Komanovics Adrienne[1]: Számháború Nizzában, avagy az Európai Unió jövője (JURA, 2001/1., 127-141. o.)

"Az EU-tagállamok vezetői tavaly decemberi csúcsértekezletükön nem reformálták, hanem deformálták az Unió intézményeit."

(Jean-Louis Bourlanges, francia EP-tag[1])

Bevezetés

Az utóbbi évtizedben jelentősen átalakult a három Európai Közösségből 1992-ben Európai Unióvá formálódott szupranacionális nemzetközi szervezet. A megváltozott nemzetközi politikai és gazdasági környezet arra kényszerítette az Uniót, hogy újradefiniálja helyét és jövőjét; ennek megfelelően a 20. század utolsó évtizedében három alkalommal is módosították az alapító szerződéseket.[2]

A Nizzai Szerződés megtárgyalására irányuló kormányközi konferencia az Európai Unió történetében páratlan módon maratoni hosszúságúra sikerült, amely a napirendi pontokat ismerve nem tekinthető váratlannak. A nizzai csúcstalálkozó fő célkitűzése az intézmények reformálása volt, ugyanis napjainkra elodázhatatlanná vált az Unió felkészítése a bővítésre, amely során huszonhétre növekedhet az eredetileg hat alapító taggal létrejött szervezet.

Az eredetileg két napra tervezett, ám végül 2000 december 7-től 11-ig (csütörtöktől hétfő hajnalig) tartó találkozó drámai fordulatokban sem szűkölködött: számos ellentét került felszínre, régi történelmi sebek szakadtak fel. Több értékelő szerint is Nizzában a nemzetállami érdekek által diktált aritmetika győzedelmeskedett az európaiság eszméje felett.

E tanulmány nem vállalkozik arra, hogy részletesen bemutassa az Unió alapító szerződéseit - már csak azért sem, hiszen napjainkban egyre több magyar nyelvű szakkönyv jelenik meg e témában -, hanem a főbb változtatások bemutatására koncentrál.

1. Előzmények

A kilencvenes évek történései, a közép- és kelet-európai változások teljesen új helyzetet teremtettek Európában, politikai és gazdasági tekintetben egyaránt; az új demokráciák sorban jelezték igényüket az európai, illetve euro-atlanti szervezetekhez való csatlakozásra.[3] Magyarországgal együtt jelenleg tizenkét társult ország kopogtat az Európai Unió kapuján, amelyekkel a csatlakozási tárgyalások különböző fokig jutottak el.[4]

Az európai intézmények és szervek összetételét és működését még az ötvenes években alakították ki - eredetileg hat országra szabva. Azóta tizenötre bővült a tagállamok száma, ám az intézmények megreformálása mindeddig elmaradt, eltekintve az Európai Parlament képviselőinek közvetlen választásától.

A nizzai csúcson javarészt ugyanazon napirendi pontok szerepeltek, mint három évvel azelőtt Amszterdamban: a Tanácson belüli szavazati arányok, a minősített többségi szavazás kiterjesztése, a Bizottság összetétele, a többsebességes Európa koncepcióját tükröző ún. szorosabb együttműködés, valamint az emberi jogok helye a közösségi (uniós) jogrendszerben.

2. Törésvonalak a nizzai csúcstalálkozón[5]

A rendkívül sokat bírált francia Elnökség ideje alatt megrendezésre kerülő csúcstalálkozó során több front is kialakult az Unió különböző szereplői között; ezek az ellentétek többször is azzal fenyegettek, hogy a konferencia kudarcba fullad.

Az egyik fő törésvonal Németország és Franciaország között húzódott. Németország a maga 82 millió lakosával arányos, tehát minden más tagállamnál több szavazatot igényelt a Tanácson belül. A franciák érzékenységét azonban ez rendkívüli módon bántotta, s hiába jóval kisebb a francia lélekszám (59 millió), úgy érveltek, hogy az Unió a kezdetektől fogva a németek és a franciák közötti egyensúlyon alapszik.

A nagyobb és a kisebb tagállamok közötti ellentét elsősorban a Bizottság összetételének kérdésénél csúcsosodott ki. Mivel a Bizottság méretét nem akarták túl nagyra növelni, a bővülést követően megszűnik az az állapot, hogy minden tagállam legalább egy bizottsági helyhez juthat. Ez egyben azt is jelenti, hogy meghatározott elveken alapuló rotációs rendszert kell bevezetni.

Pengeváltásra került sor Belgium és Hollandia között is: bár Hollandia lakossága öt millióval meghaladja Belgiumét, az integráció eddigi történetében mindig hasonló súllyal képviseltették magukat a Tanácsban. Nos, Nizzában ez a hagyomány is megtört.

Spanyolország és Portugália vonatkozásában Guterres portugál kormányfő értelemszerűen egyenrangúságot nem követelhetett, de legalább azt megpróbálta elérni, hogy Spanyolország kevesebb, országa pedig valamivel több szavazathoz jusson a Tanácson belül.

Végül megemlíthetjük a Tanács (a tagállamok) és a Bizottság közötti ellentétet is, amely tulajdonképpen a

- 127/128 -

kormányközi kontra szupranacionális elemek erősítése körül forgott: a Bizottság a minősített többségi szavazás sokkal tágabb kiterjesztését szorgalmazta, ám a kormányok leszögezték, hogy egyes területeken nem hajlandók lemondani az egyhangúságról, azaz nem hajlandók szuverenitásuk további korlátozására.

A kaotikus helyzetek és a drámai fordulatok olyan negatív következménnyel (is) jártak, hogy különféle hibák csúsztak a Nizzai Szerződés szövegébe. Így például miközben az utolsó nap hajnalán megállapodtak abban, hogy az eggyel korábbi verzióhoz képest két szavazatot adnak még Litvániának, és egyet Romániának a Tanácson belül, ezzel megnövekedett a szavazatok összege, de nem módosították a minősített többség százalékban megadott arányát.

Egy másik visszásságra bukkanunk az euro-képviselői helyek számánál is: míg Portugália a maga 9,9 millió lakosával 22 helyhez jutott, addig a valamivel több lakosú Magyarország és Csehország (10 illetve 10,2 millió lakos) csak 20 helyhez.

3. A Nizzai Szerződés szerkezete

A rendelkezések részletes ismertetése előtt nézzük át a Szerződés szerkezetét. Az európai kontinens kettéosztottságának megszűnésére utaló Preambulumot követik az Európai Uniós és a három Közösséget alapító Szerződés szövegének módosításai (Első Rész); majd - többek között - a szerződés időbeli hatályára, megerősítésére és hatályba lépésére vonatkozó átmeneti és záró rendelkezések (Második Rész).

A szerződést négy jegyzőkönyv és huszonnégy nyilatkozat egészíti ki, amelyek közül az alábbiakat emelem ki.

- Az Európai Unió bővítéséről szóló Jegyzőkönyv meghatározza, hogy 2005-től hogyan módosul az intézmények összetétele a jelenlegi tizenöt tagállam számára.[6]

- A Bíróság Statútumáról szóló Jegyzőkönyv tartalmazza a Bíróság és az Elsőfokú Bíróság összetételére, szervezetére és eljárására vonatkozó legfontosabb szabályokat.

- Az ESZAK-Szerződés lejárta utáni intézkedésekről szóló Jegyzőkönyv rendezi a legrégebben alapított Közösség sorsát.[7] Mint ismeretes, az Európai Szén- és Acélközösséget alapító Szerződést - szemben a két 1957-es Római Szerződéssel - határozott időre, ötven évre kötötték. Ez a Szerződés 2002. július 23-án hatályát veszti. Már korábban is felmerült a kérdés, hogy mi legyen az ESZAK-Szerződés sorsa, és az a megoldás kínálkozott a legmegfelelőbbnek, hogy valamilyen módon integrálják az EK-Szerződésbe. Ennek részleteit még ki kell dolgozni, de a fenti Jegyzőkönyv értelmében az ESZAK összes vagyona és terhe 2002. július 24-n az Európai Közösségre száll.

- Az Európai Unió bővítéséről szóló Nyilatkozat különösen fontos számunkra, hiszen ez határozza meg a tizenötök közös álláspontját azzal kapcsolatban, hogy a jelentkező országok milyen képviselethez jussanak a közösségi intézményekben. Ezek a számok szolgálnak irányadóul a csatlakozási tárgyalások során.

- Az Unió jövőjéről szóló Nyilatkozat a 2004-ben rendezendő kormányközi konferencia feladatait fekteti le.

4. A nizzai csúcs eredményei: Intézményi reformok

4.1 A tagállamok szavazatainak súlyozása a Tanácson belül

A nizzai csúcs hatalmi csatározásainak történetéből kiderült, hogy a legérzékenyebb kérdés a Tanácson belüli szavazatok újraosztása volt. Mint ismeretes, az Európai Unióban jogszabály alkotására a Tanács, valamint a Tanács és az Európai Parlament, illetve a Bizottság jogosult. Az EP jogköre és a Tanácson belüli szavazás szabályai mindig az adott területtől függnek.[8]

Ha a Tanácson belül a szerződések egyhangú szavazást írnak elő, értelemszerűen bármely tagállam egyforma eséllyel blokkolhatja a döntéshozatalt. Minősített többségi szavazás esetére sajátos szavazati arányok érvényesülnek. Ennek megállapítása során az alapító atyák a tagállamok lakosságát és gazdasági teljesítőképességét vették alapul, ám az arányok torzítottak voltak, méghozzá a kisebb tagállamok javára bizonyos korrekciókkal. Ez a rendszer a későbbiekben is fennmaradt; a tagállamok szavazatának relatív súlya nem változott. Így például egy luxemburgi szavazat sokkal kevesebb számú uniós polgárt képvisel, mint egy német szavazat.[9]

Az EK-Szerződés 205. cikke határozza meg, hogy mennyi szavazat szükséges a minősített többséghez. A számok ismeretében különféle kombinációk adódnak, hogy mely tagállamoknak kell összefogniuk egy döntés megszületéséhez, vagy éppen annak megakadályozásához.

Miért szükséges a jelenlegi rendszer megváltoztatása? Az egyik fontos kérdés a német újraegyesítésből, és általában Németország súlyának növekedéséből adódik. Németország a kontinens legnagyobb és legerősebb állama. Ez azonban eddig nem tükröződött a Tanácson belül: jelenleg a négy nagy tagállam (Németország mellett Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország) mind tíz szavazattal rendelkezik. A másik problémát az jelenti, hogy az új jelentkezők (Lengyelország kivételével) a kisebb tagállamok csoportját fogják gyarapítani, és ez fenyegeti a nagyobb tag-

- 128/129 -

államok Tanácson belüli érdekérvényesítési lehetőségeit. Nizzában a jelenlegi tagállamok törekvése annak megakadályozására irányult, hogy a kelet- és közép-európai tagok majdan blokkoló kisebbséget alkothassanak, és ekként megvétózhassák a "régi" tagok döntéseit. Külön problémát jelent a miniállamok[10] szavazati arányának meghatározása.

