A hiten és meggyőződésen nyugvó vallások, a vallásosság, a vallási közösségek, a felekezetek, az egyházak története arról tanúskodik, hogy szinte mindegyik hosszabb ideig érvényesülő és magasabb számú hívőt tömörítő vallás hitelvei, normarendszere, szervezete és gyakorlata folytonosan alakult, tisztult, rendszereződött. A hitelesnek tartott tanításhoz és gyakorlathoz tekintélyes reformerek, bátor újítók által kimunkált és sokak által követett, az eredeti tanítás több tételét elvető, módosító, kiegészítő koncepciók, illetve irányzatok születettek. A keleti világvallások, közöttük különösen a hinduizmus, a buddhizmus, a kínai univerzizmus és a japán sintoizmus képviselői nemcsak elviselik, hanem kifejezetten e vallások jellemzőinek tekintik a színes belső sokféleséget, a közösségek és a személyek által formált változatos szinkréciót. Több, kölcsönösen tolerált irányzata alakult ki és érvényesül a judaizmusnak is. Súlyosak és megrendítőek voltak, sőt jelenleg is élesek az ellentétek és gyakoriak a megrázó véres küzdelmek az iszlám vallás síita, szunnita és fundamentalista irányzatai között. A kereszténység története a keresztes háborúk,[1] valamint a gyarmatosításhoz kapcsolódó vallásterjesztés könyörtelen kíméletlenségeivel, az eretneknek minősített mozgalmak (így különösen a manicheusok, az ariánusok, a bogumilok, a katharok, az albigensek, a valdensek, a donatisták, a pelágiánusok, a husziták, a janzenisták stb.) és az eretnekek, valamint más reformerek és gondolkodók üldözésével és megtorlásával, a keleti és a nyugati kereszténység schismájával, a katolikusok és protestánsok megmegújuló vallásháborúival terhes.[2]
Az általános és az ágazati vallástudományok - így különösen a vallásfilozófia, a vallástörténelem, az összehasonlító vallástan, a vallási néprajz, a vallásszociológia, a valláspszichológia, a vallásetika, a vallási rítustan, a vallási esztétika, a vallásjog, az egyházjog - művelői számára bármely mitológia, teológia, valláserkölcs, liturgia, vallási művészet és szimbolika stb. tanulmányozásának visszatérő feladatai közé tartozik a más vallásokhoz viszonyított hasonlóságok, egybeesések, kölcsönhatások, továbbá az eltérések és az egyes vallásokban előforduló különlegességek feltárása, rendszerezése és értékelő bemutatása.
Az emberiség vallásainak szaporodásában és fejlődésében az ősi vallások kialakulását megelőző, de bizonyos változataikban még korszakunkban is előforduló primitív vallási hiedelmek és kultuszok gyakori jellemzőiként említhetjük a gyűjtögető, vándorló, nomád életmódot, a törzsi kötődést, a totemizmust, a jószellemek tiszteletét, oltalmuk igénylését, az ártó erőktől, szellemektől (manáktól) való félelmet, a szellemvilág jelzéseinek (ómenjeinek) ismeretét, a lélek (anima) létének és halál utáni bolyongásának, esetenként visszatérésének feltételezését, a változatos halottkultuszokat, a megalitikus (kő-) építmények (megalitsírok, dolmenek, mehnírek, kromlechek, tehát kőasztalok, kőoszlopok, kőkörök), alkalmazását, fétisek, bálványok, tabuk tiszteletét, mágusok, varázslók, táltosok, sámánok létét és működését, a varázslás, a boszorkányság, a babona, a jóslás segítő és ártó változatait, áldozatok bemutatását, kábító hatású szerek fogyasztását, csontok és kövek viselését, a test bőrének változatos színezését, esetleg meghasítását, a mágikus tűz körüli élénk zenei, táncos, gyakran az extázisig fokozott szertartásokat.[3]
A segítő és ártó szellemek, bizonyos fetisizált tárgyakból eredő erők, az érinthetetlen tabuk sokaságába vetett hit nem zárta ki, hogy több törzsi vallás követői gondoltak egy, a világ feletti teremtő istenre is, akiről részletező írott források hiányában keveset tudtak, és akit talán nem is szellemi lénynek, hanem valamilyen erőnek, különös hatalomnak vagy más létezőnek képzeltek el. Ettől eltekintve az is megállapítható, hogy a primitív népek általában nem különböztették meg élesen a természet és a természetfeletti szféráját, nem törekedtek a valós oksági kapcsolatok érdemi feltárására.
Az ősi vallások közé a kereszténység kialakulása előtt létrejött és primitívnek nem minősülő vallások sorolhatók. Ezeknek két nagyobb csoportja különböztethető meg. Közülük az egyik csoportba azok a Krisztus előtt kialakult vallások sorolhatók, amelyeket korszakunkban már nem követnek. Ebbe a körbe tartoznak pl. a sumér-akkád, a hettita, a kánaáni,
- 11/12 -
az ősi egyiptomi, az ősi görög, a római, a kelta, az ógermán, az ősi eurázsiai vallások, valamint a Mithra kultusz. Az első csoport különös összetevőinek tekinthetjük a XVI. században megszűnt azték, maja és inka vallást.[4] A második csoportban említhetjük azokat a Krisztus előtt létrejött ősi vallásokat, amelyek - természetesen továbbfejlődött változatokban - napjainkban is érvényesülnek. Ennek a csoportnak jellegzetes alakzatai a zoroasztriánizmus, a judaizmus, a kínai univerzizmus három összetevője, nevezetesen az ősi kínai vallás, a taoizmus és a konfucianizmus, továbbá a brahmanizmus vagy hinduizmus változatai, a buddhizmus és alakzatai, valamint a japán sintoizmus és annak válfajai.[5]
Az ősi vallások népei a primitív vallási hiedelmeket és kultuszokat követők életviszonyaihoz képest fejlettebb civilizatórikus-kulturális szinten, a földművelés, az állattenyésztés, a kézművesség, a kereskedelem kialakult lehetőségeit hasznosítva, a földrajzi, éghajlati, népesedési, néprajzi, nemzetségi, nyelvi és más adottságokhoz is igazodva, ősi hagyományaikat gazdagítva alakították vallási mítoszaikat, kultuszaikat és normáikat. Életvitelük formálásában ugyancsak meghatározó szerepe volt az évszakok, az időjárás változásainak, a tengeri-, a folyó- és állóvizeknek, a termékenységnek, az égitestek helyzetének és egyéb megnyilvánulásainak, a fénynek, a mennydörgésnek, a villámlásnak és a viharnak, valamint a nemzetségek, a népcsoportok, a népek közötti kíméletlen, öldöklő háborúskodásnak. Az ősi vallások mitológiájának, mítoszainak, misztériumainak, kultuszainak, magatartási követelményeinek, szokásainak megismerését immár korabeli vagy későbbi írott források, régészeti leletek, himnuszok, énekek, fohászok, áldozati és egyéb rítusok gyűjteményei, époszok, mondák, legendák, filozófiai, irodalmi, történelmi feldolgozások teszik lehetővé az utókorok érdeklődői számára.
