A Közjegyzők Közlönye c. folyóirat 2012. évi 3. számában jelent meg Ferenczy Réka: A deviza alapú kölcsönről szóló szerződés végrehajtási záradékolásának problematikája című tanulmánya. A szerző elismerést érdemel, amiért e nagy port kavaró kérdésben álláspontját a szakmai közvélemény elé tárta. A téma aktualitása vitán felül áll, ezért feltétlenül hasznos minden megnyilvánulás, mely szakmai vitára adhat alapot.
A szerző közjegyző-helyettesként - amint arra a cikk címe is utal - a devizakölcsön-szerződések végrehajtási záradékkal való ellátásának jogi aktusára irányítja a figyelmét, ezen belül is az idegen pénznemben nyilvántartott tartozás pénznemének a végrehajtási kérelemben való feltüntetését vizsgálja. Arra a következtetésre jut, hogy a devizatartozások esetében a jogosult kizárólag forintban kifejezett összegre terjesztheti elő végrehajtási kérelmét, a közokirat végrehajtási záradékkal való ellátása iránti kérelem deviza pénznemben kifejezett tartozásra nem fogadható el.
A szerző tanulmánya azonban - megítélésem szerint - hibásan kezel egyes, az idegen pénznemben megállapított pénztartozások természetét érintő kérdéseket, ezért esetenként helytelen megállapításokat tesz. Úgy vélem, hogy az idegen pénznemben meghatározott pénztartozások jogi természetével összeférő, mi több, főszabályként helyes eljárás, ha a végrehajtani kért pénzkövetelést devizakölcsön esetében devizában tünteti fel a kérelem. Az alábbiakban a devizatartozások végrehajtási úton való érvényesítésének a cikkben említett esetkörét Ferenczy Réka tanulmányától eltérően elsősorban polgári jogi szemszögből szeretném megközelíteni, remélve, hogy e gondolatok hozzájárulnak e nem csekély jelentőségű kérdés tisztázásához.
A pénztartozási - a pénzszolgáltatásra irányuló - jogviszonyok alapvető szabályait a polgári jogon belül hagyományosan a kötelmi jog tárgyalja, rámutatva arra, hogy e kötelmi viszonyok sajátos szabályok alá esnek. Hatályos Polgári Törvénykönyvünkben szétszórva találhatók kifejezetten a pénztartozásokra szabott rendelkezések, illetőleg kizárólag vagy a szabály természetéből adódóan jellemzően (igen szűk körű kivétellel) a pénztartozásokról szóló szabályok.
A pénztartozások jogi természetének és tulajdonságainak elemzése során elsődlegesen a Polgári Törvénykönyv anyagi jogi rendelkezéseit kell szem előtt tartanunk, ezen túl, illetve ezt követően a pénztartozásra és annak teljesítésére vonatkozó egyéb - anyagi jogi - jogszabályok igényelhetik figyelmünket (pl. Hpt.).
Amennyiben egy kérdés megválaszolása az anyagi jog területre vezet - nézetem szerint a témabeli probléma is ilyen - abban az esetben az eljárási szabályok másodlagos szerepet töltenek be. Akkor is, ha az eljárási törvény - mint pl. jelen esetben a Vht. - elszórtan anyagi jogi rendelkezéseket is tartalmaz. Ez nem szerencsés jogalkotási megoldás (de nem ritka és nem is kifejezetten tilos), tisztán kell viszont látni, hogy az anyagi jogi kérdéseket helyes szemlélettel ebben az esetben is elsősorban a Polgári Törvénykönyv pénztartozásokra szabott anyagi jogi normái alapján kell kifejtenünk, a problémafeltárás- és megoldás során minden egyéb jogszabály a polgári jogi kódex szellemében értelmezendő és alkalmazandó.
Nem hagyható figyelmen kívül természetesen az sem, hogy a pénzkötelmekre vonatkozó szabályokat a valóságban jelentős mértékben a szerződések alakítják. E szerződési szabályok azonban csak akkor és annyiban érvényesülhetnek, amennyiben ezt a szerződési szabadság keretei, a polgári jog általános elvei és a különös normaként megfogalmazott jogszabályok ezt lehetővé teszik. Különösen igaz ez a megállapítás a blanketta alakban alkalmazott szerződési feltételekre és a kialakult gyakorlatra.