Az előkészítő anyagokban több javaslat is szerepelt: egyrészt a jelenlegi algoritmusnak megfelelő módosítás, ami tehát az arányokat nem változtatná, másrészt a kettős többség bevezetésének lehetősége is felmerült. Nos lássuk, hogy a Nizzai Szerződés hatályba lépése után a Tanácson belül mennyi szavazattal rendelkeznek majd a jelenlegi és a későbbiekben csatlakozó tagállamok, és hogy miként alakulnak a minősített többségi szavazás szabályai.

4.2 A Tanácson belüli szavazati arányok

A csatározások története

Az eredeti tervek szerint Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország 30-30 szavazattal rendelkezett volna, Németország 33-mal, Spanyolország 27-tel. Ezek a számok azonban a tárgyalások során többször is módosultak.

A fent említett eloszlás (többé-kevésbé kellőképp) tükrözte volna a tényleges helyzetet: Németország területe és lakossága az újraegyesítés következtében jócskán megnövekedett; ennek megfelelően nagyobb beleszólást kívánt a döntéshozatalba, mint a nála kisebb Franciaország. Ez utóbbi azonban hajthatatlannak bizonyult: érvelése szerint az európai integráció a francia-német paritáson nyugszik, ezért Németország (feltehetőleg csak átmenetileg) engedett: a tárgyalások ezen szakaszában 30-30 szavazatban állapodtak meg.[11] Ennek azonban megvolt az ára: több tekintetben is kompenzálni kellett Németországot, így például az EP-mandátumoknál, vagy az ún. lakossági kritérium bevezetésével.[12] Ezzel Németország a "nagy tagállam" kategóriából a "gigantikus" európai állam kategóriájába került.

A francia-német villongás azonban csak egy volt a sok döccenő közül: a nizzai tárgyalások egyik drámai fordulópontját az jelentette, amikor Antonio Guterres portugál miniszterelnök a negyedik nap éjszakáján (vasárnap este tíz órakor) bejelentette: túl nagy súllyal rendelkeznek a nagyobb tagállamok a kisebbek rovására, ezért javasolja a szavazatszámok (ki tudja, hányadszori) újragondolását. A javaslathoz kis idő múlva csatlakozott Belgium, Ausztria, Finnország, Svédország, és végül Görögország. A portugál kormányfő azt is felhánytorgatta, hogy míg Spanyolország szavazatainak száma a szerződéstervezetek szerint kb. 3,4-szeresére nőtt (8-ról 27-re), addig Portugália esetében ez a szorzószám csak 2,2 volt.[13] Guterres úgy érezte, hogy Portugáliának legalább akkora joga van a speciális történelmi helyzetre hivatkozni mint Franciaországnak Németországgal szemben; ha nem is paritást, de legalább nagyobb arányosságot követelve.

Nem volt mit tenni: Franciaország hétfő hajnali egykor egy újabb változattal állt elő: a hat nagyobb tagállam egy-egy szavazattal kevesebbel rendelkezik majd a Tanácsban, a kilenc közepes pedig egy-egy szavazattal többel. Hajnali egy óra húszkor Portugália elfogadta az ajánlatot, ám ekkor még nem értek véget a nehézségek, ugyanis a belga miniszterelnök továbbra is ellenkezett.

Guy Verhofstadt tulajdonképpen azt sérelmezte, hogy a Nizzai Szerződés mindegyik tervezete egy szavazattal többet adott Hollandiának mint Belgiumnak,[14] holott az integráció kezdete óta egyforma súllyal vettek részt a döntéshozatalban. Verhofstadt azt is felvetette, hogy a 22,5 millió lakosú Románia az éppen akkor aktuális változat szerint ugyanannyi szavazattal rendelkezett volna mint Hollandia.

A nagy tagállamok, különösen Németország nyomására a belga miniszterelnök végre megadta magát: beleegyezett, hogy Hollandia több szavazathoz jusson a Tanácson belül mint Belgium, és ekként hétfő hajnali 4.20-kor megszületett a Nizzai Szerződés.

A csatározások kimenetele

A fent ismertetett bonyodalmak után nagy nehezen sikerült megállapodni, hogy 2005. január elsejétől kezdve hogyan változnak meg a szavazati arányok; illetve abban is, hogy a mennyi jut a jelentkező - az elkövetkező években felveendő társult országok számára. Az új rendszerben 29-től 3-ig terjedő szavazattal rendelkeznek majd a tagállamok. A négy legnagyobb állam a jelenlegi 10-10 helyett 29 szavazattal fog rendelkezni, ekként - legalábbis egyelőre - megőrizték a Berlin és Párizs közötti paritást. Ezt követi Spanyolország és a jelentkezők közül Lengyelország (27 szavazattal). Spanyolország köztes helyzetben van: úgy is lehet tekinteni, mint a legkisebb országot a nagy tagállamok között, avagy mint a legnagyobbat a kisebb tagállamok között.

Mivel a négy nagy tagállam, illetve Spanyolország (és Lengyelország) szavazatainak számát a csatározások során eggyel-eggyel csökkentették (30-ról 29-re, illetve 28-ról 27-re), ezért néhány tagállam, illetve jelentkező több szavazathoz juthatott: Hollandia 12 helyett 13-hoz, Görögország, Belgium, Portugália, Csehország és Magyarország pedig 11 helyett 12-höz.

A fentiek alapján 2005-től az alábbi szavazati arányok érvényesülnek a Tanácson belül. A táblázat dőlt betűkkel feltünteti a tagjelölteknek szánt szavazatszámokat is - ezek még nem véglegesek, de a bővítésről

- 129/130 -

szóló Nyilatkozat értelmében ez fogja képezni a tárgyalási alapot a csatlakozási tárgyalások során.

4.3 A minősített többség szabályai

A közösségi jogalkotás során a Tanácson belüli szavazatszámok mellett kiemelkedően fontos kérdés, hogy milyen többség kell egy döntés megszületéséhez (és ekként az milyen konstellációkban valósulhat meg). Azt mondhatjuk, hogy a Nizzai Szerződés hatályba lépése után a szabályok, ha lehet, még bonyolultabbá válnak: egy hármas feltételrendszert tartalmazó "biztonsági hálót" építettek be a rendszerbe.

Először is, a minősített többség a szavazatok valamivel több, mint 70 százalékát kell, hogy jelentse. A Nizzai Szerződés szerint a tizenötök Uniójában 237-ből 169, egy huszonhét tagú Unióban pedig 345-ből 258 szavazat kell a határozat meghozatalához. A második követelmény értelmében ha a határozat a Bizottság javaslatára születik, a fentiekben meghatározott szavazatszámnak a tagállamok több mint felének hozzájárulását kell jelentenie. Más esetekben -ha nem a Bizottságtól indul ki a javaslat - a tagállamok kétharmadának hozzájárulása szükséges.[15]

A harmadik követelmény teljesen új a döntéshozatali rendszerben; nevezhetjük demográfiai záradéknak, avagy lakossági kritériumnak is. Ezen klauzula értelmében - amely egyértelműen Németországnak kedvez -, bármely tagállam kérheti annak ellenőrzését, hogy a minősített többség az Unió lakosságának legalább 62%-át képviseli. Másképpen fogalmazva: nem lehet elfogadni egy döntést, ha a döntést támogató országok az Unió lakosságának kevesebb, mint 62%-át képviselik.[16]

Ez a szabály, amely egy kicsit demokratikusabbá és arányosabbá teszi a Tanácson belüli döntéshozatalt, sajátos helyzetet biztosít Németország számára: a többi három nagy tagállammal azonos lehetősége van megszavazni egy határozatot, viszont sokkal nagyobb jogköre van megvétózni egy döntést.

4.4 A Tanácson belüli minősített többségi döntéshozatal kiterjesztése

A hagyományos nemzetközi jog egyik, az államok jogi egyenlőségének tételére épülő alapvető szabálya, hogy egy államot csak olyan nemzetközi jogi szabály kötelez, amelynek megalkotásában valamilyen módon részt vett.[17] A szupranacionális avagy sui generis jogrendszerként is jellemzett Európa-jog (közösségi jog) számos tekintetben eltér a nemzetközi jogtól, hiszen a közösségi jog másodlagos forrásai[18] közvetlenül alkalmazhatók, ill. közvetlen hatállyal rendelkeznek, mindenféle tagállami ratifikáció nélkül (azaz a belső jogba való beemelés nélkül is). A közösségi jog további sajátossága, hogy a többször módosított alapító szerződések számos helyen lehetővé teszik a minősített többségi döntéshozatalt.[19]

Már az Európai (Gazdasági) Közösséget alapító Szerződés eredeti változata, az 1957-es Római Szerződés is kilátásba helyezte, hogy egy átmeneti idő után a Tanácson belül az egyhangú döntéshozatalt minősített többségi szavazás váltja fel több területen (közös agrárpolitika, közös közlekedési politika). Az áttérés folyamata ugyan többször is megtorpant,[20] ám az utóbbi évtizedek reformjai mind kibővítették ezen témák körét.

Mindezek ellenére még a legutóbbi, amszterdami módosítás után is az EK-Szerződés hozzávetőleg hetven témában egyhangú döntéshozatalt ír elő. Bizonyos területeken, mint pl. az intézmények közötti egyensúlyt biztosító kérdésekben indokolt az egyhangúsághoz való ragaszkodás. Más témákban, így különösen a szakpolitikák esetében azonban kifejezetten hátrányos, ha akár egy tagállam is megbéníthatja a döntéshozatalt, és ekként lefékezheti az integráció mélyülését.

Mint minden módosításkor, Nizzában is felmerült a kérdés, hogy mely területekre lehetne kiterjeszteni a minősített többségi döntéshozatalt; illetve a

- 130/131 -

Maastrichti Szerződés által bevezetett együttdöntési eljárást, amely során a Tanács és a Parlament azonos súllyal vesz részt a jogszabályalkotásban, és a Tanácson belül a minősített többségi szavazás érvényesül.[21]

A portugál és a francia Elnökség hozzávetőleg ötven cikket jelölt meg, amelyek vonatkozásában javasolta a többségi döntéshozatal bevezetését; különös tekintettel a 42., 137., 67., 93., 133. és 161. cikk[22] szabályozási területeire. Az eredmény viszonylag szerény: bár Nizzában további harminc cikkre terjesztették ki a minősített többségi szavazást, ezek közül javarészt hiányoznak a fent hivatkozott érzékeny területek, és csak jobbára technikai jellegű kérdésekben sikerült a tagállamokkal elfogadtatni a többségi szavazást.

