Az Európai Bizottság 1997. április 16-án "Európai kezdeményezés az elektronikus kereskedelem területén"[1] címen közzétett közleményében az elektronikus kereskedelem Európában történő számottevő növekedését nevezi meg általános célkitűzésként. Ezt elsősorban az elektronikus kereskedelemre irányuló figyelemfelkeltéssel, a résztvevők tájékoztatásával, illetve a részvevők közötti kommunikáció alapjának megalkotásával kívánja elérni. Az elektronikus kereskedelem fogalmát a következőképpen határozza meg: "Az elektronikus kereskedelem a kereskedelem elektronikus úton történő lebonyolítása. Ennek alapjai az adatfeldolgozás és adattovábbítás, ideértve a szöveget, hangot és képet. Különböző tevékenységeket ölel fel, úgymint az áruk és szolgáltatások elektronikus kereskedelmét, digitális tartalmak online terjesztését, az elektronikus pénztranzakciókat, az elektronikus részvénykereskedelmet, az elektronikus hajóraklevél-forgalmazást, a kereskedelmi árveréseket, a tervezés és kivitelezés terén történő együttműködést, az online beszerzést, a közbeszerzést, a közvetlen fogyasztói piackutatást és a vevőszolgálatot. Az elektronikus kereskedelem alkalmazható áruknál (pl. fogyasztási cikkek, speciális orvosi műszerek) és szolgáltatásoknál (pl. információs szolgáltatások, pénzügyi- és jogi szolgáltatások), hagyományos (pl. egészségügy és oktatás) és újfajta tevékenységeknél (pl. virtuális bevásárlóközpont) egyaránt."[2]
A Bizottság a konkrét, a 2000-es év végéig elérendő célok egyikeként egy, az elektronikus kereskedelem sajátosságaira tekintettel lévő szabályozási keret létrehozását jelöli meg, ami alapján már 1998 novemberében elfogadta az elektronikus kereskedelmi irányelv javaslatát. A Parlament és a Tanács által ajánlott és elvégzett többszöri szövegmódosítás, illetve az ezen intézmények felváltva történő bevonásával járó jogalkotási folyamat után az irányelv végleges szövegét 2000. május 4-én fogadta el a Parlament. "Az Európai Parlament és a Tanács 2000/31/EK irányelve a belső piacon az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások, különösen az elektronikus kereskedelem, egyes jogi vonatkozásairól"[3] (a továbbiakban Eki.) az Európai Unió Közlönyében való megjelenésével 2000. július 17-én lépett hatályba. A nemzeti jogba történő átültetésre a tagállamoknak alig másfél év állt rendelkezésükre.[4]
A tanulmány az Elektronikus Kereskedelmi Irányelv alapján, a magyar és az osztrák elektronikus kereskedelemről szóló törvény részleges összehasonlításával kíván rámutatni a magyar szabályozás egyes hiányosságaira.
Magyarországnak az Európai Unió jogszabályaira vonatkozó jogharmonizációs kötelezettsége az Európai Unióhoz történő csatlakozási folyamatot megelőzően még nem az Európai Közösségi Szerződésből, hanem "A Magyar Köztársaság és az Európai Közösségek és azok tagállamai között társulás létesítéséről szóló, Brüsszelben 1991. december 16-án aláírt Európai Megállapodás"-ból[5] eredt. A 67. cikk második mondata szerint Magyarország kötelezi magát arra, hogy a jövőbeni szabályozásait a Közösség jogszabályaival összeegyezteti. A csatlakozási tárgyalások 1998. március 31-i megkezdése megváltoztatta a jogharmonizációs kötelezettség fokát. Ahhoz, hogy a csatlakozás időpontjától Magyarországon alkalmazhatóak legyenek az abban az időpontban hatályos Európai Uniós jogszabályok, biztosítani kellett az átültetésre szoruló jogszabályok magyar jogba történő felvételét, illetve létre kellett hozni a végrehajtáshoz szükséges intézményrendszereket. Magyarország ettől a pillanattól, a teljes körű jogharmonizációs kötelezettségből eredően köteles volt a már hatályos, vagy jövőben megalkotandó közösségi jogszabályokkal a magyar jogrendszer összhangját megteremteni.
Ennek értelmében az Informatikai Kormánybiztosság már 2001-ben elkészítette az első elektronikus kereskedelemről szóló törvényjavaslatot, melyet a Miniszterelnöki Hivatalt vezető miniszter és az igazságügyi miniszter előterjesztésében 2001. augusztus 2-án hoztak nyilvánosságra. Az érintett minisztériumok hét napon keresztül nyilváníthattak véleményt. Ezt követően 2001. augusztus 14-én az Informatikai Kormánybiztosság által megrendezésre került az észrevételek megvitatását szolgáló közigazgatási egyeztető értekezlet. Az eredeti törvényjavaslat alapján, az értekezlet eredményei értelmében létrejött határozat-tervezetet a Kormány az egyeztetési folyamatot követően elfogadta. A T/5141. számú törvényjavaslat szeptemberben került az Országgyűlés elé, az Informatikai Bizottság a 2001. október ülésén általános vitára alkalmasnak találta. Az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény (a továbbiakban Ektv.) 2001. december 18-án került elfogadásra és a 16. § (1) bekezdése szerint 30 nappal a Magyar Közlönyben december 24-én történő közzététele után lépett hatályba. Ez alól kivételt képzett az 1. § (2) bekezdése, mely szerint a törvényt nem kell alkalmazni az Európai Unió tagállamainak területéről nyújtott információs társadalommal összefüggő szolgáltatásra. Utóbbi rendelkezés a 16. § (3) bekezdése értelmében csak az Európai Unió-
- 80/81 -
hoz történő csatlakozásról szóló nemzetközi szerződést kihirdető törvény hatálybalépésekor hatályosult.
Az Informatikai és Hírközlési Minisztérium, a különböző szakmai szervezetek és az Európai Unió szervei kezdeményezésére 2003 nyarán megkezdődött az Ektv. átdolgozása. A törvénymódosítást, mely több tartalmi változtatást is tartalmazott, az Országgyűlés 2003. november 10-én fogadta el. A 2001. évi CVIII. törvény módosításáról szóló 2003. évi XCVII. törvény[6] 2004. január 1-én lépett hatályba.