Az ősi vallásokban gyakori a világmindenség, az istenek és az emberek létrejöttének, teremtődésének, születésének, tehát a kozmogóniának, a theogóniának és az antropogóniának sokszínű összefonódása. Csekély kivételtől eltekintve ezekben a vallási rendszerekben nem egyetlen örök és mindenható isten teremtette a felsorolt összetevőket, hanem változatos kapcsolódásokban alakultak ki, jöttek létre, illetve születtek meg az istenek és az emberek, valamint a kozmosz más elemei. Többnyire kemény, véres küzdelem (theomakhia), esetenként teremtő gyilkosság, vagy valamely isten feldarabolása és elfogyasztása tapasztalható az istenek generációi, illetve tagjai között. A küzdelem vagy a szaporodás következtében egyes istenek elpusztultak vagy visszavonulttá, háttérbe szorítottá, inaktívvá, békéssé, tehát deus otius-szá váltak.
Általánosnak mondható a kozmosz részei (az Ég, a Föld, az Alvilág), az istenek, az isteni funkciók és bizonyos égitestek (a Nap, a Hold, az Esthajnalcsillag) hármassága, hármas osztottsága és az utóbbiak meghatározó szerepe (szolarizáció). Nem ritkák egyes istenek, esetleg istenek és emberek kalandos és termékeny (néha vérfertőzéses) szerelmi kapcsolatai, nászai, hierosz gamoszai. Tapasztalható bizonyos istenek kettős (isteni és démoni, teremtő-pusztító, jó és gonosz vagy kifejezetten megveszett, esetleg uni- és biszexuális) minősége. Gyakori motívum az ősi vallásokban a világ közepe, az Eget és a Földet összekötő világoszlop (axis mundi), torony (ziqqurat), vagy a világfa, továbbá a templompalota, mint a világmindenséget jelképező imago mundi, valamint az ősi Édenkert szerepe és a kezdeti életviszonyok mesésen békés, boldog jellegének feltételezése. Az isteni és az emberi világ valamennyi szférájában így a mitológiában, különösen a konkrét történetet, eseménysort tartalmazó mítoszokban és az eredeti vagy rituálisan reprodukált misztériumokban rendszeresek a kegyetlen megpróbáltatásokkal járó és az alkalmasságot bizonyító próbák, beavatási eljárások, szertartások.
Több ősi vallásban az állam élén álló vezető, király, császár, fáraó stb. isteni származású, vagy istenné változik, szerényebb esetben pedig isteni kiválasztottságot, meghatalmazást élvez, és közvetítő szerepet tölt be az istenek és az általa irányított emberek között. Szinte mindegyik ősi vallásban fontos helyet foglalt el és kiemelkedő szerepet töltött be az Újév. Az előző év többnyire orgiasztikus tombolással, tivornyázással zárult. Az újévi szertartások a megújulást, a megtisztulást, a célok, a feladatok meghatározását fejezték ki és szolgálták. A jelzett közös, illetve hasonló jellemzők és összetevők mellett az ősi vallások mindegyike a sajátos történelmi, földrajzi, időjárási, gazdasági, kulturális és más adottságokhoz igazodva sok különös és egyedi megoldást is tartalmaz.
3.1 A lényeges mitológiai különbözőségek, a világ eredetére, az ember rendeltetésére és halála utáni sorsára, az erkölcsi normák szerepére vonatkozó eltérő felfogások ellenére korszakunkban csökkennek a feszültségek és szembenállások a világ nagy vallásai között, sőt több tárgykörben, főleg az emberiség sorskér-
- 12/13 -
déseiben, az egyénnek és a közösségnek is előnyös erkölcsi szabályok feltárásában illetve egyeztetésében kibontakozóban van az együttműködés. Napjainkban az ellentétek inkább a fundamentalista és nem fundamentalista irányzatok, az eredetinek, hitelesnek nyilvánított tanítások, valamint az újabb vallási mozgalmak, továbbá a hagyományos mitológiával rendelkező vallások és az azoktól lényegesen különböző paravallási szerveződések között élesednek.[6] Sokat ígérő kezdeményezések és erőfeszítések révén részeredmények is születtek már a világvallások kölcsönös megismerésének, tiszteletének és bizalmának javításában, sőt néhány tárgykörben együttműködés folytatásában is.
Európa, illetve a Nyugat tagadhatatlanul óriási tudományos, művészeti és egyéb értékekkel járult hozzá az emberiség kulturális és civilizációs fejlődéséhez. Ezek az értékek - közöttük a jogállamiság, az alapjogok, a demokrácia, illetve a demokratizmus, fontos műszaki és más civilizációs vívmányok - továbbra is oltalmazandók és fejlesztendők. A multikulturális világ sajátosságainak, veszélyforrásainak beható elemzése alapján azonban mellőzhetetlen S. P. Huntington alábbi következtetéseinek megszívlelése is. Más civilizációk ügyeibe való beavatkozás valószínűleg a legnagyobb veszélyforrás, amely bizonytalansághoz és potenciálisan globális konfliktusokhoz vezet a multicivilizációs világban. Az emberiség olyan korszakba lépett, amikor a különböző civilizációknak meg kell tanulniuk a békés egymás mellett élés szabályait, meg kell ismerniük egymást, s ha egymás történelmét, gondolkodásmódját, művészetét és kultúráját tanulmányozzák, kölcsönösen gazdagabbá tehetik életüket. Ebben a túlzsúfolt, piciny világban sok választási lehetőség nincs, mert egyébként viszály, feszültség, háború és katasztrófa veszélye fenyeget. A béke, az emberiség jövője a világ nagy civilizációinak, politikai, vallási és szellemi vezetőinek együttműködésén és megértésén múlik.[7]
3.2 A kölcsönös közeledést, tiszteletet, párbeszédet és bizonyos tárgykörökben a fokozatos együttműködést főként az azonos, illetve hasonló valláserkölcsi szabályok, az ember egyéni, családi, közösségi figyelmességét, jóindulatát segítő, munkáját ösztönző, az önzést, az álnokságot, a rosszindulatot, az önmagának és másnak kárt okozó megnyilvánulásokat elítélő, valamint az ezektől visszatartó tanítások könnyítik meg. Illusztrálásként az ilyen közös vagy hasonló valláserkölcsi parancsoknak, tilalmaknak, ajánlásoknak a következő csoportjaira utalok.[8]
Szinte mindegyik nagy vallás tartalmaz néhány olyan alapnormát, mint az "aranyszabály", amely rendkívül bonyolult helyzetekben is eligazít. Az aranyszabály már megtalálható Konfuciusznál: "amit nem kívánsz magadnak, azt te se tedd más emberekkel", a zsidóknál: "ne tedd másokkal, amiről nem akarod, hogy mások veled tegyék" és Jézus hegyi beszédében: "amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is azt tegyétek velük" szövegezésben. Nagyon lényeges körülmény, hogy a Tízparancsolat előírásai közül öt nemcsak a zsidó és a keresztény vallásokban, hanem az egyéb vallási előírásokban is megtalálhatók. Ezek a következők: ne ölj, ne lopj, ne hazudj, ne paráználkodj és tiszteld szüleidet.