A teljesség igénye nélkül meg lehetne említeni, hogy a Nizzai Szerződés hatályba lépése után a közösségi politikák terén minősített többségi szavazást vonatkozik

- a diszkrimináció elleni küzdelem területén meghozott intézkedésekre (13. cikk);

- az Unió állampolgárainak szabad mozgására vonatkozó általános szabályokra (18. cikk);

- a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködésre (65. cikk);

- a tagállamoknak nyújtandó rendkívüli pénzügyi támogatásra (100. cikk).

- A közös kereskedelmi politika területén a szolgáltatásokra és a szellemi alkotások jogára vonatkozó nemzetközi szerződéseket (elvileg) immár minősített többségi szavazással is el lehet fogadni, ám e szabály alól számos kivételt tartalmaz a 133. cikk.

- A regionális fejlesztési politika esetében Spanyolországnak, a támogatások egyik fő haszonélvezőjének sikerült kiharcolnia, hogy csak 2007-től vezessék be a minősített többséget a Strukturális Alapokra és a Kohéziós Alapra vonatkozó szabályok megállapítása során.

A minősített többségi szavazás bevezetésének másik fő területe a kinevezések. Ily módon a Nizzai Szerződés hatályba lépését követően minősített többséggel nevezik ki a Miniszterek Tanácsának főtitkárát és főtitkárhelyettesét,[23] a Bizottság elnökét és tagjait,[24] a Számvevőszék tagjait,[25] a Gazdasági és Szociális Bizottság, valamint a Régiók Bizottságának tagjait;[26] a második pillér keretén belül pedig a különleges megbízottakat.[27]

Intézményi kérdésekben is bővítették a minősített többségi szavazás körét; így pl. a Tanács minősített többséggel fogadja el a Bíróság, az Elsőfokú Bíróság, ez utóbbihoz kapcsolt specializált bírói tanácsok, valamint a Számvevőszék Ügyrendjét.[28] Az európai szintű politikai pártokra vonatkozó szabályokat - az együttdöntési eljárás keretében - minősített többséggel fogadja el a Tanács.[29] A két kormányközi pillér keretében pedig egyes esetekben szintén sor kerülhet minősített többségi szavazásra.[30]

Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a nizzai csúcson ennél a napirendi pontnál a nemzeti érdekek eresebbnek bizonyultak, mint az integrációs folyamat gyorsításának igénye. Így Németországnak sikerült kiharcolni az egyhangúság fenntartását a vízum- és bevándorlási politika területén, Nagy-Britanniának az adózás és a szociális biztonság témáiban, Franciaországnak a kulturális és audiovizuális szolgáltatások kereskedelme területén. Spanyolországnak kedvez a gazdasági és szociális kohézióban való többségi szavazásra való áttérés kitolása egy későbbi időpontra.

4.5 Az Európai Parlament

Az ESZAK-Szerződés hozta létre az akkor még a nemzeti parlamentek által delegált tagokból álló Gyűlést, amely 1962 óta Európai Parlamentnek nevezi magát. Minden közösségi intézmény elfogadta ezt a megjelölést, de formálisan csak az Egységes Európai Okmány vezette be. Szigorúan véve nem teljesen indokolt ez az elnevezésbeli változtatás, hiszen még az 1997-es amszterdami szerződésmódosítás után sem rendelkezik a Parlament napjaink demokratikus nemzeti parlamentjeit megillető jogosítványokkal; így pl. nincs önálló jogalkotási hatásköre (csak a Tanáccsal közösen) és adókat sem vethet ki. Mindenesetre jogköre a szerződésmódosítások során egyre bővült: egyrészt az újonnan bevezetett eljárások egyre több jogot biztosítottak a Parlamentnek a jogszabályalkotási folyamatban,[31] másrészt pedig egyre több területre terjesztették ki az ún. együttműködési és együttdöntési eljárást.

Az EP-mandátumokat a bővülések során mindig újra meghatározták (értelemszerűen növelték); a Parlament tagjainak száma, amelyet az Amszterdami Szerződés 700-ban maximált, jelenleg 626. A képviselői helyek száma arányos a lakosság számával az adott országban, de a reláció itt is torzított: preferálja a kisebb országokat.

A nizzai csúcstalálkozón - a bővítésre való felkészülés jegyében - megnövelték és újraosztották a képviselői helyeket; és ennek során nem sikerült tartani az Amszterdami Szerződésben meghatározott limitet. Mint általában a többi intézménynél, itt is két, egymásnak ellentmondó követelményt kellett figyelembe venni: egyrészt megfelelő képviseletet kellett biztosítani a tagállamoknak, másrészt szem előtt kellett tartani, hogy egy óriásira felduzzasztott testület hatékonysága jelentősen csökken.

A Nizzai Szerződéshez csatolt, az Európai Unió bővítéséről szóló Nyilatkozat az alábbi módon határozta meg a jelenlegi tagállamok, illetve a később csatlakozó országok mandátumainak számát.

- 131/132 -

A táblázatból kiderül, hogy a jelenlegi 626-hoz képest egyrészt több mint százzal növekedni fog a képviselők száma; másrészt a jelenlegi tagállamok a mostani 626-hoz képest a későbbiekben csak 535 taggal képviseltetik magukat.[32] A kormányközi konferencia Németország vonatkozásában az EP-mandátumok számával próbálta kompenzálni a Tanácson belüli szavazati eloszlásnak a valós helyzethez képest aránytalan voltát. Ekként Németország 99 hellyel rendelkezik - 27-tel több mandátummal, mint a másik három nagy tagállam. A jelentkezők közül Lengyelország annyi képviselői helyhez jut, mint Spanyolország, tehát a közepesek közé fog kerülni. A mandátumok elosztásával kapcsolatban Magyarország tiltakozását fejezte ki, ui. a 9,9 milliós lakosságú Portugáliának 22, míg a nála valamivel nagyobb lélekszámú Magyarországnak csak 20 képviselői helyet juttattak.

4.6 Az európai politikai pártok

Az EP-képviselők nem nemzeti alapon, hanem politikai pártállás szerint szerveződnek; különböző frakciókat, európai szintű politikai pártokat alakítva végzik munkájukat.[33] Maastricht óta az EK-Szerződés kifejezetten elismeri e csoportosulások szerepét: "[a]z európai szintű politikai pártok - mint fontos integrációs tényezők az Unión belül - hozzájárulnak egy európai öntudat kialakulásához és az Unió állampolgárai politikai akaratának kifejezéséhez."[34]

Ez a rendelkezés azonban pusztán deklaratív jellegű, és semmi konkrétumot nem tartalmaz. Ezért a kormányközi konferencián szükségesnek látták, hogy ezt a kérdést is szabályozzák, különös tekintettel arra, hogy a Számvevőszék utóbbi jelentései az európai pártok finanszírozásának átláthatóbbá tételére szólítottak fel. Ennek megfelelően Nizzában egy bekezdéssel egészítették ki a 191. cikket, amelynek alapján a Tanács az együttdöntési eljárás keretében megalkotja az európai szintű politikai pártokra vonatkozó szabályokat, így különösen a finanszírozásukra vonatkozó előírásokat.

4.7 A Bizottság összetétele és szervezete

A Bizottság összetétele

A Bizottságot egyfajta kormánynak szokás elképzelni, de szerepe a különböző területeken rendkívül eltérő. Több esetben tevékenysége inkább csak egyfajta adminisztratív-végrehajtói szerepre korlátozódik, máshol viszont - pl. a közösségi versenyjog területén - hatásköre rendkívül széles. Az alapvető jelentőségű jogszabályokat a Tanács, illetve a Tanács és az Európai Parlament közösen alkotja, ám a Bizottság által kibocsátott javarészt adminisztratív-technikai jellegű jogforrások[35] mennyisége jelentős mértékben meghaladja az előző kategóriát.

A kezdetektől fogva a Bizottság összetétele úgy alakult, hogy a nagyobb tagállamok kettő-kettő, a kisebbek pedig egy-egy taggal képviseltették magukat. Bár már az előző kormányközi konferencián (199697) is jelentkezett ezen rendszer újragondolásának igénye - tekintettel a küszöbön álló bővülésre -, az intézmények megreformálását akkor még elhalasztották. Az eredeti logikát folytatva egy 27 tagúra bővült Unióban 34 tagú Bizottsággal kellene számolni. Nizzában a tagállamokat ebben a tekintetben is nagyon nehéz volt közös nevezőre hozni: a nagyobb tagállamok a hatékonyság érdekében egy csökkentett létszámú Bizottságot szorgalmaztak, a kisebb tagállamok azonban vonakodtak lemondani az eddig számukra biztosított egy-egy tagról. Az előkészítő munkálatok során több javaslat is felmerült; a Nizzai Szerződés végül is a következő megoldást tartalmazza.[36] 2005. január l-jétől a Bizottságban minden tagállam egy hellyel rendelkezik, ami azt jelenti, hogy az öt nagyobb tagállam kénytelen lemondani második bizottsági helyéről. Mindaddig, amíg a tagállamok száma kevesebb mint 27, minden tagállamnak joga van egy bizottsági helyhez. Amikor az Unió tagállamainak száma eléri a 27-et, a Tanács egyhangú dön-

- 132/133 -

téssel határozza meg a Bizottság létszámát, ám annak kevesebbnek kell lennie 27-nél. Ezzel egyidejűleg rotációs rendszert vezetnek be, amely kétféle, egymásnak némileg ellentmondó követelményt tartalmaz: az egyenjogúság elvén alapul, de ezzel párhuzamosan megfelelően tükrözi a tagállamok demográfiai helyzetét és földrajzi méretét.[37]

A Bizottság elnöke

A nizzai módosítás értelmében a Bizottsággal kapcsolatos választások során az egyhangúság követelményét a minősített többségi szavazás váltja fel. Ekként a Bizottság elnökét és a tagokat - az EP általi megerősítés után - a tagok állam- és kormányfői minősített többséggel nevezik ki.[38]

A Bizottság elnökének hatásköre tovább erősödik. A módosított 217. cikk értelmében a Bizottság az elnök politikai irányítása alatt dolgozik. Az elnök alakítja ki a Bizottság belső szervezetét, amelynek során figyelembe veszi a következetesség, a hatékonyság, valamint a kollektív felelősség elvét. Az elnök határozza meg, hogy melyik bizottsági tag milyen portfoliót kap; azokat a megbízatás ideje alatt újraoszthatja. A Bizottság alelnökeit - a Bizottság hozzájárulásának megszerzése után - az elnök nevezi ki.

