerének.
Ezzel ellentétes szemléletű szabályozást gyökereztetett meg a bűnvádi perrendtartást módosító 1907. évi XVIII. törvénycikk, mely a teljes ülési elvi megállapodást teljes ülési határozattá keresztelte át, és a teljes ülési határozatot valamennyi bírói fórum számára irányadóvá tette. Annak érdekében pedig, hogy a meghozott teljes ülési határozatokat az alsóbb fokú bíróságok megismerhessék és követhessék, hivatalos gyűjtemény - a Büntetőjogi Határozatok Tára - készítését írta elő. A szabályozás történetében a döntő fordulatot a Polgári perrendtartásról szóló 1911. évi 1. törvénycikk életbeléptetéséről szóló 1912. évi LIV. törvénycikk (továbbiakban: régi Ppé.) jelentette, mely a külön e célra létrehozott tanácsok által alkotott döntvényeket valamennyi bíróság számára kötelezővé tette, egyúttal megszüntette az ítélőtáblák döntvényalkotási jogát. (Tekintettel arra, hogy a régi Ppé. a hatályos szabályozás mintaadója lett, részletes bemutatására a hatályos szabályozással való összevetésben kerül sor.) A törvénykezés egyszerűsítéséről szóló 1930. évi XXXIV. törvénycikk tovább bővítette a jogegységi eljárás körét. Például nemcsak ellentétes alsóbírósági gyakorlat, hanem elvi kérdésben hozott ellentétes tartalmú, egyedi határozat esetében is lehetővé tette döntvény hozatalát azzal a feltétellel, hogy ezt a Kúria elnöke vagy az igazságügy-miniszter a jogegység megóvása érdekében szükségesnek ítélte.6
A döntvények mellett az első magyar bűnvádi perrendtartás (1896. évi XXXIII. törvény - továbbiakban: Bp.) ismerte a "Perorvoslat a jogegység érdekében" elnevezésű jogintézményt is, mely azt a célt szolgálta, hogy amennyiben a jogerős bírói határozat törvényt sért, a törvénysértés legyen megállapítható, és ezzel a jogalkalmazás egyöntetűsége hasonló kérdésben legalább a jövőre nézve biztosítva legyen.7 A két jogintézmény különbségére mutat rá az a jogegységi határozat, amely szerint "ha az alsóbíróság tévedése a bírói szabad felismerésnek és a tények független jogi értékelésének keretében történt anélkül, hogy az nyilvánvalóan megsértené a törvénynek valamely határozott rendelkezését, úgy azon a címen, hogy alsóbíróságok ellentétes gyakorlatot folytatnak, az 1912:LIV. t.-c. 70. §-a értelmében alakult jogegységi tanács hozhat döntvényt az igazságszolgáltatás egyöntetűségének megóvása végett, de az ilyen tévedés a Bp. 441.§-a alapján használt perorvoslat tárgya nem lehet. (K. 4930/1924.B.XVIII.3.B.XVIII.433.)
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