A buddhista kultuszoknak több összetevőjét ismerjük, amelyet később a keresztény (katolikus) rítusoknak is jelentős elemeivé váltak. Ilyenekként említhetők a kolostori élet, a papi cölibátus, a szerzetesi tonzúra, a gyónás, a rózsafüzér, az ereklyetisztelet, a haranghasználat, a tömjén és a füstölő. A buddhista kolostorok már Buddha (Kr.e. 560-483) életének alkonyán kezdtek létrejönni. A keresztény szerzetesség bölcsőjeként az egyháztörténet Egyiptomot jelöli meg, ahol az első anakhoréták Kr.u. IV. században vándoroltak ki nagyobb számban a sivatagba. Ebben az időszakban kezdett megjelenni az anakhoréták körében az önként vállalt nőtlenség is, amelynek a keresztény papságra kiterjesztését VII. Gergely pápa rendelte el a XI. században. A papi nőtlenség kívánalma már Buddha életében kialakult. A fejtető kör alakú borotválása, a tonzúra egyidős a buddhista szerzetesi élettel. A kereszténységben Kr.u. V. századtól alkalmazzák bizonyos szerzetesi felavatások egyik szertartási elemeként. A gyónás a buddhizmus egyik régi intézménye, a kereszténységben a bűnök megvallását felszentelt személy jelenlétében Kr.u. III. századtól alkalmazzák. Az ereklyetisztelet a buddhizmusban Buddha halálát követően alakult ki. Széles körben elfogadott egyháztörténeti megállapítás szerint a rózsafüzér használata nyugaton a keresztes hadjáratokkal kezdődött. Keleten azonban már a hinduizmus gyakorlatában is előfordult, az északi buddhizmus térhódításával pedig különösen elterjedt. A kereszténységben a harangozás gyakorlata a VI. században jelent meg. Indiában azonban már a II. század végétől használtak harangokat. Többnyire az egymástól távolabb fekvő kolostorok szerzetesei küldtek így jelzéseket egymásnak. A tömjénezés a buddhizmusban Buddha fellépésével kezdődött. A kereszténységben az apostolok és az apostoli atyák ellenezték ennek a sötétséget kifejező keleti pogány rítusnak az alkalmazását. Használata a constantinusi fordulattal kezdődött és vált később egyre gyakoribbá.
- 13/14 -
3.3 Az emberi létezés bizonytalansága, az istenektől származó aisza, vagyis a sors, az osztályrész, a végzet pesszimizmust válthat ki. A bölcsességben gazdag görög vallási kultusz azonban emellett ismerte az egyetemes rend és igazság, a diké fogalmát, amely az isteneket is kötelező Törvény (Thémisz) megvalósulását jelentette. A diké érvényesüléséhez elengedhetetlen, hogy az emberek ne hágják át létmódjuk korlátait, kerüljék a mértéktelen kiválóságra (areté) törést, és az annak érzetéből fakadó dölyföt, a hübriszt, valamint a hübrisz által okozott elvakultságot (até). A hübrisz és az até következtében ugyanis súlyos szankcióként még a hősök, a királyok és a kalandorok számára is bekövetkezik a kegyetlen kudarc, a hátrányos sors, a moira. Az emberi élet végességét és törékenységét figyelembe vevő bölcsesség azonban nem zárja ki, sőt arra int, hogy az ember aknázza ki mindazt, amit az élet, a jelen képes nyújtani, az ifjúságot, az egészséget, a testi örömöket, a szervezett társas együttélés - a rendezvények, a szertartások, a felvonulások, a játékok, a táncok, a dalok, a lakomák, a versengések, bizonyos hobbik és más látványosságok - kellemes élményeit. A hétköznapi szürkeség feloldásában, az idő elől való megszökésben, az életöröm szakralizálásában, a mostoha körülmények átlényegülésében, bizonyos erények szorgalmazásában a görög vallási és világi kultúra -néhány jelentős más, főleg a zsidó, a keresztény, a hindu, a buddhista, a kínai és a japán ősi vallásokhoz hasonlóan - a későbbi nemzedékek számára is sok tanulsággal szolgálhat.
A keresztény sarkalatos erények közé tartozik az okosság és annak teljessége, a bölcsesség, az igazságosság és annak sajátos változata a méltányosság, a lelkiismeretesség, a szorgalom és a mérsékletesség. Amint a három isteni erény, vagyis a hit, a remény és a szeretet, úgy a négy sarkalatos erény is szorosan kapcsolódik egymáshoz, sőt egymásra épül. Az utóbbi erények keretében bölcsen kell igazságosnak, méltányosnak, bátornak, szorgalmasnak és mérsékletesnek lenni. Ezek a követelmények tehát magukba foglalják a változó adottságokhoz, a képességekhez igazodó fokozatosságot és arányosságot is. Mindenkinek saját talentumait kell kamatoztatnia. A mérsékletesség, a temperantia a túlzásoktól, a szertelenségtől, a bármilyen irányú szélsőségtől óvja az embert. Amint az arisztotelészi meszotész nem közepest, nem középszerűt kívánt jelenteni, hanem az ember változó képességeihez és körülményeihez folyton igazodó optimálist, úgy a keresztény erénynek minősülő mérsékletesség sem középutat, hanem ésszerű mértéktartást, valós arányosságot, szükséges egyensúlyozást és összehangolást követel. Az ilyen mérsékletesség nem zárja ki az ember lehetőségei között gyakorlandó platóni kalokagathiát, vagyis az összetett igényességet, a szebbre, jobbra, hasznosabbra, igazabbra, igazságosabbra, színvonalasabbra, kellemesebbre, nemesebbre irányuló egyéni és közösségi törekvést.[9]
Katolikus egyház (a továbbiakban egyház) alatt teológiai, dogmai értelemben a katolikusnak keresztelt hívők összességét, a Krisztus által alapított vallási társulatot értjük. Jogi értelemben az egyház szervezeti egységekkel, szervekkel és céljait szolgáló intézetekkel rendelkező olyan jogilag elismert közösség, amely meghatározott közjogi, érdekvédelmi és polgári jogi jogosítványokkal rendelkezik, sőt bizonyos szempontból állami, jogi (büntetőjogi, szabálysértési jogi stb.) védelemben is részesül. Az egyház helyzetét kétféle jog szabályozza, az egyházi jog és az állami jog. Az egyházi jogon belül a források különbözősége alapján elkülöníthető az isteni akaraton, kinyilatkoztatáson nyugvó ius divinum és az egyház jogalkotó tevékenysége révén keletkezett ius humanum. Az utóbbin belül a pápai törvényhozás termékeit együttesen ius pontificiumnak nevezik. A szabályozás tárgyára tekintettel különíthető el az egyház belső szervezetét, az egyház és a hívek viszonyát rendező belső egyházjog (ius ecclesiasticum internum), valamint az egyháznak más szervezetekhez, így különösen az államhoz, más egyházakhoz és felekezetekhez fűződő viszonyait szabályozó külső egyházjog (ius ecclesiasticum externum). Az egyházjog legjelentősebb írott jogforrása az 1918 május 19-én hatályba lépett és többször módosított Codex Iuris Canonici (CIC) volt, amely a katolikus egyházjognak egyetlen hiteles gyűjteményeként ("authenticus et unicus iuris canonici fons") szerepelt.[10] A hatályos Codex Iuris Canonici 1983-ban született.[11]
A katolikus egyház egységes és egyetemes rendeltetést vallott magának, de mivel a keresztény hit lényegéről a történelem során eltérő felfogások keletkeztek, a keresztény hívők összessége is több egyházba tömörült. Először a keleti egyház vált el a nyugatitól, majd az utóbbitól a reformáció következtében a protestáns egyházak különültek el, amelyeknek - az anglikán egyházon kívül - két főalakzata létesült, nevezetesen a Luther-féle ágostai evangélikus és a Kálvin-féle református egyház. Ezek közül csak a római katolikus egyház törekszik az egész világra kiterjedő egyetemlegességre. A re-
- 14/15 -
formátus és az evangélikus egyházak rendszerint az országhatárokhoz igazodó szervezeti tagolódásban működnek. Az elmúlt századokban és a legutóbbi időkben is számos vallási közösség jött létre és nyerte el az államilag elismert egyházi státust.