Tanulva a Santer-Bizottság lemondásának körülményeiből (1999. március),[39] a 217. cikk 4. bekezdése arról rendelkezik, hogy a bizottsági tagnak az elnök kérésére - a Bizottság hozzájárulásának megszerzése után - le kell mondania.

4.8 A Bíróság

Az EK Bírósága sajátos szerepkörrel rendelkezik az amúgy kevés számú állandó nemzetközi bírói fórumok között. A Bíróság a szerződések értelmezése és alkalmazása során biztosítja a jog tiszteletben tartását.[40] Az elsődleges, ill. másodlagos jogforrások a tagállamok nemzeti jogrendjének részévé válnak, és azok egységes érvényesüléséhez elengedhetetlen a Bíróság értelmezési tevékenysége.

A tagállamok a csatlakozással elfogadják, hogy a szerződésekben meghatározott, pontosan körülhatárolt esetekben a Bíróság eljárhat. Ennek formái közül ki kell emelni a tagállamok elleni eljárást (226-228. cikk), a semmissé nyilvánítási eljárást (230-231. cikk), az ún. előzetes döntéshozatalt (234. cikk) és a Közösség felelősségét szabályozó 235. és 288. cikket.[41]

Az Elsőfokú Bíróságot 1989-ben állították fel,[42] a Bíróság munkaterhének csökkentése végett. Hatásköre természetes és jogi személyek által kezdeményezett közvetlen eljárásokra terjed ki olyan "technikai" kérdésekben, mint a versenyjog vagy dömpingeljárások; továbbá eljár még a Közösség és alkalmazottai közötti munkaügyi vitákban. A várakozásokkal szemben azonban az Elsőfokú Bíróság felállításával sem vált gyorsabbá az ítélkezési tevékenység.[43] A helyzetet tovább rontja az, hogy a peres eljárások további növekedése várható az integráció mélyülésével és az Unió bővülésével: egyrészt a Közösségek kompetenciáinak kiterjesztésével újabb és újabb ügycsoportok kerülhetnek a Bíróság elé (így pl. legutóbb a szellemi alkotások joga),[44] másrészt viszont a potenciális jogsértők és az igazságszolgáltatást kérelmezők száma a jövőbeni csatlakozásokkal rendkívül megnő.

Ezekután lássuk, hogy a tagállamok a nizzai csúcson milyen változtatásokat eszközöltek a Bíróság összetételében és hatáskörében. A főbb szabályok az EK-Szerződés módosított cikkeiben, illetve a Bíróság Statútumában találhatók.[45]

A Bíróság

A Bíróság felépítésének alapelve nem változik: továbbra is minden tagállam egy bírót jelöl. A munkateher csökkentése végett a Bíróság nemcsak teljes ülésben, illetve három-, avagy öttagú tanácsokban, hanem tizenegy bíróból álló, ún. nagytanácsokban is eljárhat. A munkamegosztást a Bíróság Statútuma tartalmazza.[46]

Az Elsőfokú Bíróság

A Nizzai Szerződés kiterjesztette az Elsőfokú Bíróság hatáskörét például a semmissé nyilvánítási és a mulasztási eljárásra is.[47] Az Elsőfokú Bíróság ezen döntései jogi kérdésekben megtámadhatók a Bíróság előtt.

Az Elsőfokú Bíróság feladatkörébe tartozik az alább bemutatandó specializált bírói tanácsok döntéseinek felülvizsgálata, továbbá - a Statútum által meghatározott egyes területeken - előzetes döntéshozatalra felterjesztett ügyekben is eljárhat. Döntését ezekben az ügyekben csak kivételesen lehet megtámadni a Bíróság előtt: akkor, ha azt a közösségi jog egységének vagy következetességének követelménye indokolja. Az előzetes döntéshozatali eljárásban azonban az Elsőfokú Bíróság lemondhat hatásköréről, és a Bíróság elé utalhatja az ügyet, ha elvi jelentőségű kérdésekben kell dönteni.[48]

Fontos észrevenni, hogy az Elsőfokú Bíróság hatásköre továbbra sem terjed ki a tagállamok elleni eljárásra.

A bírói panelek

A megnövekedett számú eljárásokkal való megbirkózás jegyében az Elsőfokú Bíróság mellett

- 133/134 -

specializált tanácsokat - ún. bírói paneleket - lehet létrehozni, amelyek hatáskörét a Tanács állapítja meg és amelyek a Tanács által meghatározott ügyekben elsőfokon járhatnak el.[49] A panelek döntései főszabály szerint csak jogi kérdésben támadhatók meg az Elsőfokú Bíróság előtt. A panelek tagjait a Tanács egyhangúsággal nevezi ki.

További módosítások

A Nizzai Szerződés kiszélesíti az Európai Parlament kezdeményezési jogát. Egyrészt lehetővé teszi, hogy a Tanács és a Bizottság mellett a Parlament - a korábbi megszorítás nélkül - általános jelleggel megsemmisítési eljárást kezdeményezzen. Jelenleg ezt csak saját előjogainak védelmére irányulóan teheti.[50] Másrészt pedig a Tanács, a Bizottság és a tagállamok mellett az Európai Parlamentet is felruházták azzal a joggal, hogy a Bíróság véleményét kikérje egy tervezett nemzetközi megállapodás és az EK-Szerződés összeegyeztethetőségéről.[51]

4.9 Egyéb intézmények és szervek

A bővítésre való felkészülés a fent említett intézményeken kívül természetesen más közösségi intézményeket és szerveket is érint. Ezek közül a kormányközi konferencia a Számvevőszékkel, a Gazdasági és Szociális Bizottsággal, valamint a Régiók Bizottságával foglalkozott. A kérdés minden esetben ugyanaz: a jelenlegi metódus alapján határozzák-e meg az új tagállamoknak jutó helyek számát, avagy változtassák meg az algoritmust. Ha megmarad a jelenlegi elosztási elv, az intézmények és szervek akkorára duzzadnak, hogy az gátolni fogja hatékonyságukat és megfelelő működésüket. A jelenlegi metódus alkalmazása 27 tagú Számvevőszéket és kb. 370-370 tagú Gazdasági és Szociális Bizottságot, ill. Régiók Bizottságát eredményezne.

A Nizzai Szerződés a Számvevőszék összetételét nem változtatta meg - minden tagállamból egy állampolgár alkotja -, ám lehetővé tette, hogy tanácsokat hozzon létre egyes jelentések, ül. vélemények elkészítésére.[52]

Mind a Gazdasági és Szociális Bizottság, mind a Régiók Bizottsága esetében bevezettek egy 350-es felső határt.[53] A jelenlegi tagállamok képviselőinek száma a bővítés után sem fog csökkenni. A tagok kinevezése mindhárom szerv esetében a Tanács minősített többségi szavazásával történik.[54] A bővítés után a Gazdasági és Szociális Bizottság, ill. a Régiók Bizottságának összetétele az alábbi módon alakul.

5. További módosítások

5.1 Az együttdöntési eljárás

A demokratikus deficit "ledolgozása" végett vezette be a Maastrichti Szerződés az ún. együttdöntési eljárást, amelynek során a Parlament erősebb pozícióval rendelkezik a jogalkotási folyamatban, mint a konzultációs vagy az együttműködési eljárásban.[55] Már az 1992-es módosítást követően is számos kérdésben az együttdöntési eljárás szabályai alapján kellett határozni; az Amszterdami Szerződés pedig - az eljárás néminemű egyszerűsítése mellett - további területekre terjesztette ki ezt a jogalkotási metódust. Az együttdöntési eljárás során a Tanács főszabály szerint minősített többséggel hozza meg döntését, ám néhány kérdésben az EK-Szerződés egyhangúságot ír elő.[56]

A Nizzai Szerződés újabb területekre terjesztette ki az együttdöntési eljárást; például a diszkrimináció ellem küzdelemre irányuló kezdeményezésekre (13. cikk), a polgári ügyekben folytatott igazságügyi együttműködésre (65. cikk); vagy az európai politikai pártokra vonatkozó szabályok elfogadására (191. cikk). Ezzel tovább erősödik a közösségi jogalkotás demokratikus jellege, bár az Európai Parlament hatásköre még mindig jóval szűkebb, mint a nemzeti parlamenteké.

- 134/135 -

5.2 Szorosabb együttműködés

Az Amszterdami Szerződés használja először a "szorosabb (más fordításban: megerősített) együttműködés" kifejezést, bár maga a jelenség már korábban is tapasztalható volt a Közösségen/Unión belül.[57] A koncepció lényege, hogy a szorosabb együttműködésben részt vevő államok igénybe vehetik az EU- és az EK-Szerződésben meghatározott intézményeket, eljárásokat és mechanizmusokat.[58] Érdekes módon, azt követően, hogy explicite bekerült az alapító szerződésekbe, ezen eljárás alapján még nem került sor szorosabb együttműködésre.

Ez a tény kevésbé meglepő, ha megvizsgáljuk a feltételeket, amelyek az EU-Szerződés 40. és 43-45., valamint az EK-Szerződés 11. cikkében találhatók. Így jelenleg csak az első és harmadik pillér keretei között kerülhet sor szorosabb együttműködésre, amennyiben az nem tartozik a Közösség kizárólagos hatáskörébe, nem érinti a közösségi vívmányokat (acquis communautaire), valamint a Közösség politikáit és programjait; továbbá nem diszkriminál a tagállamok polgárai között és a tagállamok közötti kereskedelemben. Az együttműködésben a tagállamok többségének részt kell vennie, és azt bármely tagállam megvétózhatja.

Könnyen megérthető, hogy a 2000-es kormányközi konferencián miért is próbáltak az egyszerűsítés révén új életet lehelni ebbe a koncepcióba, ha szem előtt tartjuk, hogy a viszonylag homogén, hat taggal induló Közösség mennyire heterogénné válhat az elkövetkező években.