Az Ektv. második módosítása Magyarországnak az Európai Gazdasági Térségben való részvétele kapcsán vált szükségessé. Az egyes törvényeknek az Európai Gazdasági Térségben való részvétellel összefüggő jogharmonizációs célú módosításáról szóló 2004. évi LXIX. törvény harmadik fejezetének 15. §-a az Ektv. szabályozásainak területi hatályát az Európai Unióról az Európai Gazdasági Térségre[7] bővítette ki. A módosítás 2004. július 10-én lépett hatályba.
Az osztrák Gazdasági Minisztérium (Bundesministerium für wirtschaftliche Angelegenheiten) 2000 közepétől dolgozott az Eki. osztrák jogba történő átültetésén. Eredetileg az elektronikus kereskedelemmel kapcsolatos közösségi szabályozások a már meglévő Távközlési Törvénybe (Telekommunikationsgesetz[9]) történő felvételét tervezték, az Igazságügyi Minisztérium (Justizministerium) végül azonban egy önálló törvény létrehozása mellett döntött. A törvénytervezet átvette az Eki. szabályozásrendszerét, sőt szövege több ízben szó szerint megegyezett a közösségi megfogalmazással. A Kormány 2001. június 25-én kezdte meg a tervezet felülvizsgálatát, mely számos cikkely módosítását eredményezte. Az Igazságügyi Bizottság (Justizausschuss) a tervezet büntető rendelkezésekkel való kiegészítése után 2001. november 8-án fogadta el a végleges törvényjavaslatot. A képviselőház (Nationalrat) november 22-én, a tartományok képviselőinek gyűlése pedig (Bundesrat) december 6-án szavazta meg a törvényt, mely ezt követően december 21-én került kihirdetésre az Osztrák Szövetségi Törvénytár (Bundesgesetzblatt) 152. számában. A törvény (a továbbiakban ECG) 2002. január 1-én lépett hatályba.
Az Ektv. szabályozása tekintetében adódó legelső probléma a törvény, illetve egyéb, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokra alkalmazható jogszabályok hatályával kapcsolatos. Az Eki. 3. cikkelyének (1) bekezdése alapján minden tagállamnak biztosítania kell, hogy a területén letelepedett szolgáltatók által nyújtott információs társadalommal összefüggő szolgáltatások a szabályozott terület alá foglalható nemzeti jogszabályoknak megfeleljenek. A (2) bekezdés szerint a szabályozott területtel összefüggő okokból nem szabad korlátozni az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások másik államból történő nyújtásának szabadságát. E két szempont összefoglaló neveként a "származási ország elve" fogalom használatos, "amelynek lényege, hogy az Európai Unión belül az információs társadalommal összefüggő szolgáltatást annak a tagállamnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek területéről azt ténylegesen, azaz a technológiai feltételek biztosításán túlmenő tartalommal nyújtják".[10]
A szabályozás területi hatálya az elektronikus kereskedelemmel kapcsolatban gyakorta bír jelentőséggel, hiszen ezen a téren az országhatárt átlépő jogi tranzakciók mindennaposak. A rendelkezés alkalmazandósága a (4) bekezdés fényében nem egyértelmű, mert ugyan a két vagy több országot érintő jogi kérdések elbírálásának alapjául szolgáló jogot kívánja meghatározni, de "nem állapít meg újabb nemzetközi magánjogi szabályokat [...]". Az Eki. preambulumának 23. értelmező pontja ezt azzal egészíti ki, hogy a nemzetközi magánjog szabályai szerint megállapított alkalmazandó jog rendelkezései nem korlátozhatják az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások nyújtásának az irányelvben rögzített szabadságát. A kiegészítés értelmezhető úgy, hogy elsősorban a nemzetközi magánjogi szabályozás az irányadó az alkalmazandó jog megállapítására. A szolgáltató letelepedésének helyén érvényes jogrendszer csak akkor veszi át az így meghatározott jog helyét, ha utóbbi csökkenti az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások nyújtásának szabadságát. Ezzel szemben az Európai Unió Bizottságának "A belső piac helyzete a szolgáltatások tekintetében" című jelentése szerint az elektronikus kereskedelemben rejlő források kihasználhatósága érdekében fontos, hogy a jogi kérdésekre alkalmazandó jog megállapítása ne az eset körülményeitől függjön, illetve ne az eljáró hatóság döntési kompetenciájának része legyen.[11] Az Eki. 1. cikkelyének (1) és (2) bekezdését tehát az áruk és a szolgáltatások szabad mozgásának uniós elvei tükrében kell értelmezni. Ezen elvek alapján az alkalmazandó jog megállapításához kapcsoló tényező a telephely vagy lakhely, eszerint az Eki. rendelkezése egy már létező elv konkretizálása az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokat illetően, ezért nem határoz meg új nemzetközi magánjogi szabályokat.[12]
Az ECG 20. §-a általánosságában veszi át a szabályozást, ezzel de facto kollíziós jogi normát hozva létre. Az Osztrák Köztársaság azon általános jellegű vagy speciális jogi követelményei, melyek az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokra, illetve azok szolgáltatóira vonatkoznak, minden olyan esetben alkalmazandók és egyidejűleg csak akkor alkalmazhatók, ha a szolgáltató a köztársaság területén telepedett le. Ez a bekezdés tehát nem csak az ECG hatályát hivatott szabályozni, hanem a származási ország elvét az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások tekintetében alapvető elvként ülteti át az osztrák jogrendszerbe.
Ezzel szemben az Ektv. 1. § (1) és (2) bekezdése kizárólag az Ektv. hatályával foglalkozik, a törvény a Magyar Köztársaság területéről nyújtott információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokra illetve ezek szolgáltatóira és igénybevevőire kiterjedő alkalmazandóságát mondja ki. Olyan határt átlépő jogviták esetében, amelyek ugyan információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokkal kapcsolatosak, de nem az Ektv.-n alapulnak, az alkalmazandó jog megállapítására mérvadó szabályokat a nemzetközi magánjogról szóló 1979. évi 13. törvényerejű rendelet (továbbiakban Nmjt.) tartalmazza.