Az állam és az egyház közötti viszonyban a XIX. század elejéig két főirányzat, nevezetesen az egyházállamiság vagy hierokratikus rendszer és az államegyháziság (caesareopapismus, territorialismus, rendőrállami egyházpolitika) rendszere érvényesült. Mindkét rendszer - bár homlokegyenest ellenkező módon akarta rendezni az állam és az egyház kapcsolatát - lényegében a keresztény társadalom osztatlan egységének, az állam és az egyház egységesítésének elvéből indult ki.
Az egyház a megalakítását követő első három században a római birodalomban heves üldözéseknek volt kitéve. A szigorú törvények ellenére a kereszténység elterjedt, az egyház intézményei fokozatosan létrejöttek. A római egyesülési és gyülekezési jog alapján pedig a keresztény temetkezési társulásokat és más megengedett kollégiumokat vagyonszerzési képességgel felruházott jogi személyeknek ismerték el.
Nagy Constantin császár a 313-ban kiadott milánói edictumával a birodalom számára általános vallásszabadságot hirdetett, a keresztényeknek az üldözések alatt elvett javait visszaadta, az egyházat számos kedvezményben részesítette. I. Theodosius a pogányokat kirekesztette az állami hivatalokból és a pogány hit követését halálbüntetés terhe alatt tilalmazta, 380-ban pedig a kereszténységet államvallássá nyilvánította. A császárok az egyházat és a klérust mind több kiváltsággal ruházták fel. A püspökök igen széles körű törvénykezési jogot nyertek, nemcsak az egyház elleni vétségek tartoztak iurisdictiójuk alá, hanem a papok és a szerzetesek polgári ügyeiben is eljártak.
Az állam és az egyház között Nagy Constantin óta fennálló békés viszony és a kereszténység államvallássá nyilvánítása mégsem hozta magával az egyház szabad fejlődését. A császár ugyanis a kereszténység tekintetében is Pontifex Maximusként igyekezett fellépni, akit a ius publicum értelmében az egyház mint állami intézmény felett korlátlan uralom illetett meg. Nagy Constantin 355. évi milánói zsinaton már kinyilatkoztatta, hogy az lesz egyházi törvénnyé, amit a császár akar. Ennek következtében az egyház intézményei a római birodalomban az állami hatalomtól erős függésbe jutottak. Az állami és egyházi uralom különösen a birodalom keleti részében szinte teljesen egybeolvadt. Az állam és az egyház között kialakult viszony jellemzőit bizantinizmusnak vagy caesareopapismusnak, bizánci államegyháziság rendszerének nevezik. Nyugat-Európában azonban részben az egyház erősen centralizált volta, másrészt pedig az állami élet széttagozódottsága folytán az egyház az államtól függetlenné vált, sőt egy időre az állam fölé emelkedett.
A nyugat-római birodalom bukása (476) után, annak helyén számos germán állam keletkezett. Közülük a kereszténység jelentékenyen elősegítette a frank birodalmi szervezet kiépítését. Az egyes állami egységek erkölcsi irányultságának befolyásolásával a pápaság a törzsi tagoltsággal szemben a meroving és különösen a karoling uralkodók politikai intézkedéseinek biztosított elismerést és tekintélyt. Amikor pedig a meroving uralkodók a bizánci császárokhoz hasonlóan az egyház védőiként léptek fel, az egyházi hatalmat egyben világi uralmuk részének tekintették és ennek gyakorlására törekedtek. A saját egyház (Eigenkirche) elve alapján, a frank királyok egyházi hivatalokat (püspökségeket, apátságokat) létesítettek és töltöttek be. Az arisztokrácia tagjai köréből kikerült egyházi tisztségviselők állami megbízatásban közreműködtek a kormányzati munkában is, és jelentős kiváltságokban részesültek. Ennek folytán fokozódott függőségük a monarchával szemben. Mivel az alapvető egyházhatalmi jogokat a frank birodalomban az államfő gyakorolta, az egyház nemzeti egyházzá változott és iurisdictionalis kapcsolata a római püspökséggel megszakadt. Kialakult tehát a frank államegyháziság.
Kis Pipinnek 751-ben királlyá, Nagy Károlynak 800 karácsonyán római császárrá koronázása azonban megváltoztatta a helyzetet. A nyugateurópai népeket a kereszténység révén a császárság igyekezett olyan egységbe fűzni, amelynek egyházi feje a pápa, világi uralkodója pedig a császár. A püspökök a frank uralkodónak a tőle nyert kedvezményeik és a tőle kapott támogatás viszonzásaként hűséggel tartoztak. Az egyház tehát a frank birodalomban éppoly függésbe jutott, mint aminőben a bizánci császársággal szemben állott. A királyok és a hűbérurak az Eigenkirche elve alapján a paróchiák és egyéb egyházi hivatalok igazgatását földesúri hatalmuk alapján magukhoz ragadták. A nagyobb egyházi hivatalokat (érsekségeket, püspökségeket, apátságokat) a császár és a többi világi uralkodó töltötte be, akik hűbérurak módjára adományozták az azokba való behelyezést (investitura). A császár vagy megbízottja a beiktatáskor az egyházi hatalom jelvényeivel (pásztorbottal és gyűrűvel) látta el a beiktatott egyházi tisztségviselőt. Mindezzel a papság elvilágiasodása, az erkölcsök romlása és az
- 15/16 -
egyházi javakkal való üzérkedés (simonia) járt együtt.