A Nizzai Szerződés részletesen szabályozza a szorosabb együttműködés általános feltételeit, valamint az egyes pillérekre vonatkozó speciális szabályokat. Az új rendelkezések szerint a szorosabb együttműködés nyitva áll minden tagállam számára - cél, hogy minél több részese legyen -, és ahhoz később is lehet csatlakozni.[59]

Az új rendelkezések lehetővé teszik a szorosabb együttműködést mind a három pillérben, tehát a közös kül- és biztonságpolitika területén is, méghozzá a közös akciók és közös álláspontok végrehajtására, bár ezen pilléren belül nem vonatkozhat olyan témákra, amelyeknek katonai vagy védelmi kihatásai vannak.[60]

A Nizzai Szerződés hatályba lépése után már nem lesz olyan egyszerű megakadályozni a gyorsítani akarókat: a Szerződés ugyan lehetővé teszi, hogy bármely tagállam az Európai Tanács elé vigye az ügyet (egyfajta "fellebbezés"), ám az első és a harmadik pillérben a végső döntést a Miniszterek Tanácsa hozza meg, méghozzá minősített többséggel.[61] Ha az első pilléren belül egy adott területre az együttdöntési eljárás vonatkozik, akkor e témában csak akkor kerülhet sor szorosabb együttműködésre, ha az Európai Parlament ahhoz hozzájárul.[62]

A külpolitikai kapcsolatok alakítása (high politics) a tagállamok számára azonban még mindig annyira érzékeny terület, hogy a második pillér keretei között kilátásba helyezett szorosabb együttműködés esetén - ha az ellen valamely tagállam tiltakozik -, a végső döntést az Európai Tanács - tehát az állam- és kormányfők testülete - egyhangúlag hozza meg.[63]

6. Az Unió alapvető értékei

6.1 Az EU-Szerződés 7. cikkének kiegészítése

Sokáig nem szerepelt az emberi jogok védelme a Közösség alapító szerződéseiben[64] - érthető módon, hiszen a Közösségek alapvetően gazdasági integrációs céllal jöttek létre. Ám ez a hiány a későbbiekben egyre zavaróbbá vált,[65] ezért az EK Bíróság 1974-ben kimondta, hogy az alapvető jogok a közösségi jog részét képezik. Az évtizedek során a Bíróság egyre több alapvető jogot "beemelt" a közösségi jogrendbe (emberi méltósághoz való jog, diszkrimináció tilalma, egyesülés szabadsága, vallásszabadság, magánszféra védelme, tulajdonjog, megfelelő védelemhez való jog stb.).

Az Amszterdami Szerződéssel bevezetett módosítások után az EU-Szerződés Preambulumában és 6. cikkében történik utalás az emberi jogokra. Ez utóbbi szerint az Unió olyan alapelveken alapul mint a szabadság, a demokrácia, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelme, valamint a tagállamok számára közös elvek. Az Unió tiszteletben tartja az Európai Emberi Jogi Egyezmény által biztosított alapvető jogokat, továbbá a tagállamok alkotmányos hagyományaiból eredő alapvető jogokat, mint a közösségi jog általános elveit.

Az Unió emberi jogok melletti elkötelezettségét hivatott demonstrálni a 7. cikk, amely szerint ha egy tagállam súlyosan és következetesen megsérti a 6. cikkben szereplő elveket, a Tanács (egyhangúsággal) a jogsértő tagállam vonatkozásában felfüggeszthet néhány Szerződésből folyó jogosítványt, ideértve a Tanácsban való szavazati jogot.

Az EU-Szerződés 7. cikke eredetileg inkább csak elvi jelleggel került be a Szerződésbe, mintegy az emberi jogok melletti elkötelezettség deklarálása céljából. Érdekes módon azonban az Amszterdami Szerződés hatályba lépése után nem sokkal mindjárt alkalmazni is kellett, amikor 2000 februárjában Ausztriában egy extrém jobboldali és idegengyűlölő párt is bekerült a kormányba. Az Unió által Ausztriával szemben bevezetett szankciók jobbára szimbolikusak voltak: lényegében abból álltak, hogy az osztrák diplomaták, politikusok egy ideig nem kaptak meghívót a különböző nemzetközi és kétoldalú rendezvényekre.

- 135/136 -

A szankciókat hivatalosan csak az ún. "három bölcs" jelentése után, 2000 szeptemberében törölték el.

Az osztrák eset kapcsán azonban az is kiderült, hogy a 7. cikk tartalmazza ugyan a szankciókat, de nem határozza meg az alapvető jogok megsértése megelőzésének mechanizmusát. Ezért a kormányközi konferencia úgy döntött, hogy a 7. cikket kiegészíti egy rendelkezéssel, melynek célja az emberi jogok megsértésének megelőzése. Az eljárást a tagállamok egyharmada, a Bizottság vagy az Európai Parlament kezdeményezheti. Meg kell hallgatni az érintett tagállamot, és szakértők bevonására is sor kerülhet. Ezt követően a Tanács négyötödös többséggel - az EP jóváhagyásával - dönt, hogy a tagállam veszélyezteti-e az Unió alapvető értékeit képező emberi jogokat és szabadságokat. Ha fennáll a veszély, a Tanács megfelelő ajánlásokat tesz az érintett tagállamnak.

6.2 Az Alapvető Jogok Chartája Előzmények

A Charta előzményeinek és rendelkezéseinek bővebb ismertetése egy külön tanulmány tárgya lehetne, ezért itt csak a legfontosabb momentumokra térek ki.

Az évek során számos javaslat született a Közösség emberi jogi "deficitjének" orvoslására. Az egyik megoldás lehetne, ha a Közösség csatlakozna az Európai Emberi Jogi Egyezményhez, és ezáltal a közösségi aktusokat is meg lehetne támadni a strasbourgi Emberi Jogi Bíróság előtt. A másik megoldás az lehetne, ha az Unió saját emberi jogi katalógust tartalmazó dokumentumot fogadna el.

A közelmúltban az EK Bíróságnak lehetősége nyílt kifejteni álláspontját az elsőként említett módszerrel kapcsolatban, a Tanács ugyanis 1994-ben a 300. cikk (6) bekezdése alapján kikérte a Bíróság véleményét. A Tanács előterjesztése lényegében két kérdést vetett fel: található-e az EK-Szerződésben olyan rendelkezés, amelyre alapozva a Közösség csatlakozhatna az Európai Emberi Jogi Egyezményhez; és hogy összeegyeztethető-e a Római Egyezmény és az EK-Szerződés. Mivel az első kérdésre a Bíróság nemleges választ adott, a második kérdést már nem is vizsgálta meg.

A Bíróság döntése értelmében az Európai Közösségnek sem kifejezett, sem hallgatólagos jogköre nincs az emberi jogok védelme területén. A csatlakozás érdemi változást jelentene az emberi jogok jelenlegi közösségi védelmében; a Közösséget integrálni kellene egy, az általános nemzetközi közjog által szabályozott szervezeti rendszerbe, és inkorporálni kellene az Egyezmény rendelkezéseit a közösségi jogba. Az általános felhatalmazást tartalmazó 308. (ex 235.) cikk nem szolgálhat olyan intézkedések jogalapjául, melyek lényegében módosítják a Szerződést, és ezzel kikerülik a módosításra vonatkozó eljárási garanciákat. A csatlakozás alkotmányos jelentőségű, és csak a Szerződések megfelelő módosítása után kerülhet rá sor.

Bár több szerző szerint az akadályok nem leküzdhetetlenek, mégis úgy tűnik, hogy csak a másodikként említett út járható.[66] Így az Európai Tanács 1999 júniusában tartott kölni csúcsán a tagállamok elhatározták, hogy kidolgozzák az Unió alapvetői jogainak chartáját. Az ezen feladattal megbízott grémium által előterjesztett javaslatot az Európai Tanács 2000 októberében fogadta el, amelyet novemberben az Európai Parlament is nagy többséggel támogatott.

Ezekután már "csak" arról kellett dönteni, hogy milyen státust biztosítsanak ennek a dokumentumnak a közösségi jogrendszeren belül. Felmerült a Charta integrálásának gondolata, de ez ellen több ország is tiltakozott (pl. Nagy-Britannia, Írország, Svédország, Dánia és Hollandia), ezért a nizzai csúcson úgy döntöttek, hogy (legalábbis egyelőre) nem integrálják az alapító szerződésekbe. Ám a Nizzai Szerződéshez fűzött egyik nyilatkozatban leszögezték, hogy a 2004-ben tartandó következő kormányközi konferencián többek között a Charta szerződésekbe való beemelésének és jogi erővel való felruházásának kérdése is szerepelni fog. Ekkor a németek által 2000 tavaszán felvetett (és elég heves reakciókat kiváltó) javaslatokat figyelembe véve esetleg arra is sor kerülhet, hogy az alapító szerződések egyszerűsítése, egyetlen egységes dokumentumba foglalása egyfajta alkotmányozó folyamattá válik; ezen európai alkotmánynak pedig alapvető eleme lenne az alapjogok katalógusa.

A Charta rendelkezéseinek rövid ismertetése

Az elkészült dokumentum tartalmazza az Európai Emberi Jogi Egyezményben szereplő, továbbá a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból levezethető alapvető jogokat és szabadságokat, valamint eljárási garanciákat, mint a közösségi jog elveit.

A Méltóság címet viselő I. Fejezet olyan alapvető jogokat tartalmaz mint az élethez való jog, a kínzás és a rabszolgaság tilalma. A következő három fejezet címében a francia forradalom hármas jelszava köszön vissza: Szabadságok (II. Fejezet), Egyenlőség (III. Fejezet) és Szolidaritás (IV. Fejezet). A Szabadságok fejezet szabályozza többek között a privát szféra védelmét, a lelkiismereti és vallásszabadságot, a szólásszabadságot, a gyülekezési és egyesülési szabadságot, művészi és tudományos szabadságot, és a vállalkozás szabadságát. Az Egyenlőség címszó alatt a diszkrimináció "hagyományos" formáinak tilalma mellett megtaláljuk a fogyatékkal élők integrálásának követelményét is. A Szolidaritás fejezet pedig különféle gazdasági és szociális jogokat sorol fel, mint pl. az igazságos és méltányos munkakörülményekhez való jog; a gyermekmunka tilalma, az egészségvédelem, a környezetvédelem vagy a fogyasztóvédelem.

- 136/137 -

Az V. Fejezet polgári és politikai jogokat tartalmaz; ezek közül némelyik csak az Unió állampolgáraira vonatkozik, mint az EP- és a helyi önkormányzati választások során az aktív és passzív választójog gyakorlása. A közösségi intézmények kezelésében levő iratokhoz való hozzáférés joga, a petíciós jog és az ombudsmanhoz való fordulás joga az uniós polgárokon kívül bármely olyan természetes vagy jogi személyt is megillet, akinek lakhelye, illetve amelynek alapszabály szerinti székhelye az egyik tagállamban van. Végül, a megfelelő közigazgatáshoz való jog[67] bármely személyt megillet.