Ezen törvényerejű rendelet 10. § (2) bekezdése szerint a személyhez fűződő jogok megsértéséből származó igényekre a jogsértés helyén és idején irányadó jogot kell alkalmazni. Abban az esetben azonban, ha a külföldi jog kártérítés, illetve jóvátétel szempontjából kedvezőtlenebb a sérelmet szenvedőre, akkor a magyar jog kerül érvényesítésre. Ebből a szabályozásból nem egyértelmű egyrészt az, hogy az Internettel összefüggő jogsértéseknél pontosan hol van a locus delicti commissi, tehát a szolgáltató szerverének helye vagy
- 81/82 -
telephelye, vagy az internetes oldal lehívási helye, esetleg az igénybevevő lakhelye tekintendő-e irányadónak. Másrészről az imént megnevezett nehézség leküzdése után az eljáró szervnek esetenként össze kell hasonlítania két állam jogszabályait és az eset egyedi körülményeire tekintettel meg kell állapítania, hogy a sérelmet szenvedettnek a kártérítés tekintetében melyik a kedvezőbb jog.[13]
Ha például egy Ausztriában letelepedett szolgáltató a weboldalain állítottakkal egy Magyarországon lakhellyel rendelkező személy jóhírnevét sérti (Ptk. 78. §), az első megválaszolandó kérdés, hogy a szolgáltató hol követte el a személyhez fűződő jog megsértését. Amennyiben ez - az oldal Magyarországi lehívhatósága miatt - Magyarországon állapítható meg, a Ptk. 84. § az irányadó. Ha viszont a szolgáltató telephelyét tekintjük az elkövetés helyszínének, akkor az osztrák Polgári Törvénykönyv [14] 1330-as cikkelye szerint kell eljárni. Utóbbi esetben a jogi vitát elbíráló magyar hatóság[15] egy következő lépésben arra kényszerül, hogy a sértett fél számára a kártérítés illetve jóvátétel szempontjából kedvezőbb szabályozást kiválassza. Ehhez elengedhetetlen az alkalmazandó jogok alapszintnél magasabb fokú ismerete. Míg tehát az eset osztrák bíróság előtti kivizsgálása mindenképpen az osztrák Ptk. alkalmazandóságát eredményezi, ez magyar hatóság eljárása esetén két okból sem egyértelmű.
Első pillantásra ez a szabályozás az Eki. fent először említett értelmezésének felel meg, hiszen a nemzetközi magánjog szerint megállapított állam joga és a magyar jog közötti összehasonlításra kerül sor. Ha azonban közelebbről megvizsgáljuk, az Eki. nem mérvadó interpretálása alapján a károsultra kedvezőbb hatás megállapításának érdekében nem mindig a magyar, hanem általánosságban a szolgáltató letelepedésének helyén alkalmazandó jogot kell összevetni a nemzetközi magánjog szerint megállapított joggal.
A szolgáltató telephelye szerinti jog az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokkal kapcsolatos általános alkalmazandósága ellen azt sem lehet indokként felhozni, hogy a sértett fél számára hátrányos a követeléseinek egy olyan jog alapján történő megítélése, amelyet nem választott. Véleményem szerint inkább előnye származik belőle, ha már a jogi vita kezdetén egyértelműen megállapítható az alkalmazandó jog. A fogyasztók magasabb szintű védelmét biztosító, illetve egyéb különös jogi területszabályozások tekintetében a származási ország elve pedig nem alkalmazható. Egyrészről kivételt képeznek a fogyasztói szerződéssel kapcsolatos kötelezettségek, ezeket tehát továbbra is a fogyasztó lakhelyének joga szerint kell megítélni (Nmjt. 28/A. §). Másrészről a szerzői és iparjogvédelmi jogokra (Nmjt., III. fejezet; 25. § lit c), az ingatlanokra vonatkozó jogokat létrehozó vagy átruházó szerződésekre (Nmjt., IV. fejezet; 26. § (1)), valamint az elektronikus reklám küldésének engedélyezettségére is a hagyományos szabályok maradnak irányadók.
A szerződő feleket a szerződésükre alkalmazandó jog megválasztása tekintetében megillető szabadságra sem alkalmazandó a származási ország elve.[16] Amennyiben a felek azonban nem választottak jogot, az elv értelmében a szolgáltató telephelye szerinti ország joga az irányadó.[17] A hatályos magyar jog ennek ugyan nem mond ellent kifejezetten, az alkalmazandó jog kérdésének megválaszolása azonban gyakran bizonytalan lehet. Ha a megkötött szerződésre alkalmazandó jogot az Nmjt. 24-28. §-ai szerint nem lehet megállapítani, a 29. § értelmében a jellemző szolgáltatás kötelezettjének lakóhelye szerinti, illetve az a jog kerül alkalmazásra, amelyhez a szerződés az adott szerződéses viszony lényeges elemei szerint leginkább kapcsolódik.
A szerződésen kívül okozott kárért fennálló felelősség esetében hasonló problémák adódnak, mint a személyhez fűződő jogok megsértéséből származó igényekkel kapcsolatban. Az Nmjt. 32. §-a a károkozó tevékenység, vagy mulasztás helyén és idején irányadó jogok alkalmazandóságáról rendelkezik. Ha azonban a károsultra a kár bekövetkezésének helyszínén érvényes jog kedvezőbb, az eljáró hatóság a (2) bekezdés értelmében köteles azt alkalmazni. Az egyik probléma ismét a tevékenység helyének megállapítását illetően adódik, a másik pedig a kedvezőbb jog megállapításának kérdését, illetve a megállapítás bonyolultságát érinti. A jogalap nélküli gazdagodásra és jogkövetkezményeire a 35. § értelmében kizárólag a gazdagodás bekövetkezésének helyén irányadó jog a releváns. Ha tehát például az Interneten megkötött szerződés a szolgáltatásnyújtást követően, azonban az ellenszolgáltatás kifizetése előtt valamilyen oknál fogva érvénytelennek bizonyul, úgy a magyar jog lesz az irányadó akkor is, ha a szolgáltató telephelye nem Magyarországon van.
Összefoglalásként tehát azt lehet mondani, hogy az Ektv. a saját alkalmazhatóságára tekintettel megfelel az Eki.-ben előírtaknak, viszont az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokkal kapcsolatos egyéb jogi vitákra az Nmjt. alapján alkalmazandó jog ellentétes lehet a származási ország elvével. Előfordulhat, hogy egy Ausztriában letelepedett szolgáltató által Magyarországon okozott kár megítélésére a magyar jog lesz az irányadó.
