A bírói különvélemény intézménye tökéletes példája a kontinentális és az angolszász jog egymáshoz való közeledésének, melynek az utóbbi évtizedekben lehetünk tanúi, így kiváló kutatási téma az összehasonlító jogászok számára. Minden egyes jogintézmény és jogi norma tanulmányozásában rendkívül fontos szerepe van a gyökerek felkutatásának. Megértésükhöz létezésük valós és eredeti okának megismerése alapvető fontosságú. A történeti elemzés annál inkább gondolatébresztő a különvélemény esetében, mely igen hosszú utat tett meg a nyugati világ jogrendszereiben. Az itt vizsgált jogintézmény által megtett út az egyetemes jogtörténetben egy igazi "vándorlás" története. Az egyéni bírói vélemény gondolata Angliából indult útnak az Egyesült Államok felé a common law "poggyászában", majd Németországba költözött, hogy részt vegyen egy szélsőséges ideológiát és két világháborút megszenvedett ország újjáépítésében. Ezután Spanyolországba "utazott", ahol segédkezett a jogi kultúra megőrzésében és megújításában, míg végül Közép-Kelet-Európába érkezett, ahol hozzájárult az alkotmányos demokrácia megszilárdításához. Útja során társakra lelt (leginkább említésre méltóak közülük az alkotmánybíróságok), különböző viszontagságokon ment keresztül, és alkalmazkodott minden általa "meglátogatott" hely szokásaihoz és elvárásaihoz.
De mit is értünk "különvélemény" alatt? Ebben az írásban a "különvélemény" kifejezést tág értelemben fogom használni, beleértve a párhuzamos véleményt is, ahogyan az általában jellemző a jogirodalomban. Különvélemény tehát egy bírói tanács tagjának írásban kifejezett véleménye, mely eltér a tanács tagjainak többsége által hozott döntéstől. Amennyiben a nézetkülönbség mind a rendelkező részre, mind az indokolásra vonatkozik, (ebben az esetben szűkebb értelemben vett) különvéleményről beszélünk. Ha a bíró véleménye csak az indokolás tekintetében tér el társaitól, párhuzamos véleménnyel állunk szemben. Ez utóbbi tehát tipikusan egy alternatív indokolás, gyakran élnek vele azonban a bírák olyan esetben is, amikor egyszerűen csak valamit hozzá szeretnének adni a többségi indokoláshoz, legyen az egy plusz alkotmányellenességi ok (kiegészítő indokolás) vagy egyszerűen a döntés indokainak bővebb kifejtése (magyarázó indokolás).[1]
A különvélemény intézményét lelkesen éltető jogászok a jogfejlődés fontos eszközének tekintik azt.[2] Egy különvélemény előjele lehet a joggyakorlatban végbemenő változásnak, illetve kétség kívül jelzi a döntést ho-
- 413/414 -
zó testületben kialakult nézeteltérést. Ezentúl egyes szerzők szerint a különvélemény-írás lehetősége a jogi pluralizmus megvalósításának fontos eszköze, illetve a demokráciaelv kifejezése. Az, hogy a bíró nyilvánosságra hozhatja eltérő véleményét, kétségtelenül garantálja a testület működésének nagyobb mértékű átláthatóságát, ennek ára azonban a döntés bizonyos fokú tekintélyvesztése lehet.
A különvélemény bevezetése ellen leggyakrabban felhozott érv éppen az, hogy az a határozat, és ezáltal egyúttal a bíróság tekintélyét csorbítja. Másrészről azonban a döntés tekintélyét egyenesen növelheti is az, ha azt a testület valóban egyhangúlag fogadta el, és ez az egyhangúság nem csak látszólagos. Nem véletlen, hogy az amerikai Legfelsőbb Bíróság elnöke, Earl Warren, olyan sok energiát fektetett abba, hogy 1954-ben a faji diszkrimináció elleni harcban fontos állomásnak számító ügyben a Bíróság ítélete egyhangú legyen.[3] Warren nagyon jól tudta, hogy egy ilyen horderejű esetben, mely egy rendkívül kényes társadalmi problémát kezel, a Legfelsőbb Bíróság döntésének egyhangúnak kell lennie ahhoz, hogy az állampolgárok körében tekintélyre tehessen szert és elfogadást nyerjen. Ha a bírák kifejezhetik eltérő véleményüket a nyilvánosság előtt, a döntés címzettjeit nem vezeti félre a határozathozatal titkossága, és mindenki láthatja, hogy a legfőbb bírói fórum bizonyos értelemben a társadalom tükre.