Az Igazságosság elnevezésű VI. Fejezet különféle eljárásjogi garanciákat tartalmaz (pl. hatékony jogorvoslathoz és igazságos tárgyaláshoz való jog; ártatlanság vélelme és a védelem jogai), míg a VII. Fejezet olyan általános kérdéseket szabályoz, mint például a Charta hatálya, vagy a joggal való visszaélés tilalma.

6.3 Közös védelem

Az EU második pillérének története szorosan összefonódik a Közösség kezdetével: már az ötvenes években felmerült az a gondolat, hogy az ESZAK-kal párhuzamosan létre kellene hozni egy ún. Európai Védelmi Közösséget, amely a másik Közösséghez hasonlóan szupranacionális vonásokkal rendelkezne. Az EVK és az Európai Politikai Közösség létrehozásának terve azonban 1954-ben meghiúsult. A hetvenes években alakult ki egy informális, laza kormányközi egyeztetési mechanizmus, amelyet az Egységes Európai Okmány legalizált.[68] Ezt az ún. Európai Politikai Együttműködést átnevezte és jelentősen megreformálta a pillérrendszert bevezető Maastrichti Szerződés, de az Öböl-háború és a jugoszláviai események rádöbbentették a tagállamokat arra, hogy az Unió a gyakorlatban cselekvőképtelen: a döntéshozatal konszenzussal történik, szegényes az eszköztár és nincsenek saját, hatékony védelmi képességei. A közös kül- és biztonságpolitika területén az Amszterdami Szerződés sem hozott lényeges változtatásokat.[69]

Az utóbbi években azonban rendkívül felgyorsultak az események: a tagállamok az 1999. decemberi helsinki csúcstalálkozón elhatározták, hogy létrehoznak egy nemzeti kontingensekből álló 60 ezer fős gyors reagálású haderőt, amely képessé teszi az Uniót, hogy a NATO-tól függetlenül is elláthasson válságmegelőző, békefenntartó és humanitárius feladatokat (ún. petersbergi feladatok).

Ennek megfelelően 2000 novemberében Brüsszelben sor került az ún. felajánlási konferenciára,[70] ahol a tagállamok jelezték, hogy milyen mértékben hajlandók hozzájárulni ehhez a haderőhöz; továbbá lépések történtek a közös biztonság- és védelempolitika intézményi struktúrájának kiépítésére is.

Számos fontos kérdés azonban még tisztázásra vár, így pl. a felesleges duplikációk elkerülése végett ki kell dolgozni a NATO és az EU közötti egyeztetési mechanizmust, tisztázni kell azon európai NATO-tagok szerepét, amelyek (még) nem EU-tagok,[71] illetve a tagjelöltek esetleges bevonását az Unió műveleteibe. Még az sem teljesen világos, hogy miként lehet az Unió négy semleges tagállamát (Írországot, Svédországot, Finnországot és Ausztriát) involválni.

A kormányközi konferencia lehetőséget teremtett volna előrelépésre ezen a területen is, ám ezt egyrészt Tony Blair brit miniszterelnök akadályozta meg, akinek tekintettel kellett lennie hazájának nagy létszámú euroszkeptikusaira, másrészt pedig az a tény, hogy nem sikerült tisztázni a NATO-val való kapcsolatokat. Ez utóbbiban Törökország merev álláspontjának is nagy szerepe van.

Így végül is csak annyit sikerült elérni, hogy törölték az EU-Szerződés 17. cikkéből a Nyugat-európai Unióra (WEU) vonatkozó utalásokat, és ezzel lefektették egy uniós védelmi politika alapjait.

6.4 Bővítés

A nizzai csúcs fő feladata abban állt, hogy az Uniót, ill. annak intézményeit felkészítse a bővítésre. Ennek megfelelően különféle módosításokat eszközöltek az intézmények és szervek létszámában, összetételében és a tagok választásában. Ezekre a korábbi fejezetekben már kitértem.

A hatályba lépéstől függően, feltehetőleg 2002 végétől az Unió készen áll új tagok felvételére - amennyiben azok is kellőképp felkészültek. Az EU azonban semmiféle konkrét határidőt nem jelölt meg; bár reméli, hogy az első újonnan felvett tagok már részt vehetnek a 2004. évi Európai Parlamenti választásokon.

7. Az Unió jövője Nizza után

7.1 Az Unió jövőjéről szóló Nyilatkozat

A nizzai csúcstalálkozó eredményei nem hagytak kétséget afelől, hogy több napirendi pontot a közeljövőben újra kell tárgyalni. A német kormány nyomására már Nizzában megállapodtak a dátumban: 2004-ben kerül sor erre az egyes elemzők szerint " alkotmányozó gyűlésnek" is tekinthető találkozóra (kormányközi konferenciára).[72] Ennek fő feladatait a konferencia Záróokmányához csatolt, az Unió jövőjéről szóló Nyilatkozat (No. 23) tartalmazza.

(1) Az egyik feladat az Európai Unió és a tagállamok kompetenciáinak tisztázása, tekintettel a szubszidiaritás elvére. Ezen elv szerint a Közösség csak abban az esetben jár el, ha a tervezett tevékenység kö-

- 137/138 -

zösségi szinten jobban megvalósítható, mint a tagállamok szintjén. Elméletileg a szubszidiaritás elve eligazítást ad a hatáskörök elosztása tekintetében, ám nem igazán tudható, hogy ez az elv miként működik a gyakorlatban.[73] Ezért tartja különösen Németország fontosnak, hogy a kissé megfoghatatlan elv mellett tételesen is meghatározzák: mely hatásköröket gyakorolnak közösségi, tagállami avagy regionális szinten.

(2) A következő tárgyalási pont az Alapvető Jogok Chartájának státusa. A fő célkitűzés, hogy a nizzai proklamációt követően a Chartát integrálják a Szerződésbe, és ily módon jogi jelleget öltsön. Az egyelőre még nem ismert, hogy milyen kikényszerítési mechanizmust, szankciórendszert rendelnének a Charta mellé.

(3) A 2004-es kormányközi konferencia harmadik napirendi pontja sem újdonság: célul tűzték ki az alapító szerződések egyszerűsítését, amely lehetővé tenné a rendelkezések könnyebb megértését és áttekinthetőségét. Ennek során a jelenlegi négy (illetve három) szerződést[74] kellene egyetlen szerződésbe integrálni.

(4) Végül a kormányközi konferenciának foglalkoznia kell azzal is, hogy milyen szerepet töltsenek be a nemzeti parlamentek az Európai Unió intézményében.

A delegációk egyetértettek abban, hogy ezen témák egyikének vagy mindegyikének megvitatása elkülönül a bővítési folyamattól, ekként semmilyen körülmények között sem befolyásolja az új tagok felvételét. Sőt, a jelentkezőket is be kívánják vonni a megbeszélésekbe.

7.2 Föderális Európa? Európai alkotmány?

Az Unió jövőjének boncolgatása kapcsán lehet megemlíteni a német kormány egyelőre eléggé merésznek tűnő javaslatát, amelyet 2000 májusában vetett fel Joschka Fischer német külügyminiszter. E javaslat szerint egy föderális Európát kellene létrehozni,[75] amelyben többek között közvetlenül választanák a Bizottság elnökét, a Parlament pedig valódi jogalkotó hatáskörrel rendelkezne. Ez az új entitás - az eddigi átláthatatlan és bonyolult szerződések helyett - egy hagyományos értelemben vett alkotmánnyal is rendelkezne, méghozzá egyfajta európai Grundgesetz (Alaptörvény) formájában, amelynek kiemelkedően fontos része lenne az Alapvető Jogok Chartája. Ezen Alaptörvényen alapulnának az immár átdolgozott és leegyszerűsített, a különféle politikákat tartalmazó Szerződések. Ebben az alkotmányozási folyamatban történelmi lehetőséghez juthatna az Európai Parlament, szorosan együttműködve a nemzeti parlamentekkel.

A tagállamok nagyon hevesen, és javarészt negatívan reagáltak a német felvetésre. Több tagállam is jelezte, hogy nem kívánja szuverenitását tovább korlátozni. A britek és a franciák egyértelművé tették, hogy bár sor kerülhet egyfajta európai "alkotmányozásra", de ők csakis nemzetállamok Európájában hajlandók gondolkodni; tehát nem fogadnak el semmiféle szuperállamot, amely a nemzetállamok helyébe lépne.

A német felvetés és a francia reakció különösen érdekes a Közösség/Unió történetének tükrében. Az ötvenes években, az integrációs folyamat beindításakor a franciák még egyfajta föderális modellben gondolkodtak;[76] ekként próbálták bevonni, és egyidejűleg "sakkban tartani" Németországot. Nos, mára ez az alapállás megváltozott, s mint láthatjuk, Németország vált a föderális Európa létrehozásának fő szorgalmazójává. A franciák rosszindulatúan azt sejtik e tervek mögött, hogy Németország "egy germán vezetésű szent római birodalom létrehozásáról vizionál".[77]

Ami a terv megvalósítását illeti, látnunk kell, hogy a küszöbön álló bővítés(ek) után Németország visszanyeri közép-európai főszereplői mivoltát - valójában geopolitikai okoknál fogva, semmint hegemóniái törekvésekből adódóan. Ez egyben azt is jelenti, hogy a németek számos országban szövetségesre találhatnak terveik véghezvitelére.

A német felvetés igazán történelmi feladat az Unió számára, és minden bizonnyal sok munkát ad a szakértőknek, politikusoknak és alkotmányjogászoknak, de napjainkban egyelőre olyan sokkal földhözragadtabb problémákkal kell szembenéznie az Uniónak, mint az élelmiszerbiztonság,[78] vagy általában véve a közös agrárpolitika reformja. Azt sem szabad elfelejtenünk, hogy a francia-német tandem közötti feszültség negatívan hathat az euro 2002-es bevezetésére.