Az Eki. 2. cikkének e.) pontja szerint az irányelv értelmében minden olyan természetes személy, aki szakmai vagy üzleti tevékenységén kívül eső célból cselekszik, fogyasztónak minősül. A fogalom tehát sem egy szerződés létrejöttéhez, sem a személyes jellegen túlmutató egyéb feltételhez nincs kötve. Az ECG szinte szó szerint vette át ezt a definíciót, mellőzve a tervezetben még szereplő, az osztrák Fogyasztóvédelmi Törvény[18] 1. § (1) bekezdésének 2. pontjára vonatkozó utalást. Az Ektv. első és a második tervezete a Fogyasztóvédelmi Törvény (a továbbiakban Fvtv.) 2. §-ának e.) pontjára utalt.[19] Ezzel ellentétben már a törvényjavaslat szövege sem tartalmazta a fogyasztói fogalom meghatározását és ez a végleges szövegbe sem került felvételre. Tekintettel arra, hogy a törvény az irányelvvel összhangban többek között a fogyasztóvédelmet is kívánja szolgálni, nehezen érthető a kulcsfontosságú definíció mellőzése. A fogalom pontos tartalmának hiánya egyrészről utalhat arra, hogy a magyar törvényhozó a Fvtv. meghatározását nem találta az irányelvvel összeegyeztethetőnek, másrészről értelmezhető úgy is, hogy az Ektv. egyértelmű fogyasztóvédelmi mivolta szükségtelenné tette az utalást.[20]
Véleményem szerint a helyes válaszhoz a következőkben leírtak alapján lehet eljutni. Az Eki. 1. cikkének (3) bekezdése szerint az irányelv a közösségi jogi aktusokban és az azokat végrehajtó nemzeti jogszabályokban megállapított fogyasztói érdekek védelme meglévő szintjének sérelme nélkül kívánja kiegészíteni az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokra alkalmazandó közösségi jogot. Az Ektv. az Eki.-t hivatott a magyar jogba átültetni, tehát kizárólag az imént megnevezett jogszabályokkal összeegyeztethető szabályozásokat tartalmazhat. Ilyen jogszabály az Eki. preambulumának 11 . értelmező pontjában megnevezett 97/7/EK a távollévők között kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló irányelv[21], amelyet a magyar jogba a távollévők között
- 82/83 -
kötött szerződésekről szóló 17/1999. (II. 5.) kormányrendelet transzformált. A kormányrendelet az Ektv. indokolásának általános része szerint kiemelkedő jelentőséggel bír a már meglévő, az információs társadalommal összefüggő szolgáltatásokhoz kapcsolódó jogi kérdéseket érintő szabályok között. A már hatályos, a fogyasztókkal elektronikus úton kötött szerződésekre alkalmazandó jogszabályra történő utalásból véleményem szerint arra lehet következtetni, hogy az Ektv. a fogyasztó fogalmát a kormányrendelet értelmében kívánja használni.[22] A kormányrendelet önmaga nem tartalmaz definíciót, de mivel a Fvtv. 55. §-ának e.) pontja értelmében hozták létre, a fogalmakat szükség esetén a Fvtv. meghatározása szerint kell értelmezni.
Ha közelebbről megvizsgáljuk a Fvtv. fogalom meghatározását, láthatjuk, hogy általa az irányelv elképzelései többé-kevésbé ténylegesen felvételre kerülnek a magyar jogba. Az Ektv. értelmében fogyasztónak kell tehát tekinteni azokat a személyeket, akik gazdasági vagy szakmai tevékenységük körén kívül árut vesznek, rendelnek, kapnak, vagy használnak, illetve részükre szolgáltatás nyújtanak, vagy az áruval vagy szolgáltatással összefüggésben tájékoztatás vagy ajánlat címzettjei. A definíció nem általánosságában, hanem konkrét példákkal írja körül a fogyasztó fogalmát. A probléma meglátásom szerint abban rejlik, hogy a szabályozás a tevékenység és egy konkrét szerződés összefüggésének szükségességét sugallja. Az Eki. szerint minden, nem gazdasági céllal történő tevékenység keretében lehet valaki fogyasztó, függetlenül a közte és a szolgáltató között létrejött, vagy létrehozandó kötelmi jogviszonytól. A két jogszabály közötti különbségnek az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások kapcsán akkor van jelentősége, ha például egy szolgáltató az igénybevevőket a kezdeményezésük nélkül egy általuk még nem ismert termékről akarja informálni. Az Európai Közösségek Bíróságának joggyakorlata szerint a nemzeti, uniós irányelvet transzformáló, de az irányelvvel (részben) nem összeegyeztethető szabályozást az irányelv alapján kell értelmezni.[23] Ebből kifolyólag tehát az Ektv. értelmében fogyasztónak a nem gazdasági céllal tevékenykedő természetes személyt kell tekinteni, függetlenül attól, hogy az információs társadalommal összefüggő szolgáltatással kapcsolatban jön-e létre szerződés.
Az Eki. 2. cikkelyének f.) pontja illetve az ECG 3. §-ának 6. pontja a kereskedelmi tájékoztatás értelmezését tartalmazza, amely szerint ilyennek minősül a megjelenési formájára tekintet nélkül minden közlés, amely a vállalkozás, szervezet vagy kereskedelmi, ipari vagy kézműipari tevékenységet folytató vagy szabályozott szakmát gyakorló személy áruit, szolgáltatását vagy arculatát kívánja közvetve vagy közvetlenül népszerűsíteni. Nem foglalható e definíció alá a tevékenységhez közvetlen hozzáférést biztosító információ, mint például a domain név, vagy az e-mail cím, illetve az árukkal, szolgáltatásokkal, illetve arculattal kapcsolatos független közlések, például olyan egyesületek beszámolói, melyek az áruk minőségi ellenőrzését végzik, vagy különböző márkájú árukat hasonlítanak össze. A függetlenség szempontjából különösen mérvadó, hogy a közlés von-e maga után anyagi következményt, tehát a közlés által érintett/kedvezményezett szolgáltató fizet-e az őt vagy áruit népszerűsítő informálásért.