E tanulmányban - Ferenczy cikkéhez hasonlóan - a devizahitel (devizakölcsön) alatt azt a szerződési megoldást értem, amikor a pénztartozás meghatározása ("nyilvántartása") idegen pénznemben történik azzal, hogy a tényleges fizetés (törlesztés, de a folyósítás is) ténylegesen forintban történik.
Szladits Károly célratörő és frappáns megfogalmazása szerint fogalmi szinten minden pénztartozás esetében meg kell különböztetnünk a kirovó és a lerovó pénznemet: az előbbi a kötelmi szolgáltatás mértékét, utóbbi a tényleges fizetés eszközét határozza meg. A kirovó (vagy számolási) összeg egyszerűen fogalmazva az a pénznem, melyben a tartozás megállapításra kerül, míg a lerovó azt a pénznemet jelöli, melyben a pénzösszegtartozást ténylegesen teljesíteni, amely pénznemben a valóságban fizetni kell.
A pénztartozás elsődleges jelölője tehát a kirovó pénznem. A devizatartozások esetében ez úgy jelenik meg, hogy - a szokásos fordulattal - a hitelező a tartozást "devizában tartja nyilván." Ez azonban helyes értelmezés mellett nem egyéb, mint a pénztartozás meghatározása (kirovása). A további gondolatok megalapozása érdekében már most nagyon fontos tisztázni, hogy a pénztartozásnak idegen - a teljesítés pénznemétől eltérő - pénznemben [vagy a Ptk. 231. § (2) bekezdése szerint aranyban] való meghatározása nem egyszerű technikai-adminisztratív kérdés: a kirovó pénznem a pénzkövetelés mértékének - ezen keresztül magának a fennálló pénztartozásnak - elsődleges jelölője.
Ezzel szemben a lerovó pénznem azt a pénznemet jelöli, melyben a pénzösszeg-tartozást meg kell fizetni (a jogi irodalom ezért fizetési vagy teljesítési pénznemnek is hívja). A Ptk. 231. § (1) bekezdése értelmében pénztartozást - ellenkező kikötés hiányában - a teljesítés helyén érvényben lévő pénznemben kell megfizetni. Ez a jogszabályhely a lerovó pénznem melletti vélelmet állít fel, konkrétan: ellenkező megállapodás hiányában a lerovás a teljesítés helyén érvényben lévő (törvényes) pénznemben kell, hogy történjen. A rendelkezés indoka egyrészt a törvényes fizetőeszköz előnyben részesítése, másrészt célszerűség: a hitelező számára vélelemszerűen az a leginkább kedvező, ha az adóstól a teljesítés során az adott ország törvényes fizetőeszközét kapja. A vélelemből az is egyenesen következik, hogy effektivitási szándék hiányában szükségtelen a lerovó pénznem külön hangsúlyozása vagy kitétele, és megfordítva: a lerovó pénznem megemlítése nélkül is a törvényes fizetőeszközt kell lerovónak tekinteni.
A kirovó, mellyel a pénztartozást meghatározzuk, állandó, a pénzkötelem mintegy "mozdulatlan" eleme (ezáltal képes meghatározni a pénzkövetelést). Ezzel szemben a lerovandó összeg a lerovó pénznemnek a kirovóhoz képesti értékviszonya alapján napról napra változást hozhat a tényleges teljesítés mértékére (összegszerűségére) nézve. Ebben az értelemben tehát a kirovó stabil és statikus képet mutat, a lerovó pedig a tényleges teljesítés pénzneme és (gyakrabban) végleges összegszerűsége terén a mozgékonyságot, a dinamikus arcot mutat. A lerovó számítása (kiszámítása, átszámítása, átváltása stb.) teljesítési kérdés, és nem a pénztartozás meghatározását célozza (mint említettük, ebben a vonatkozásban a kirovóé a főszerep). Ha a kötelezett tartozása idegen pénznemben van meghatározva, akkor a marasztalásnak is erre a pénznemre kell szólnia. Ez a pénztartozás most elemzett természetének (kirovó és lerovó pénznem megkülönböztetésének) természetes következménye. Ráadásul csak ebben az esetben érvényesülhet az a törvénybeli rendelkezés, mely szerint az idegen pénznemben meghatározott tartozást a fizetés helyén és idején érvényben lévő árfolyam (ár) alapulvételével kell átszámítani [Ptk. 231. § (2) bekezdés, figyelemmel a Vht. 79/B. § (5) bekezdésének szabályára is].
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