Amióta bírói testületek léteznek, eltérő bírói vélemények is léteznek. Természetes, sőt, egészséges jelenség, hogy a döntéshozók nem értenek egyet minden jogkérdésben, főleg ha egy bizonyos jelentőségű és összetettségű problémáról van szó. A kérdés tehát az, hogy vajon indokolt-e az esetleges nézeteltérés eltitkolása. A bírói testület tagjai kétség kívül megvitatják az esetet maguk között, és befolyásolják egymás véleményét. Ezek a viták alapvetőek ahhoz, hogy megtalálják a helyes megoldást (már ha a jogban létezik egy kizárólagos helyes megoldás). A testület összetétele azonban változik, új tagok érkeznek. Ezeknek az új bíráknak nincs lehetőségük megismerni elődjeik különvéleményeit, ha azok nem lettek nyilvánosságra hozva, és ez jelentős mennyiségű információtól és lehetséges érvelési alternatíváktól fosztja meg őket. A különvélemények közzététele hasznos lehet a törvényalkotó számára is, aki ezáltal jobban belelát a bíróság belső folyamataiba, és felkészülhet a joggyakorlatban bekövetkező esetleges változásokra. Nem ritkán fordul elő, hogy egy különvéleményt (vagy párhuzamos véleményt) író bíró útbaigazítja a törvényhozót, és jogszabálymódosítást javasol.[4] Ezek a vélemények továbbá segítségül szolgálhatnak bárki számára, akinek értelmeznie és alkalmaznia kell a bíróság határozatát. A többségi vélemény szükségképpen kompromisszum eredménye (sőt, néha alkudozásoké), ezért nyelvezete kevésbé világos, mint egy egyéni vagy különvéleményé.[5] Ahogy azt korábban is említettem, egy párhuzamos véleménynek gyakran éppen az a rendeltetése, hogy a többségi véleményt bővebben kifejtse, illetve felhívja a figyelmet egyes fontosnak tartott részletekre, napvilágra hozva olyan tényeket, melyek az olvasó előtt feltárják a végső döntéshez vezető utat.
Ha visszanyúlunk a különvélemény intézményének gyökereihez, láthatjuk, hogy valójában eredetileg nem is egy jogintézménnyel állunk szemben, hanem a common law jogi kultúra egyik alapelvének, a bírói döntés szóbeliségének természetes következményével. Az angol eljárásjogban a tárgyalás befejeztével minden bíró külön-külön előadja a saját véleményét, az angol terminológiával élve judgmentjét. Ezeket a judgmenteket egy titkár (clerk) jegyzőkönyvbe veszi, és az ún. Reports-ban kerülnek publikálásra. A Reportok tehát alapvetően különböznek a kontinentális határozat-gyűjteményektől, melyekben a bírák által megírt szöveget teszik közzé. Az egyéni bírói vélemény lehet egy full judgment, azaz írásban indokolt döntés, vagy egy formal concurrence, vagyis a bíró egyszerű nyilatkozata, mellyel egy másik bíró véleményéhez kíván csatlakozni.[6] Következésképpen csak azután lehet a bírói testület egyes tagjainak döntését külön- vagy párhuzamos véleménynek minősíteni, miután minden bíró kifejezte a saját álláspontját, és azok összevetéséből megállapíthatjuk a többségi véleményt.
Természetesen ez a gyakorlat (amit az angol jogiro-
- 414/415 -
dalom seriatim opinions gyakorlatnak nevez[7]) csak a kollegiális bíróságokat érinti, melyből az angol igazságszolgáltatási rendszerben csak három van: a Court of Appeal, az Appellate Committee of the House of Lords[8] és a Judicial Committee of the Privy Council. Ez utóbbi, egy 1627-ben hozott saját rendelete alapján, egészen pár évtizeddel ezelőttig nem hozhatta nyilvánosságra a döntéshozó testület esetleges megosztottságát és az egyes tagok egyéni véleményét. A Judicial Committee tehát minden határozatát látszólag egyhangúlag hozta. Ez a szabály annak köszönhető, hogy a Privy Council döntése valójában egy a Koronának címzett vélemény, illetve javaslat, és mint ilyen, nem állhat több különböző véleményből. E "döntés" továbbá csak az uralkodó személyes jóváhagyásával volt érvényes. Márpedig a király nem fejezhet ki egyszerre több különböző véleményt.[9] Egy 1966-os rendelet azonban megszüntette ezt a fikciót, és lehetővé tette különvélemények nyilvánosságra hozatalát.[10] Létezik egy másik lehetséges magyarázat is erre a szabályra, és annak módosítására, miszerint az egyhangúság, mégha az csak látszólagos is, nagyobb morális súly kölcsönöz a döntésnek, melynek különös jelentősége van a Privy Council esetében, amely - a Commonwealth legfőbb bírói fórumaként - a civilizáció különböző szintjein levő népekkel szemben hozza döntéseit. Ezt a gondolatmenetet követve az 1966-os reform az angol gyarmatok fokozatos függetlenedésének lenne köszönhető, mely a paternalisztikus szellemiség meghaladásához és a Commonwealth országaiban érvényben levő igazságszolgáltatási gyakorlat egységesítéséhez vezetett.[11]
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