Azirányelv kereskedelmi tájékoztatásokra vonatkozó 6. és 7. cikkelyét az Ektv. részletes indokolása szerint a törvény 14. §-a ülteti át a magyar jogba. E rendelkezés a címe alapján az információs társadalommal összefüggő szolgáltatás felhasználásával küldött reklámokra alkalmazandó. Az indokolás a reklám és a kereskedelmi megkeresés fogalmát egyenértékűként használja. Az Ektv.-ben tehát a "kereskedelmi tájékoztatás" szófordulat helyett a reklám fogalma használatos, melynek definíciója viszont szintén nem az Ektv.-ben található. A gazdasági reklámtevékenységről szóló 1997. évi LVIII. törvény (a továbbiakban "Grtv.") 2. §-ának g.) pontja értelmében gazdasági reklám minden olyan tájékoztatás, amely valamilyen áru (termék, szolgáltatás, ingatlan, jog és kötelezettség) értékesítését, a vállalkozás nevének, megjelölésének vagy tevékenységének népszerűsítését illetve az áru megismertetését szolgálja, vagy segíti elő. Mivel a magyar jog definíciója sokkal tágabb, kijelenthető, hogy a Grtv. fogalom-meghatározása értelmében reklámnak minősül minden az Eki. "kereskedelmi tájékoztatás" fogalma alá foglalható közlés. A probléma az Eki.-ben megnevezett kivételekkel, főként az Eki. 2. cikkelyének f.) pontja alatti első francia bekezdésében említett adatokkal kapcsolatban adódik.[24] A Grtv. reklámfogalmát vizsgálva felmerülő kérdést, hogy a puszta név, domain név, illetve e-mail cím közlése népszerűsítést és/vagy megismerést szolgáló tájékoztatás-e, a nyelvtani értelmezésből kifolyólag igennel kell megválaszolni. Az Eki.-vel való összeegyeztethetőség eléréséhez tehát a Grtv. reklámdefinícióját az Ektv. alkalmazásában a szó szerinti szövegnél szűkebben kell értelmezni, a fent nevezett egyszerű információk a reklámfogalom alóli kivételére van szükség.
Az Eki. 10. cikkelyének (2) bekezdése szerint egyrészről a szerződési rendelkezéseket, másrészről az általános szerződési feltételeket elmenthető és reprodukálható módon kell az igénybevevők rendelkezésére bocsátani. Az ECG ezt a szabályt a 11. cikkelyébe vette át, amely ezen kívül a kötelesség általános, tehát nem csak a fogyasztókkal kötött szerződések esetében fennálló kógens természetéről rendelkezik. A szolgáltató e kötelességnek akkor tesz eleget, ha a szerződés és az általános szerződési feltételek az igénybevevők által lehívhatók és elmenthetők, esetleg kinyomtathatók. Egy csupán pdf formátumban megnyitható, de nem elmenthető és nem nyomtatható dokumentum nem felel meg a követelményeknek.[25] Elegendő viszont, ha a szolgáltató a weboldalán állandó lehetőséget nyújt a szerződés tartalmának e-mailben történő igénylésére és a hozzá beérkező igényeknek e-mailben, tehát menthető és nyomtatható módon eleget tesz.
Az Ektv. 5. §-ának (1) bekezdése csak az általános szerződési feltételek tárolható és előhívható módon történő hozzáférhetővé tételére kötelezi a szolgáltatókat, a szerződés egyéb rendelkezéseire nézve nincs hasonló kötelesség. Ennek akkor van jelentősége, ha a szerződést több lépésben, online kötik meg, hiszen az igénybevevő a szerződéskötést követően nem lehet biztos afelől, hogy a szerződés pontos tartalmát illetően helyes-e az elképzelése. Nem áll rendelkezésére a szerződés teljes szövege, ezáltal csökken annak lehetősége, hogy felmérje a szerződéssel kapcsolatos veszélyeket és esetleg helyesen, a szerződéstől való visszalépés[26] mellett döntsön. Valamelyest segít a helyzeten, hogy a fogyasztók számára a távollévők között kötött szerződésekről szóló Kormányrendelet 4. §-a szerinti elállási jogot kizárólag akkor lehet mindössze 8 munkanapon belül igénybe venni, ha a szolgáltató a fogyasztót ellátta a többek között a szerződés tárgyának lényeges tulajdonságait, az ellenszolgáltatást, illetve az elállási jogról történő informálást tartalmazó írásbeli tájékoztatóval. Egyéb esetben a fogyasztó elállási joga akár 3 hónapig is élhet.[27] Ha azonban az igénybevevő nem minősül fogyasztónak, az Ektv. hiányossága ahhoz vezethet, hogy az igénybevevő egyáltalán nem jut hozzá a szerződés teljes változatához.
- 83/84 -
A fent említett kötelezettségekkel kapcsolatban egyrészről fel kell hívni a figyelmet arra, hogy az Eki. azokat az "Elektronikus úton kötött szerződések" című fejezetében írja elő. Ebből azt a következtetést lehet és kell levonni, hogy a szabályokat a jogalkotói akarat értelmében csak akkor kell alkalmazni, ha a szolgáltatóval elektronikus úton létrehozható szerződés. Az általános szerződési feltételeket továbbá csak akkor, de akkor minden esetben tárolható és előhívható módon az igénybevevők részére kell bocsátani, ha a szolgáltató használ általános szerződési feltételeket és a szerződéseket azok bevonásával kívánja megkötni. Amennyiben egy weboldal tehát csak az igénybevevők informálását szolgálja, illetve a szolgáltató az online megkötött szerződéseknél nem akarja használni az általános szerződési feltételeket, ezeket nem köteles online közzétenni.
Másrészről meg kell álla- " pítani, hogy az Ektv. 5. § (1) bekezdésének megsértése nem akadályozza meg, hogy a szerződési feltételek a szerződés részévé váljanak. Ebből a szempontból továbbra is a Ptk. 205. § (3) bekezdése az irányadó, az általános szerződési feltételek tehát csak akkor képezik a szerződés részét, ha a másik fél annak tartalmát megismerhette[28] és elfogadta.[29] Szerepet játszhat a hozzáférhetővé tétel, de közvetlen összefüggés nincs az Ektv. szabályának betartása és aközött, hogy az általános szerződési feltételek egy konkrét szerződés részévé válnak-e. Ha például a feltételek csak nem menthető pdf formátumban találhatók meg a szolgáltató honlapján, a szerződés megkötésének lépéseként azonban az igénybevevő rendelkezésére állnak, és elfogadásuk nélkül a szerződéskötés nem lehetséges, a feltételek a szerződés részévé válnak. Ennek ellenére a szolgáltató ellen a Fogyasztóvédelmi Főfelügyelőség az Ektv. 16. § (5) bekezdése alapján eljárhat. Példa a fordított esetre, ha az általános szerződési feltételek ugyan egy link alatt menthető és nyomtatható módon lehívhatók, de a szolgáltató a szerződéskötés alkalmával nem tesz róluk említést, illetve az igénybevevők a feltételek elfogadása nélkül meg tudják kötni a szerződést.
