A rendszerváltás utáni magyar jogi gondolkodás mindezidáig adós maradt a törvényes bíróhoz való alapjog elméleti és joggyakorlati kereteinek kimunkálásával. Ez minden bizonnyal annak a ténynek is betudható, hogy - sok más nyugat-európai országéval ellentétben[1] - nem a magyar Alkotmány, hanem a bíróságok szervezetéről és igazgatásáról szóló 1997. évi LXVI. törvény 11. §-nak (1) bekezdése tartalmazza szó szerint azt a jogállami követelményt, hogy "senki sem vonható el törvényes bírójától".
A kérdés rendkívül kidolgozott és letisztult értelmezését találjuk a német Szövetségi- és az osztrák Alkotmánybíróságok joggyakorlatában, amelyek ezt az alkotmányos alapjogot az Európai Közösségek Bírósága-(a továbbiakban: EKB) és annak egyik legfontosabb eljárása, az Európai Közösséget létrehozó Szerződés (a továbbiakban: EKSz.) 234. cikkében szabályozott előzetes döntéshozatali eljárás viszonylatában is vizsgálták. Tekintettel arra, hogy a magyar bírói gyakorlatnak szükségszerűen szembe kell néznie ezzel a problémával az EU-hoz való csatlakozásunk óta, így mindenképp indokoltnak tűnik a két említett alkotmánybíróság eredményeinek jogösszehasonlító bemutatása.[2]
1. A mai Németország területén viszonylag hamar megjelent a törvényes bíróhoz való alapjog eszméje, elsősorban a császár akarata eszközének tartott birodalmi udvari tanácsnak (Reichshofrat) a bíróságok munkájába való beleavatkozása ellen. A törvényes bíróhoz való jog első megfogalmazása az 1791-es francia alkotmány V. fejezetének 4. cikkében volt olvasható, és ennek hatására került be először a német jogtörténetben a nassau-i pátens 2. §-ba. Az ezt követő dél-német alkotmányok után a Pál templomban 1849-ben elfogadott alkotmány 175. § (2) bekezdése is tartalmazta, birodalmi szinten pedig először 1877-ben jelent meg a bíróságok szervezetéről szóló törvény 16. §-ában. A weimari alkotmány 105. cikke szintén tartalmazta, anélkül azonban, hogy a különbíróságok felállítását parlamenti törvényhez kötötte volna. Ezt kihasználva, a nemzetiszocializmus idején egymás után állítottak fel olyan bíróságokat - elsősorban a büntető igazságszolgáltatás területén - amelyek biankó meghatalmazás alapján járhattak el a hatalom ellenségeivel szemben.[3] Ezekből a történelmi tapasztalatokból tanulva, az 1949. május 23-án kihirdetett és a mai napig
- 420/421 -
is hatályban lévő alaptörvény - egyszer sem módosított - 101. cikkének (1) bekezdése a következőket mondja ki: "rendkívüli bíróságok nem megengedettek. Senki sem vonható el törvényes bírójától.", míg a (2) bekezdés annyit tesz mindehhez hozzá, hogy "bíróságokat különleges szakterületekre vonatkozóan csak törvény hozhat létre".
Mint ebből a rövid kitekintésből is kiderül, Németországban a törvényes bíróhoz való jog történetileg összekapcsolódott a rendkívüli bíróságok felállításának tilalmával, annak érdekében, hogy az alapelvet ne lehessen megkerülni, s így gyakorlati érvényesülésétől megfosztani. A német alaptörvény tehát különbséget tesz a rendkívüli- és a külön bíróságok között, míg az előbbit egyértelműen tiltja, addig a másikat törvény meghozatalához köti.[4]
A Szövetségi Alkotmánybíróság (a továbbiakban: nAB) vonatkozó joggyakorlata során fokozatosan terjesztette ki a törvényes bíróhoz való alapjog érvényességi területét. Kezdetben - s mint láttuk történetileg is ez a szükségszerűség hívta életre - a végrehajtó hatalomnak az igazságszolgáltatásba való beavatkozásával szemben, majd ugyanezt a törvényhozó hatalom vonatkozásában is kiterjesztve, végül magának a harmadik hatalmi ágnak a saját korlátait megállapítva értelmezte ezt az alapjogot.