Az investitura jelzett rendjének és a laikusok egyházi szerepének kialakulásával szemben VII. Gergely pápa indította el a küzdelmet, majd utódai, különösen III. Sándor, III. illetve IV. Ince és VIII. Bonifácius folytatták. E nagy pápák alatt az apostoli szék mind lelkiekben, mind pedig politikailag megerősödött és a világi ügyekben is nagy befolyást gyakorolt. Az egyházi és világi hatalom viszonyára általuk érvényre juttatott ún. hierokratikus rendszer a két kard elméletére épült. A két kard elméletét azonban másként értelmezték a világi uralkodók (a római-német császár, a francia, az angol és a spanyol királyok) és másként a pápaság. A papalis (curialista, welf) felfogás szerint - amelyet a welfpárti világi fejedelmek és a városok elfogadtak, sőt a sváb tükör is átvett - Isten eredetileg mindkét kardot a pápának, mint földi képviselőjének adta. A pápa pedig az egyik kardot megtartotta, a másikat pedig a császárnak adta át, akinek ezáltal a hatalma a pápától származott. A császár koronázása alkalmából hűséget esküdött a pápának és az egyház oltalmazását ígérte. A ghibellinek ezzel szemben azt hirdették, hogy az egyház és az állam egyaránt önálló, egymástól független, illetve koordinált hatalmak. Az államfők és a tartományurak is választás vagy öröklés útján uralmukat Istentől nyerik és a világi kardot ennek alapján használják az egyház oltalmazására, amelynek szellemi hatalmát a ghibellinek ugyan elismerték, a világi ügyekben való beavatkozása ellen azonban tiltakoztak.
VII. Gergely, III. Ince és VIII. Bonifácius pápának erélyes fellépésükkel sikerült a pápaság felsőbbségét a világi hatalom felett diadalra juttatni. VIII. Bonifácius az 1302-ben kiadott "Unam sanctam" bullájában megállapította: a lelkihatalom elébb való a világinál, sőt az utóbbi, mint az anyagiakban való uralom az előbbiben bennfoglaltatik, miért is a világi hatalom gyakorlata eredetileg szintén az egyházat illette meg. Ez engedte át tetszése szerinti időre a világi uralkodóknak és éppen ezért tőlük a világi hatalmat az egyház midőn szükségesnek látja, visszaveheti. VIII. Bonifácius-nak az Unam sanctam bullában meghirdetett elvei és törekvései IV. Szép Fülöp és más uralkodók erélyes ellenállását váltották ki, ennek folytán a pápák engedményekre kényszerültek a francia uralkodókkal szemben. V. Kelemen 1306-ban Franciaországra vonatkozóan az Unam sanctam bulla hatályát kifejezetten felfüggesztette. Németországban pedig Bajor Lajos XIII. János pápa által történt excommunicáltatása ellenére is állást foglalt a pápának állami ügyekbe való beavatkozása ellen. 1338-ban a választófejedelmek Rhensben kinyilatkoztatták, hogy a császár kizárólag általuk történő választás alapján és a pápától teljesen függetlenül nyeri hatalmát. Emellett kiváló tudósok is követelték az államnak az egyházi függés alóli felszabadítását Dante (De monarchia), Paduai Marsilius (Defensor pacis), Occam (Ockham) Vilmos (Dialogus inter magistrum et discipulum de potestate imperiali et papali).
A pápai széknek Avignonba való áthelyezése (1305-1377) a pápaságot még inkább a francia államfő hatalmának vetette alá. Az ennek következtében kifejlődött keleti nagy schisma s vele kapcsolatos viszályok az egyház tekintélyét még inkább aláásták. A pápák avignoni fogságával összefüggésben kialakult schisma megszüntetése, az egyház egységének helyreállítása végett tartott pisai (1409), konstanci (1414-1418) és baseli (1431-1443) reformzsinatok a pápai hatalom háttérbe szorításával, illetve a püspöki testületnek (közzsinat) a pápa fölé emelésével (concilium supra Papam), tehát az episcopalis rendszer értelmében akarták az egyház szervezetét átalakítani. Az episcopalis rendszer továbbfejlesztéseként bontakozott ki a gallicanizmus, amelynek alapvető tétele szerint a világi fejedelmek függetlenek az egyháztól. Az egyház a fejedelmek felett világi ügyekben iurisdictiót nem gyakorolhat és őket uralmuktól el nem mozdíthatja, alattvalóikat az irányukban tanúsítandó hűség alól fel nem oldhatja. A közzsinatok a pápa felett állanak.
A gallicanismus, a jansenismus és a protestantismus elveinek vegyítését tartalmazza a febronianismus. A febronianisták azt hirdették, hogy a fejedelmeket az uralmuk alatt álló területeken teljes egyházi hatalom illeti meg. Méginkább a fejedelmi szuverenitásban olvasztja az egyházi hatalmat a territoriális rendszer. E rendszer alapelveként meghirdetett "cuius regio, illius est religio" alapján az államfőnek joga volt ahhoz, hogy meghatározza az általa és alattvalói által követendő vallást, szervezze az egyházat és elvégezze az egyházszervezet szükséges reformját. Megjegyzendő azonban, hogy a territoriális rendszerben a tulajdonképpeni egyházi hatalom (iura in sacris) az egyházat, illetve az egyházközséget mint önálló és szabad egyesületet illette meg. Világi szuverenitásának keretében a fejedelem hatáskörébe csak a külső egyházi jogosítványok (iura circa sacra) tartoztak.
A fejedelmi egyházkormányzat, az ún. rendőrállam uralmával érvényesült a legteljesebb mértékben. A rendőrállam egyházpolitikai rendszerében, különösen II. József által megvalósított változatá-
- 16/17 -
ban (josephinismus) a febronianismus és a protestáns territorialismus hatását követve és túlhaladva a teljhatalmú fejedelem egyházpolitikája kizárólag állami célok szolgálatában állt. Ez a rendszer az egyházat úgy tekintette, mint állami nevelőintézetet, amelynek a többi állami intézménnyel hasonló rendeltetése van. E felfogás szerint az egyház létjogosultsága megszűnik, ha a nép felvilágosodottsága lehetővé teszi, hogy az egyházi feladatokat állami hatóságok lássák el.