Sem az Eki., sem az ECG nem tartalmaz a szolgáltatók felelősségét megállapító szabályozást. Az Eki. 4. fejezete és az ECG ezen alapuló 5. fejezete a közvetítő szolgáltatók felelősség alóli mentesülésének a közvetítő szolgáltató konkrét szerepétől függően változó feltételeit tartalmazzák. A továbbított, illetve automatikusan vagy a szolgáltatás igénybe vevőjének kérésére tárolt információkért a szolgáltatók bizonyos feltételek teljesítése mellett nem felelnek. Ez a korlátozás mindenfajta felelősséget érint, tehát van polgári jogi, büntető jogi, de akár adatvédelmi jogi hatása is.
Az Ektv. a 2003-as módosításig "A szolgáltató felelőssége" cím alatt a 7. § (1) bekezdésében a közvetítő szolgáltató polgári jogi, a polgári jog általános szabályai szerinti felelősségét állapította meg. Az (5) bekezdés egyértelművé tette, hogy a (2) bekezdés szerinti korlátozás csak a polgári jogi felelősségre vonatkozik és az egyéb jogszabályban meghatározott jogkövetkezmények alkalmazását nem érinti. 2004. január 1-i hatállyal a novella nem csak a fejezet címét módosította[30], hanem hatályát és felépítését is. A szöveg szerint a szolgáltató felel az általa rendelkezésre bocsátott, jogszabályba ütköző tartalmú információval okozott jogsérelemért, illetve kárért.
A szabályozás általánosan minden szolgáltató felelősségéről rendelkezik. A törvény indokolásával alátámasztható, hogy "rendelkezésre bocsátott" lehet a szolgáltató saját maga által biztosított, de az egyéb módon bevitt, a szolgáltató által kizárólag közvetített adat is. A felelősség-megállapítás tehát érinti a saját tartalmat nyújtó, úgynevezett "content provider", azaz tartalomszolgáltató mellett az idegen, harmadik személy által bevitt információt csupán továbbító, automatikusan vagy a szolgáltatás igénybe vevőjének kérésére tároló szolgáltatót is. Míg azonban a tartalomszolgáltatót felelősség terheli minden jogszabályba ütköző tartalmú információval okozott jogsérelemért, illetve kárért, a közvetítő szolgáltató a (2) bekezdés értelmében csak akkor vonható felelősségre, ha a mentesüléséhez szükséges feltételek nem adottak.
Az Ektv. lex specialis-ként, az általános felelősséget megállapító tényállások mellé megteremtett egy különös, az elektronikus kereskedelem sajátosságait figyelembe vevő szabályozást. Ebből az következik, hogy a rendelkezésre bocsátott információ törvényellenességén és ezen információ és a bekövetkezett sérelem, illetve kár közötti ok-okozati viszonyon túlmenően egyéb feltétel teljesülésére nincs szükség a szolgáltató felelősségének megállapíthatóságához. Mivel a 7. § nem rendelkezik a konkrétan alkalmazandó szankciókról, illetve azok kiszabható mértékéről, ezeket a kérdéseket véleményem szerint az adott, az információ által megsértett szabály alapján kell megválaszolni. Ha tehát a szolgáltató olyan információt tesz közzé, amely sérti valakinek a jó hírnevét, a 7. § (1) bekezdése értelmében felel az okozott jogsérelemért és az esetleges kárért. A szankció pontos, az egyedi eset körülményeire tekintettel lévő dimenzióit azonban a polgári jog szabályai alapján kell megállapítani. Meg kell jegyezni, hogy az Ektv. felelősséget szabályozó tényállásának alkalmazási köre nem egyértelmű, hiszen a törvény nem ad választ arra a kérdésre, és így nehéz meghatározni, hogy egy adott információ tartalma mikor minősül jogellenesnek. Csak akkor, ha az adat önmagában jogellenes, tehát például sérti valakinek a jó hírnevét, vagy akkor is, ha csupán kapcsolatban áll egy jogellenes tevékenységgel, például védett adatok illegálisan létrehozott másolata, esetleg elegendő-e, ha önmagában ugyan nem törvényellenes, de egy illegális cselekedethez kerül felhasználásra, például egy matematikai programot tartalmaz, ami azonban alkalmas bizonyos kódok feltörésére is. A büntető jogi felelősség szempontjából, a nullum crimen sine lege-elv értelmében megállapítható, hogy a szolgáltató felelőssége az Ektv. 7. §-ának (1) bekezdése alapján csak a szó szerinti szöveg által lefedett esetekben áll fenn. Egyébként pedig felhozható érvként, hogy a 7. § nem zárja ki a szolgáltató egyéb, általános felelősségi tényállás alapján történő felelősségre vonását.
Másként kell azonban megválaszolni a kérdést a közvetítő szolgáltatók felelősség alóli mentesülésének kapcsán. Ezen összefüggésben a választól függ az is, hogy a közvetítő szolgáltatók számára az Eki. által előírt mentesülést az Ektv. kellőképpen transzformálja-e a magyar jogba. A 7. § (2) bekezdése szerint a közvetítő szolgáltatók mentesülnek a felelősség alól abban az esetben, amennyiben megfelelnek a 8-11. §-okban meghatározott feltételeknek és az adott helyzetben elvárható magatartást tanúsítják. A szöveg szerint azonban a közvetítő szolgáltató a feltételek teljesítése esetén is csak az általa nyújtott információs társadalommal összefüggő szolgáltatással továbbított, tárolt vagy hozzáférhetővé tett, jogszabályba ütköző tartalmú információval harmadik személynek okozott jogsérelemért, illetve kárért fennálló felelősség alól mentesülhet.
