Az osztrák alkotmánybíróság 2012. március 14-én hozott döntést az U466/11 ua. számú ügyben, amelynek központi kérdése az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Alapjogi Charta) alkalmazhatósága volt az alkotmánybírósági eljárásokban. Az uniós és tagállami jogrend korántsem problémamentes rendszerében ennek fontossága aligha vonható kétségbe.[1]
Ausztria uniós csatlakozásához azért volt szükség népszavazásra, mert a csatlakozás által kiváltott joghatások alapvetően érintették az osztrák szövetségi alkotmány alapvető elveit, és ezek a hatások a szövetségi alkotmány alapvető és teljes körű módosításának minősültek. A szövetségi alkotmány ilyen mélyreható módosítása esetén az osztrák alkotmány 44. cikkelyének (3) bekezdése alapján kötelező népszavazást kell tartani.[2] Ezen körülmények ellenére az osztrák alkotmánybíróság soha nem ismerte el az uniós jogot - szemben más nemzetközi szerződésekkel - olyanként, amelyre hivatkozni lehetett volna előtte valamely belső jogi intézkedés alkotmányellenességét megállapítandó. Az osztrák alkotmánybíróság azzal érvelt, hogy az uniós jog elsőbbségéből és közvetlen alkalmazandóságából adódó következmények levonása a rendes bíróságok feladata: amennyiben a normaütközés fennáll, akkor a rendes bíróságoknak kell az osztrák jog helyett az uniós jogot alkalmazniuk, de ebből nem következik, hogy az alkotmánybíróságnak az adott jogszabályt meg kellene semmisítenie.[3] Ez ugyanakkor nem mentesíti az alkotmánybíróságot az alól, hogy amennyiben valamilyen más - tehát nem absztrakt, illetve konkrét normakontrollra vonatkozó - hatáskörében jár el, akkor alkalmazza az uniós jogot, például a jogalkotásért vagy a bírói jogalkalmazásért viselt kárfelelősség elbírálása során, melyre az osztrák alkotmánybíróságnak van szubszidiárius hatásköre a szövetségi alkotmány 137. cikkelye alapján.[4]
Ilyen körülmények között nem lehet eléggé hangsúlyozni egy olyan döntés fontosságát, amelyben az osztrák alkotmánybíróság felülvizsgál egy belső jogi aktust az Európai Unió Alapjogi Chartája alapján.
a) U466/11 sz. panasz
Az indítványozó, egy kínai állampolgár, 2010. március 29-én utazott be Ausztriába, ahol másnap, 2010. március 30-án nyújtott be kérelmet menekültként történő elismerése érdekében. Meghallgatása során előadta, hogy Kínában megütött egy rendőrt, és ezért nem térhet vissza oda. A Szövetségi Menekültügyi Hivatal (Bundesasylamt) 2010. április 19-i határozatával elutasította a kérelmet, és kiutasította a kérelmezőt Ausztria területéről. Az ezzel szemben benyújtott panaszt, melyben a kérelmező a szóbeli meghallgatását kérte, a Menekültügyi Bíróság (Asylgerichtshof) 2011. január 18-i határozatával elutasította. A Menekültügyi Bíróság osztotta a Menekültügyi Hivatal álláspontját, hogy a kérelmező menekültügyi kérelme nem hihető, mivel az eljárás során számos tartalmi és időbeli ellentmondásba keveredett. Továbbá Kína általános helyzetéből nem lehet arra következtetni, hogy a kérelmező veszélyben lenne, és a kérelmező csak 2010 márciusa óta tartózkodik Ausztriában, németül nem
- 126/127 -
beszél, nincs semmilyen jogszerű keresete, sem családtagjai vagy rokonai Ausztriában, ezért a kiutasítása nem ütközik az Emberi Jogok Európai Egyezményébe (a továbbiakban: Egyezmény).
A kérelmező e határozattal szemben a szövetségi alkotmány 144a. cikkelye alapján nyújtott be panaszt az alkotmányban biztosított jogainak megsértése miatt. A panaszban arra hivatkozott, hogy elsősorban a szóbeli meghallgatásának elmaradása miatt megsértették az Alapjogi Charta 47. cikkében biztosított hatékony jogorvoslatra vonatkozó jogát.
b) U1836/11 sz. panasz
A kérelmezőt, egy kínai állampolgárt, 2010. november 3-án tartóztatták le, és november 4-én nyújtott be kérelmet menekültként történő elismerése érdekében. Meghallgatása során előadta, hogy Kínában jelentős tartozásai vannak, és úgy hallotta, Ausztriában könnyű pénzt keresni. Visszatérése esetén szabadságvesztés fenyegeti Kínában.