7.3 Hatályba lépés

A Nizzai Szerződés szövegének 2000. decemberi aláírásával még távolról sem zárult le a folyamat. Több ellentmondás maradt a szerződés szövegében: ezek a Tanácson belüli szavazatszámokra illetve szavazati arányokra, valamint az európai parlamenti mandátumokra vonatkoztak, és javarészt annak tudhatók be, hogy még a negyedik nap éjszakáján (ötödik nap hajnalán) is különféle szóbeli megállapodások születtek és kézírásos módosítások kerültek be a szövegbe.[79] A nizzai csúcs után tisztázott ideiglenes szöveget kézbe véve a tagállamok meglepve vették tudomásul, hogy Chirac plusz 2-2 képviselői helyet juttatott Görögországnak és Portugáliának - valószínűleg azért, hogy arányos legyen a belga mandátumokkal, de ezt a kegyet nem gyakorolták a hasonló méretű Csehországgal és Magyarországgal kapcsolatban. Az is meglepetésszerűen érte a dokumentum olvasóit, hogy abban egy olyan Jegyzőkönyv is szerepel, amely szerint miután 18-ra emelkedett a tagállamok száma, minden csúcstalálkozót Brüsszelben tartanak.[80]

A fenti ellentmondások közül némelyiket tisztázva,[81] némelyeket változatlanul hagyva, valamint egyes logikai, szerkezetbeli és nyelvi változtatásokat végre-

- 138/139 -

hajtva a végleges változat aláírására 2001. február 26-án került sor.[82]

Ezt követően a Szerződést minden tagállamnak ratifikálnia kell saját alkotmányos előírásainak megfelelően: parlamenti megerősítéssel és/vagy népszavazással. A korábbi módosító szerződések esetében már tapasztalhattuk, hogy ez nem minden országban volt teljesen problémamentes.[83] A ratifikálás hozzávetőleg két évet vesz igénybe. Ezzel tulajdonképpen a tagállamok betartanák a saját maguk által meghatározott határidőt, miszerint 2003. január l-jétől készek az új jelentkezők befogadására; és ily módon a 2004-es Európai Parlamenti választásokon már részt vehetnének a közép-, illetve kelet-európai tömbből elsőként csatlakozók.

8. Értékelés

A huszadik század bécsi kongresszusának[84] is nevezhető nizzai csúcsot rendkívül sok támadás és kritika érte: magát a lebonyolítást (és általában véve a francia Elnökség tevékenységét) és az eredményt illetően is. A Bizottság elnöke, Romano Prodi szerint a tagállamok túlságosan hajlíthatatlannak mutatkoztak a minősített többségi szavazás kiterjesztésénél; Chirac francia köztársasági elnök pedig figyelmen kívül hagyta a Bizottság által beterjesztett kompromisszumos javaslatokat. Valóban, a franciák a nizzai találkozó során csak kevéssé tudták betölteni az Elnökségtől elvárható közvetítői, moderátori szerepet, és saját nemzeti érdekeiket tolták az előtérbe.

Ami az alapító szerződések módosítását illeti, mindenképp üdvözölni kell az EU-Szerződés 7. cikkének kiegészítését, amely az Unió alapvetői értékeinek védelmére irányul - még a megelőzés szakaszában. Más területeken már kevésbé pozitív a kép: bár a minősített többségi szavazás területei bővültek, de az igazán érzékeny és egyben rendkívül fontos kérdéskörökben továbbra is megmaradt az egyhangúság szabálya. Azokon a területeken is, ahová sikerült kiterjeszteni a minősített többségi szavazást, az eljárás nemhogy egyszerűbbé, hanem inkább bonyolultabbá vált.

Érdekes a Nizzai Szerződést abból a szempontból is megvizsgálni, hogy a módosítások melyik államnak kedveztek, illetve melyek számára voltak hátrányosak. Tony Blair, Nagy-Britannia miniszterelnöke úgy nyilatkozott, hogy a csúcson sikerült minden célúkat megvalósítani. Nos, ez igaz is, hiszen a szigetország céljai most is elsősorban negatívak voltak: sikerült megakadályozniuk a többségi szavazás bevezetését az adózás és a szociális biztonság terén, és az euro-hadtestre vonatkozó utalások is minimálisra csökkentek.

Spanyolországnak sikerült 2007-ig kitolnia a Strukturális Alapok és a Kohéziós Alap esetében a minősített többségi szavazásra való áttérést. A spanyolok azt is sikerként könyvelhetik el, hogy a Tanácson belül sikerült a négy nagy tagállamtól való "lemaradást" csökkenteni. Ez a jelenség a politikai okokból alulreprezentált Németországgal összehasonlítva a legszembetűnőbb: így bár Spanyolország lélekszáma hozzávetőleg fele annyi mint Németországé (40 millió lakos 82 millióval szemben), az eddigi 20%-os lemaradását kb. 10%-ra csökkentette.[85]

Németország helyzetét eltérően értékelik. Külföldi források a csúcs fő nyerteseként jellemzik: igaz ugyan, hogy a Tanácson belül nem sikerült "kiemelkedni" a négy nagy tagállam közül, de más területeken kompenzálták: így például a minősített többségi szavazás esetében a lakossági kritérium bevezetésével, avagy az EP-mandátumok elosztásánál. A németeknek azt is sikerült elérniük, hogy konkrétan kitűzzék a következő kormányközi konferencia időpontját és meghatározzák fő témáit. Ezzel szemben a német kommentátorok[86] már jóval negatívabban értékelik a csúcs kimenetelét: szerintük a Tanácson belüli alulreprezentáltságot nem kompenzálták teljes mértékben más területeken.

Összegzésképp azt mondhatjuk, hogy túlságosan radikális változások nem történtek Nizzában. Magyarország a kis tagállamok csoportját fogja gazdagítani, nagyjából hasonló befolyásolási lehetőséggel mint a jelenlegi tagállamok közül Görögország, Belgium és Portugália, a jelentkezők közül pedig Csehország. Bár az Unió a Nizzai Szerződéssel bevezetett módosítások révén felkészült az új tagok felvételére, a döntéshozatal rendkívül körülményessé és nehézkessé válik ebben a kibővült Unióban. A demokratikus deficit nemigen csökkent, az átláthatóság (transzparencia) terén sem történt jelentős előrelépés: az uniós polgár még mindig nagyon nehezen tud informálódni a "brüsszeli politikáról" és joggal érezheti, hogy nem vonják be az uniós döntéshozatali folyamatba. ■

JEGYZETEK

[1] Idézi Népszabadság, 2001. február 3.

[2] A Maastrichti Szerződést 1992-ben, az Amszterdami Szerződést 1997-ben írták alá; az előbbi 1993 novemberében, ez utóbbi pedig 1999 májusában lépett hatályba. A Nizzai Szerződést 2000 decemberében fogadták el; a végleges, javított változat formális aláírására 2001. február 26-án került sor. Az alapító szerződések szövegénél az alábbi forrást vettem alapul: dr. Fazekas Judit (szerk.): Az európai integráció alapszerződései, Budapest 2000

[3] Pl. Európa Tanács, NATO, Európai Unió.

[4] 1998 márciusában kezdődtek meg a tárgyalások Ciprussal, Csehországgal, Észtországgal, Magyarországgal, Lengyelországgal és Szlovéniával. A második fordulóban, 2000 februárjában Máltával, Bulgáriával, Lettországgal, Litvániával, Romániával és Szlovákiával kezdődtek el a megbeszélések. A tizenharmadik jelentkező, Törökország speciális helyzetben van: 1999 decemberében a helsinki csúcson vettek hivatalosan tudomást a török jelentkezésről, ám a tagállamok azt is leszögezték, hogy a hivatalos tárgyalások mindaddig nem kezdődnek meg, amíg Törökország nem tesz eleget a csatlakozás politikai követelményeinek (pl. a kisebbségek védelme, az emberi jogok tiszteletben tartása).

- 139/140 -

[5] A csúcs történetéről bővebben 1. a különféle magyar és külföldi újságok nyomtatott, illetve on-line kiadásait. A szerző többek között a Népszabadság, a HVG, az El País, a The Times, a Der Spiegel és a Frankfurter Allgemeine Zeitung cikkeit használta fel az események rekonstruálása során.

[6] Az Európai Parlament esetében 2004-től, hiszen ekkor lesznek a következő EP-választások.

[7] Pontos címe: Jegyzőkönyv az ESZAK-szerződés lejártának pénzügyi következményeiről, valamint a Szén- és Acélkutatási Alap létrehozásáról és kezeléséről.

[8] Mindig a jogalapul szolgáló szerződésbeli cikk határozza meg, hogy milyen eljárás érvényesül, és hogy többségi szavazással avagy egyhangúsággal kell-e dönteni.

[9] Az Európai Parlamenten belüli képviselői helyek már kissé arányosabban tükrözik az adott tagállam lakosságát, ám alapvetően itt is a kisebb tagállamok számára kedvezőbb a helyzet. Bővebben l. alább.

[10] Például a jelenlegi tagok közül Luxemburg, a jelentkezők közül pedig Málta.

[11] Ez a szám később, a portugál "lázadás" után 29-29-re csökkent.

[12] Németország euro-képviselőinek száma - szemben a többi jelenlegi tagállammal - a bővítések után sem fog csökkenni. A lakossági kritériumot 1. alább.

[13] Az ekkori változat Portugáliának 11 szavazatot szánt, amit később eggyel megnöveltek.

[14] Amit különben a lélekszám indokol, hiszen Hollandia lakossága 15 millió, Belgiumé pedig csak 10 millió.

[15] Eddig a Bizottság javaslatára hozott határozatok esetében nem volt ilyen megkötés; egyéb esetekben pedig a 15 tagállamból 10 állam hozzájárulását kellett jelentenie a 62 szavazatnak (az EK-Szerződés 205. cikke).

[16] A kellő matematikai és kombinatív készséggel megáldott olvasók a statisztikai adatok ismeretében végiggondolhatják, hogy milyen változatok adódhatnak egy 15, majd pedig egy 27 tagú Unióban.

[17] Erről bővebben l. Bruhács János: Nemzetközi jog, I. kötet 54. oldal, illetve a nemzetközi jogalkotásról szóló II. fejezet; Budapest-Pécs, 1998.

[18] Az aktus jellegétől függően, illetve bizonyos feltételek megléte esetén.

[19] A közösségi jog sajátosságairól bővebben 1. pl. Kende Tamás (szerk.): Európai közjog és politika, 12. és 14. fejezet; Neill Nugent: The Government and Politics of the European Union (4th ed.), Ch. 10; Stephen Weatherill: Law and Integration in the European Union (1995), Ch. 4.

[20] L. az 1966-os Luxemburgi Kompromisszumot, vagy az 1994-es Ioanninai Kompromisszumot. Bővebben 1. pl. Ricardo Alonso Garda: Derecho Communitario, Madrid, 1994, 65-69. o., vagy Neill Nugent: im. 167. o.

[21] Az EK-Szerződés 251. cikkében szereplő együttdöntési eljárással kapcsolatos módosításokat 1. alább.