A válasz a szabályozás irányelvvel összeegyeztethető, extenzív értelmezésből nyerhető. Az Eki. 12., 13. és 14. cikkének szövege szerint a közvetítő szolgáltató, amennyiben a megszabott feltételeknek eleget tesz, az információval bármilyen módon kapcsolatos, minden felelősség alól mentesül,
- 84/85 -
a közösségi norma nem köti tehát a mentesülést az információ törvényellenességéhez. A közvetítő szolgáltató az Ektv. 8-11. §-okban leírtak teljesülése esetén tehát mentesül minden, a továbbított vagy átmenetileg tárolt információval összefüggésben álló, azaz nem csak az Ektv. 7. § (1) bekezdésében, hanem az egyéb jogszabályokban megállapított felelősség alól is. Míg tehát a felelősségmegállapítást a szöveg szó szerinti értelmére kell korlátozni, a mentesülési lehetőség kiterjed minden, a közvetített információval esetlegesen fennálló felelősségre.
A szolgáltatói felelősséggel kapcsolatos szabályok tekintetében adódó második probléma a 8-11. §-ok bevezető mondatának megfogalmazásával van, hiszen a szöveg szerint a közvetítő szolgáltató a feltételek teljesítése esetén csak a továbbított, tárolt, illetve hozzáférhetővé tett információval okozott kárért nem felel. A megfogalmazás a törvénymódosítás előtt indokolt volt, hiszen az eredeti szöveg csak a polgári jogi felelősséget érintette, a mostani verzióban viszont feloldhatatlan ellentmondást eredményez. A 7. § (2) bekezdése minden jogsérelem, illetve kár, a 8-11. §-ok viszont csak a kár tekintetében mentesítik a közvetítő szolgáltatót. Célszerű lett volna a törvénymódosítás alkalmával ezt a rendelkezést is átfogalmazni.
A tanulmány mindössze néhány kérdésre tért ki az Ektv.-vel kapcsolatban. Az Ektv. közelebbi vizsgálata azt mutatja, hogy a magyar szabályozás több ízben nem felel meg a közösségi előírásnak. A magyar szabályozásnak a közösségi irányelv szerinti értelmezésével több esetben átmenetileg feloldató a hiányzó egyezés. Hosszú távon azonban ajánlatos volna a törvény korrigálása a magasabb fokú jogbiztonság elérése érdekében. Nem lehet azonban egy jogszabályt kizárólag a hiányosságai alapján megítélni, ezért meg kell állapítani, hogy a jogalkotó az Eki.-t néhány ponttól eltekintve megfelelően ültette át a magyar jogba. Tette mindezt anélkül, hogy a közösségi norma szövegét változatlan formában vette volna át, mint ahogyan ez az ECG esetében történt. Sokszor könnyebben értelmezhetőek az elektronikus kereskedelmi törvény magyar változatának rendelkezései, mert az Ektv. nem csupán a tizenöt különböző nemzeti elképzelésből nyert extraktum, hanem konkrét nemzeti jogalkotói akarat eredménye.
Meg kell említeni, hogy a korai jogalkotói tevékenység ellenére az elektronikus kereskedelem Magyarországon csak lassan terjed, elfogadottsága a fogyasztók körében még mindig alacsony. Oka lehet ennek egyrészről a viszonylag alacsony Internet-használat[31], másrészről az új média iránti bizalmatlanság, ami többek között a jogszabályok hiányzó ismeretére, illetve figyelembevételére vezethető vissza. Megoldást nyújthatna, ha az elektronikus kereskedelemmel (is) foglalkozó cégek önkéntes szabályozások alá vetnék magukat[32], ezzel biztosítva a fogyasztók jogait és biztonságát, ezáltal saját maguknak kereseti lehetőséget teremtve. Az Internet és egyéb modern médiumok elterjedtségét befolyásolni fogja a szolgáltatások árának csökkenése, az oktatásba egyre gyakrabban történő bevonásuk, illetve az egyre inkább kialakuló igény az álladó kommunikációra és informálódásra. A növekvő használattal kialakulhat egy tudatosabb társadalom, amelyben az Ektv. talán valóra válthatja majd a hozzá fűzött reményeket. ■
JEGYZETEK
[1] European Initiative in Electronic Commerce, Communication to the European Parliament, the Council, the Economic and Social Committee and the Committee of the Regions, COM (1997) 157.
[2] COM (1997) 157, 5. pont, saját fordításban.
[3] Directive 2000/31/EC of the European Parliament and of the Council of 8 June 2000 on certain legal aspects of information society services, in particular electronic commerce, in the Internal Market (Directive on electronic commerce), Official Journal of the European Communities Nr L 178, 17/07/2000, 0001.
[4] Az Eki. 22. cikkének (1) bekezdése szerint a tagállamoknak 2002. január 17-ig kellett hatályba léptetniük azokat a nemzeti rendelkezéseket, amelyek létrehozására az irányelv a magyar jogba történő átültetéséhez volt szükség.
[5] A megállapodást Magyarországon az 1994. évi I. törvény hirdette ki.
[6] 2003. évi XCII. törvény az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. törvény módosításáról
[7] Az Európai Gazdasági Térséghez az Európai Unió tagállamain kívül Izland, Norvégia és Liechtenstein tartozik.
[8] Bundesgesetz, mit dem bestimmte rechtliche Aspekte des elektronischen Geschäftsund Rechtsverkehrs geregelt (E-Commerce-Gesetz- ECG) und das Signaturgesetz sowie die Zivilprozessordnung geändert werden, BGBl I 152/2001.
[9] Bundesgesetz, mit dem ein Telekommunikationsgesetz erlassen wird, das Telegraphenwegegesetz, das Fernmeldegebührengesetz und das Kabel- und Satelliten- Rundfunkgesetz geändert werden sowie ergänzende Bestimmungen zum Rundfunkgesetz und zur Rundfunkverordnung getroffen werden, BGBl I 100/1997.
[10] 2001. évi CVIII. törvény az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló törvény indokolása, Részletes indokolás az 1. §-hoz.
[11] Report from the Commission to the Council and the European Parliament on the state of the Internal Market for services presented under the first stage of the Internal Market Strategy for Services, COM (2002) 441.
[12] Blume, Matthias: E-Commerce und Binnenmarktprinzip in der EG. Neuer Wissenschaftlicher Verlag, 2002. p. 208.