A Szövetségi Menekültügyi Hivatal (Bundesasylamt) 2010. december 10-i határozatával elutasította a kérelmet, és kiutasította a kérelmezőt Ausztria területéről. Az ezzel szemben benyújtott panaszt, melyben a kérelmező a szóbeli meghallgatását kérte, a Menekültügyi Bíróság (Asylgerichtshof) 2011. április 20-i határozatával elutasított. A határozat indokai megegyeztek az U466/11 sz. panaszt megelőző ügyben hozott határozat indokaival.
A kérelmezők ugyan az alkotmányban biztosított alapvető jogaik megsértése miatt éltek panasszal, de kizárólag az Alapjogi Charta 47. cikkében biztosított (a hatékony jogorvoslathoz való) jogra hivatkoztak. Ezért az alkotmánybíróságnak arról kellett döntenie, hogy az Alapjogi Charta megsértése a szövetségi alkotmány 144a. cikkelye szerinti eljárásban a felülvizsgálat mércéjéül szolgálhat-e. Ha igen, akkor - az egyéb feltételek fennállása esetén - a panasz érdemi vizsgálatra alkalmas.
A nizzai csúcson 2000-ben proklamált Alapjogi Charta az Ausztria által 2008. március 13-án ratifikált Lisszaboni Szerződés részévé vált. A Lisszaboni Szerződés 2009. december elsejei hatálybalépésével, az Európai Unióról szóló Szerződés 6. cikkének kifejezett rendelkezése alapján a szerződésekkel egyenrangú, és ezáltal az Európai Unió elsődleges jogának a része. A Charta 51. cikkéből fakadóan az uniós jog végrehajtása során a Charta közvetlenül alkalmazandó.
Bár az osztrák alkotmánybíróság saját értelmezésében mindig is elismerte az uniós jog közvetlen hatályát és elsőbbségét, az uniós jogot nem ismerte el a felülvizsgálat mércéjeként. Egy a szövetségi alkotmány 144. cikkelye alapján folyó eljárásban (14.866/1997.) az alkotmánybíróság megállapította, hogy ha a belső jog ellentmond az uniós jognak, akkor a belső jog nem alkalmazható. Az uniós jog alkalmazási elsőbbségét valamennyi jogalkalmazó szervnek tiszteletben kell tartania, ugyanakkor a belső jog és a közösségi jog összeegyeztethetőségét csak akkor kell saját magának kimondania, ha a kérdés eldöntése kétséget kizáró mértékben nyilvánvaló. Ez a kötelezettség az alkotmánybíróságot is terheli, amikor egy hivatal cselekményeit megítéli. Az alkotmányos alapjogok megsértésének vizsgálata során azonban csak akkor kell az alkotmánybíróságnak a határozatot megsemmisítenie, ha a jogalkalmazás során a törvényt olyan módon alkalmazták, amely gondolatilag elképzelhetetlen (denkunmöglich). Ha ez nem áll fenn, akkor a közigazgatási bíróságnak (Verwaltungsgerichtshof) kell eljárnia.
A 15.189/1998. sz. határozatban az alkotmánybíróság azért állapította meg, hogy egy belső rendeletet nem lehet közvetlenül az uniós jogra alapítani, mert az alkotmánybíróságnak nem lenne hatásköre ezt a rendeletet az uniós jog alapján ellenőrizni, az uniós bíróságoknak pedig nem lenne hatásköre arra, hogy a belső előírás közösségi jogba ütközését vizsgálja.
Röviddel később a 15.215/1998. sz. ügyben az osztrák alkotmánybíróság általánosítva is kimondta ezt, és megerősítette, hogy az alkotmánybíróságnak tiszteletben kell tartania a közösségi jog alkalmazási elsőbbségét - nyilvánvalóan a hatásköreinek ellátása során. Így tehát csak akkor kell arról döntenie, hogy egy osztrák jogszabály az alkalmazási elsőbbség tükrében alkalmazandó-e, ha az adott jogszabály a saját döntése szempontjából releváns, ez pedig a belső jog alapján ítélendő meg. Amennyiben nem az alkotmánybíróságnak kell valamely hatósági döntés jogszerűségéről döntenie, akkor a közösségi jogba ütközés vizsgálata fel sem merül.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
