A háborús bűncselekmények, valamint a humanitárius jog megsértésének kivizsgálására és az egyéni büntetőjogi felelősségre vonás céljából a második világháború után létrehozott Nürnbergi és Tokiói Katonai Törvényszékek a nemzetközi jog új korszakát nyitották meg. A háborús bűncselekményeket és a humanitárius jog különböző megsértéseit tárgyaló bírói fórumok félévszázados történetébe illeszthető annak a Nemzetközi Törvényszéknek a felállítása is, amely a volt Jugoszlávia területén elkövetett, a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekményekkel kapcsolatban jár el.[1] Az alábbiakban először a Törvényszék létrejöttéről lesz szó, amelyet a törvényszék működésének joghatósági szempontból történő vizsgálata és anyagi jogi gyakorlatának összefoglalása követ. A Törvényszék büntetőjogi gyakorlatának értékelése előtt azonban egy megjegyzést kell előrebocsátani. A nemzetközi büntetőjogot, vagy a nemzetközi jog büntetőjogi szabályait távolról sem jellemzi az a terminológiai pontosság, dogmatikai háttér és specifikum, mint amelyet a hagyományos nemzeti büntetőjogi rendszerek magukénak tudhatnak. Így a büntetőjogi tárgy ellenére a Törvényszék gyakorlatának alábbi bemutatásakor a nemzetközi jog kevésbé kötött kifejezéseit használjuk.
Az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 1993. május 25-én kelt 827. számú határozatával a nemzetközi humanitárius jognak a volt Jugoszlávia területén 1991 óta történt súlyos megsértéséért felelős személyek elleni büntetőeljárás lefolytatása céljából Nemzetközi Törvényszéket hozott létre.[2] A határozat előtörténetét annyiban érdemes felidézni, hogy a Biztonsági Tanács 1999. február 8-án döntött a törvényszék felállításáról és a Törvényszék Statútumának kidolgozására az ENSZ főtitkárát kérte fel.[3] A főtitkár a Statútum
- 69/70 -
tervezetéről készült jelentést 1993. március 3-án nyújtotta be a Biztonsági Tanácshoz amely 827. számú határozatával azt módosítás nélkül, egyhangúlag elfogadta.[4]
Két szempontból is érdekes, hogy a Törvényszék Statútumát biztonsági tanácsi határozattal hozták létre. A korábbi katonai törvényszékeket a győztes hatalmak hozták létre a legyőzöttek büntetőjogi felelősségre vonása céljából. A II. világháborút követően a szövetséges hadműveletek során elkövetett atrocitásokkal kapcsolatos egyéni büntetőjogi felelősség kérdését egyetlen nemzetközi katonai törvényszék sem tárgyalta, sőt a nemzeti bíróságok előtt is csak elvétve indultak ilyen eljárások.[5] A Biztonsági Tanácsnak a Jugoszláviai Nemzetközi Törvényszéket létrehozó határozata ezzel szemben a nemzetek közösségének akaratát tükrözi, és annak egyetemes jellegét hangsúlyozza. A határozattal kapcsolatban felmerülő másik kérdés az, hogy a Törvényszéket miért nem nemzetközi szerződés hozta létre. Az eddigi tapasztalatok fényében egyértelmű volt, hogy ha a Törvényszék ügye nemzetközi szerződés elfogadására létrehozott konferencia vagy az ENSZ Közgyűlése elé kerül, könnyen hosszadalmas viták áldozatává vált volna. Az időveszteség elkerülésén túl a Biztonsági Tanács határozatának másik előnye az volt, hogy azt az ENSZ Alapokmányának VII. fejezete alapján fogadták el. A határozat így az ENSZ valamennyi tagjára nézve automatikusan kötelező. A Törvényszék létrehozása szempontjából a Biztonsági Tanács határozata sokkal gyorsabb és hatékonyabb megoldásnak bizonyult, mi több, annak hatályba lépése sem függött megfelelő számú részes állam ratifikációs folyamatától, ahogy az egy nemzetközi szerződés esetében történt volna.
1993. szeptember 15-én a Közgyűlés megválasztotta a Nemzetközi Törvényszék bíráit,[6] a Biztonsági Tanács pedig egy évvel később kinevezte a főügyészt.[7] A Nemzetközi Törvényszék pénzügyi és bürokratikus nehézségek közepette, eleinte kinevezett főügyész nélkül, de 1993. november 17-én megkezdte működését.