[13] Ebből a szempontból releváns lehet az 5. § (1) bekezdése, amely szerint "A bíróság vagy más hatóság az általa nem ismert külföldi jog felől hivatalból tájékozódik, szükség esetén szakértői véleményt is beszerez [...]". A (3) bekezdés úgy rendelkezik, hogy ha a külföldi jog tartalmát nem lehet megállapítani, magyar jogot kell alkalmazni.
[14] Allgemeines bürgerliches Gesetzbuch, JGS Nr 946/1811.
[15] A joghatóság szempontjából a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló 44/2001/EK tanácsi rendelet rendelkezései, illetve az Nmjt. IX. fejezete (az 57. § kivételével a tanácsi rendelet 3. cikkének 2. bekezdése értelmében) érvényesek.
[16] Lásd az Eki. mellékletének 5. francia bekezdését.
[17] Brenn, Christoph: E-Commerce-Gesetz. Manz, 2002. p. 326. Blume, Matthias: im. p. 90.
[18] Konsumentenschutzgesetz, BGBl I 140/1979.
[19] I. Tervezet 3. § (2) 2 illetve II. Tervezet 3 § (2) c.).
[20] Ebben az esetben azonban még mindig kérdéses, hogy mely, a fogyasztóvédelem szempontjából releváns törvény definícióját kell alkalmazni. Fazekas Judit: Fogyasztóvédelmi Jog. Novotni Alapítvány a Magánjog Fejlesztéséért, 2000. p. 134.
[21] Directive 97/7/EC of the European Parliament and of the Council of 20 May 1997 on the protection of consumers in respect of distance contracts, Official Journal of the European Communities Nr L 144, 04/06/1997, 0019.
[22] A kormányrendelet az Ektv. háttérszabályaként szolgál a fogyasztóvédelem területén. Vö.: Kondricz Péter- Tímár András: Az elektronikus kereskedelem jogi kérdései. KJK-KERSZÖV Jogi és Üzleti Kiadó Kft, 2000. p. 143.
[23] "A tagállamok egy irányelvből adódó kötelezettsége az irányelv által kitűzött cél elérésére és az Európai Gazdasági Közösséget Létrehozó Szerződés 5. cikkelyéből adódó kötelezettség e kötelesség teljesítését szolgáló általános vagy különös intézkedések megtételére minden közhatalommal rendelkező szervet terhel, az illetékességük határain belül a bíróságokat is. Ebből következik, hogy a 189. cikkely (3) bekezdésében leírt célt elérésének érdekében, a nemzeti bíróságoknak a nemzeti jogot, különösképpen egy speciális, egy irányelvet a nemzeti jogba transzformáló jogszabályt, az irányelv szövege és célkitűzései fényében kell értelmezniük." Judgement of the Court, 10th April, 1984 in Case C-14/83 Colson v. Kamann. Saját fordításban.
[24] A második franciabekezdés a független közléseket zárja ki a kereskedelmi tájékoztatás fogalma alól. Ezek a tájékoztatások a vállalkozástól függetlenül jönnek létre, a vállalkozás tehát semmilyen módon nem tartozik értük ellenszolgáltatással. E fogalom alá sorolhatók a sajtóban megjelenő, általában fogyasztóvédelmi szervezetektől vagy független szakértőktől származó, különböző vállalatok termékeit összehasonlító vagy minőségvizsgáló rövid ismertetések. Ezeket a Grtv. az 1. §-ban megtalálható személyi és tárgyi hatály meghatározásával kellőképpen kizárja a reklám fogalma. Dr. Faludi Gábor, A reklámtörvény felülvizsgálata az Európai Közösségek Parlamentjének és a Tanácsnak "Az információs társadalomban nyújtott szolgáltatások egyes jogi vonatkozásairól, különösen az elektronikus kereskedelemről" szóló 2000/31/EK irányelve (a továbbiakban "IRE") alapján. http://www.szecskay.hu/content05.php#5 [2005. 04. 30].
- 85/86 -
[25] Zankl, Wolfgang: E-Commerce-Gesetz, Kommentar und Handbuch. Verlag Österreich, 2003. p. 57.
[26] A távollévők között kötött szerződésekről szóló 17/1999 (II. 5.) Kormány rendelet 4. § (1) bekezdése alapján a fogyasztónak joga van a szerződéstől a megkötéstől számított nyolc munkanapon belül indokolás nélkül elállni.
[27] 17/1999 (II. 5.) Kormány rendelet a távollévők között kötött szerződésekről, 4. § (2)-(4): Az elállási jog attól a naptól kezdve gyakorolható, amikor a fogyasztó az árut átvette, illetve amikor a szolgáltatásról a szerződést megkötötte. A 30 napos határidőt mindenképpen, a 8 napos határidőt akkor kell ezen időponttól fogva számolni, ha a szolgáltató eleget tett a 3. § szerinti tájékoztatási kötelezettségnek. A 8 napos határidő egyébként akkor kezdődik (a maximális 3 hónapon belül), mihelyst a szolgáltató az utóbb nevezett kötelezettségének eleget tett.
[28] Szerepet játszhat az általános szerződési feltételek nyelve, hiszen nem feltétlenül várható el egy magyar anyanyelvű igénybevevőtől, hogy a nem magyar nyelvű feltételeket megértse. Nem tudja tehát őket megismerni, ha kizárólag egy általa nem beszélt nyelven hozzáférhetőek.
[29] Az általános szerződési feltételek tartalmát illetően is a Ptk. szabályai, különösen a 209. - 209/D. §-ok az irányadók.
[30] Az új cím: "A szolgáltató és a közvetítő szolgáltató felelőssége".
[31] Az Internet-használók aránya a 15 éves és idősebb népesség körében Magyarországon 2001-ben 17%, 2002-ben 21%, 2003-ban 25% volt, míg az Európai Uniós átlag 2002-ben 57% volt. Magyar Informatikai és Hírközlési Minisztérium: A magyarországi információs társadalom az Európai Unióhoz történő csatlakozás előestéjén: helyzetkép és stratégiai célok. Letölthető: http://www.ihm.gov.hu/strategia [2005. 5. 4].
[32] Az Ektv. 15/A. §-a megfelelő jogi alapot biztosít ehhez.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző a Bécsi Egyetem Állam- és Jogtudományi Karának PhD hallgatója, emellett a Bécsi Elektronikus Kereskedelmi és Internetjog Központ munkatársa.
Visszaugrás