Szemben a keresztény társadalom egységéből kiinduló középkori (hierokratikus, caesareopapismus, territorialismus, josephinismus) rendszerekkel, a polgári egyházpolitikai irányzatok szinte mindegyike azt fejezi ki, hogy az állam és az egyház eltérő célok megvalósítására törekvő társulás és így feladataik, hatásköreik egymástól elválaszthatók. Az elkülönítés módja és tartalma, az állam és az egyház tényleges viszonya, kölcsönös jogai tekintetében azonban lényeges különbözőségek is kialakultak. A modern koordinácionális rendszerben pedig az állam és az egyház egyenjogú, koordinált hatalmak, amelyeknek céljai és a rendelkezésükre álló eszközök is különböznek egymástól. Mivel mindegyik szuverén, ezért közülük egyik sincs arra jogosítva, hogy e két hatalom uralmi szférája közötti határvonalat egyoldalúan megállapítsa. Amennyiben ebben a tárgykörben közöttük véleményeltérés keletkezik, annak feloldását, illetve rendezését egyenjogú partnerekként egyezségben, szerződésben állapítják meg. Az így kialakult hatáskörökön belül mindegyik fél önálló és saját belátása szerint rendezi ügyeit.
A koordinácionális rendszer jegyében rendezték az egyház és az állam közötti viszonyt az 1801. évi francia, az 1817. évi bajor konkordátumok és az 1831. évi belga alkotmány. Az Apostoli Szentszék nemzetközi jogilag elismert szuverenitása és jogalanyisága is az egyház és az állam egyenjogúságát, kölcsönös koordinációját fejezi ki.[12]
IX. Pius pápa 1864 december 8-án kelt "Quanta cura" kezdetű encyklikájával kihirdetett "Syllabus errorum"-ja az apostoli szék által kárhoztatott egyházpolitikai tanok jegyzékét tartalmazza és visszautasítja azokat. Ezek között elveti az államegyháziság rendszerét, az állam egyházfelségiségét, valamint az ebből eredő ius dominii supremi-t, a ius placeti-t és az appelatio ab abusu-t, valamint azt a tételt, hogy az egyházi jog és az állami jog összeütközése esetén az utóbbi az érvényes. (In conflictu legum utriusque potestatis ius civile praevalet.) Ellenzi az állam és az egyház szétválasztását. Kifejezi a Syllabus azt is, hogy az egyház a középkori hierokratikus koncepcióját elvileg fenntartja, de annak megvalósításáról lemondott és a gyakorlatban a koordinácionális rendszer elfogadásával kívánja az egyház függetlenségét az állammal szemben megőrizni. XIII. Leó 1881-ben és 1885-ben kiadott encyklikái elismerik, hogy a polgári hatalom is szuverén.[13]
Magyarországon a feudális állam megalapozásával párhuzamosan Szent István szervezte és szilárdította meg a feudális egyház szervezetét. Hazánkban a honfoglalás előtt is voltak nyomai a kereszténységnek, a magyarság körében pedig közvetlenül a honfoglalás után is folyt térítés. Ez azonban csak Géza fejedelem után kapott állami támogatást. Évszázadokon keresztül vita folyt arról, hogy első királyunk egyházi vagy világi jogalapon végezte-e egyházszervezési tevékenységét. Szinte a XX. század elejéig az volt az uralkodó felfogás, hogy Szent István e tevékenység végzésére pápai felhatalmazást kapott, pápai legátusként járt el és e felhatalmazás utódaira is átszállt. A pápai legátusság történetét leghatározottabban az ún. Szilveszter-bulla fogalmazta meg, amelyről Karácsonyi János azt állapította meg, hogy Gergely 1074-ben Salamon királyhoz intézett levele és a Surius Lőrinc által 1576-ban kinyomtatott Hartvik legenda felhasználásával készült későbbi hamisítás. Werbőczy Hármaskönyvének híres 11. cikke ezzel szemben azt rögzítette, hogy Magyarország királyai... az országban minden egyházat, püspökséget, apátságot és prépostságot alapítván, ezáltal a kegyuraságnak, kinevezésnek, választásnak és hivataladományozásnak minden hatalmát megszerezték. Csizmadia Andor e tárgyú munkáiban más szerzők kutatási eredményeire is támaszkodva úgy vélte, hogy egyrészt a kegyuraság egyházi intézmény, másrészt pedig későbbi eredetű, csak a XII. század végén alakult ki.[14] Az egyház az alapítóknak ugyan kedvezményt nyújtott az alapításért, de azokat szűkebben határozta meg, mint amelyekkel addig a földesurak az egyházak, mint birtokaik tartozékai felett rendelkeztek.
Szent István törvényeinek jelentős része foglalkozik a katolikus egyház jogkörébe tartozó olyan ügyekkel, amelyek többsége később az egyházi jog szabályozása alá tartozott (így pl. a püspökök hatalmáról, a vasárnap megtartásáról, a böjtről, a
- 17/18 -
megtartóztatásról, a misehallgatásról, a templomok építéséről, a tizedről). Mindez azt mutatja, hogy István ebben az időben királyi jogkörébe tartozónak tekintette nemcsak az állam és egyház közötti viszony rendezését, hanem magát az egyházszervezést is, sőt az egyház belső életének, a hívők vallásos magatartásának szabályozását is. A történelmi tények bizonyítják, hogy Szent István jelzett rendelkezései nem egyedülállóak. A kortárs uralkodók hasonló jogokat gyakoroltak. Azt a körülményt, hogy Szent István egyházszervezési tevékenységének jogalapja saját uralkodói hatalma volt, nem gyengíti az a tény, hogy II. Szilveszter pápa koronát küldött Szent Istvánnak és Asztrik apáttal közvetített üzenetében helyeselte egyházszervezési munkásságát.
Jelentős változás következett be a magyar állam és az egyház viszonyában a pápai központi hatalom megerősödésével a XI. század második felében. Magyarországon ugyanúgy mint Nyugaton az invesztitura helyébe a XII. és XIII. században nagyrészt a kánoni választás (electio canonica) rendje lépett. II. István lemondása az invesztituráról, II. Géza lemondása a püspökök áthelyezéséről és a javadalomtól való megfosztástól, amit III. István a királyi apátságokra és prépostságokra is kiterjesztett, tehát lemondása a ius spoliiról, a XII. század végén meghatározta az egyház és az állam viszonyát és lehetővé tette a kánoni jog érvényesülését az országban. A magyar királyok azonban vagy a kánoni választás előtt vagy a választáshoz való hozzájárulással (consensus regius) törekedtek befolyásolni a magasabb egyházi tisztségek betöltését. A feudális földtulajdon kialakulásával a XIII. századtól Magyarországon is a föld tulajdonosa rendelkezett a templom és a papja felett. Így vált a "magam egyháza" (ecclesia mea, a német Eigenkirche) a feudális magyar jog intézményévé is. A katolikus egyház ellentörekvései alapján a XIV. századtól kezdve a kegyúri jog intézménye fokozatosan háttérbe szorítja a magam egyháza intézményéhez tartozó teljes rendelkezési jogot és korlátozza a földesúr kezét.