[22] 42. cikk - a társadalombiztosítás koordinálása bevándorló munkavállalók számára; 137. cikk - a szociálpolitika minimális követelményei; 67. cikk - vízum, menekültek, bevándorlás; 93. cikk - adózás; 133. cikk - közös kereskedelmi politika; 161. cikk - gazdasági és szociális kohézió.

[23] Az EK-Szerződés módosított 207(2) cikke.

[24] Az EK-Szerződés módosított 214(2) cikke.

[25] Az EK-Szerződés módosított 247. cikke.

[26] Az EK-Szerződés módosított 259(1) és 263. cikke.

[27] Az EU-Szerződés módosított 23(2) cikke.

[28] Az EK-Szerződés módosított 223., 224., 225a. és 248. cikke.

[29] Az EK-Szerződés módosított 191. cikke.

[30] Az EU-Szerződés módosított 24. cikke.

[31] Az Egységes Európai Okmány vezette be a hozzájárulási és az együttműködési eljárást, a Maastrichti Szerződés az együttdöntési eljárást. Ez utóbbit az Amszterdami Szerződés némileg egyszerűsítette.

[32] Egyedül Németország mandátumainak száma marad változatlan.

[33] Ilyen összeurópai politikai csoport, nemzeti határokon túllépő transznacionális mozgalom pl.: a liberálisok, a demokraták, a kereszténydemokraták, a szocialisták avagy a zöldek pártja.

[34] Az EK-Szerződés 191. cikke.

[35] Ezen belül is túlnyomórészt a közös agrárpolitikával kapcsolatos árkiigazítások, piactámogatási intézkedések.

[36] Az Európai Unió bővítéséről szóló Jegyzőkönyv 4. cikke.

[37] Ez a rotáció különben nem ismeretlen a nemzetközi intézményeknél, 1. pl. az ENSZ egyes szerveit (a Biztonsági Tanácsot, a Nemzetközi Bíróságot, az ECOSOC-ot, stb.).

[38] Az EK-Szerződés módosított 214. cikke.

[39] Valószínűleg elegendő lett volna, ha a korrupció gyanújába keveredett bizottsági tag, Edith Cresson, valamint a Bizottság elnöke, Jacques Santer lemondott volna, ám erre nem voltak hajlandóak, így végül az EP nyomására az egész Bizottságnak mennie kellett. Bővebben 1. Neill Nugent: The Government and Politics of the European Union, 1999, pp.103, 216-217.

[40] Az EK-Szerződés 220. cikke.

[41] A különféle eljárásokról bővebben l. Kende Tamás (szerk.): Európai közjog és politika, 13. fejezet, 308-330. o.

[42] Az 1986-os Egységes Európai Okmány rendelkezése alapján.

[43] A Bíróság előtti eljárás átlagos hossza 21 hónap, az Elsőfokú Bíróság előtt pedig 30 hónap.

[44] Az EK-Szerződés új 229a. cikke.

[45] 220-225a., 229a-230., 245. cikk. A Statútumot a Nizzai Szerződéshez csatolt jegyzőkönyvek egyike tartalmazza.

[46] A Bíróság Statútumának 16. cikke értelmében a nagytanács jár el, ha egy tagállam vagy közösségi intézmény mint peres fél ezt kéri. A Bíróság teljes ülésben jár el az EK-Szerződés 195(2), 213., 216. és 247(7) cikkeiben szereplő eljárásokban; továbbá, ha a Bíróság megítélése szerint kiemelkedő fontosságú ügyről van szó.

[47] Az EK-Szerződés módosított 225(1) cikke. Eljárhat még a 235., 236. és 238. cikkben meghatározott esetekben.

[48] Az EK-Szerződés módosított 225(3) cikke.

[49] Az EK-Szerződés új 225a. cikke. A cikkhez fűzött Nyilatkozatban (No. 16) a tagállamok már most kilátásba helyezték, hogy a Közösség és alkalmazottai közötti munkaügyi vitákban ilyen specializált panel fog eljárni.

[50] Az EK-Szerződés módosított 230. cikke.

[51] Az EK-Szerződés módosított 300(6) cikke. Amíg korábban az erre jogosultak nagyon ritkán folyamodtak ehhez a lehetőséghez, addig napjainkban rendkívül "népszerűvé" vált ez a véleményezési eljárás.

[52] Az EK-Szerződés módosított 247-248. cikke.

[53] Jelenleg mindkét szervnek 222 tagja van.

[54] Az EK-Szerződés módosított 247., 259. és 263. cikke.

[55] Az EK-Szerződés 251. cikke. Bővebben l. pl. Kende Tamás (szerk): Európai közjog és politika, 271. o.

[56] Például az EK-Szerződés 18., 42., 47. és 151. cikke esetében.

[57] L. pl. a schengeni acquis-t, a Szociális Chartát, avagy a gazdasági és pénzügyi uniót (EMU).

[58] "Többsebességes" Európa. Az EU-Szerződés 43(1) cikke.

[59] Az EU-Szerződés módosított 43. és új 43b. cikke.

[60] Az EU-Szerződés új 27b. cikke.

[61] Az EK-Szerződés módosított 11. cikke, valamint az EU-Szerződés új 40a. cikke.

[62] Az EK-Szerződés módosított 11(2) cikke.

[63] Az EU-Szerződés új 27c. cikke, amely az EU-Szerződés 23(2) cikkének második és harmadik albekezdésére utal vissza. Ez utóbbi rendelkezést Luxemburg II-nek is szokás nevezni, utalva az 1966-os Luxemburgi Kompromisszumra.

- 140/141 -

[64] A Szerződésekben csak a nemzeti alapon való diszkrimináció tilalma szerepelt - legalábbis a tagállamok állampolgárai vonatkozásában; valamint a férfiak és nők egyenlő bérezésének követelményét tartalmazta a 141. cikk.

[65] Az emberi jogok közösségi katalógusának hiánya miatt főleg a német és az olasz Alkotmánybíróság kérdőjelezte meg a közösségi jogforrások elsőbbségét (szupremációját).

[66] A téma irodalma rendkívül gazdag. Az újabbak közül l. pl. Giorgio Gaja: Opinion 2/94, Accession by the Community to the European Convention for the Protection of Human Rights and Fundamental Freedoms (28 March 1996) 33 CML Rev. (1996) 973-989; A. G. Toth: The European Union and Human Rights: The Way Forward, 34 CML Rev. (1997) 491-529; Lammy Betten and Nicholas Grief: EU Law and Human Rights (1998); Philip Alston (ed.): The EU and Human Rights (1999); Szalayné Sándor Erzsébet:Az Európai Közösség csatlakozásának kérdése az Emberi Jogok Európai Egyezményéhez - néhány gondolat a közösségi jog és az alapjogok viszonyáról az Európai Közösségek Bíróságának 2/94-es véleménye kapcsán, Acta Humana 1998. No. 32.

[67] Az angol verzió szerint: right to good administration.

[68] EEO, III. Cím - Szerződési rendelkezések az európai együttműködésről a külkapcsolatok terén.

[69] A téma kiváló összefoglalása: Gazdag Ferenc: Az Európai Unió közös kül- és biztonságpolitikája, Osiris - Budapest, 2000.

[70] Capabilities Commitment Conference.

[71] Norvégia, Izland, Törökország, Lengyelország, Csehország, Magyarország.

[72] Az előkészítő munkálatok természetesen már korábban megkezdődnek.

[73] Bővebben l. pl. Pipkorn, Dr. Jörn: Das Subsidiaritätsprinzip im Vertrag über die Europäische Union - rechtliche Bedeutung und gerichtliche Überprüfbarkeit, Europäische Zeitschrift für Wirtschraftsrecht - Heft 22/1992, 697-700; Toth, A. G.: Is Subsidiarity Justiciable?, 19 EL Rev. (1994) 268-285.

[74] ESZAK-Szerződés, Euratom-Szerződés, EK-Szerződés, valamint az EU-Szerződés. Mint ahogy arra korábban utaltam, az ESZAK-Szerződés hatálya 2002. július 23-án lejár.

[75] Churchill 1946. szeptember 19-i zürichi beszédében vetette fel az ún. Európai Egyesült Államok létrehozásának gondolatát.

[76] L. pl. magát az ESZAK-Szerződést, avagy a végül meghiúsult Európai Védelmi Közösség és Európai Politikai Közösség tervét.

[77] Gömöri Endre, Népszabadság, 2001. február 3.

[78] L. a kergemarhakór-botrányt, vagy a brit ragadós száj- és körömfájást. Habár a franciák 1999-ben megtorpedózták a KAP-reformjára irányuló német törekvéseket, a jelenlegi állategészségügyi válság a közös agrárpolitika szétrobbanásával fenyeget.

[79] Ahogy Charles Bremner, a The Times tudósítója fogalmaz (2000. december 15.): a legtöbb döntést hétfő hajnal 4.10 és 4.20 között hozták meg, és ha egyáltalán még ébren voltak a politikusok, akkor sem volt idejük átgondolni, hogy mire is bólintanak rá.

[80] Ugyanezen tudósító szerint állítólag már fel is lendült a brüsszeli ingatlanpiac.

[81] Így pl. a végleges változat szerint a tizenötök Európájában a minősített többséghez nem 170, hanem 169 szavazat szükséges. Az Európai Unió bővüléséről szóló Jegyzőkönyv 3. cikke.

[82] A Maastrichti Szerződés esetében két hónap, az Amszterdami Szerződés esetében pedig négy hónap telt el a szövegben való megállapodás és a formális aláírás között.

[83] A Maastrichti Szerződés ratifikálása több országban is elhúzódott. Így például Franciaországban, bár a francia alkotmányjogi szabályok szerint nem volt kötelező, mégis népszavazást rendeztek. A rendkívül szoros végeredmény nagyon meglepte Mitterand elnököt (51,05% : 48,95%). A dánok először elutasították a ratifikálást (1992), és csak egy második "menetben" sikerült elfogadtatni. Németországban pedig 1993 októberében született meg a Bundesverfassungsgericht ítélete, miszerint a Maastrichti Szerződés nem ellentétes a német Alkotmánnyal.

[84] Timothy Garton Ash, El Pais, 2000. dec. 15.

[85] Jelenleg a négy nagy tagállam 10 szavazattal rendelkezik, Spanyolország nyolccal; ez a Nizzai Szerződés hatályba lépése után 29, illetve 27 lesz. De pl. Nagy-Britanniával (60 millió lakos) összehasonlítva is igaz az állítás: Spanyolország egyharmaddal kevesebb lakosára csak 10%-kal kevesebb szavazat jut.

[86] Pl. Der Spiegel, 2000. dec. 15.