2. A nAB általánosan fogalmazva a következőkben jelölte meg a törvényes bíróhoz való jog tartalmát: ezen jog "a jogállam általános tárgyilagossági parancsának különleges kifejeződése, amely biztosítja, hogy az eljáró bíró általánosságban, előre meghatározott módon és nem pedig ad hoc vagy ad personam legyen megrendelhető. Ezáltal védi a 101. cikk (1) bekezdésének második mondata a jogszolgáltató szerveket a manipuláló beavatkozásoktól."[5]
A törvényalkotóval szemben részletesen kidolgozott elvárásokat fogalmazott meg. Állandóan visszatérően kimondja, hogy a 10.1. cikk (1) bekezdése második mondatának alapgondolata megköveteli, hogy a törvényes bíró az egyes esetekben lehetőleg egyértelműen, általános jogszabályból eredjen. A szabályozás formájának megválasztása ugyan a törvényalkotó hatáskörébe tartozik, ám ennek az általánossága azt kívánja meg, hogy ezt törvényben tegye. "A törvényalkotót is köti az alaptörvény 101. cikk (1) bekezdésének második mondata. Gondoskodnia kell arról, hogy az igazságszolgáltatás védve legyen a bíróknak az egyes ügyekre történő meghatározása esetén a tárgytól idegen behatásoktól. Ezért a "törvényes bírónak" mindenkor lehetőleg egyértelműen az általános szabályokból kell következnie. Mindez nem jelenti azt, hogy a törvényalkotónak ezt végérvényesen kellene meghatároznia. A bíróságok személyi összetételére és ügykörmegosztására vonatkozóan ez egyáltalán nem is lehetséges."[6]
A nAB nem zárta ki annak lehetőségét, hogy a törvényalkotó módosítsa a vonatkozó törvényeket, ám mindez csak akkor nem ütközik a törvényes bíróhoz való alapjogba, ha az új szabályozás általános hatályú, és a már folyamatban lévő eljárásokon kívül meghatározatlan számú, jövőbeli hasonló típusú ügyre is vonatkozik.
Ez az alapjog úgy is megsérülhet, ha az eljáró bíróból hiányzik a személyi- vagy tárgyi függetlenség. A 101. cikk (1) bekezdésének második mondata alapján biztosítani kell, hogy a jogkereső állampolgár ne olyan bíró elé kerüljön, aki meghatározott okok miatt nem rendelkezik a szükséges semlegességgel és távolságtartással. A törvényalkotónak ezért a törvényes bíró normatív előfeltételeinek meghatározásakor figyelemmel kell lennie arra, hogy az olyan bíró, aki a pártatlanság követelményének nem felel meg, az eljárás alól ki lehessen zárni.[7] A bírói pártatlanság olyan fontos alapelv, amit a törvényalkotónak kötelessége figyelembe vennie. Szabadon meghatározhatja ugyan az egyes kizárási okokat, de csak úgy, hogy a célt, a bíróság semlegességének és pártatlanságának biztosítását ne veszélyeztesse.[8]
A törvényalkotónak a bírósági illetékességi területek megváltoztatásakor is figyelemmel kell lennie erre az alapjogra. A törvényes bíró követelménye logikus előfeltétele minden olyan jogszabálynak, amelyek peres ügyekre vonatkozóan előre meghatározzák az eljáró bírót. Ezeket elsősorban a bírósági szervezeti törvény és a perrendtartások szabályozzák, ám gyakran egyéb rendelkezések is kiegészítik őket. Ide tartoznak azok az intézkedések, amikkel a kerületeket, és ezáltal az egyes bíróságok illetékességi területét is meghatározzák.[9] Az alaptörvény 97. cikkében garantált bírói függetlenség elve a (2) bekezdés harmadik mondatában azt tartalmazza, hogy "a bíróság intézményének vagy kerületeinek megváltoztatásakor a bírók egy másik bíróságra áthelyezhetők, vagy hivatalukból elmozdíthatók, teljes fizetésük egyidejű meghagyásával." Minden ilyen jellegű változtatás tehát érintheti az eljáró bíró személyét, ezért szükséges a törvényes bíróhoz való jog figyelembe vétele az effajta intézkedések kapcsán.[10]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