I. Lajos (1342-1382) idejében megszűnt az érdekazonosság a pápa és az Anjouk között. Az Endre és Johanna között kirobbanó viszályban a pápák a nápolyi Anjouk mellé álltak és Nagy Lajos egyre kevésbé nézte el a pápai plenitudo potestatis alapján gyakorolt rezervációkat. 1374-ben a várpüspökség betöltésénél Lajos már olyan határozott álláspontot foglalt el a király jogainak védelmében, hogy a pápa a feudális rend lényegére utalva állapította meg: a király gonosz tanácsosaira hallgat és illetéktelenül kegyúri jogokat kezd igényelni minden, vagy legalábbis számos egyház fölött. Lajos halála után a főurak már az 1397. évi országgyűlésen követelték uralkodói jogok érvényesítését egyházi téren és lépésről lépésre kivívták azok elismerését.
A rezervációk elleni küzdelem különösen akkor fejeződött ki, amikor Zsigmond és a pápa között Nápolyi László ellenkirály pápai támogatása miatt nyílt harc tört ki. Ez vezetett Zsigmond 1404 április 6-án Pozsonyban kiadott rendeletéhez, amelyben a király ismételten kijelenti, hogy "bullások" királyi hozzájárulás nélkül Magyarországon javadalmat nem nyerhetnek és királyi hozzájárulás nélkül ilyen helyet nem tarthatnak meg. Ez a rendelet vezeti be a placetum regiumot, amely szerint nem szabad peres ügyben Rómából vagy pápai bíróságtól származó ítéletleveleket, idézéseket királyi engedély nélkül kihirdetni. A tilalom áthágóit pedig mint felségsértőket fej- és jószágvesztéssel fenyegette. A királynak ez a rendelkezése önmagában nem garantálta a kegyúri jogot.
Ezért Zsigmond 1410-ben küldötte útján terjesztette elő azt az igényét, hogy a beneficiumokat a király adományozza. Zsigmond igényét a pápa nem ismerte el, a konstanzi zsinaton azonban a bíborosok - köztük a pápává választott Odo Colonna -számos ígéretet tettek Zsigmondnak. Ezek megítéléséhez tudnunk kell, hogy azokat nem a zsinat bocsátotta ki és a megválasztott V. Márton pápa nem erősítette meg. Az oklevélben azonban rögzítést nyert, hogy "Magyarországon a jövőben
1) azoknál az egyházi javadalmaknál, amelyek kegyúri jog alatt állanak (s itt az oklevél nem tett különbséget királyi, egyházi vagy világi (magán) kegyuraság között) a pápa nem avatkozik az adományozásba,
2) a többi javadalmak (érseki-, püspöki egyházak és nem kegyúri monostorok) élére a megválasztandó pápa és utódai olyanokat helyeznek, akiknek érdekében a magyar királyok supplicatio-t nyújtanak be,
3) mérséklik vagy elengedik a kinevezéskor a pápai udvarnak fizetendő annátákat, s végül,
4) pereket a jövőben nem lehet Rómában vagy római bíróságnál kezdeni, oda csak fellebbezés folytán kerülhetnek."[15]
Így jött létre az állam és az egyház között az a sok jogosítványt tartalmazó kompromisszum, amelyet a feudális állam későbbi szakaszaiban főkegyúri jognak neveztek. A királyi főkegyúri jogot ezt követően különösen Mátyás király szilárdította meg.
- 18/19 -
Magyarországon már a Mohács előtti századokban az államvalláson kívül más világnézetű népcsoportok és egyéb egyházi szervezetek is léteztek. A keleti egyházat, amelynek jelentős része volt az ország népének keresztény hitre térítésében, nem tekintették szakadárnak. A zsinati törvényhozás különösen a görög egyházi intézmények és nézetek hatását tükrözi. A XII. század elején azonban Róma felszámolta Magyarországon a görög monostorokat és a görög szerzetesek helyére latin szertartásúakat (bencéseket, cisztercitákat) telepített. A görög ortodox egyházi szervezetet azonban nem tudták felszámolni, mert az itt élő nemzetiségek jelentős csoportjai követték ezt a hitet. Az állam nem támogatta őket, csak tűrt vallásúaknak tekintették őket. A tizedet és más pénzbeli szolgáltatásokat azonban a katolikus egyház részére görögkeletieknek is teljesíteniük kellett.
Az államvallás elterjedésével párhuzamosan több szakadármozgalom alakult. Az egyháznak a szegénységet hirdető szakadár és eretnek mozgalmak elleni küzdelmében a kolduló rendek (ferencesek, domonkosok) voltak a legfontosabb egységei. A XIV. században Magyarországon pápai megbízásból a domonkosok látták el az eretnekek nyomozását, az ún. inkvizíciót. Ebben a században Magyarországon is ismertté vált a flagellánusok mozgalma, amely erősen támadta az egyházi vagyont és hierarchiát. Az ún. bogumilmozgalom pedig főleg Szlavóniában terjedt el, amelynek leküzdésében Békefi Remig és Csizmadia Andor megállapítása szerint az 1367-ben alapított pécsi egyetemre is szerep várt.
Magyarországon és Erdély nyugati részén a XIV. század második felében a valdensek is megjelentek. A valdens-mozgalom átvezető tényező volt a XV. századi huszita mozgalomhoz. Husz Jánosról (1369-1415), a prágai egyetem tanáráról elnevezett eretnek mozgalom a parasztok, a városi polgárok és a kisbirtokosok mozgalma volt a német földesurak és a katolikus egyház ellen. Husz János ún. prágai cikkelye "Isten igéjének szabad hirdetését, Krisztus testének és vérének kenyér és bor (kelyhesek) alakjában való kiszolgáltatását, a papság világi hatalmának megszüntetését és a halálos bűnök megbüntetését" kívánta. A huszita mozgalom Magyarországon különösen a felvidéken, Erdélyben és az ország déli részében terjedt el. A feudális állam messzemenően támogatta az egyházat az eretnekek üldözésében. Az 1495. évi IV. törvény hűtlenségnek minősítette a nyilvános eretnekséget és ezt a Hármaskönyv is megismételte.