A Hágában működő Törvényszék tizenegy bírája tanácsokban, közelebbről háromfős elsőfokú tanácsokban és az öt főből álló fellebbviteli tanácsban jár el. A főügyész a Törvényszék szervezeti keretében, de attól függetlenül működik. A főügyész a birtokába került információk alapján - származzanak azok bármilyen forrásból - nyomozást indít, ennek körében dönt, hogy az eljárás további folytatásának van-e alapja, gyanúsítottakat, sértetteket és tanúkat hallgat ki, bizonyítékokat gyűjt és helyszíni szemlét tart. Ha a fő-
- 70/71 -
ügyész azt állapítja meg, hogy az alapos gyanú fennáll, vádiratot készít, amely a tényállás rövid leírását, valamint azoknak a bűncselekményeknek a megjelölését tartalmazza, amelyekkel a vádlottat a Nemzetközi Törvényszék Statútuma alapján vádolják. Az elsőfokú tanács bírája az eléje terjesztett vádiratot megvizsgálja, és ha megállapítja, hogy az ügyben bűncselekmény elkövetésének alapos gyanúja fennáll, elfogadja a vádiratot. Miután az elsőfokú tanács bírája a vádiratot elfogadta, a főügyész elfogatóparancsot ad ki a gyanúsított letartóztatására, átadására és átszállítására. Amennyiben a gyanúsítottat hosszú időn keresztül - a Törvényszék gyakorlatában ez kb. egy év - nem sikerül kézre keríteni, az elsőfokú tanács felülvizsgálja a főügyész vádiratát.[8] A felülvizsgálat eredményeképpen az eljáró tanács vagy fenntartja a vádirat elfogadásával kapcsolatos korábbi döntését, vagy újabb, különösen a gyanúsított hollétével kapcsolatos bizonyítékok felkutatására kötelezi a főügyészt. Az elsőfokú tanács biztosítja a tárgyalás tisztességes és gyors, az eljárási és bizonyítási szabályoknak megfelelő, a terhelt jogait szem előtt tartó lefolytatását. Az elsőfokú tanács szavazattöbbséggel hozza meg ítéletét, amelyben a nemzetközi humanitárius jogot súlyosan sértő cselekmények elkövetésében bűnösnek kimondott személyekkel szemben kizárólag szabadságvesztés büntetést szabhat ki, amelynek feltételeit a volt Jugoszlávia bírósági gyakorlatának alapulvételével határozza meg. A szabadságvesztés büntetését az elítéltek azoknak az államoknak az egyikében töltik le, amelyek a Biztonsági Tanácsnak jelezték, hogy hajlandók az elítélt személyeket átvenni.[9] Ezen kívül az elsőfokú tanács elrendelheti azoknak a vagyontárgyaknak és anyagi haszonnak a jogos tulajdonos részére történő visszaszolgáltatását - akár kényszer útján is - amelyeket bűncselekmények útján szereztek meg. A fellebbviteli tanács a főügyész és az elsőfokon elítélt vádlott által benyújtott fellebbezéséket tárgyalja, ha (1) jogkérdésben olyan tévedés történt, ami a döntést semmissé teszi, vagy (2) olyan ténybeli tévedés történt, amelyet súlyos bírói hiba okozott. A fellebbviteli tanács az elsőfokú tanács döntését helybenhagyhatja, megsemmisítheti vagy megváltoztathatja. Ha olyan új tényre derül fény, amely az elsőfokú vagy a fellebbviteli tanács előtt folyó eljárásban ismeretlen volt, és a döntés meghozatala szempontjából döntő jelentőségű lehetett volna, a főügyész vagy az elítélt az ítélet felülvizsgálatát kérheti.
A Jogkódex-előfizetéséhez tartozó felhasználónévvel és jelszóval is be tud jelentkezni.
Az ORAC Kiadó előfizetéses folyóiratainak „valós idejű” (a nyomtatott lapszámok megjelenésével egyidejű) eléréséhez kérjen ajánlatot a Szakcikk Adatbázis Plusz-ra!
Visszaugrás