A zsidók Magyarország területén már a magyarok megtelepedése előtt megjelentek és a kalandozó magyarokkal kapcsolatban álltak. Jogállásukról először Szent László rendelkezett a szabolcsi zsinaton (1092). A korabeli egyházi kánonok előírásainak megfelelően megtiltotta a zsidóknak, hogy keresztény asszonyokkal házasságot kössenek és keresztény rabszolgákat tartsanak. Előírta azt is a zsinat, hogy a keresztény ünnepeken a zsidók kötelesek munkától tartózkodni. Kálmán törvényei több engedményt adtak a zsidóknak. A keresztes háborúk idején a más országokban folytatott zsidóüldözések következtében a zsidó lakosság létszáma jelentősen emelkedett. A terménygazdaságból a pénzgazdaságba való átmenet következtében szerepük a pénzellátásban igen jelentős volt. IV. Béla 1251. évi kiváltságlevele a mohácsi vészig szabályozta a zsidók jogállását. Meghatározott büntető és polgári ügyekben a király által kinevezett zsidóbíró (iudex iudeorum) alá tartoztak. A Mózes törvénye szerinti nagyesküt csak a király előtt tehették le.
Az iszlám vallásúakról a források mint szaracénokról vagy izmaelitákról emlékeznek meg. A magyar királyok mindent elkövettek megtérítésükre és beolvasztásukra, mivel a magyarokkal rokon népnek tartották őket. A pogányok Magyarországon a kereszténység előtt uralkodó ideológia követői voltak. Később pogányoknak nevezték azokat a bevándorolt népeket is (pl. a kunokat), amelyeknek világnézete a többisten hiten alapult. Szent László szabolcsi törvényhozása még megemlít olyanokat, akik kutak, fák, források vagy kövek mellett pogány isteneknek áldoztak.
Korszakunkban Magyarországon is párhuzamosan érvényesül a vallásosság terjedése, tartalmának ás gyakorlásának módosulása, valamint a vallástalanodás folyamata. A politikai erők 1989 második felében végzett egyezkedésén és megállapodásán nyugvó magyarországi békés rendszerváltozás alaptörvényi kereteit az 1949. évi Alkotmány átfogó reformja, majd azt követően mintegy 20 módosítása illetve kiegészítése határozta meg. A 2011. április 25-én elfogadott Alaptörvény és annak e tanulmány lezárásáig (2017 október 1-jéig) végzett hatszori módosítása több tárgyban lényegesen kiegészítette és változtatta a vallásszabadság, valamint a magyar állam és az egyházak közötti kapcsolat tartalmi elemeit.[16] ■
JEGYZETEK
[1] Vö. Steven Runciman: A keresztes hadjáratok története. Osiris, Budapest 2002 Walter Zöllner: A keresztes háborúk története. Kossuth, Budapest 1980
- 19/20 -
[2] Török József: Egyetemes egyháztörténelem I. II. Szent István Társulat, Budapest 2000
Paul Johnson: A kereszténység története. Európa, Budapest 2003
Hans Küng: A katolikus egyház rövid története. Európa, Budapest 2005
[3] Az ún. primitív vallási hiedelmek jellemzését ld. különösen Mircea Eliade: Vallási hiedelmek és eszmék története I. Osiris, Budapest 1998. 11-54. o.
Tonhaizer Tibor: Egyetemes vallástörténet, Sola Scriptura Teológiai Főiskola, Budapest 2003
[4] Vö. Ádám Antal: Az azték, a maja és az inka vallásról. Jura 2006. 1. sz.
[5] Ádám Antal: Az ősi vallásokról. Jura 2005. 2. sz.
[6] Lásd különösen Kamarás István: Kis magyar religiográfia. Pannónia Könyvek, Budapest 2003
Korpics Márta - Wildmann János: Vallások és egyházak az egyesült Európában. Typotex, Budapest 2010
Herger Csabáné: Polgári állam és egyházi autonómia a 19. században. Új Mandátum, Budapest 2010
[7] Lásd Samuel P. Huntington: A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása. Európa, Budapest 1999
[8] Ádám Antal: A világvallások hasonló és eltérő elemeiről. Jura 2001. 1. sz.
Hans Küng - Heinz Bechert: Párbeszéd a buddhizmusról. Palatinus, Budapest 1997
Hans Küng - Joseph van Ess: Párbeszéd az iszlámról. Palatinus, Budapest 1998
Hans Küng - Heinrich von Stietencron: Párbeszéd a hinduizmusról. Palatinus, Budapest 1999
Hans Küng - Julia Ching: Párbeszéd a kínai vallásokról. Palatinus, Budapest 2000
Hamvas Béla: Az öt géniusz. EPMSZ, Bern 1985, valamint Scientia Sacra. Magvető, Budapest 1988
Hamvas Béla: Az ősök nagy csarnoka. 2. kötet. Kína - Tibet - Japán. Medio, Budapest 2003
[9] Ádám Antal: Az emberi irigységről, ellenszenvről és kajánságról. Pécsi Munkajogi Közlemények 2009. 3. sz.; Zlinszky János: Keresztény erkölcs és jogászi etika. Szent István Társulat, Budapest 1998
[10] Lásd különösen Kérészy Zoltán: Katholikus egyházi jog a Codex Iuris Canonici alapján I. Pécs 1927
Sipos István: Katolikus egyházjog. 2. kiadás. Pécs 1938
Bán József: Kánoni jog I. Budapest 1960
Bán József: Kánoni jog II. Budapest 1963
Személyi József: Egyházjog I-II. Budapest 1982
[11] Erdő Péter - Szuromi Szabolcs Anzelm: Egyházjog (Szent István kézikönyvek; 7.) Szent István Társulat, Budapest 2014
[12] Schanda Balázs: Az Apostoli Szentszék a nemzetközi jogban. Jogtudományi Közlöny 1999. 3-4. sz.
[13] Az egyházak és a magyar állam viszonya két világháború közötti és 1945 utáni alakulásának értékelő bemutatását lásd különösen Szuromi Szabolcs Anzelm: A lelkiismereti és vallásszabadsági törvény módosítása és kérdései - különös tekintettel a felekezeti diszkrimináció alkotmányos tilalmára. In: Sárközy Tamás (szerk.): A harminchatodik jogász vándorgyűlés előadásaiból (Konferencia helye, ideje: Eger, Magyarország, 2015.05.14-2015.05.16.) Magyar Jogász Egylet; OPTEN, Budapest 2015. 23-40. o. (Magyar Jogászegyleti Értekezések; 3.)
Köbel Szilvia: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak történeti alakulása. In: Köbel Szilvia (szerk.): Az állami és a felekezeti egyházjog alapjai. Patrocinium, Budapest 2016. 63-152. o.
[14] Csizmadia Andor: A magyar állam és az egyházak jogi kapcsolatainak kialakulása és gyakorlata a Horthy-korszakban. Budapest 1966. 33-49. o.
[15] Csizmadia: i.m. 50. o.
[16] Ádám Antal: A hazai egyházak és más vallási szervezetek. In: Tóth Judit (szerk.): Tanulmányok Dr. Tóth Károly címzetes egyetemi tanár 70. születésnapjára. Acta Universitatis Szegediensis Ata Iuridica et Politica Tomus LXXVII. SZTE ÁJK, Szeged 2015. 354-368. o.
Lábjegyzetek:
[1] A szerző professor emeritus, az MTA doktora.
Visszaugrás
